HÁBORÚ

1914. julius 26.

Háború – az én korombeli magyar, mikor ezt a szót leírja, úgy írja le, mint ahogy azt írja le, hogy Uj-Zéland. Tudja, hogy van, de mi köze hozzá? még sose volt ott.

Utolsó igazi háborúja e monarchiának 1866-ban volt, a porosz-osztrák párviadal. Ebből az időből való a felelet, amit a katonaviselt ember adott a kérdésre, hogy hol sebesült meg: Königrécnél meg a hónom alatt! Ezekben az időkben csupa ilyen feleleteket adtak Magyarországon s csupa ilyen keserű anekdota járta a háborúról. Nem mintha a porosz háború nem lett volna népek csatája. Az volt, a magyar nép, a magyar nemzet csatája volt, csak éppen hogy nem a porosz ellen, hanem az osztrák ellen. A magyar anyák, kiknek fiai ott véreztek Bismarck és Moltke előtt, imádságba foglalták a Bismarck s Moltke nevét. A magyar anyák akkor ilyen különösek voltak. Arra ugyan nem tudta rávenni őket Bécs, hogy (a Deák Ferenc szava szerint) kétszer szüljenek egy esztendőben s kétszer annyi katonát állíthassanak a császárnak. De hogy egyszer szült s olyik egyszülött fiát ne sirassa, ha elesett porosz kéztől s ezzel is kevesebb legyen a bécsi hatalom katonája: ezt az akkori magyar asszony el tudta viselni. Erre nevelődött nemzedék volt: az 1866-iki magyar anyák 1848-ban voltak kislyányok.

Az én nemzedékem már nem nevekedett ágyúdörgés között. Csecsszopók voltunk, mikor a porosz bevonult Párisba s a commune bukása a pokol vörösét vetette föl az égre. Nagy háború volt, de nem a mi háborúnk, – sőt, a rövid bizonytalanság után, melyben Andrássy legyőzte Beustot és Albrecht főherceget, cserbe hagyatta a franciát s hozzácsatolt bennünket a porosz élethez, mely ma ennek fejében ime helyt áll a mi életünkért: a porosz-francia háború sikere olyan virágzást és játékos kedvet öntött végig a megujult monarchián, hogy a pajzán farsangnak csak az 1873-iki krach hamvazó szerdája tudott véget vetni. Aztán jött, néhány évre rá, az osztrák-török háború. Andrássy ezt is csak megnyerte, anélkül, hogy részt kellett volna benne vennünk. Bosznia: az persze már háború volt, a magunk háborúja. Én már az Über Land und Meer cimü ujság buzgó olvasója vagy legalább is lapozója voltam, s éppen Kecskeméten, mikor a kecskeméti bakákat levitték ebbe a kecskemekegéses görbe országba. Két képemlékem is van róla: egy langyos délután, mikor künn vagyunk a vasútnál s a teherkocsik lépcsőjén fehérbajszu bakák – nyilván tartalékosok – sírva bucsúznak asszonyuktól s gyereküktől. S este is látom magam, – őszi vagy téli hamar este – amint nagyanyámmal s a Roza szolgálóval hallgatag ültünk a banyakemence körül s nem tollat fosztunk, mint máskor, hanem ami vásott lepedő, de gatya és pöndöly is a házban találtatik, fölszálazzuk tépésnek. Mostani antiszepszises eszemmel borsódzik hátam, elgondolván, mennyi fertőzetet küldhettünk ártatlanságunkban a sebesülteknek. Akkor ez így volt rendjén, így volt emberséges és irgalmas – s ma már körülbelül mindegy, mert aki akkor katonasebesült volt, az azóta nyilván amúgy is meghalt volna… Sok familiát tudok, hol a családi fényképek, chignonos asszonyságok s torzomborz szakállú s vasalódeszkásvállú akkori gavallérok arcképei közt ott szürkül és halványlik egy csupaszképű és pufók bakalegény fotografiája… a szegény Imre, vagy Peti vagy Zsiga, ki elesett Dobojnál vagy Maglájnál, egy asszony lötte le a hegyről, látta, amint puskát fogott rá, borzasztóak ezek a vad asszonyok… Egy országos név is sírt akkor a gyászolók között, Trefort Ágost, a hires kultuszminiszter siratta egyetlen Ervin fiát.

De mindent összevéve, bármennyi vérrel és könnyel járt: ez sem volt igazi háború. Nem volt háború úgy, hogy befelé való szele, mint a tornado, végignyargalt volna az országon. Azóta, ha szabad ilyenkor ilyen durva szó, ott kibiceltünk a török-görög, az angol-búr, a spanyol-amerikai, a borzalmas orosz-japán, a tripoliszi olasz s a még rettenetesebb két balkáni háborúnál. Mindről hallottunk rémületeket, olyik minden percben átcsaphatott hozzánk s kivált a balkáninak gazdasági áthatása egy kicsit mégis valósági érzéssel kólintott bennünket fejbe. A búr háború során szívtépő volt – meg is írtam akkor versben – hétről-hétre, szivós angol egyhangúsággal ott látni közzétéve a képes lapokban levélszám a Ladysmithnél, a Magersfountainnál elesett gyönyörű angol fiúk arcképét… mennyi ifjú szép halott, mennyi ifjú hős halott, fiatal halott… számlálatlan, egysorjában, déli éjek harmatjában, temetetlen rothad ott annyi ifju szép halott, annyi ifju, annyi hős, annyi fiatal halott… Szomorú volt, fájdalmas volt, de csak szemünkön át láttuk, a bőrünkön nem éreztük.

Hanem – istenem: az ember gondolattalan állat s azt hiszi, hogy tud, mikor csak utánapapol. Mindnyájan tanultuk a harmincéves háborút, pusztításait, visszavetéseit: de ki gondolja végig, hogy mit jelentett: akkor élni?! Japánban találni ajnókat, Egyiptomban találni fellahokat, a legutolsó, a legnyomorultabb, a legműveletlenebb, a legmegtörtebb embereket a világon. De kezük és lábuk karcsúsága leszéplik róluk: nem illik állatiságukhoz. Nem is, mert ezt őseiktől vették örökbe, kik hajdan urak voltak, büszkék és boldogok, – de jött a háború, jött az idegen hódító, s visszavetette őket az állatiságba. Ez az, amit nem tudunk elgondolni, hogy velünk s a mi világunkkal megtörténhessék. Csakugyan lehet, hogy ahol ma márványpaloták tündöklenek, ott holnap homok lepje be a romokat? Hogy ahol ma öntöző csatornák körül virul a kertes élet, ott holnap esőtelen nyár szikassza ki az eliszaposodott folyóvizeket? Ez ma már talán nem lehetséges – ma már, aminők az emberiség mai állapotai: nem igen lehet elképzelni annyira barbár népanyagú tatárjárást, mint aminő tönkretette Asszirt és Babilont, Egyiptomot, Hellászt és Rómát. De háború még mindig van és lehet s vele mindannak megingása, mit gondolatlan életünkben olyan soha meg nem rendülhető tartozékának hittünk, mint a talajt, amin lábunkat megvetjük, a levegőeget, melybe felnyulunk.

Az életem: hogy nem az enyém. A kenyerem: hogy nem biztos. A pénzem: hogy elvész. Az állásom: hogy tárgytalan. A házam: hogy fölégethetik. A váltóm: hogy be nem váltják. A városom: hogy ostrom veszi körül, a vizvezetéket elvágják, a villamos nem jár, a lovakat elvitték háborúba, a telegráf le van foglalva, a vasút kell a katonáknak, a gyerekem nem kap tejet, az iskolákban sebesültek hörögnek, felvet bennünket a piszok, a fájdalom, a nyomorúság és a betegség, kereset nincs, kolera van, – ez a háború. Testi fájdalom, gyilkos pusztulás, nyugtalanság, zaklatottság, üldözöttség, – az ember országúton él rablók között, erdőben vadállatok között, temetőben hiénák között, pusztaságban sakálok között, tengeren cápák között, örvényben élet-halál között: ez a háború. Rémítő visszaesés – olyan a társadalomra s benne minden egyesre, mint ugyancsak az egyesre a betegség – valami finom, gazdag, előkelő, illatszerben fürdő és ámbrát lélegző emberre, mikor lebirja a vérbaj és eleven testtel elrothad.

S hogy kell-e ennek lenni? Erről gondolkozni minden idő alkalmasabb, mint a háborús. A gondolkozás ilyenkor általában stilustalan – olyan, mint ha a vizbefuló fel akarná lapozni a lexikonban az uszótempókat. Csak egy nagy szociológus igazság dereng át a lőporfüstön, a vérpárán, a tűzhamun, a romporon. Az, hogy az embercsoport a polgárosultságban egy fokkal vagy korral mindig hátrább van, mint az egyes ember. Szedj csoportba kétszáz művelt, jó és jól nevelt embert, egyenként nemének díszét s az előkelőség példáját: együttvéve neveletlen csorda lesz, mely röhög, mint a paraszt s vak dühhel gyilkol, mint a megriadt állat. Egyszerűen: az emberiség még nem jutott odáig, ahová az emberek. Az egyes ember már lebirta magában a vadállatot, – az emberiség még nem. Valamikor, még nem is rég, a társadalmon belül is urak voltak a rablók s a gyilkosok, – az úr nem is volt egyéb, mint, mai szemmel nézve, rablógyilkos, ez volt a hős, a félisten, a legkülönb ember, kit félve tiszteltek, mint ahogy az emberséges gyengét megvetették, lenézték és megalázták. Ennek ma már úgy ahogy vége s a társadalmakon belül annyira amennyire az emberség szab rendet. De az emberiség még nem tart ennyire. Ennek körén belül az ember még vadállat s a gyilkos s a rabló az úr, a csalás a fegyver, a leselkedés a rend, a hitszegés az okosság. Valóban az – ezt nem gunyból mondom. Aki ma, ha még oly derék és tekintélyes ember is, nemzete nevében és számára nem a haramia-morál szerint gondolkozik, az rossz politikus, az ügyetlen, az ostoba, az áruló. A magam nevében mondhatom, hogy nem bántom a másét, szent előttem az emberélet s inkább magam pusztuljak el, semmint más boldogulásának útjában álljak… De országom nevében nem cselekedhetem így, mert tönkreteszem vele s benne magamat, testvéreimet, minden egyes embert, kinek számára a nagyvilágon nincsen e kivül hely.

S ez a történelem: a rablások és gyilkolások sora. Az a hódító volt őszinte, ki üszköt vetett az alexandriai könyvtárba. Minden háború ilyen alexandriai könyvtárégetés, s csak még utálatosabb, ha azt komédiázza, hogy kiméli a könyvtárakat. Amig nem lehet a háborút elkerülni, addig nem lehet a könyvtárakat sem kimélni – viszont, amig minden ország rablóktól és gyilkosoktól van körülvéve s ezen nem háborodhatik fel, mert maga is rabló és gyilkos, addig, aki fél a háborútól, az legjobb, ha maga lövi magát főbe. Ez nem azt jelenti, hogy keresni kell a háborút vagy erőltetni vagy provokálni kell. Ma már vagyunk annyira, hogy átok van és legyen az országon és kormányzóin, akik mindenáron harciasak s vérben, vasban úgy spekulálnak, mint babban. Hires verekedők közt is élhetek úgy, hogy én nem kezdek ki senkivel. De azt tudniok kell, hogy, ha sora kerül, nem hagyom magam. Különben elvesztem. S amily rettenetes s az emberiséghez nem méltó a háború: emberhez méltóan kell viselni és elviselni. Szomorú, hogy az emberiség sem okosabb a buta földtekénél, mely örökkévalósága közben meg-megrendül s meg-megindul s felboritja a boldogtalanokat, kik életüket építik mozdulatlanságára. De az ember azért ember, hogy ne birjon vele a földindulás sem.