BÚCSÚ

1914. augusztus 9.

Isten hozzád, szép város.

Mióta az eszemet tudom, a neved ige előttem.

Mióta beszédből értek, neved köré áll foglalatnak, ami emberi nyelven nagyot, dicsőt s egyben bájosat jelenthet.

Az egész világ mintha a te foglalatod lett volna, s te benne vetetted az átlátszó szikrát, szolitárius.

Ezer éve, hogy a kedves értelem minden felsőségével mosolyogsz le a többi emberekre.

Nagy templomodban, az ó-sziget sarkában, az oltár főoszlopa előtt ott áll a Miasszonyunk szobra. Lesz vagy hétszáz esztendős – s azon mód áll ott, kidüllesztett három hónapos hasacskájával, lesütött, de pillája alól kileső szemével, liliom kisujját negédesen görbítve s kisdedét mint a napernyőt nyugtatva könyöke hintájában, akár a nagyerdei lófuttatásokon begyeskednek mai asszonyaid. Huszonöt emberöltő óta vagy a szerelem városa.

S a tudásé. Hajdani ódon főiskoládra felzarándokoltak a vadságukat levetkezni vágyó nemzetek fiai – s a magyar irodalom és történelem is őrzi nemes ifjak, szent barátok nevét, kik e kegyes anya emlőiből itták a bölcsesség tejét. S mindig volt abban kecsesség, ahogy e drága nedvet ömletted. Nincs nagy gondolata az emberiségnek, mely ne koponyáid s kupoláid alatt villant volna meg először. A világosság városa vagy – s mily egyszerű és derüs e világosság!

S a szépség városa vagy: szép minden köved. Ami magadból nőtt: elszáll, olyan finom, s amit idegenből vettél, magadhoz finomítottad. Egy kelet-nyugati költő azt dalolja, hogy a csillagok akkor a legszebbek, mikor utcáid tocsogóiban tükröződnek. Még a sarad is más, mint más városoké.

Karcsú tornyok, nyilt homlokú házak, a házakban serény nappalok, kacagó esték, nyugodalmas éjszakák. Nevetni hol lehet úgy, mint falaid között? S dolgozni hol lehet jobban? S örülni az életnek lehet-e így másutt, barátot ily kedveset, kedvest ily barátságosat találni?

A költészet városa vagy, a tőkéletes beszédé. A te nyelveden megérteni, hogy a szó leszürődött lélek. Ez a nyelv mindenre való. A szónok falakat dönget, a bohóc hasakat renget vele. A kiformált méltóság lépked vele szabatos fenségben. S a józan okosság beszél vele nevető természetességgel. Márványos kiszámitású tud lenni az irás nagy művészeinél. S lázasan formátlan a prédikáló természethajszolónál. A hang egy-két lejtése: s megszületik a nóta – félig muzsika, félig illat. Uriságába behat a mezők lehellete.

Mint ahogy beléd magadba is, gyalogosok városa. Hol végződnek utcáid s hol kezdődnek erdeid? Meddig vagy város s hol kezdesz falu lenni? Széles körutaidon ódon fák vetnek árnyékot a kávéházak előtt hüselőkre. Aszfaltos utak szegik át erdeidet s bokraik közül kis tündérpaloták kandikálnak az arra száguldókra. Halk hajócskák surrannak el karcsú hidjaid alatt, egy óra mulva kúszóvasutnál állanak meg, mely széles hegysíkra segít fel. Lelátni a gyöngykigyóra, a folyóvízre. Messzi innen fölmered a völgyből a hegybe ágaskodó ketrectorony, négy talpa körül tarka pázsit. Szép vagy s a királyok városa vagy.

Hogy már öltél is királyt? Éppen azért, jussod volt hozzá, a magad fajtája volt. Minden királyodban volt valami utcai embereidből, minden utcai emberedben van valami királyaidból. Az omnibusz tetején, amig megvolt, a földalatti vasuton, mióta megvan, egyenes szót nem lehetett s nem lehet hallani. Az akadémikus s a székálló legény egyformán közvetetten beszél s királyi irónia bájosítja be rosszaságukat. Mert, köztünk legyen mondva: rossz kutyák laknak benned, te gyönyörű város.

S én nem tudok egyébre gondolni, mint arra: hogy rossz kutyák laknak benned. Szeretnék visszagondolni az isteni ételekre, melyeket asztalaidon ettem. A kacajokra, melyek mulató hegyedről most is fülembe csengenek. Szinházaidra, hol a szemtelen maiság vetekszik a halhatatlan hagyománnyal, hogy melyik megejtőbben eleven. Kocsizóidra gondolok, s elszorul a szivem. Képeidet, szobraidat, asszonyaid tipegését járatom lelkemben – s szememből kicsordul a köny. Rossz kutyák vagytok s elaljasodtatok. Nem látlak többé benneteket.

*

És veled is, nagy város, isten veled.

Szép, ilyen szép, nem vagy. A kecsességet nem rólad találták ki. De kényelmes vagy, és, ha kiigazodnak benned, barátságos. Sehol oly maga, oly magát felakasztani valóan maga az ember nem lehet, mint benned. De sehol oly meghitten sem, ha utat találtak beléd. Olyan vagy, mint a kéz, mely kivülről ököl, aki üt, de belülről tenyér, amibe fejet hajthatni. Mindent összevéve szeretni való város vagy.

A husevők városa vagy. A szőrős-ujjuaké s a hosszan hallgatóké. Kik azonban, ha sora kerül, látomásosan ordítoznak s valószinütlenül selyem pázsitú erdő-kertekben. S az utcasarkakon emberkéményekből füstöl az ó-testamentum.

A szédület városa vagy, a teremtés nyüzsgésével lüktető. Hét millioman élnek benned egy helyen – annyian, amennyinél alig több a mi egész népünk, csecsszopókat, tengerentul menteket s beleolvadtakat is belevéve. Külön levegőtenger, mit minden lélekző pillanatban a levegőégbe felküldesz. Aki más csillagról néz le ide, külön golfáramnak láthatja a levegő oceánján.

A mozgalom városa vagy, csendes nyugodtságodban. Mint ahogy a nyugodt testen belül rezegnek az atomok, s minden atom csillagrendszer, melyben őrült sebességgel vágtat a nap körül a bolygó, úgy dulják át belső vágtatások halk tenyészéletedet. Föld felett, föld alatt, vizen, szárazon s víz alatt is szárazon. Sehol annyi élet nincs együtt, mint benned. Sehol úgy nem érezni az egész földtekét, mint utcáidon.

Vaskerítés, udvar, kis kastély – kinéz a széles aszfaltra, mely kormosan friss napfényben nyujtózkodik a part felé. A fejedelmi kastély kaszárnya, s vaskerítésének két kiskapujában egy-egy szénfekete paripa áll mozdulatlan, fejjel a mai ruhában arra sietőknek – s hátán pirosban, fehérben, vállnak vont karddal s éppoly mozdulatlan a testőrőrmester. Azt hinnéd, halott – pedig él s minden órában felváltják. A középkor nyujtja így fejét, mozdulatlan, de eleven meg-megujulásban huszadik századi életedbe.

A nehéz sör, az ojtóizű viaszsajt, a rejtett odvak s a zárt folyosók városa vagy. De vagy a végtelen tengerszagé is, a láb alá kivánkozó füé, a szellős csarnokoké s a két ujj közt álmodozva tartott hosszú rózsaszálaké. Mily harmatosan szemérmes tud lenni lappangó állatiságod! Gyermekeid a legszebb gyermekek, asszonyaid a legszebb nők, fiaid a legszebb ifjak, férfiaid a legszebb férfiak. Valóban, szólt a szent olasz püspök: méltán neveztetnek az angeloszoktól. Mert angyalian szépek.

A tompa akarás világvárosa vagy. A némaságé, mely kidülledt homlokérrel keresi szavát. A nyelvetek is ilyen: zuhatagos dadogás, forró fuvatu egytaguság, mint mikor rengeteg vashajóitok oldalszelepén kiszortyantják a tuldagadt gőzt. Nem az értelem nyelve, hanem az indulaté – olyan fajtáé, melyben a tudás s az okosság is menten érzésnek s elhatározásnak formáját ölti, s a gondolat, még mielőtt megvilágosodhatott volna, már cselekvéssé lett. Mindent megtalálni benned, nagy város, mert mindenre, ami valaha volt a világon, már mondottál igent vagy nemet.

Az én számomra ember-képeskönyv voltál. Sehol annyiféle embert, mint toronyhidaidon és sehol annyi emberi emléket, mint megőrzöttségeidben. Költőitek embereket irnak le, festőitek arcok mását őrizték meg. Hiven, tudományosan, egészségesen – így festenek jóemésztésü emberek jóemésztésü embereket. Sehol nem oly befelé élők az emberek, mint benned. És sehol oly otthon nem vagyok, mert emberi mivoltomra állandóan emberi adalékokkal figyelmeztetett, mint benned.

Raktára vagy az emberiségnek, te nagy város. Kávé, gyapot, cukor, ékirás, görög szobor, olasz kép, török szőnyeg, belga csipke: itt van minden, a legtöbb, a legjobb, a legdrágább. Raktára vagy az emberismeretnek s hazája vagy az emberhez méltó életnek. Az ellátottság, a berendezettség, a jól elhelyezettség városa vagy. A szabad rend városa vagy s ezzel az emberi méltóságé. Sehol nem oly ur az ember, mint a te kalmáraid között.

Mert, köztünk legyen mondva, rideg kalmárok vagytok. Gyilkosan önzőek bünös számitásotokban. Olyanok vagytok, mint a párisi bazárégéskor a férfiak, kik, mikor életükért kellett versenyezni, csizmasarokkal rugták képen az asszonyokat, akiknek elébb még udvaroltak. Visszagondolok lóhátas délelőttökre, csolnakos délutánokra s leánykacajos hétvégekre. Zsilipekre, amint emelik a hajót, sokaságokra, amint emelik az embert. Ódon sáncokra a nagyváros közepén, anyaöles karosszékekre messze idegenben, kézrázásokra, nagy ivásokra s nagy barátságokra. Mennyit tanultam benned, mennyit láttam, mennyit mulattam, mennyiben gyönyörködtem, mennyiszer éreztem benned az eltörpülés gyönyörüségét! De már utánad se vágyom, annyira megutáltam a fajtátokat. Nem tudnék a képetekbe nézni, ha még egyszer közzétek kerülnék S ha a föld szinéről elsepertetnél, egy könnyem nem hullna utánad.

*

S dombtetőről dombtetőre: örök város: tőled is búcsúzzam?

Völgyutcáidban, halmaid aljában úgy apróztam lépésemet, szinte szivárogtam, mint a csatorna cseppje. A hallgatag áldozár lépéseivel mentem fel lépcseiden – benned a világ legszebb háza: a minden hajdani istenek temploma, melyben most a mának minden dicsősége pihen. A pogányság városa vagy, soktemplomu város. Mennyi hit van beléd temetve! Mennyi hitetlenség beléd épitve!

Az istenek megszálló városa voltál mindig, mindmáig. Amit az indus megálmodott, a görög kieszelt, a tuszkán kimódolt, az egyiptomi elrendezett, a zsidó örökbe vett s a latin utánok dadogott: szenvedéssel és gyönyörüséggel, állatok belétől s tömjén füstjétől illatozva párolog halmaid felett háromezer esztendő óta. Egy harangod, ha megkondul: több benne a térdreejtés, mint a világ minden orgonáiban és zsolozsmáiban.

Vannak bájosabb városok. Vannak nagyobb városok. De hivóbb és megállitóbb és lekötőbb hely nincs több ilyen. A világ minden urainak ilyen helye voltál s császáriságuk külön ércmohával zománcolja be vörös köveidet. Dombjaiddal és váraiddal és sárga házaiddal olyan vagy, mintha minden többi városok vállán emeltetve kiáltatnál ki parancsolónak. Ave Caesar Imperator!

Kecskepásztorod ősvilágokról dudál. Feltépett szemétdombjaid a világhatalom piacát tárják fel. Kemény jogod, mint romtégláid, pusztulhatatlanná van kiégetve.

A vágyódások városa vagy: mindenki tégedet akart megejteni. A vér városa vagy – mert hányféle vér omlott itten! Fekete szerecseny-vér, világos germán-vér, piros zsoldos-vér, kék uri vér, mindenfelől a földtekéről. A vér itt keresztelt, megváltott, beszenynyezett, mulattatott, mindenre való volt, mindenben benne van. Este, mikor a nagy mezőség peremén lebukik a nap, elárulja, hogy ő is vérből való. A láz bujkál e mezőségen, s a láz fehér izzásával van kimeszelve a meredek kápolnafal, melyre, s fölébe a csúcsos menyezetre a mélabu minden vad erejét ráfestette egy komor lángelme. Ó a szobrok, melyek teremtő dühét hirdetik! Oroszlántalpu festés, épités és faragás – leüti vele a régiségek nyugodt báját, szelid méltóságát.

Pedig ezek is te vagy s a stanzák képei is te vagy s a francia-utánzó izléstelen plakát, mely utcáid sarkán ordít: az is te vagy. Mi az, ami te ne volnál? Tulajdonképp tegnapi város vagy, te leghajdanibb város, s ma is az vagy, ki barokká törted a régiségnek tiszta vonalait. Végiggondolom mezőségedet. Miért és miben más, mint a mi pusztánk, holott ez is, az is: poros fü és poros országut? Tudom már, mi teszi. Messze feketéllik – nem nagyobb egy legelő lónál – valami régi romladék. Ives lehetett, bolthajtásos, mert úgy áll a fü között, mintha fésü fogait mártották volna bele. Ezzel más ez a mező minden egyéb mezőknél. Nemcsak elandalító hatalma van, de emlékeztető is.

Mint a lyányaid szemének, a fiaid beszédének. Mint az éjszakának, mely kinéz e szemekből, mint a történelemnek, mely kipereg e beszédből. Afrika csontja fehérlik márványaidban. Mégis csak te vagy a világ közepe.

Az vagy – és maradj az. Legalább te marad meg. Legalább te ne hagyd szégyenben szerelmünket. Legalább te ne légy komisz vagy rideg s fanyalgó fitymálója a műveltségnek, mely belőled sugárzott szét. Lelöketve a háború mélységeibe, köteles gyülölettel minden és mindenki iránt, ki ránktör és ellenünk hitet szeg: reszketve imádkozunk, hogy legalább te ne essél ellenünk bünbe. Hogy kiméljen meg a sors: téged a pusztulástól, minket attól, hogy meg kelljen tégedet is utálnunk. Konduljanak meg harangjaid, harsanjanak fel harsonáid. Nem volna érdemes életben maradni, ha te is kivesznél életünkből!