HARTWIG

1914. julius 12.

A nagy sakkpartiból kidőlt a szemközti bástya is: tegnap este fél tizkor hirtelen meghalt – azt fogják mondani szörnyet halt s a rác paraszt s a muszka deák hitéből az isten se veszi ki a gombanövésü legendát, hogy vendéglátó gazdájának, a belgrádi osztrák-magyar követnek kezétől halt meg: Hartwig Miklós, belgrádi orosz követ. Hartwig Miklós öt-hat éve tanyázott Belgrádban s ugyanennyivel volt idősebb azon Ferenc Ferdinánd ausztria-estei főhercegnél, ki holnap lesz két hete Sarajevóban aznap délelőtt esett el feleségestül együtt szerb orgyilkos kezétől, amely nap estéjén a belgrádi orosz követ nagy szoarét adott a házába ki-bejáró belgrádi társaságnak. Ez meg a mi legendánk, amit soha semmi világosság nem fog kioszlatni az embereink lelkéből: hogy Hartwig Miklósnak volt valami köze ahhoz, hogy a főherceg nem hagyta el élve Sarajevo városát, hol épp a rigómezei ütközet emléknapján ragyogtatta meg császári hatalmát… Legendák… egyikben lehet igazság, a másikat nevetség elgondolni… de lesz idő, hogy mindegy lesz. Egy kedves barátnőm mesélte, hogy mikor egyetlen kis leánya meghalt s hónapokkal szive bálványának temetése után még mindig vigasztalan s félőrülten járkált a drága sir körül a temetőben, egy öreg barátjával találkozott, ki halkan vonta karját karja alá s így huzta magával a sirok között. Egy darabig némán sétáltak, majd egy sirnál megállitotta. Botjával rámutatott a dombra: asszonyi név volt kövére irva. Majd átmutatott egy nem messzi kőre: ebbe férfinév volt bevésve. »Látod, szivem: ennek viszonya volt ezzel. Aminek most már negyven éve… Micsoda nagy dolog volt ez akkor…«

Negyven-ötven esztendő hamar telik-mulik, s lesz idő, minden bizonynyal, hogy senkit sem fog izgatni a tragikum, mely elejtette Ferenc Ferdinándot, a nemezis, mely utolérte Hartwigot. Akkorra majd nyilván eldőlt a párbaj is, mely e két férfiu közt évek óta folyott, s melyből, a viaskodók kidőltével, csak az egymásnak mért két kard marad meg. De most még folyik a párbaj s a kardoknak hamar akad majd gazdájuk. Ki kapja meg a Hartwigét? Az szinte mindegy. Nem mintha Hartwig Miklós kitünő ember ne lett volna s akik ismerték, alkalmasint száz éles vonást tudnak, melylyel külön egyéniség gyanánt ütött el Csarikov urtól vagy Izvolszki urtól, vagy néhai Kaulbars vagy Mencsikov generálisoktól s mind a férfiaktól, kik a hivatalos orosz politikával egyaránt s egyúttal ellenére szövik és bogozzák az orosz társadalom világpolitikáját. A tipusa ugyanaz mind e külömböző egyéniségeknek, s egészen bizonyos, hogy ez a tipus nem hal ki s minden öt éven belül ötven hivatott egyéniségben él majd tovább és ujul meg, ha egy-egy személyesitője kidől s ivadéka kivénül. Lehet, hogy e percben Teheránban ül az uj Hartwig, mint ahogy Hartwig Miklós is ott ült volt, mielőtt Belgrádba került. Belgrádban, Teheránban, Párisban: mindenütt, hol a nagy orosz gondolatnak érdekeltsége van, ez az érdekeltség kivált, nevel, magához alakit s a maga lelkével ihlet meg egy-egy alkalmas egyéniséget, – a nyers anyagot megadja egy nagy nép kifogyhatatlansága, a formát megadja a küldetés, s az orosz diplomáciának természetes folyamatosságban toborzódik a szukreszcenciája, mióta a nagy nemzet Nagy Péterben öntudatra ébredt s mind ameddig a nagy birodalomnak lesz a világon akarni, kivánni, kiküzdeni és megakadályozni valója.

Ám kire száll a Ferenc Ferdinánd kardja? A főhercegé, ki egy kicsit imperátor, kancellár s fővezér volt egy személyben, s az érdekeltség szerelmes expanziójával éppugy magához tudta rántani a hivatalos hatáskörökön tul is e monarchia képviseletét, mint ahogy a kis belgrádi követ, nem is nagyherceg, még csak nem is főnemes, Oroszország számára és nevében mert és tudott dolgozni, mikor pedig más volt a császár, a külügyminiszter s a generalisszimusz? Ez az, amiről beszélek: hány ilyen embere van Oroszországnak, s hány lehet, akit nem is ismerünk, még kisebb, mint Hartwig, még kisebb helyen, mint a belgrádi követség s nem is orosz, hanem tatár vagy örmény, vagy, mint Hartwig és Witte, német – s aki mind akarja, meri és tudja, néha vakmerő tolakodással, néha ebben nyakát is szegve, de mindig az érdekeltségnek, a, nem tudok rá más szót, a szerelemnek isteni és ördögi leleményével Oroszországot jelenteni és képviselni? Kicsodánk van nekünk ilyen, mióta, két hét óta, nincs az élők közt az egyetlen ember, ki az uralkodón kivül elmondhatta magáról, hogy ő a habsburgi birodalmat jelenti?

Nemrégiben szó esett nálunk a mi diplomáciánk ügyefogyottságáról s voltak, kik abban vélték okát láthatni, hogy az arisztokráciából rekrutálódik. Arisztokraták is akadtak, kik e nézetet felkapták – s ha a dolog csakugyan ily egyszerüen állna, még a mi feudális világunkban is könnyü volna róla tenni. De mit is mondott Pulszky Ferenc, mikor kifejtették előtte, hogy a husevés egészségtelen és gyengitő táplálkozás s a legerősebb s a legmunkabiróbb állatok rendre növényevőek?… Például az oroszlán! szólt erre Pulszky Ferenc. Például Bismarck, lehet egy szóval elintézni az egész antinemesi elméletet. Bizonyára: a diplomácia ne legyen zárt kaszt, a diplomaták legyenek éberek a társadalmak szükségei iránt, a mai diplomata mindenütt forduljon meg s mindenhez értsen, legyen gazdasági érzéke… és így tovább… s nagyon igaz, hogy a mi diplomatáink ezekben az alkalmasságokban nem bővelkednek. De csakis azért-e, mert uri származások? Hiszen nem mind azok. Van köztük plebejus is – a demokrácia geniejével miért nem ragadják magukhoz a hatalmat s a befolyást, amihez a genie mindig el tud jutni, hiszen azért genie? Bizonyára: e monarchia diplomáciájának, egész hivatalosságának s vezetőségének közelebb kellene jutnia a társadalomhoz s én egy szóval sem mondom, hogy őrmestertől külügyminiszterig akár minden egyese ne legyen polgárember, sőt, ha úgy tetszik, munkásember. Ennek is sok volna a hübnere, egyszer talán bővebben is elgondolkozhatunk rajt’ – de most nem ez a téma, hanem az, hogy ha a mi diplomáciánk weltfremd, annak egyéb okának is kell lenni, mint a származás – hiszen hány olyan mágnásunk van, kiről kétségbeesve mesélik az érdekeltek, hogy akárhány örmény vagy zsidó tanulhatna tőle?! Ami baj van a mi diplomáciánk körül, az ugyanaz volna, ha egy arisztokrata sem ülne közöttük, mert a parasztot vagy a polgárt vagy a proletárt éppugy nem volna, ami osztrák-magyar Hartwiggá alakítsa, mint ahogy nincs, ami uj Metternichet vagy Schwarzenberget vagy – Andrássyt formálna a mostaniakból. Helyben vagyok, itt a példa. Miért tudott Andrássy Gyula Andrássy Gyula lenni? S a minden bizonynyal meglévő jó néhány ismert és számlálatlan sok ismeretlen és lappangó nagy ember és nagy elme közül, mely ötven millió ember közt föltétlen ugyanoly számban születik, mint más hazákban, minálunk most miért nem nőnek Hartwigok és Csarikovok és Izvolszkiak? Hiszen ezek is csak emberek s a mi embereink is emberek volnának?!

Az hiányzik nálunk, ami másutt megvan, s amit e sorokon végig gondosan megválasztott szavakkal neveztem hol érdekeltségnek, hol szerelemnek, ami mindakettő egyet jelent. A tehetség magában nem teszi. A tudás sem, a tanultság sem. Mindez csak az ügyek ellátására futja, a korrektságra, a helyes munkavégzésre. A leleményt, ami nélkül igazi ügyvitel nincsen, a szenvedély adja, ezt pedig az érdekeltség ébreszti. Hogy a magam mesterségénél maradjak: a leggeniálisabb s a leggyakorlottabb iró is másképp ir, mikor muszájból vagy kötelességből ir, s másképp, mikor valami felgyujtja képzeletét. S mindenki úgy van, mint az iró s minden olyan, mint az irás. Máskép ir felségfolyamodást az ügyvéd az ő halálraitélt klienséről, s másképp irna, ha a maga életéért kellene könyörögnie. Ennek a monarchiának, ennek a hibrid, elzárt, befelé neutralizált, kifelé mozdulni tilos alakulatnak legmagasabb emberétől le utolsó utkaparójáig csak kötelességtudó hivatalnokai lehetnek, nem leleményes szerelmesei. Mert hol az a szenvedély, az a hiuság, az az érdek, az a becsvágy, az az önzés vagy önzetlenség, mely érdekelve lehetne e monarchia mai belső vagy külső lehetőségeiben?

S itt térek vissza Andrássy Gyulára. Solferino után és Königgraetz előtt ez a birodalom épp úgy ég és föld közt lebegett, mint most. Akik érte és benne dolgoztak, céltalan kötelességből dolgoztak. Ott volt a magyar Benedek is, kitünő katona s a végsőkig kötelességtudó – de szemben állt vele a hidegen izzó Moltke, a mindent kockáztató Bismarck, a porosz németség két küldetéses szerelmese. Königgraetznél felborult az egész tehetetlen osztrák világ, romban hevert a sokkörü imperium – s ekkor, mint mikor a professzorok után a feladott cárevicshoz elhíják a szent barátot, olyan lélekkel hagyta a császár a magyarokra, hogy ám próbálkozzanak. S ők próbálkoztak is. Deák és Andrássy megmentette a monarchiát, azzal, hogy magyar gondolat szerint szervezte ujjá. A dualizmus éppúgy, mint a hármas-szövetség: magyar gondolat, s magyar genie, Andrássy, a magyar ember szerelmes érdekeltségével avatkozott bele a cseh-osztrák kiegyezésbe s ugrott élére, akár tetszett, akár nem, az ujjáteremtett birodalomnak, a mi birodalmunknak. A mi érdekeltségünk leleményével tudta a königgraetzi romokat osztrák-magyar monarchiává felépíteni s a megalázott és megrugdalt árnyékbirodalmat öt év alatt nagyhatalommá tenni, mely az orosz-török háboruban már diktált, Berlinben vezetett, s mig lábainál uj országokat teremtett, a Habsburgok zászlaját levitte a Hunyadyak utján Boszniába. Mennyi összeütközése volt, mennyi intrika, perfidia és neheztelés vette körül – de tudott győzni és tudott teremteni, mert volt miért. Aehrenthal, ki pedig kitünő ember volt és hatalmas akarat, már nem tudott, s a halál váltotta meg helyéről, honnan amugy is lehervadt volna. Mert miért dolgozott Aehrenthal, s egy magyar avagy cseh vagy német vagy akárki, ki ma az ő helyére kerülne: vajjon miért dolgozna? Andrássy visszavonulása már nem volt véletlen: már első jelensége volt annak a visszacsinálásnak, amit berlini világtörténelmi diadalai után a dualizmuson megkezdeni jónak láttak. Életprincipiumától fosztották meg ezt a monarchiát, anélkül, hogy tudtak volna helyébe más principiumot tenni. S ettől a perctől fogva e lélektelen birodalom lelket sem tudott többé embereibe önteni, s nagytervübb s nagyobbakaratu emberei munkájuk végezetlen sülyednek el a tragikumban. Ferenc Ferdinánd valami egyebet akart – jót-e vagy rosszat, az az ő kriptája titka, de volt terve s ezzel együtt tudott nőni és cselekedni. De őt eltették láb alól, a magyar gondolat meg indexre van téve, s a gondolattalan árnyékbirodalommal szemben ott áll a kifogyhatatlan leleményü Oroszország, mely, amig céljai vannak, embereket is tud nevelni. Hartwig Miklós helyébe uj bástya jő, uj bástyák, futárok, parasztok, számlálatlan sokaságban – nincs az a sakkmester, ki így ezt a partit meg tudja nyerni.