REGELE CAROL

1914. október 18.

Regele Carol… mily hamar mulik az idő… igazán mintha tegnap lett volna, holott akkor még uralkodott Abdul Hamid s a szelámlikon még láttam fehér lipicáneres kis fogata után szaladni a pasákat, – nemcsak Károly király élt még, de az európai török uralom is, – a két balkáni háboru előtt volt, sőt a bosnyák annexió előtt, hogy a Regele Carol-hajón átutaztam Konstanzából Konstantinápolyba. A Regele Carol-hajó szép hajó, hosszu és karcsu hajó, Liverpoolban épült, – rézverete csillog az üde szellőben s a delfinek vidám bukfenccel üdvözlik kétfelől, ahogy tarajat hasit az ágaskodó fekete vizekbe. Most, gondolom, másodmagával járja az örvényes tengert, akkor még magában járta, s Lahovary ur, miniszter, hazájának akkor, úgy emlékszem, konstantinápolyi követe, boldog büszkeséggel ütögette tenyerével a fapadot, amin néhányunkkal üldögélt – szakasztott ahogy a paripa nyakát szokás megveregetni, kivel, érzik, dijat fognak nyerni. A román államférfi, ki csak éppen egy cseppet cigány, de különben a legeurópaibb eleganciáju diplomata-gentleman, ahogy Konstanzából (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben szakasztott Ostende vagy Biarritz) ahogy mondom Konstanzából átrepültünk a gyönyörü hajóval (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben szakasztott Calais-Dover vagy Boulogne-Folkestone) átrepültünk Konstantinápolyba: finom mosolylyal beszélgetett velünk magyarokkal az ő büszkén fejlődő hazájáról. A mi királyunk okos ember, mondogatta komoly meggyőződéssel. Aztán elhallgatott, majd a hajót magyarázta, milyen szép, milyen sokba került, de mennyire megéri, mert mennyire egy kis darab világforgalmat, talán világhatalmat is jelent a román királyság számára ez a vonal. Itt megint elhallgatott, maga elé nézett, majd felnevetett: tudniillik és viszont nekünk is van magunkhoz való eszünk!… Ebben a nevetésben volt egy csepp… volt valami, ami nem volt kellemes, – de a miniszter ur mindent összevéve igen jó benyomást tett ránk, – amit mondott, érdekes is volt, igaz is volt, s ha életem legnagyobb tengeri betegsége még azon este minden gondolatomat el nem vágja, bizonyára el is gondolkoztam volna szavain.

Azóta nem egyszer bebizonyosodott, hogy Károly király csakugyan okos ember, de az ő hol makrancos, hol kezes, alapjában azonban hű románjai szintén nem estek fejük lágyára. Az olaszon kivül ma kétségtelen a román Európának legokosabb nemzete – ami pedig Károly királyt illeti: nem kegyeletlenség, hanem valóban bevezető a Pantheonba való bevonulásához, ha halálakor eszünkbe jut, amit Metternich mondott Talleyrandról ugyanily szomoru alkalommal: hát ezzel mi célja lehetett?! Hohenzollern Károly a legokosabb, legkeményebb, legszerencsésebb elme volt, mely Európa utóbbi félszázadában egy ország helyett s annak számára gondolkozott. Alatta lett Románia, alatta lett ország, alatta lett alkotmányos monarhia. De nagyon rövid ideig maradt volna monarhia s nyilván ország sem sokáig, ha Károly király tulságosan betü szerint veszi a liberális alkotmányt, melynek ő volt legfőbb őre. A román nép igen tehetséges nép, feltétlenül kulturnép, s szerencsés tengeri fekvésében s amennyire kényes, olyan sok esélyt kináló helyzetében beláthatatlan nagy jövő előtt áll. Ostoba gőg volna közjogi intézményeit fitymálni, – de fiatal, a rabság alól alig kiszabadult s állandóan életveszedelemtől ostromolt országokban a béke is hadiállapot, – háboruban pedig a parancs az erő s az ember a biztosság. A balkáni országoknak sorra liberális, sőt demokrata az alkotmánya, még Montenegrónak is – de azért kell, hogy az uralkodó legény legyen a talpán, ő legyen az állam s szava legyen törvény, különben az alkotmányos szabadság nem tartja együtt sem az alkotmányt, sem a szabadságot. Amily nagy bennük a nemzeti önérzet, annyira jobb, ha a dinasztia idegen: nem csupán a külföldi összeköttetések miatt, de mert balkáni király csak autokrata lehet, viszont balkáni nyak nem igen hajlik meg maga fajtája előtt. Még Szerbia, még Montenegró urának is legalább is külföldön kellett iskolába járnia, hogy valami nyugati szagot hozzon magával a hazai illatba. Kis országok, de kivált a Balkán országai olyan terei az uralkodó művészetnek, hogy nem csoda, ha minden veszedelmes voltuk mellett mindig akad trónjukra vállalkozó. Nemcsak nyereség dolga, hanem becsvágyé is, s egy jó balkáni király igazán minden elégtételt megszerezhet magának: az egyéni hatalmat, de azt a tudatot is, hogy nagyot alkotott s nagy sokaság ember számára alkotta meg a boldogság föltételeit.

Károly király mindez elégtétellel szállhatott sirba. Nagyszerü munkájával egyaránt nagyszerű volt az őszinteség is, ahogy csinálta. Sohasem titkolta, hogy Románia dolgát a maga ügyének tekinti, – nemcsak úgy, hogy mindenestül eljegyezte magát Románia érdekeivel, de úgy is, hogy e szép országot s e tehetséges népet szinte olyanformán tekintette a maga birtokának, mint valamely nagy trösztkirály az egész trösztöt s annak minden milliárdjait és érdekeltjeit, s természetesnek veszi, hogy a részvényeseknek természetesnek kell venniök, ha ő az ő vezető hatalmát tovább örökíti fiára vagy unokaöccsére. Hogy úgy mondjam: a maga vállalatának tekintette Károly király Romániát, – annyira annak, hogy az orosz-török háboru idején, mikor az orosznak oldalán karddal vágott országának helyet az európai koncertban, de ez ocsmány hálátlansággal fizetett az uj kishatalom segítségeért: leveleiben egyenesen úgy ir ide is, oda is segítségért s támogatásért, mint aki így nem tudja magát fenntartani a nehézségek közepett s abba kell hagynia vállalkozását… Károly király jó román volt, de egyáltalában nem adta a románt, egyáltalában nem titkolta, hogy németnek érzi magát, mindenestül Hohenzollernnak, ki az ő Peles-kastélyából úgy igazgatja e szép világot, állítja vissza klastromait, ápolja nyelvét és nemzetiségét, mint ahogy például a porosz földesur törődik magyar birtokán az iskolával, vagy a zsidó földesur a katolikus templommal. Végrendeletében meg is mondja, hogy ő holtáig jó katolikusnak érezte magát, de nagy szeretettel van az orthodox hit iránt is s kivánja, hogy koporsóját mindkét szertartás szerint beszenteljék. Ez a végrendelet különben is érdekes okmány. Bőkezűen s nemesen rendelkezik benne számos milliónyi összegek felől az a Károly király, ki (ellentétben bolgár Ferdinánddal) meglehetős vagyontalanul érkezett volt annak idején uj hazájába. Tehát: se nem tagadja, se nem leplezi s igen helyesen csöppet sem szégyenli, hogy hosszú uralkodása alatt nemcsak országa hasznával törődött, hanem a magáéval is: egészséges erkölcs szerint a maga számítását is ráépítve országa számvetésére, hogy saját érdekének nagy lendületével tudjon ez országért dolgozni, helytállni, csodákat mivelni. A szabadszáju román ujságok (melyeknek száját szuverén fölénynyel sohasem igyekezett befogni) ezt sokszor szemére is vetették a, mint ők irták, jött-mentnek. A jött-ment nyugodt önérzettel fütyült ezekre a firkákra s nyugodt nyiltsággal vette világi hasznát az örökreszóló haszonnak, melyet uralkodóművészete a románságnak hajtott. A románság nagyobb elméi így is értékelték e nyiltságát: erkölcsösnek és egészségesnek, – a nagy román költő. Alexandri, azt mondatja vele egy versében: »Én, Károly király, a román nemzetnek háboru zajában országot, magamnak pedig békében házat épitettem…«

Nyilván nem ok nélkül jutott eszembe Bismarck, mikor most husvétkor lesz két éve Szinaijában jártam s a szép Peles-kastélyt szobáról-szobára megmutogatta a főkulcsár. Mindent összevéve s leszámítva némi schmücke dein Heim-os izléstelenséget, gyönyörű fejedelmi kastély, mely minden műkincseivel s márványaival mégis inkább családi hajlék, mint reprezentációs épület. A királynő lelke uralkodik rajta jobban, mint a királyé, – a szelid költőnőé, ki valahogy e makrancosan érdekes nép fejedelmi méretű német guvernántjának érzi magát. Egészen német tanya, egészen német fészek, – valaki olyannak buen retirója, ki itt van igazán itthon, itt pihen a sok nagy után, mit a künn tengerekig terjedő földért művelt, – viszont, bármennyire nem kér többet az élettől, mint hogy ebben a hajlékban családostól békében vonhassa meg magát, annyira elképzelhetetlen számára, hogy az e házon kivül messze terjedő országhoz neki úgy ne legyen mindenkorra köze, mint az apának fiaihoz, mint az alkotónak művéhez, mint a gazdának uradalmához – sőt nemcsak neki, hanem fiainak vagy öccseinek is. Minden művész Pygmalion, ki szerelmese és ura a Galatheának, kit kiformált s kibe életet könyörgött. Az utóbbi hónapokban – mi kortársak csak sejtjük, de utódaink a történelemből bizonyosan fogják tudni – Károly király jó néhányszor azon a ponton volt, hogy inkább leköszön s otthagyja trónját, semhogy az ő keze vezesse vesztébe az országot, melyet igazán a semmiből teremtett meg. Fenyegették ezzel, ő is fenyegetőzött vele s nyilván komolyan gondolta e fenyegetődzését – de nem hiszem, hogy lelke mélyén egy percre is bele tudta volna magát élni s elhihette volna, hogy ő élhet s Románia is élhet, de nem egymással élnek. Végrendeletet is irt, már évekkel ezelőtt – de nem hiszem, hogy mind halála percéig egy percre is bele tudta volna magát élni abba, hogy lesz idő, mikor a világ lesz, Románia is lesz, de ő nem lesz.

Pedig mégis így lett s nem csoda, ha ő nem tudta elgondolni, mert mi meg, kortársak, nem tudjuk elhinni s még igen sokáig nem fogjuk megszokni. Egy percre megérint bennünket a világtörténelem szellője s érezzük: e kemény tehetségü férfival a világtörténelemnek egy olyan bizarr fejezete záródik le, aminő talán a konkvisztádoroké volt, kik kalandos kedvvel gályára szálltak, hogy tengeren tul világoknak vessék fel magukat urává. A modern Pizarrók és Cortezek e sorozata Napoleonnal kezdődik s Wied Vilmos albániai felsülésével karikaturában enyészik el. Azt hittük, száraz üzleti időket élünk s utólag kitünik, hogy nincs nagyobb romantika az üzletnél. Mind a nagy birodalom, ország, nemzet és dinasztia-alapítások, melyek száztiz év óta elvonultak nagyapáink, apáink és magunk előtt: azon szárazon, reálisan s valóságosan belekerülhetnek a legendába, sőt a mithológiába. A Herakleszek, a Tezeusok, a Jázonok, az Odisszeusok s az Eneászok kezdő és tapogatózó dilettánsok ezekhez a szemünk előtt meséket mivelt felebarátainkhoz képest, kiket itt láttunk magunk közt huszárhadnagyi vagy küraszir uniformisban, közelről láttuk emberi végességüket s fogyatkozásaikat, láttuk őket azon a ponton, hol kis hija nevetségben nem maradnak s utolsóbakká lehetnek az utcák koldusánál – de csak meg kell halniok, hogy világos legyen, hogy félistenek voltak. Képzelni persze másképp képzeljük a félisteneket, ám ez a mi hibánk. Sem az istenek, sem a félistenek nem lehetnek mások, mint akik elképzelik őket. Emberek, s éppen azzal válnak halhatatlanná, hogy emberfelettit tudnak kiváltani emberi gyarlóságukból.