AMERIKA

1914. julius 19.

Mikor most tiz éve Newyorkban jártam, egy odavaló kollega megintervjuolt s harmadnap beszélgetésünk valamelyik nagy lapban azzal a felirással jelent meg, hogy: Akinek tetszik a Fifth Avenue! S valóban: nekem tetszik a Fifth Avenue, a milliardairek kertes palotácskáinak utsora, melynek minden jót és drágát összeszedő és utánzó hörcsökgazdagságát fitymálni szokták az európaiak, s utánuk az amerikaiak is úgy tesznek, mintha fitymálnák, ezen a legolcsóbb módon mutatván ki, hogy izlésért és műértelemért ime nem kell már átmenniök a tengeren. Mondom és igaz, hogy ennek már tiz éve s e tiz évbe esik az a lelki fordulat, melyről e sorok elmélkedni kivánnak. Akkor azonban Európa még elhitette magával, hogy a barbár Amerikát alapjában lenézi s Amerika még nyelt egyet, erre gondolván – körülbelül úgy, mint ahogy a zsidó bankár, kié az ország, a hatalom s a dicsőség, egy darabig még együtt viccel az expropiált gentryvel a zsidókról, mig végre a valóságos hatalommal fölülkerekedik benne a tartózkodás nélkül való gőg, s az alulkerültben a valóságos megtörtséggel együtt fölülkerekedik az őszinte áhítat.

Nekem azonban már akkor mert tetszeni a Fifth Avenue, mert mi ne tetszenék egy hatalmasan széles s mértföldnyi hosszú utdarabon, melynek egyik felét a viruló Central Park szegi, másik felét kastély kastély után, mely majd mind valami nevezetesebb, kivált francia villának másolata vagy utánszülötte. A Fifth Avenue így bizonyára nem eredeti, s nem is szép abban a szerves értelemben, mint mondjuk a brüsszeli Grand’ Place, mely minden házastul ott nőtt ki az odavaló földből, s nemcsak építőinek, de lakóinak is véréből és idegeiből. Viszont komédia és sznobság azt mondani, hogy ne volna szép – mint ahogy komédia és sznobság lett volna a régi Róma idejében rámondani a római fórumokra, hogy nem szépek, mert minden emléküket s palotájukat vagy templomukat görög építészek görög izlés szerint s nyilván az uj talajhoz csak hozzámódosított távoli eredetiek után másolták át a hódító piacára.

… Mit szólhattak a görögök, mikor az első rómaiak megjelentek náluk? Nyilván ugyanazt, mint a rómaiak, mikor az első germánok végigszántottak a hátukon. Én már gyerek se voltam, mikor Párisban még lenézték az amerikaiakat s a nagy restaurantok pincérei azzal a tulzott alázattal vágták zsebre aranyborravalóikat, melynek szemerebbenéséből kivillan a lenézés. Ma már erről szó sincs. Amerika tökéletesen expropiálta Párist s Páris lihegő alázattal szolgálja ki az amerikaiakat. S a világért sem titkos lenézéssel vagy lappangó gyülölettel! Nem – inkább ma még szemérmetesen eltitkolt és röstelt áhítattal, mely azonban – minden jel erre vall – csakhamar nyilt és türelmetlen imádatban fog kitörni. Ugyanígy fogadták mindig, mióta világ a világ, a művelt és finom alulkerültek a durva és nevetséges hódítókat. Elébb kinevették, aztán lenézték, majd gyűlölték őket – mignem megtörtek hatalmuk igézetétől, s megtéve őket isteneikké, boldog büszkeséggel vadultak vissza hozzájuk, hogy hasonlóik legyenek. A végén a görög imádja a rómait, a római a germánt, az aztek a spanyolt, az indus az angolt s a párisi az amerikait.

Történelmi kurzus: elnézni, hogy az amerikai barbárság, tisztára a több pénz, a sok pénz, a könnyü pénz hatalmával mint rontja magához a kényes Párist. Fogadó, vendéglő, szinház, ujság: minden és mindenki az amerikaiakat szolgálja. S nem fogcsikorgatva! Ez tegnap volt – ma már szerelmes imádattal! Nézzétek meg a francia divatot s a francia divatlapokat. A legujabb divatok, néhány év óta, olyan ijesztőek, hogy már akadnak, mint ezelőtt soha, divatfilozófusok, kik fennakadnak rajtuk. S nézzétek meg figyelmesen a longchampsi vagy auteuili futtatás után világgá kerülő parisienne-fotografiákat. Hát parisiennek még ezek a parisiennek? Ezek a hernyólábu, térdig derék potrohos állatok? O istenem: szegénykék még parisiennek, de ruháikat már nem maguk eszelik ki – jobban mondva: a mesterek, akik kieszelik, többé nem az ő testük köré, nem az ő izlésük számára kristályosítják. Hanem: az amerikai asszonyok számára. Ezeknek termetére illik ez a ruha. S ezeknek vérében még biedermeyerkori nagyanyáik vagy dédanyáik idejéből megmaradt a fodros szoknyához való huzás. Nem mintha nem volna izlésük, nem volna kimondott hajlandóságuk. Nagyon is van, talán egészséges is, de barbár, kezdetleges s az árnyalatok iránt érzéketlen. Mint ahogy a kocsisnak is van izlése, csak nem ugyanolyan, mint az úrnak. S Páris s a parisienne s lassankint – sőt nem is lassankint, hanem száguldó hamarsággal – az egész világ úgy van velük, mint volna az úr, kit a kocsisa fizet. Elkocsisodik.

Amerika elkocsisítja a világot. Ez nem baj, nem veszedelem, de veszteség, mert visszaesés. Legyünk vele tisztában, hogy a barbár Amerika az ő pénzével most szakasztott úgy önti el Európát, mint valamikor a germán az ő fegyverével. Szerencsétlenség nem lesz belőle, de veszteség igen. Körülbelül ezer évnyi visszaesés és időveszteség Európa pallérozódásában. A germánná vált Európa körülbelül ma ért el annyi kulturához, amily fokról a görög-rómainak maradhatott Európa ezer év előtt továbbfejlődhetett volna. Szédület elgondolni, hogy ma már hol tarthatna. De azért nem baj – így is elég messze tart.

Amerika a mai Európához képest körülbelül éppúgy ezer évvel fiatalabb s pallérozatlanabb, mint voltak a germánok a görög-római-egyiptomi kulturához képest. Észak-Amerika, és, mely bő költőpénz dolgában mind erősebben kezd számbajönni, Dél-Amerika, teszem Argentina. S vegyük hozzá a Fokföldet is, gyémántból kinőtt rengeteg vagyonaival. A tehetős barbárságnak e – paradoxon, de így van, – szomjas áradata óhatatlanul a maga alacsonyságához, vadabb érzéséhez, fejletlenebb izléséhez, mohóbb durvaságához rontja hozzá Európát. Figyeljétek meg a plakátstílust, mely külsőre, belsőre, hangra, nyomásra és szinvonalra minden zsurnalisztikát uniformizált. Ez már Amerika hatása. Nézzétek meg a szinházakat: belsőség nélkül való s ordítva moralizáló vagy röfögve disznólkodó darabjaikkal: ez már Amerika. A cigány-nyugat izlése kiváltja a cigány-kelet művészetét, s az orosz ballet kiszorítja hajlékaiból az operát. A koncerttermeket magukhoz ragadják a zene légtornászai és fogművészei, a szalónt kiszorítja a hotelbeli tangó-tea s a beszédbeli hódítás lelkiességét a táncban való egymásratalálás. A kaliforniai aranyásók vasárnapja: ez ma Európa.

Persze: Amerika is pallérozódni fog. Máris úton van ehhez s miközben magához rontja a művelt világot, sokat átment magához műveltsége romjaiból. Mint ahogy átlopja a Fifth Avenuera a francia kastélyokat s összevásárolja a legszebb képeket, sőt már a régi templomokat is: észrevétlen magába szíja a lelki finomságokat is s kötélidegei öntudatlan átveszik a finomabb rezzeneteket. Európában pedig a leányzó nem hal meg, csak alszik – ha majd Amerika is, gazdagságától s technikájától siettetett gyorsasággal, kifinomodik s kiművelődik s uj fogékonyságát átveti a régi világra is: ennek lappangó előkelőségei éppúgy felneszelnek majd az uj szellő zsongására, mint ahogy Napoleon, kiben Taine oly geniális szemmel látta meg a renaissance későszülött fiát, nem is tudta, mennyire igazán a római imperiumot jártatja végig a germán rabságu Európán.

Egyelőre azonban nagy megaláztatások következnek s nagy alázkodások. Nagyobbat képzelni sem tudok, mint egy angol ujságnak abbeli megfigyelését, melyet minap olvastam, hogy: »nézzétek meg a képes lapokat: minden angol ember képében van valami stupiditás s minden amerikai ember képében valami okosság!« Teremtő isten, – senki ezen több joggal nem mulathatott, mint én, ki egyszer külön kis értekezést irtam arról, hogy az angolnak nemzeti vonása a stupiditás. De hogy, mikor akad végre angol ember, ki ezt észreveszi, akkor is az amerikai emberekkel szemben veszi észre: ennyire stupidok eddig mégsem voltak az angolok. Ez már amerikai hatás!