ORSZÁGOS GONDOK.

Néhány héttel idősebb az év, a mióta Rumnikból távozni láttuk Thökölit a három levél olvasta után, és íme Teleki Mihály még mindig Gyulafehérvárott időzik és nem indult el az erdélyi hadakkal Dévára.

Több nap óta rosszul érzi magát, a szobát sem hagyhatja el, tagjait valami tolvaj-láz állta el, arcza elvesztette szinét, alig birja magát fentartani, s minden ize fáj, ha mozdul.

Nyugalomra volna szüksége, de egy perczig sem lehet szabadon; mikor már minden panaszost és ügyesbajost el bírt utasítani küszöbétől, akkor meg majd a fejedelem, majd a török követ ront rá a maga ügyeivel.

Most is épen Naláczi van nála, ott áll az ablakban, míg Teleki karszékében ül. Minden tagja reszket a láz miatt, lélekzete forró és arcza sápadt, mint a viasz, ajkait alig bírja összefogni.

Széke mellett apródja áll, a fiatal Cserei, míg oldalvást egy szegletbe huzódva, egy alig észrevehető alak kuczorog, ki oly megszontyolodott képpel huzódik a falhoz, mintha bele kivánna bujni. A sötétség és a szomorú vonások miatt rá sem ismernénk ez alakra, ha csak Teleki meg nem nevezné, szidva a meghunyászkodott embert, mint a bokrot, a nélkül, hogy oda nézne: csaknem háttal levén felé fordulva.

– Kegyelmed, Szénási mester, egy véghetetlen ügyetlen ostoba ember.

– Kérem alássan…

– Ne kérjen semmit. Én kegyelmednek csupa szánalomból egy kis hivatalt engedék, hogy a népet üdvös nevelésben részesítse, s kegyelmed a helyett babonákkal bolondítja a közönséget.

– Én úgy gondoltam, kérem alássan…

– Mit gondolt kegyelmed? Tán csak nem gondolta azt, hogy nekem szolgálatot tesz vele?

– Nekem Naláczi úr ő kegyelmessége mondta.

Naláczi a fejét csóválta s szemre főre nézett.

– Látja kegyelmed, milyen nagy bolond kegyelmed? vágott közbe Teleki. Naláczi uram azt mondhatta kegyelmednek – mert én nem tudom, hogy mit mondott – miszerint jó volna kegyelmednek befolyását a népre oly módon felhasználni, hogy előtte a történt Isten-csodáit felemlítvén, azt egymás iránt való szeretetre s hűségre buzdítsa, de nem hogy kegyelmed maga is csodákat csináljon, kigondoljon, azokat terjeszsze, s a népet harczi jóslatokkal rémítgesse.

– Én azt gondoltam… (A jámbornak nem volt módjában egy megkezdett mondatot bevégezhetni.)

– Tán biz azt, hogy mivel én most hadakat gyűjtök, nekem nagy szolgálatot tesz vele, ha háborút predikál? Azt szeretném, ha minden kardot eláshatnék a föld alá.

– Engedelmet…

– Takarodjék kegyelmed előlem. Meg ne lássam többet. Három nap mulva elhagyja Erdélyt, mert különben én vitetem ki s azt nem köszöni meg.

– Instálom alássan, rimánkodék az ember, mi tevő legyek, ha méltóságod megvonja tőlem kegyelmét?

– Tegyen kegyelmed, a mit akar. Menjen el Szathmárba, szegődjék be báró Kopp uramhoz inasnak, vagy Kászonyihoz iródeáknak. Most épen irni fogok nekik, majd megemlítem kegyelmedet a levélben, s azt maga elviheti.

– De hátha nem fogadnak fel.

– Maradjon el kegyelmed ott akármi bérre, hiszen éhen nem hagyom meghalni. Hanem csak mentül előbb pusztuljon előlem.

A magister nagy remegve eltávozott, zsebkendőjével törülve szemeit.

– Uram, mondá Naláczi egyedül maradva, árt ez a hevesség.

– Az ilyen emberrel ez a bánásmód: szidni mindenért, a mit tesz, mert különben megcsal, elárul, – ütni, dobni, kergetni, éreztetni vele nyomorult szerepét, ha azt nem akarjuk, hogy bennünket játszon ki.

– Nem úgy értettem. Méltóságodnak árt az indulatoskodás.

– Sőt inkább ez tart fenn; ha boszuságaim elfogynának, rég ágyban fekvő beteg volnék. Fogja kegyelmed ezt a nehány tallért, vigye utána annak a semmirekellőnek, s mondja meg neki, hogy nagyon haragszom rá, azért iparkodjék jövendő magaviseletével kiengesztelni maga iránt, akkor aztán én sem felejtkezem meg róla. Mondja meg neki, hogy várjon a kapuban az irandó levélre s ha kezéhez vette, csak iparkodjék ki Erdélyből sietve. Említse meg neki, hogy a kolozsvári piaczon történt dolgait még nem tudom, mert ha tudnám, korbácscsal veretném ki az országból; akkor legalább sietni fog.

Naláczi nevetett és kiment. Teleki bágyadtan hajtotta fejét széke vánkosára s kérte apródját, hogy egy flanelldarabbal nyakacsigáját dörzsölje erősen.

Ezalatt jön a fejedelem maga. Arcza a részvéttől haragos. Még az ajtóban elkezd pörölni Telekire.

– Hát kegyelmed miért nem feküdt le, ha megparancsoltam? Illik-e ilyen meglett férfinak oly szófogadatlanul viselni magát, akár egy makranczos gyerek? miért nem fogadja el az orvost, miért nem enged magán eret vágatni?

– Nincs nekem semmi bajom, nagyságos uram. Egy kis hæmorrhoidalis alteratio az egész. Megszoktam már. Minden æquinoctium közeledtekor előfordul.

– Ej, ej, Teleki Mihály, nekem hiába beszél kegyelmed. Kegyelmed nagy beteg. Kegyelmednél lelki baj idézi elő a testit. Illik-e ez keresztyénhez? így megilletődni azon a házasság-elmuláson, mintha Flóra hugom nem válogathatna akár ötven kérő közül, és különb férjet, mint Imre úrfi, kinek «mind a vízig szárazon!»

– Bizony eszemben sem tartom én azt.

– Kegyelmed rosz keresztyén, ha mondom. Kegyelmed nem szeret sem Istent, sem embert, sem családját, sem engemet.

– Uram! szólt könyörgő hangon Teleki.

– Mert ha szeretne bennünket, megkimélné magát és lefeküdnék, s nem kelne fel, míg meg nem gyógyul.

– De ha én lefekszem…

– Hát azalatt pihenjen más is. Nem esik ki a világ feneke, ha kegyelmed három nap az ágyat nyomja: csak rajta, szaporán, én addig el nem megyek, míg kegyelmedet az ágyban nem látom.

Telekinek mit volt tenni? le kellett feküdnie felsőbb meghagyásból.

– Innen pedig az én engedelmem nélkül fel nem szabad kelni, szólt a fejedelem, s maga elé intve Csereit, ahoz intézé szavait: «te fiú, gondod legyen reá, hogy urad ágyát el ne hagyja, tudod? ezt én parancsolom! és a míg meg nem gyógyul, semminemű terhelő munkát, sem irást, sem olvasást, sem toll alá mondást neki meg nem engedsz, erre én felhatalmazást adok neked és annak szigorú teljesítését követelem. Sem pedig ezen szobába rajtam, az orvoson és családtagokon kívül senkit belépni nem engedsz. Jól megtartottad-e? – Kegyelmed pedig, Teleki Mihály uram, takaródzék be jól, s dörzsöltessse meg egész testét gyapjuszövettel, igyék jó izzasztó szereket, a nyakára tetessen mustárt s hagyja rajt, a míg kiállhatja, este felé pedig vegyen jó forró lábvizet sóval és korpával, és ha eret nem akar vágatni, tetessen hat pióczát halántékaira, a többit az orvos majd megmondja; addig is ne resteljen ezekből a «pilulæ de cynoglosso»-ból szedegetni, csalhatatlan hatásuk van. – Ezzel egy katulyát nyomott Teleki markába a fejedelem, tele azon ártatlan szerrel, melyet akkor «árnős labdacsok» neve alatt házi orvosságképen tartottak divatban.

– Mind jól lesz, nagyságos uram.

– Így ni. Este felé ismét meglátogatom kegyelmedet.

Azzal nyugodtan eltávozott a fejedelem, gondolván, hogy ezt ugyan jól megijesztgette.

Alig tette be azonban maga után az ajtót, midőn Teleki inte Csereinek, hogy hozza oda az érkezett leveleket.

Az apród tétovázva tekinte rá.

– A fejedelem ő nagysága meghagyta… szólt figyelmeztetőleg.

– A fejedelem szereti a tréfát, viszonzá a tanácsúr. Magam is szeretem, mikor ráérek. Bontsd csak fel a leveleket s olvasd fel előttem.

– De mit fog mondani a fejedelem?

– Neked én parancsolok fiam, nem a fejedelem. Olvasd csak és ne törődjél velem, ha engem nyögni hallasz.

Cserei megnézte az egyik pecsétet s nem merte azt feltörni.

– Kegyelmes uram, ez secretum sigillum.

– Csak bontsd fel bátran, szolgám. Még rád nézve nem veszedelmesek az ilyen titkok, gyermek vagy te még arra, hogy azoktól félhess.

Cserei felbontá a levelet s megnézve az aláirást, alig hallhatóan rebegé: «Leopoldus».

Teleki félkönyökre dőlve, hallgatá.

«Fenséges fejedelem! Nekem őszinte kedveltem!»

«Hírül vevém báró Mendingi Kopp és tisztelendő Kászonyi uraiméktól, mily nagy jó akarattal viseltetik nagyságod irántam és az egész keresztyénség ügye iránt, s nagy kedvvel fogadom nagyságodnak e részbeni készségét, s valamikép a jelen mozgalmak kezdetén minden törekvésem abban határzódott, hogy a keresztyénség fejedelmei jogaik és szabadságaikban megtartassanak, aként nem legkisebb oka ez annak, hogy a mostani török háború kigyuladt, s az egész ottomán hatalom engem és birodalmaimat felforgatni készül; de reménylem, hogy e barbarok dühének a külső királyok és választó fejedelmek egyesített erejével s Istennek segítségével oly akadályt gördítendek elé, hogy hitszegő harczaiknak büntetésével térendnek vissza. Egyébiránt fenségedet s Erdély karait és rendeit királyi védelmemről mind addig biztosítom, míg az irántami jó akaratban megmaradnak; s e jó egyetértés fentartására a fentisztelt báró Kopp és tisztelendő Kászonyi uraimékra bíztam az összeköttetést. Többire nézve jó egészséget és minden szerencsét kivánok fenségednek stb.»

Cserei félve tekintgetett ajtóra, ablakokra, ha nem hallgatózott-e valaki?

(Tehát Thököli eltávozta óta sok dolog megváltozott, a miről nem is álmodott senki!)

Most lássuk a másik levelet.

Csereinek még csak most kezdett izzadni az üstöke, midőn a felszakított levél alatt a fővezér aláirását megismeré, ki Nándorról irt a fejedelemnek ily szókkal:

«Legdicsőbb fejedelem!»

«Őszinte szeretettel teljes üdvözletünk után, jelentjük te neked barátságosan kedveltünknek, miszerint a hitetlen ellenség a mi urunknak, a leghatalmasabb szultánnak várát, Nyitrát, megszállván, az ott berekesztett vitézek segélyére hadseregünk egy részét megindítottuk. Melyre nézve szükséges, hogy ti is egész haderővel s az illető hadi készülettel minden időhaladék nélkül siessetek, észszel és erővel a mi hadainkhoz csatlakozván, az ellenség törekvéseinek szemközt menendők. Hiszszük, miként ti Isten kedvezése mellett a hatalmas szultánnak hasznos szolgálatokat fogtok tenni s eként részesülendtek az ő kegyében és bőkezűségében. Mi pedig az ünnepek bevégeztével, melyek után bőjtjeinket szoktuk teljesíteni, követni fogjuk az előreküldött hadakat megszámlálhatatlan seregeinkkel, azalatt ti férfiasan feküdjetek neki a dolognak, s hűségeteket teljes hadi tettek által tegyétek ragyogóbbá. Béke azokkal, a kik Istennek engedelmeskednek stb.»

A szegény Csereit, mire végig olvasta a levelet, jobban lelte a hideg, mint az urát. Nyugtalanul leste a tanácsúr arczát, de a mi annak vonásaiban látszott, az csak testi fájdalom volt, nem lelki szorongattatás.

A vér arczába volt tolulva, halántékaiban láthatólag lüktettek az erek.

– Eredj fiam, szólt alig érthető hangon, hozz egy pohár vizet, tégy bele két késhegynyi rheumot, s add innom.

Cserei azt hivé, hogy beteg főnöke nem is figyelt a levél tartalmára a visszatérő láz miatt s néhány percz alatt elkészítve a rhebarbarás vizet, oda adta neki inni, mire Teleki takarója alá bújt. Attól azonban semmivel sem lett jobban, a láz kitörte, hogy szinte reszketett bele. Cserei futni akart orvosért.

– Hová indulsz? kérdé Teleki. Hozz tintát és pergament, és irj.

Az apród bámulva teljesíté a parancsot.

– Huzd ide a gömbölyű asztalt s ülj mellé. Ird, a mit mondok.

Az ifju kezében reszketett az irónád, melyet zavarában tinta helyett a porzóba mártogatott.

Teleki szaggatott szóval mondatolt, a hogy a láz engedé.

«Méltóságos fővezér! Nekem legkedvesebb uram!»

«Miszerint a hatalmas szultán ellenségei ellen, kik Nyitra várát ostromolják, a már megindult hadakkal egyesülni törekedjünk, azt méltóságodnak hozzánk küldött leveléből megértettük, melyet is ez országnak bárha kevesecske hadi maradványaival teljesíteni a legpontosabban készek volnánk, ha-ne-ha e nem eléggé meleg tartományban mindennemű takarmánynak, szénának, úgy mint abraknak hiányával nem volnánk, melynek mihelyt bővében leszünk, méltóságod rendeletének készen fogunk engedelmeskedni. Ezenkivül híre kezd terjedezni, mintha Erdélyország határain ellenséges hadsereg kezdene mutatkozni, mely törekvés ámbátor nem titok, mégis ha valósulni fog, szükséges leend, hogy teljes erőnkkel és feszült vigyázással kisérjük. Annak idejében tudósítni fogjuk kegyelmedet, kit addig is Isten kegyelmébe ajánlunk stb.»4)

Cserei felsóhajtott, magában gondolván, hogy hát ha azt felelik, hogy lesz ott zab is, széna is?

De Teleki jobban tudta, hogy a tavalyi rosz termés és vizáradások miatt a török sereg is nagy szükséget szenved széna dolgában s ugyanaz, a mi nála ok a késedelemre, ok amannál a sietségre. (Im ebből láthatjuk, mint épülnek a világesemények holmi szénaboglyákon is!)

– A második levelet czimezd méltóságos báró Mendingi Kopp és főtisztelendő Kászonyi Ákos uraiméknak, a szathmári várőrség főparancsnokainak; folytatá Teleki s tovább mondatolt Cserei tolla alá, az időszakok csendje alatt hallható levén fáradt nyögése, mit a gyötrő láz sajtolt ki kebléből.

«Örömmel értesültünk kegyelmetek czéljáról, miszerint hitünk ellenségeinek egyik bejáró kapuját, melyen át szüntelen készen állhat megrontásunkra, iparkodnak elfoglalni: segítse kegyelmeteket e szándékukban az irgalmas Isten! Ha ez alkalommal kegyelmetek egyuttal Erdély ellen is ráérnek látszólagos fegyverzajt intézni, hogy ez által a törököktől kivánt hadjáratbóli elmaradásra okszerű mentségünk lenne,5) nekünk nagy könnyebbséget szereznének általa: egyébiránt is, ha bár kényteleníttetnénk is hitünk ellenségei mellett a keresztyénség ellen hadsereget szolgáltatni, biztosítjuk kegyelmeteket, hogy annak csak neve lesz hadsereg. Egyébiránt Isten oltalmába ajánljuk kegyelmességteket stb.

P. S. Ezen levelünk vivőjét használhatják kegyelmetek postának s más affélének.»

Cserei bámulva kezde nézni urára, kiben a lelki izgatottság győzni látszott a test lázas állapotján.

– Fogj egy harmadik levelet. Czimezd méltóságos Ebéni László uramnak, Kolozsvár városa helyettes kormányzójának.

«Sietünk kegyelmeddel tudatni, miszerint a szathmári várőrség vezére részéről oly előkészületek tétetnek, melyek gyanítani engedik, hogy általa beütés terveztetik Erdélybe. Lehet ugyan, hogy ez nem egyéb merő ostentatiónál, de mégis jó lesz kegyelmednek fegyvereseit a végett készen tartani, ha netalán eszébe juthatna vak lármánál egyebet is intézni ellenünk. Mi addig is felfüggesztjük a hadaknak Magyarországba kiindítását, nehogy míg mi egyfelől támadunk, addig másfelől Erdélyt védetlen hagyjuk. Még egyszer tanácsoljuk kegyelmednek a legfigyelmesebb felvigyázást stb.»

Cserei az utolsó szót leirván, egész megnyugvással veré ki a nádjából a tintát.

– Most fogd e leveleket s vigyed át a fejedelemhez, hogy írja alá.

– Hátha pofon üt, hogy kegyelmedet dictálni hagytam? monda az apród megijedve.

– Ne törődjél vele, fiam. Elszenvedheted a hazáért. Engem is megvertek elégszer, míg gyermek voltam, mégis megnőttem. Ezzel befelé fordult és magára voná takaróját.

* * *

Cserei szerencséjére a fejedelem-asszony szobáiban találta Apafit s így kikerülte a pofont, a levelek aláirattak s rögtön szétküldettek minden irányban s a lehető legrövidebb idő alatt kéznél volt mind a három. Hogy mi siker követte őket, azt majd meglátjuk.

A Kiuprili káromkodott, midőn a magáét elolvasta s esküdött erősen, hogy ha nincs abrak Erdélyben, majd megabrakolja ő uraim ő kegyelmeiket!

Báró Kopp és Kászonyi összemosolyogtak a nekik irt levélre; a kormányzó szakállába mormogta: «én nem bánom, csak te ne bánd.»

Ebéni uram pedig elolvasva a maga levelét, eltette szépen ad acta, boszúsan mormogván: «ha én minden kószahírre, vak lármára és azt-mondjákra fegyverbe akarnám állítani a népet, akár egyebet sem tennék, mint egész nap üttetném a dobot. Látszik, hogy egyéb dolga sem volt Telekinek, mint untában nekem irdogálni.»