JÁTÉK EGY VAK EMBERREL.
Reading edition
Azraële remegett, midőn Hasszán azt mondá: «megöletem ez asszonyt még ma!» A vezér lelkét kisértő rém ijesztgeté, meg kelle őt e rémtől szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse.
Azraële sajátszerű játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi számára.
A heted nap elmult már, melyre Hasszán kiterjeszté tilalmát, hogy azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatá, hogy az előszobában tömérdek fényes követ, hírnök és könyörgő várakozik, a kik kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérről, egy pedig a többek között a nagyvezértől érkezett, valami fontos izenettel a szultán parancsából.
E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú tetszelgő mosolygás látszott elterülni arczán; «bocsásd be őket, jőjjenek elém», szólt örvendezve a hölgynek, «és azután mellettem légy s mutasd be őket egyenként, tied legyen a dicsőség!»
Voltaképen az előszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem valának ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem hirnökök; senki más, mint a vezér saját rabszolgái.
Ezeket tehát Azraële felöltözteté egyenként fényes nagy uraknak, falusi biráknak és katonáknak, kezükbe adván lepecsételt irásokat, erszényeket és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s Hasszánt felültetve az elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a herczegnének egy zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgeté be egyenként az ajtóőrök által felöltöztetett rabszolgákat.
A gúny égető volt, de kinek lett volna kedve azt Hasszánnak tudtára adni? Ki biztosította volna a felvilágosítót, hogy az odaliszk intésére nem ő fojtatik meg, mielőtt a vezér megértené a játékot? Egy gyorsszárnyú dæmon játéka volt ez egy lomha mamuthtal, kinek bár ereje van őt összezúzni, de szárnyai nincsenek, hogy őt elérhesse, s a csőcselék mindig a bántónak fogja pártját, nem a bántottnak, kivált ha amaz szerencsés, emez szerencsétlen.
Az otrombaképű szolgák bejöttek egyenként a terembe, s arczra vetve magukat Hasszán előtt, azon helyzetben maradtak, míg Azraële elmondá róluk; hogy ez kicsoda és mit akar.
– Ez itt Ferhad aga, szólt az odaliszk egy lovászra mutatva, ki hallva hét világra szóló harczi hiredet, idejött hozzád s arczra borulva kér, hogy ne sajnáld őt elfogadni fegyverhordozóid közé.
Hasszán malasztteljesen nyujtá kezét a lovásznak, megengedve, hogy kivánsága teljesüljön.
Azraële bemutatá Hasszánnak tulajdon udvari szakácsát, ki nagy ezüst gombos kék mentébe öltözve, megjárhatta debreczeni polgármesternek, s görnyedezve emelt a vállán két zsákot, mely tele volt arany és ezüst pénzzel – Hasszán tulajdon kincstárából.
– Ez Debreczen város birája, szólt az odaliszk, ki csekély ajándékot hozott községe nevében, azon könyörgéssel, hogy majd ha erdélyi basa leendesz, ne felejtkezzél meg róluk s ejtsd útba városukat is.
Hasszán mosolygott a pénz szóra, odaviteté magához a zsákokat, s könyökig markolászva bennök nagy gyönyörködéssel, kitölteté azoknak tartalmát lábaihoz s elbocsátá a követet kegyes kézintéssel.
Most egy szarácsi következett, ki visszafoglalt török zászlókat hozott egy soha nem létezett folyó mellől, melybe Montecuculi seregét a törökök mindenestül belefulaszták.
Hasszán oly lelki gyöngeségben volt már, hogy embereit meg nem ismerte szokatlan ruhában; s mentül rendkivülibb dolgokat mondtak neki, annál inkább hitte.
Így mutogatott be neki Azraële követeket, hírmondókat és hadvezéreket, míg legutoljára a nagyvezér küldöttére került a sor, kinek szerepét egy ügyes eunuchra bizta az odaliszk, megtanítva, hogy egy lepecsételt fermánt adjon át Hasszánnak, melyből Azraële, minthogy Hasszán a betüket nem látja, azt fogja kiolvasni: hogy a fogoly fejedelemné életét őrizni igyekezzék, miután azt kevés nap mulva maga a nagyvezér kivánja életben átvenni.
Midőn tehát Azraële jónak látta, hogy a játék leghatásosabb jelenete következzék, fenhangon kiálta az ajtóőröknek:
– Hadd jőjjön be a nagyvezér követe a nagyúr izenetével!
Az őrök szétvonták az ajtófüggönyöket, és belépett – Olaj bég…
– Valóban el kell ismernem, monda a bámulatban és ijedelmében kővé meredt odaliszkhoz fordulva, miszerint te a falakon keresztül láthatás erejével vagy megáldva, s olvasni tudsz az elrejtett levélben, mert hivatál, mielőtt jelentettem volna magamat s a fermánt megláttad keblemben eldugva, mielőtt azt kivontam volna.
Azraële fölemelkedék. Vérét ijedelmesen érzé lüktetni agyában. A veszélyérzet azon pillanatában volt ő, midőn a testnek minden íze lát, hall, gondolkozik: szív, agy, kezek és a legkisebb izom.
– Te a szultán fermánját hozod? kérdé Olaj bégtől megfeszült figyelemmel.
– Úgy is tudod mi van benne, varázshatalmú nő, szólt ez hódolattal. Tehát ne kérdezz.
Volt valami Olaj bég száraz sárgult arczában, a mi őt oly félelmessé, oly fenyegetővé tette, midőn épen legmeghunyászkodottabbnak látszék.
– Mit parancsol nekem a felséges szultán? kérdé Hasszán, gondolattalan képpel bámulva el maga elé.
– Készíttess egy vérpadot palotád udvarán holnap reggelig.
– Kinek a számára? kérdé Hasszán elijedve. Az volt a különös, hogy erre a szóra ő ijedt meg, nem a jelen volt herczegasszony.
– Az a holnapi nap titka. E fermánt holnap fogod felbontani és olvasni, belőle megtudod, ki hal meg holnap.
E szavaknál széttekinte a jelenlevőkön Olaj bég, mintha az arczokból akarná olvasni a szavai által költött sejtelmeket, de hasztalan. A kiket látott, azok közül senkit sem ismert, bár többen főuraknak látszottak közülök, nem emlékezett rá, hogy valaha találkozott volna velök a nagy török birodalomban, s Azraële arcza hideg volt és mozdulatlan, mint a márvány, arról nem lehetett olvasni semmit.
De Azraële olvasott a bezárt fermánból – Olaj bég szemein keresztül.
Azt olvasta ki abból, hogy ha holnap reggelig a herczegné meg nem szabadul, akkor az ő számára épült az a vérpad, ha pedig megmenekült, akkor Hasszánnak emelteték az, és annak, a ki megszabadítá.
… Sietnie kellett, hogy megszabadítsa…