AZTÁNRA – ÉS MOSTANRA

1914. november 29.

Érdekes levelet vettem ma Dunántulról, melynek irója ritka jóeszü ember, de ehhez képest talán nem eléggé informált. A levélre magánlevélben is felelek mielébb, ám egy s más ebbevágó másokat is érdekelhet, tehát ideirom. Hogy mire feleletek, az kitünik abból, amit mondanak.

Tehát: a hirlapoktól távolabb élők úgy látszik nem tudják, minő helyzetben vannak a háboru óta a lapok. Nem panaszképp mondom, mert ez a legkisebb baj, mely a háboruval velejár, nem is nyügösködésből vagy birálgatóan, mert a cenzurának mivoltából következik, hogy ne lehessen jó: de mégis emlékeztetnem kell azokat, kik mintha elfelejtették volna s a lapoknál úgy panaszkodnak rossz kiszolgálásról, mint aki az étkezőkocsiban elkedvetlenedik, hogy nem talál olyan jó konyhát, mint a Hungáriában: emlékeztetem őket, hogy most a lapok is hadi állapotban vannak. Minden értesítés egyformán megszűrve s ugyanazon forrásokból jut csak el hozzájok s nézeteik is egyforma szűrőn mennek át. Ha a legfőbb tekintet nem is függesztené fel a pártkülönbségeket: a szűrés és irtás eltörülné, s így bizony uniformitás áll elő – ha nem szándékos, hát önkéntelen… egy állandó lelkes mosoly, melyen csak a beavatottabb veheti észre, ha olykor vagy néhol talán egy kicsit elkényszeredett… Sem az ország érdeke, sem az, amit az igazgatás hadi időkben foganatosan képvisel ilyen gyanánt, nem hagy időt, alkalmat, módot, hogy a lapok feltétlen szabadok legyenek politikájukkal… s mikor a Világban is, egyéb helyütt is arról irtam, hogy a háboru árvize kivált a progresszió intézményeit van benyelőben s ha valaha voltak a haladó törekvésüeknek ezek iránt kötelességeik, úgy most vannak: igazán nem arra gondoltam, hogy most vessék őket alá a háboru istenitéletén kivül még külön tűzpróbáknak, hanem arra, hogy nem nézve, milyenek, milyenek lehetnek most, arra nézzenek, hogy mindenekelőtt és mindenesetre megmaradjanak, megmaradjanak aztánra, megmaradjanak akkorra, mikor lehetnek olyanok, amilyeneknek lenniök kell, amilyenek lenni szeretnek, amilyennek lenni kötelességük… Ezt általában arról, ha a progressziónak megmaradt intézményei és emberei ma nem mind viselik annyira a saját képüket, mint mikor kiki szabad és köteles is azzal, hogy milyen legyen a képe.

Ami énnekem a mostani háboruval szemben való érzéseimet illeti: azokat nem lényegükben revideálta a háboru s nem mind revideálódnak visszamenően, bármint végződnék is Magyarországnak s a monarchiának e fegyveres mérkőzése. Ami arra vonatkozik, hogy én fennakadtam rajta menten, mikor Sir Edward Grey monarchiánknak Szerbiával való ügyét nagyköveti konferencia elé akarta állítani, hogy tehát ekkor chauvin presztizspolitika kerített hatalmába: nem tagadom, egy kicsit büszke vagyok rá, hogy sok jobbszemü barátommal ellentétben én Sir Edwardnak ebben az ajánlatában menten megláttam az ellenséges, a háborus szándékot. Mert ha valamely önálló ország egy másikkal területi épsége dolgában különböződik össze – pedig nem kellett a háborut megérni, még a trónörököspár meggyilkoltatását sem, hogy világos legyen, mennyire ekörül forog a mi vitánk Szerbiával – akkor az az ajánlat, hogy ő ez ügyével idegenek birói széke elé álljon, nem presztizs dolga többé, hanem önállóságé, önjoguságé, tehát életé és életlehetőségé. Ez nem lehet kérdés. Kérdés csak az, hogy amely nemzet vagy faj vagy ország számára az osztrák-magyar monarchia életbenmaradása életkérdés, fontosnak tartja-e a monarchia élete számára, hogy annak mai birtokállománya ne változzék? Az is kérdés, hogy akik e monarchiát s egyes államait vagy országait igazságos és manapi politikával akarják megerősíteni: lehetségesnek tartanak-e ilyen politikát, valameddig tisztázva nincs úgy az ittlakók, mint a kivülállók számára, hogy akik e monarchiában élnek, itt fognak-e maradni, itt akarnak-e maradni, itt kell-e maradniok, itt lehet-e maradniok? Hogy mindezek tisztáztassanak, hogy mind e kérdésekre felelet alakuljon ki, annak időpontja talán, de csak nagyon talán, talán egy, talán két, talán csak egy félévre: lehet, hogy a mi kezünkbe volt adva s hogy ennyi ideig talán fel tudtuk volna tartóztatni a világháborut. De ha egyéb nem, amik megindulása óta kiderültek: világosan mutatják, hogy nem rajtunk állt, hogy végkép elkerülhessük, akár akart az ország háborut, akár nem, sőt még akkor sem, ha bármiféle áldozattal – s itt a legvégsőbbig menő áldozatokra gondolok – maga adta volna előlegbe mindazt, amijébe egy elvesztett háboru kerülhet. Belgium példája és sorsa ezt megmutatja, s nem tudom, hogy a háboru további folyama meg fog-e állani ennél az egy példánál. Nem arról van szó, hogy akartuk-e a háborut, mert azt a mai történelemnek nálunknál nagyobb urai nem kérdezték tőlünk. Arról lehet csak szó, hogy amit a sors ránkmért, annak önérzettel és elszántsággal nézzünk-e szemébe, vagy az áldozati bárány lemondásával olyankor, mikor hála istennek egy cseppet sem bizonyos, hogy áldozatok leszünk.

Már most: hogy a háboru annak a politikának megmaradásáért folyik, melyet a háboru előtt nem tartottunk jónak, az nagyon igaz már azért is, mert Magyarország megmaradásáért folyik s benne nyilván kiki azért küzd és remél, hogy megmaradjon annak, aki, s abban, amije van. Ám ez a generális megmaradás nem csupán azoknak érdeke, kik a régi politikának hasznavevői voltak, hanem azoknak is, kiket az kisemmizett. Én ugyan a háboru jó végétől, mint egypárszor éppen itt a Világban fejtettem ki, bizonyos haladásokat igenis várok, úgy szociális, mint kivált nemzetiségi tekintetben, úgy érezvén, hogy ezek számára a háboru során előállt változások hol szükséget teremtenek, hol lehetőséget nyitnak. De azt is megírtam, éppen aztánra vonatkozó figyelmeztetéseimben, hogy a háboruk általában a konzervatizmusnak kedveznek s el lehetünk készülve, hogy a háboru után a progresszió embereire és intézményeire még nagyobb szükség lesz, mint volt a háboru előtt, mert nagyobb visszahatással kell majd megküzdeniök. Tehát valóigaz: a háborunak sok a politikai veszedelme, s ha a progresszió emberei akár maguk sürgették volna s idézték volna elő, akár pedig mikor, mondjuk, nem lázadnak ellene, vétenének hitük és igyekvéseik ellen, akkor bizony nagy hibát követnének el. Lehet, sőt úgy van, hogy évtizedek rossz belső politikája juttatta e monarchiát abba a leromlásba, hogy környöskörül s a világhatalmak legmagasáról már romlandó prédának tekintsék. De hogy, miután már ennek vették, ilyen gyanánt kezdtek vele bánni s mint ilyet kezdték ki s mikor most arról van szó, hogy éljen-e, haljon-e s benne éljünk-e, haljunk-e mi: hogy akkor, aki ez élethez különben ragaszkodva, e ragaszkodásnak a mai világrendtől pontosan megszabott következéseit levonja és vállalja, nem vét semmiféle, bármily haladott politika, még a pacifista politika ellen sem: arról való meggyőződésemet e háboru igazán nem revideálja. Azt persze nem követelem tőle, hogy ő csinálja meg, amit én nem csináltam meg, amit mi nem csináltunk meg: a progressziv Magyarországot. Teljesen elég, ha megment egy országot e szent igyekvés számára, s azért tört ki, hogy megmentse.

Abban nem lehet kétség, hogy minden ellen vétkezik, ami ellen vétket elkövetni lehet, aki háborut idéz elő. De háboruval szemben, amely megvan (vagy, ami egyremegy, elkerülhetetlen, csak egyik ember talán jobban látja vagy talán ösztöne van az ilyesmi iránt, hogy mennyire elkerülhetetlen s nem azok szándékán muló, akikre rászakadt) mondom: már meglévő vagy elkerülhetetlen háboru iránt különbözőkép érezhetnek még azok is, kik elvben minden háboru iránt egyformán éreznek s minden háboru megelőzésére egyformán törekszenek. Ha például a bur háboru idejében angol lettem volna, vétettem volna fabiánus meggyőződésem és törekvésem ellen (mert angolnak nyilván fabiánus volnék) ha ott és akkor háborupárti lettem volna. De ha ugyanakkor bur vagyok, és pedig bur munkás, bur szocialista, bur pacifista, bur radikális, progressziv és filantrop: az angol ármány ellen fegyvert emelőknek nem vetettem volna gáncsot, nem fogtam volna meg a karjukat, ha tudtam is volna, hogy Krüger apó s mind a többi apók egy igen reakciós társadalmat képviselnek és akarnak itt megmenteni kis országuk formájában, hol a szociális haladásnak útjában áll a patriarkalizmus, a nemzetiségi igazságnak pedig (például az angol munkások iránt való legelemibbnek) útjában áll a hatalmi gőg s a gazdasági féltékenység. Azt gondoltam volna, hogy a bur állapotok ugyan nem ideálisak s elég dolgunk lesz vele s dicső feladata munkánknak, ha kell: önfeláldozásunknak, hogy megváltozzanak s megjavuljanak, – de még mindig jobbak, mint volnának idegen uralom alatt, s nem szabad vele törődnöm, hogy mi minden menekül meg a burok országával: az a fő, hogy megmeneküljön. Sőt s itt szabadjon cinikusnak lennem: el tudok képzelni akkori bur embert – s a burok többségének mai viselkedése azt mutatja, hogy el lehet képzelni – ki azt mondta magában: igaz, hogy az angol uralom idegen uralom, de angol uralom, haladott és igazságos uralom, mely tulajdonkép több önállóságot és boldogulást biztosít számunkra, mint a tehénpásztori függetlenség. Ám nem hiszem, hogy ugyanilyesmi megfordult legyen bármely bur lélek titkában, ha a szóban forgó s robogva közeledő idegen nem angol uralmat jelent, hanem – csak példának mondom és pofonütve a geografiát – orosz. A lengyeleknek e percben – bár csak elgondolásban – választásuk van abban, hogy részben porosz fegyelem, részben osztrák imperium alatt éljenek-e tovább, vagy, mint az oroszok igérik nekik, újra született független lengyel királyság gyanánt – csak éppen orosz… hogy fejezzem ki magam… orosz érdeklődés alatt. Csodálatos: nem kérnek e lehetőségből, sőt légiókat szerveznek ellene… Ahogy én évek óta Magyarország helyzetét, a monarchia helyzetét, a világ mozgalmait és szándékait látom: nem kellettek hozzá a mai napok állapotai, hogy világos legyen előttem, mennyire nincs, kivált itt Magyarországon egyéb választásunk (jobban mondva nem is a mi választásunkon áll, hanem a sors dönti el s nekünk a kétségbeesettség elszántságával kell majd beleavatkoznunk, merre döntsön) mint vagy e monarchia s annak vagy fortvurstlizása vagy ujjászületése, – vagy olyan uj kombináció, aminőből például a megnyugvások főiskoláit megjárt lengyelek a maguk számára nem kérnek. Nem vagyok annyira progressziv, hogy orosz akarjak lenni, se háboruval, se háboru nélkül. Sőt még háborut sem sajnálok, hogy ne kelljen annak lennem, kivált mikor nem is kérdeznek, mert az orosz nem kérdi, hogy akarok-e háborut. Egészen bizonyos: nemcsak az, hogy körülbelül ezerkilencszáztizenhatra az orosz teljesen felkészülvén, mindenesetre nekünk esett volna, még ha ingyen tettük volna is lába elé, amit el akar venni, hanem az is, hogy mikor idén tavasszal egy komoly betegségi eset elképzelhetővé tette, hogy e monarchiában változások lesznek, az orosz ezekre való tekintettel mindenesetre mobilizált, s ez a magyarázata, hogy a háborunak mindjárt első ütközeteiben szibirják és mongol csapatokkal ismerkedhettek meg a mi jó magyarjaink. Nem hiszem, hogy abban, amire e mobilizáció feltételesen készült, megakadályozta volna az orosz cárt vagy Nikolajevics Miklós nagyherceget, ha én abban az esetben határozottan és félreérthetetlenül kijelentem, hogy én utálok minden háborut s nem engedem meg, hogy Magyarország háborúba keveredjék.

Egyelőre az angol, a francia, az olasz progressziónak nagyszerű valósága sem tudta utját állani s nem a Balkán igaz demokráciája, hogy ez a háború évek óta főljön, készüljön és most kirobbanjon. Annál kevésbbé a magyar progresszió, ha mégoly kötelességtudó is s ha mégúgy abban látná az elvhűséget, hogy lehunyja szemét a valóság előtt. Én a magam részéről abban látom, hogy a progressziót benne lássam nagy összefüggéseiben és sok mindennel való relativ összetartozandóságában, amivel külömben abszolute szemben áll. Nekünk nem volt szabad hagynunk ezt az országot, most pedig meg kell tartanunk. Ha ez sikerül, rajta kell lennünk, hogy olyan legyen, aminőnek mi szeretnénk látni. Ehhez a végsőig menő önfeláldozáson kivül még csak eggyel járulhatunk hozzá: ha a végsőn is tulmenő áldozatkészséggel mentjük át aztánra intézményeinket, eszközeinket és – embereinket.