JEGYZETEK

1914. december 13.

Szabadságharc… Nekem hatkor kell kelnem és szaladnom munkára, mikor te még két órát alszod ki pont éjféltől fogva boldog nyolc órádat. Lehajtom hig kávémat s nyelem hozzá a száraz zsemlét – te napjában ötször eszel húst s reggel halat, sajtot, szalonnát, gyümölcsöt. Én töröm magam a vevőm után, lesem, hogy mi a gusztusa s szászor át meg át kalkulálom s kikalkulálom zsebemből a fele hasznot, csakhogy én szolgálhassam ki s meg tudjam tartani. Te azalatt gőgösen ülsz párnázott irodádban, várod, hogy a vevő felkeressen s ha nem tetszik neki, amit nálad talál, hát akassza fel magát. Én tanulok, kieszelek, töröm magam, – bejárok, kijárok, bujom a könyveket, hogy mit vihetnék át belőlük munkámba, lesem az uj gondolatokat, hogy mit fejhessek masinára és köcsögbe. Te folytatod, ahol apád elhagyta s mialatt én éjet nappallá teszek, te estebéd után feketében ülsz kandallód mellett, s külön töltöd a bort a hat embernek való után, amit hasadba temettél. A te házad a te kastélyod – falba épített szekrényekkel, tágas ablakokkal, hideg-meleg viznek falból ömlő bőségével. Az én szállásom két szoba, konyha, mit feleségem rak tele gyámoltalan kézimunkával s lyányom mázol be aranyfestékkel. A feleségem… a lyányom: legfeljebb ha egyszer egy héten takarító asszony jár kezükre, hogy tönkre ne menjen a sikálásban, a mosásban, az egész házra való főzésben, varrásban. Te ezalatt uri módban szolgáltatod ki magad, szombat déltől hétfő délig vidéken nyujtózkodol, kertben alszol, csónakon hintálsz, halászol, vadászol, úgy élsz, mint a nagy urak. Két-három hónap egész familiástól utazás, a legfinomabb fogadókban, a legszebb helyeken, a pénzed négyszer annyit ér, mint az enyém, s amellett négyszer annyid van belőle. Miért? mi jusson? miért vagy úr, míg én csak szolga vagyok? miért parancsolsz ott, ahol én csak befurakodhatom? miért vagy isten, ahol én ember is alig lehetek?…

Ez ugyebár úgy hangzik, mintha forradalomból kiáltana ki. Mintha munkás kiáltaná a gazdag tőzsér felé, szegény ember az úr felé. Pedig nem. Ez annak a háborunak veleje, mely most Flandriában két ároksorba ássa szembe a németet az angollal. Egy Heyking nevü német iró füzetecskéjéről írnak a német ujságok, – ez a füzetecske arról szól, hogy milyenek valójában az angolok, s ha nem is azokkal a szavakkal panaszolja fel, mint ahogy én érzékletessé próbálom tenni, de mégis az a tétele fejtegetéseinek, hogy mi jogon él az angol polgár kevesebb munka után hasonlíthatatlanul jobban, mint a világ egyéb polgársága?! A kérdés jól van feltéve s jól van beállítva az is, hogy a rávaló felelet sehol sem közömbös az emberiségre nézve. Mert, most látni éppen letagadhatatlan példán: ahhoz, hogy az angol polgár ezt a kényelmét és jobb módját megtarthassa, időről-időre háboruba kell kevernie a világot, vérben kell megfürösztenie a konkurrenciát, sőt most már szines félvadakat kell rászabadítania fehér testvéreire. Szinte mellékes ehhez képest, hogy a boldogok e szigetén is a tagadhatatlan haladó demokrácia nem, mint másutt, abban áll, hogy legalulról is mind följebb emelkedjenek az emberek emberi életvitel felé, hanem csakis abban, hogy szélesebbre terjedjen a kiváltságosok köre, kik a többi angolságot éppúgy kiszipolyozzák, mint az egész angolság a tengerentuli félvadakat. A fő az – s e frappáns és sokunknak eddig szemet nem szúrt példával különösen igazolódik abbeli tételem, hogy e mostani háború ugyanúgy szabadságharc, mint volt a polgárság harca a királyság, a papság s a nemesség ellen – a fő az, hogy az angol polgárság rendjében egy kiméletlen kiváltságolt és kizsákmányoló osztály ül a világ nyakán, melynek, hogy hatalmát s kiváltságait megtarthassa, időről-időre világháborukra van szüksége, akár csak az orosz autokráciának. Ez, a demokrata s az autokrata kivaltságnak e rokonsága magyarázza meg, mint tud a szabad angol szövetségben állani a rab oroszszal, s ebből alakul, ugyanolyan demokrata és szociális szükség gyanánt, mint amely miatt most százhusz éve imádkozni kellett, hogy a nagy forradalom nemzete ne bukjék el: a jövőnek az a képe, hogy a kontinens országai Európai Egyesült Államok szövetségébe fogódzanak össze, keletre az orosz autokrácia, nyugatra az angol demokrácia ellen.

*

Emberanyag. Azt mondja a Manchester Guardian, hogy ez a háború egy nagy vezéri geniet revelált a rendes katonai képzettségen fölül, mely mind a seregekben igen magas foku: Hindenburgot. Ez bizonyára így is van, – a német Hindenburg az a napoleoni temperamentumu katonai lelemény, ki e háboruban a csodákat produkálja. De az okos angol ujság mintha méltatlan volna egy másik katonai nagysággal szemben, kit ugyancsak ez a háboru revelált: Joffreal szemben. Igaz, hogy Joffre nem genie, de, ha lehet így mondani: a genialitás nélkül valóságnak genieje. Éppen annak a rendes és szakszerü katonai tudásnak, melyet, ha konstatálja is e háboruban jelentkező magas fokát, az angol ujság mintha mögéje tenné a Hindenburg originalitásának. Azt hiszem nincs igaza. Az a német alaposság, melyet elég furcsán itt a francia fővezér képvisel a németek mostani latinos ötletességével szemben, a francia harctéren a francia emberanyaggal ugyanolyan csodát mivelt, mint Hindenburg az orosz-lengyel harctéren a német emberanyaggal. Röviden: a Joffre vaskeze és hideg esze a heves, a dühösen támadó, de hamar elkedvetlenedő, a páratlanul hős, de páratlanul szeszélyes francia emberanyagot olyan vasfegyelembe törte, olyan agyagos szívósságba nevelte bele, amilyet Napoleon se tudott volna ebből az emberanyagból kiváltani. Ezekben a franciákban, ezekben a földbe ásva heteken, sőt hónapokon át egy helyben kuksoló franciákban a saját édes anyáik sem ismernének fiaikra. Ennek a háborúnak Joffre a Moltkéja… de, mondom, Hindenburg a Napoleonja. S mind a kettő abban remekel, hogy olyasmit vált ki emberanyagából, mit az maga sem ismert magában, olyasmit követel tőle, amit senkisem tehetett fel róla. Ha csoda, ahogy Joffre egyhelyben ületi a franciákat, még nagyobb csoda, ahogy Hindenburg ide-oda vágtattatja, szaladgáltatja, masiroztatja, utaztatja, száguldtatja a németeket. Belgiumtól a Mazuri-tavakig három sinpáron D-vonatokon: a német császár így szolgálja ki katonával az ő nagy marsallját, ha az erősítést kér tőle. S Belgiumtól Boroszlóig, Krakótól Lodzig, Varsótól Posenig: Hindeburg úgy dobál ide-oda egész hadseregeket, mintha lapdázna velük. Ő a genieje annak, aminek már Napoleon is genieje volt: hogy hisz az emberi gépezet korlátlan lehetőségeiben. Ha szüksége van arra, hogy az emberek repüljenek, vizen száraz lábbal menjenek át, golyó ne fogja őket, ne kelljen enniök, sötétben lássanak s egyenkint százszor annyit érjenek, mint amennyit érnek: akkor egyszerűen felteszi, hogy az embernek szárnya van, hogy az ember tündér, hogy az ember angyal, hogy az ember elefánt, hogy az ember tigris – és kitűnik, hogy neki van igaza: az ember minden tud lenni, aminek lennie kell, az ember mindent meg tud tenni, amit tennie kell. Az ember az a masina, amelyik mindent bír s akitől mindent lehet kivánni. Ha egyébre nem, arra megtanított bennünket ez a háború, hogy higyjünk nemünknek nemcsak lelki, de testi genialitásában is. Mind, ami jóslás az embert illető bizalmatlanságon épült: ostoba fontoskodásnak bizonyul. Amit arról fecsegek, hogy a mai elpuhult és túlkultivált ember nem birhatja a testi hányattatásokat, annak éppen megfordítottja igaz – csakúgy, mint ahogy éppen most is tapasztalhatjuk a sokszor megfigyelt igazságot, hogy nem az északi népek bírják legjobban a hideget. Azt mondják, hogy a nyápic városiakkal nem lehet vízben, sárban, rossz koszton élni és harcolni – s kitünt, hogy a nyápic városiak, a polgári élet, a hivatalok rezervistái vezetnek úgy a német, mint a magyar s az osztrák hadisorokban. Azt mondták, hogy a degenerált francia egy hétnél tovább nem bírja a háborút: nos, a degenerált francia olyan szivós benne, azaz hogy sokkal szivósabb, mint a lomha muzsik. S azt mondták, hogy a mi ideges nemzedékünk nem birhatja a háború idegbeli gyötrelmeit – s csakugyan, ha az ember elgondolja, amit semmi háborus nemzedéke az eddigi emberiségnek nem ismert: a mai csatának rémületes zaját s a különböző robbantó szerektől dögleletes füstjét és levegőjét, nem tudja megérteni, hogy ezt ember hogy állhatja. És mégis állja s a mai ember az, aki állja. Ha nem jókedvéből teszi, annál becsületesebb, hogy megteszi. Ha kényszerüség számára: annál nagyobb és hősebb, hogy akármit érez vagy gondol, de a helyén megáll.

*

Magánélet. Az ember tolakodásnak érzi, ha ilyenkor a maga bajával áll elő vagy titokban is gondolni mer rá… mikor olyan nagy dolgokról van szó. Ezeknek a nagy dolgoknak joguk van leszorítaniok minden saját dolgunkat, mivel épp azért nagyok, mert kinek-kinek minden saját dolgát, dolgának lehetőségét magukba zárják. Nincs jogom magánéletre, nem siránkozhatom, hogy jövedelmem megcsappant, mikor amiatt a birkózás miatt csappant meg, mely arról dönt, lehet-e ezen a darab földön akárkinek is munkája, keresete, jövedelme… És így tovább… ez így van… az altruizmus köteles és szivesen vállalt idei ezek, az altruizmusé, mely, mint a tudomány megállapítja, csak szublimált egoizmus. De azért tudja isten, nevessen-e, sirjon-e az ember, mikor a villamoson lábbadozó sebesültek beszélgetnek egymással, egy csinos fiatal parasztmenyecske hallgatja őket s egyszerre csak bátortalan s pirulva szól az egyik vitézhez: hát az én uramat nem látta-e, lelkem? szép, magos barna ember, pirosképű, kis fekete bajsza van!… A vitézek nevetnek, a menyecske még jobban elvörösödik – megérti szegényke, hogy milyen kicsi és senki ebben a világfelfordulásban az ő ura, ha még oly szép magas ember is s ha néki mindene is… És mindnyájan úgy vagyunk ezzel a nagy megpróbáltatással, hogy nem illik benne sem magunkra, sem valaki kedves emberünkre, sem valami kedves dolgunkra gondolnunk, de mégsem tudunk egyébre gondolni s lelkünk titkában az egész minden együnk számára ilyesmi körül is forog. Édes istenem, ezt még az isten sem veszi rossz néven, ő is számol azzal, hogy minden embernek csak egy élete van s mind csak egyszer él a világon s ha bárkinek is, de az egyesnek mégsem egészen mindegy, hogy mi történik vele, mi marad el tőle s ennek mindennek hamarabb vagy később van-e vége. Amily furcsa, hogy az emberek ilyenkor is magukkal törődhetnek, annyira kegyetlenség megzavarni őket primitivségénél fogva szent egocentrikusságukban. Én legalább sose felejtem el, most is rossz tőle a lelkiismeretem, annak az öreg zsidónak a tekintetét, kinek egész kiépült s boldog biztosságban megállapodott lelkivilágát megrendítettem azzal a szemtelen kérdéssel, hogy: mondja csak Schön úr, maga csakugyan azt hiszi, hogy a mindenható uristennek, a világ urának, minden teremtett lélek parancsolójának nincs egyéb gondja, mint éjjel-nappal lesben állani, hogy Kecskeméten a Lakatos-utcában a Schön úr, isten ments, nem eszik-e disznóhust?! Berény Róbert barátomnak van egy gyönyörü kis angora macskája, Puki nevezetű, mely szentül meg van győződve, hogy a világon minden, ami történik, neki van és ő miatta történik, s mikor gazdája a vászon előtt áll s buzgón járatja az ecsetet, ő még buzgóbban ugrik minden ecsetemelés után, mert erről is azt hiszi, hogy ezt vele játsszák. S valljuk meg: mindnyájan ilyen Pukik vagyunk, s nézzük el egymásnak kölcsönösen még a világháboruban is. Elvégre csakugyan nekünk játsszák.