KATONASÁG

1914. május 10.

Jó volna, ha valóra válnék a Lord Roberts álma s az angolok vállalnák az általános védőkötelezettséget. Mert bizonyos, hogy mihelyt vállalnák, menten fel is lázadnának ellene. Nem türnék, hogy a haza védelme két-három kiszakadt esztendőt, mulasztást, elmaradást, talán helyrehozhatatlanságot is jelentsen az ember pályafutásában. Ez éppúgy nem jár a véradóval, mint ahogy a pénzadóval nem jár az, hogy az ember egy ujját levágassa. A két-három éves szolgálat, a katonaság külön kaszárnya-élete, az a munkátlan agyondolgozottság, ami ma a katona élete, mind a régi zsoldosseregbő maradt s ellenkezik a népsereg gondolatával. A mai hadsereg még ugyanaz, mint a régi zsoldossereg volt, csak zsoldot kap kevesebbet s mindenki köteles kötelének állni. Ez való a kontinens rabszolganépeinek, melyek csak utánozni és mimelni tudják a szabadságot, nem megszerezni és gyakorolni. Komolyan a szabadságot csak az angol veszi – de ez aztán meg is tudja szerezni s meg is tudja tartani. Az angol népsereg még meg sincs, az angol katonaság zsoldos-katonaság, de máris éppúgy sztrájkba állt, Ulster körül, a munkaadójával, mint a szénmunkások vagy a hajóhordárok. A világnak azért nem esett ki a feneke, Angliát nem borítja el az anarchia, a német császár még nem kötött ki Harwichban, hogy meghódítsa a hármas királyságot – általában az angolok éppoly nyugodtak és egészségesek, mint voltak, mikor először adtak példát a világnak, hogy a királynak is csak egy feje van s a polgárnak is lehet akarata, ha tud akarni. Azt hiszem, a katonai renitencia, melylyel az ulsteri csapatok ejtették zavarba a kormányt, nem rossz étvágygerjesztő voltak a néphadsereghez. Bebizonyosodott, hogy a katonai állás nem jelent megkötöttséget, s nem jelent sem másodrendű állampolgárságot, amibe angol polgár nem nyugszik bele, sem fellebbvalóságot a polgárság felett, amit angol ember el nem tür. Így mindnyájan is lehetnénk katonák, gondolhatják a jó angolok, az ulsteri rebelliseken legeltetve szemüket. Azt hiszem, lord Robertsnek, ha még egy-két évig birja, nagy öröme telik majd utolsó esztendeiben.

Sőt azt hiszem, hogy, ha jószemű ember, mind több gyönyörüsége telhetik a mai világban, mely – nem tudom, vették-e észre – mindinkább elkatonásodik. Persze nem úgy, hogy a tisztek nagy urak volnának s az asszonyok csak hadnagyoknak tartogatnák kegyeiket – ebben inkább feltünő a visszaesés. Ellenben, egyaránt a nagy fegyverkezésekkel, világszerte felütköznek a katonai konfliktusok s több helyt kiujulnak a polgárság s a katonaság közt való összeütközések. A hároméves szolgálat súlyos gondja a francia köztársaságnak. A védelem fejlesztése zsarnokságba ragadta a jámbor svéd királyt. Ulstertől Zabernen át a Vérmezőig, az éposztól a karrikaturáig megmutatkozik, hogy valahogy valami van a katonasággal. S világos, hogy mi. Az emberek érzik, hogy katonaságra szükség van, s jobban s erősebben, mint valaha. De azt is érzik, hogy sem a katonai szolgálat nyügét, sem a katonai uralom nyomását nem tudják tovább viselni. Már pedig, a természet bölcs rendje szerint, elviselhetetlenséget az ember olyankor érez, mikor már nem szükség elviselni valamit – mikor az a jobb, ami a szükséget ellássa, de egyben elviselhető, már tulajdonképp megvan, s csak azért nem látjuk meg, mert itt alakult szemünk előtt. A tejfog is akkor inog meg, mikor alatta növésre készen áll már a vasfog. Az emberek nem éreznék türhetetlennek a katonai szolgálatot, ha tudtukon kivül nem tudnák, hogy már meg is van az a néphadsereg, amit az általános védkötelezettség csak igért, de nem adott meg.

Ez a hadsereg megvan az iskolában, ahol a gyerekek tornáznak. Ez a hadsereg megvan a gyepen, ahol a fiuk footballoznak, a férfiak cricketeznek, a lyányok tenniszeznek. Megvan a golfpályán, megvan a lovaglópályákon, megvan az istállókban, a garageokban, a hangárokban. Megvan a csónakversenyeken, a kerékpár-kirándulásokon s a cserkész-táborokban. Megvan a fegyelemben, melylyel versenyre trainiroznak, megvan a fáradságban, melyet a dicsőségért vállalnak, megvan a szervezettségben, mely az embereket hosszában s keresztben a legkülömbféle csoportokhoz forrasztja. Ruskin, a próféta reakcionárius, éppoly mélyre nézett, mikor a sportokat szidta, mint amily igaza volt, mikor a gotika eredetiségét megváltotta a renaissance olasz-utánzásától. Erőt pazarolni éppoly erkölcstelenség, mint pénzt. S a sport ilyen erőpazarlás, mert rendeltetés nélkül való erőkifejtés. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell szüntetni s az embereknek vissza kell girhesedniök aranyeresekké. De igenis, hogy cél adassék számára s e ma céltalan rengeteg munka beillesztessék a célzatos közmunkába.

A miliciáról, mely Amerikában és Svájcban a katonai szolgálat formája, a katonatudósok lenézően beszélnek, mint másodrendű hadseregről. Ugyane megvetés közben azonban azt magyarázzák (tegnap magyarázta a porosz hadügyminiszter is), hogy a milicia tulajdonképp már meg is van, – a mai hadsereg is miliciás rendszeren épül. Ez sokkal igazabb, mint a porosz generális hiszi. Az a második réteg hadsereg, mely minden nagyobb véderőben megvan már s most készülnek megcsinálni minálunk is, csakugyan nem egyéb, mint tartalékosok hadserege, vagyis milicia. Az aztán úgy az eredendő, mint az életben továbbfolyó kiképzés dolga, hogy ez a sereg éppoly jó legyen, mint az első rétegű, – s viszont tisztára közigazgatási feladat, hogy éppoly fürge mozgathatású legyen, mint ez. Ámde az nincs sehol megírva, hogy az eredendő kiképzésnek éppen kaszárnyában kelljen végbemennie s éppen husz-huszonhárom esztendős korukban. S az sincs sehol megírva, hogy e katonás képzettségnek frissentartása megint csak kaszárnyaéletben való felfrissítés útján történjék. Mint ahogy minden téren föllázad a társadalom az ellen az ostobaság ellen, hogy az iskolában mindent tanulnak, csak azt nem, ami az életben kell: igen hamar képtelenségnek fogják érezni, hogy olyan mindnyájunkat kötelező munkára, mint a katonai, nem készülünk szinte első lélekzetünktől fogva. Röviden: mint ahogy irni-olvasni nem l’art pour l’art tanul a társadalomban élő ember, hanem hogy tanulni és közlekedni tudjon vele, úgy fog, attól fogva, hogy megtanul járni, fordulni, kezével, lábával s lélekzetével bánni, addig, amíg utolsót lélekzik: úgy fog minden testi kultura, ügyesség s fölszereltség, minden iskolai s iskolán kivüli, minden pihenési s minden versengési mozgás, testgyakorlat és sport annak szolgálatába állani, hogy minden épkézláb ember – s ebbe beleértem testi mivoltuk természetes birásáig a nőket is – köteles testi erejével, ügyességével s alárendelkezésével is rendelkezésére állani annak a köznek, mely viszont az élet egyéb föltételeivel őnéki áll rendelkezésére. Vasut, gőzhajó: ma is kitünően ellátja a polgári szolgálatot s a polgári forgalomban nincs semmi nyügösség és semmi fennakadás. De mégis úgy van megcsinálva és úgy van megszervezve, hogy bármely napon, sőt órában egy óra alatt hadi eszközzé alakítható s hadiszolgálatba állítható. Nos: ilyennek kell lennie a polgári társadalomnak, ha nem vállal zsoldos-szolgálatot s nem tűr katonazsarnokságot. Minden tanulásának katonai tanulásnak, minden további munkájának s mulatságának katonai továbbképződésnek s frissenmaradásnak kell lennie, s minden polgári szervezetének olyannak, hogy egy óra alatt egy gombfordítással szolgálattá legyen átalakítható.

Hogy ez mennyire benne van már a levegőben: a cserkészmozgalom mutatja. Tudnivaló, honnan indult ki: Baden-Powell generális, a lord Roberts pártfele találta ki, egyenesen azzal a szándékkal, hogy katonai foglalkozásban, ügyességben és megszokásban nőjjön fel egy uj ivadék, mely másképp gondolkozzék majd a katonai szolgálatról, mint a mostani elpuhult s szives örömest vállalja, ami nélkül a birodalom tönkremehet, az általános hadi kötelezettséget. A számítás nem rossz, – de nyilvánvaló, hogy, mint nem egyszer megesik, a gondos tenyésztő mindjárt gyilkosát is benne neveli az uj teremtménynek. Mert a cserkészet nemcsak a védkötelezettségre való nevelés, hanem a kaszárnyakatonáskodás ellen való is. Aki tizenhat évet töltött katonai tanulásban és fegyelemben, annak nem kell többé sem három, sem két, sem egy esztendőt töltenie katonai monomániában s kikapcsolódva a polgári munkából. S viszont aki gyerekéletébe is bele tudta kapcsolni a katonai érdeklődést, tanulást, szolgálatot és gyakorlatot, az nem kapcsolja ki meglett életéből, munkájából és pályájából sem. A jövő nemzedék egész élete és pályafutása, a bölcsőtől a sirig, vagy, mondjuk, a kisdedóvótól a nyugdijas esztendőig egy katonai tanulás, szolgálat és gyakorlás lesz, csak a kereteket kell mindig készen tartani, amikbe akármikor beleállhasson, és, természetesen, egy kis tábor tisztet, vagyis igazán tisztviselőt kell őrmestertől tábornagyig a mai hadsereg helyett úgy fenn és külön tartania a társadalom ez állandó katonai nevelésben és szervezésben való tartására s a kereteknek mintegy jelzésére, vagyis úgy kell mindazonáltal fenntartania egy kis tábor foglalkozásos katonát, mint ahogy ma is vannak foglalkozásos birák, ügyészek, miniszteriumi és egyéb igazgatási tisztviselők a polgáribb élet igazítására s szabályozására s kereteinek frissen tartására. Csak éppen hogy ez a különbség fog megszünni: a katonaság s a polgárság közt való. A katonai foglalkozás éppúgy egy foglalkozás lesz a többi polgári közt, mint a telekkönyvvezetés vagy az adminisztrativ államtitkárság, s a katonai ügyek úgy az egyes, mint a hatóság számára éppoly polgáriak lesznek, mint ma az iskolaiak vagy az árvaszékiek. Bizonyos, hogy az eljövendő néphadseregben sem a szalutálás, sem a parádélépés, sem – ne ess össze világ – a feltétlen engedelmesség nem lesz olyan fontos, mint a maiban, – s bizonyos, hogy ez elképzelhetetlen a mai katona számára. Még Shakespeare előtt is elképzelhetetlen volt olyan állam, hol a szabók komolyan belebeszélhetnek abba, amit a királyok tesznek. S most mégis így van, s nemcsak az államok nem mentek bele tönkre, de a királyok sem.