EGY CSILLAG A POKOLBAN.

Szálljatok le csendes árnyai az éjszakának, mik az alvókat őrzitek a rémek szemeitől… Hadd pihenjen az eltévedt méhe a bezárult virág illatos kelyhében. Minden alszik, minden csöndes, csak a csillagok s az égő szerelem vannak ébren.

Minő csendes, merengő dal hangzik ott a füzek közül? mintha emberszava volna a csalogánynak, hogy panaszát, szerelme vágyait összhangzó rímekben zengje meg a figyelő éjszakának. A költő Hariri az, kit karddal kezében Feriz bégnek, csaták oroszlánának hívnak, s ki ha leszáll az est s elcsöndesül a tábori zaj és zsibongás, leveti pánczélingét, könnyű szürke burnust ölt magára, s kezébe véve kobozát, eljár a hallgatag berkekbe, a mormogó folyamok partjára s ábrándozó dalokat kelt szivéből és lantja húrjaiból, míg a tárogató ébresztő szava fel nem veri onnan.

Sok halvány hölgy kinyitja ablakát az éjben, hallgatódzva a bűbájos dalok után, – s még halaványabb lesz bele.

A Margit-sziget partjain csöndesen ballagnak az eunuchok hosszú puskáikkal, s meg-megállnak, ha gyanus csónakot látnak közelítni a vizen. Legéberebb valamennyi között a vén Majmun, ki aludni is csak félszemmel szokott s boldogabb idejében háremeket is őrzött; leül egy halomra, s tekintetét még egy postagalamb sem kerülhetné ki, mely szárnyai alatt levelet visz. Csak most érkezék a szigetre, az előtt Yffim béget kisérvén Erdélybe, tehát még Azraëlet csak egyszer látta, midőn ura kalandját elmondá neki.

Szemei szüntelen köröskörül járnak s éles füleit egy bogár repülése ki nem kerülheti, és mégis egyszer azt veszi észre, hogy vállára ütnek.

Ijedten fordul hátra s Azraëlet látja háta mögött állani.

– Kárhozat az énekesre odaát! Dalára figyelve, nem vettem észre, hogy közelítesz. Mit akarsz? miért jársz itt a sötét éjben, mint szökhetél ki a háremből?

– Oh kérlek, ne üss zajt, szólt az odaliszk. Az este urammal csónakázva, e helyen kezemről leejték egy arany kösöntyüt, melyet ajándékba kaptam tőle; ha holnap kérdeni fogja: hol a karperecz? s én elő nem mutathatom, megöl. Oh engedd meg, hadd keressem azt itt a vízben.

– Bolond leány, a víz mély itt, fejeden túlcsap s ott veszesz.

– Nem bánom, meg kell kisértenem; vagy meglelem a kösöntyüt, vagy utána halok magam is. Úgy is, ha uram kegyét elvesztém, minek nekem akkor az élet?

Az odaliszk oly kétségbeesett fájdalommal mondá e szavakat, hogy az eunuch megrendült bele.

– Hisz e munkát rábizhatod másra.

– Csak találnék valakit, ki a víz alatt járni tud, adnék három drágább karpereczet is érte, minden drágaságaimat odaadnám.

– Tudok én, szólt Majmun, megindulva a bőkezűségen.

– Oh szállj a vízbe értem; könyörge a delnő, térdre hullva előtte, s a szolga kérges kezét csókjaival halmozva el. De nem félsz-e, hogy belefullasz? Mert akkor kétszeres bűnössé fogok lenni a vezér előtt.

Majmunt meghatotta e gyöngéd gondoskodás.

– Ne félj miattam. Ifjú koromban gyöngyhalász voltam az ind szigeteken s míg százig elszámlálsz, elvagyok a víz alatt s látok benne, mint a hal, még éjnek idején is. Csak azt mutasd meg, hol ejtéd le kezedről a kösöntyüt?

Azraële egy brillantos gyöngyfüzért kapcsolt le karjáról, s a vízbe hajítva azt, rámutatott a helyre.

– A hová ezt hajítám, épen ott, ha mindkettőt felhozod, eme másik tied leend.

Majmun átlátta, hogy ez csakugyan nem tréfa, s lerakva öltönyét és fegyvereit, megkérte a delnőt, hogy vigyázzon addig azokra, s azzal csöndesen a víz alá bocsátkozék.

Nehány percz mulva ijedten bukott fel a vízből az eunuch, s egészen kikelt arczczal rohant ki a partra.

– Hah, ez gonosz hely itt! szólt rebegve. A víz fenekén egy halom emberi fő hever!

– Tudom, szólt nyugodt hangon az odaliszk.

Az eunuch megdöbbenve tekinte rá, s bámulva látta, hogy az imént oly érzékeny könyörgő alak most büszkén, délczegen áll előtte, s úgy néz le rá, mint egy királynő.

– Azon fejek ott társaid fejei; szól Azraële a bámuló eunuchnak; kiket a közelebbi s ezelőtt mult éjszakán szolgálattételre szólíték fel, s melyet azok nem teljesítének; a miért másnap bevádoltam őket a vezér előtt s az kihallgatás nélkül elütteté fejüket.

– S mi volt azon szolgálattétel?

– Átúszni a tulsó partra s eme virágfüzért átadni ott egy ifjúnak.

– Hah, hiszen te áruló vagy!

– Ne legyen rá gondod. Tőled is csak annyit kérek. Hallod azt a dalnokot ott a fűzek között? úszszál át hozzá s add át neki e bokrétát. Ha nem cselekszed, akkor holnap saját fejedet is ott fogod találni a víz alatt, a többiek között: ha pedig engedelmeskedel, gazdaggá teszlek egész életedre. Hatalmadban van választani, hogy élj-e boldogul, vagy meghalj nyomorultan?

– De még egy harmadik is hatalmamban áll: hogy téged megöljelek! kiálta fogcsikorgatva az eunuch.

Azraële nevetett.

– Ostoba állat. Míg te a víz alatt jártál, gondom volt reá, hogy puskádba földet tömjek s handzsárodat saját övembe szúrjam. Csak egyet kiálts s nem szükség holnapra várnod, hogy fejedet lábaidhoz tegyem.

A delnő oly erővel markolt az eunuch karjába e szavaknál, hogy az sziszegve hajlott meg előtte.

– Mit parancsolsz?

– Már elmondtam egyszer.

– Fejemmel játszom, asszonyom!

– Nem olyan baj, mintha én játszanám vele.

– Mit cselekszel? Oh vesztedre törsz. Ily merényért sokan vesztették előtted életöket.

– Hogy sokan meghaltak szerelem miatt, és mégis vannak, a kik szeretnek, azt te épen úgy nem fogod érteni, mintha egy nyolczadik színről kellene gondolkoznod, mely a szivárványban nincsen. Hallod a dalt odaát?

– Nagyon jól hallom.

– Ugy-e te nem szeretsz senkit?

– Szerethetek-e én?

– És mégis elandalodtál e dal hallatára, úgy hogy lépteimet sem vevéd észre.

– A bülbül nem énekel szebben.

– Hallottál talán tündérekről valaha, kik a korall zátonyos sziklákra kiülnek, hol az örvénylő hullámok alatt a tengercsodák palotái vannak, s énekléseikkel oda csalják a hajósokat a szájfejű Rok fogai közé?

– Ez énekes tán egy volna azon tündérek közül? kérdé elborzadva Majmun.

– Én nem tudom, csak azt érzem, hogy meghalok, ha őt nem láthatom! Oda akarok rohanni hozzá, átölelni térdeit, karcsú derekát; dobogó szivét az enyimhez szorítni, és ajkaimat az ő égő ajkaira feszítni, s kiszívni rajta lelkét és az enyimet lehellni vissza bele, s aztán lehullni kebléről, megcsókolni lábainak porát, s reszketve szétoszlani, mint a naptól felsütött harmat. Oh vigy engem át a tulsó partra.

Az eunuch reszketett a leány előtt. E dæmoni lélek szilaj lángjai még az ő szivében is találtak gyúanyagot, melynek sötétében a nap minden sugára sem birt meleget költeni soha.

– Egyetlen csónak van e szigeten, szólt a leánynak, és abban Yffim bég benne szokott hálni, attól tartva, nehogy vagy egy odaliszk megszökjék azon a szigetről, míg Hasszán alszik.

– Oh miért nem tudok úszni! kiálta Azraële, kétségbeesett fájdalmában összerogyva.

– Hogyan? Te arra gondolsz, hogy e széles vizet keresztül úsznád?

– Sőt keresztül fogom azt úszni; igen, elhatároztam magamat. Most mindjárt.

– Mit beszélsz? Hiszen ha ördög nem vagy, elmerülsz a vízben, ha úszni nem tudsz.

– Te fogsz úszni velem. Én kezemet válladra téve tartom fenn magamat.

– Te őrült vagy, az imént halállal fenyegettél s most rám akarod bízni éltedet. Csak két perczre kell lélekzetemet visszafojtanom, hogy örökre el legyen fojtva a tied. A víz iszonytató elem annak, ki rajta uralkodni nem tud, s a hullámok alatt a kik laknak, könyörtelenek a haldokló küzdései iránt. Hideg, ijesztő világ van ott, a pokol nem oly szörnyű, mint a hullám.

– Abból, hogy kezedbe adom éltemet, láthatod, hogy nem féltem azt. Vigy keresztül a vizen.

– Őrültség, a mit kivánsz. A leggyakorlottabb úszónak is elszorul keble, midőn a hullám ajkához ér, s ha megrettensz, mindketten odavesztünk, mert a vízbefulók erőszakosak s lefogják a mentségükre siető kezeit.

– Ha megrettenni látsz, hagyj elvesznem.

– Nem, nem cselekszem azt. Te tébolyodott vagy, de én eszemen járok. Eredj vissza a vezér kioszkjába, míg észre nem veszi távollétedet. Én nem foglak elárulni.

– Tehát nem jösz velem? kérdé a delnő sötéten.

– Ne lássam a napot, ha azt cselekszem; szólt Majmun határozottan, leülve a dombra.

– Jó! nyomorult szolga! kiálta Azraële kétségbeesetten. Tehát megyek magam!

S azzal sebesen beleveté magát a vízbe a magas partról. Majmun nem gátolhatá meg a leány szökését s ijedten ugrott utána s nem sokára felbukott vele együtt a víz színére, hosszú hajánál fogva megragadva a nőt.

Az egyszerre mindkét kezével átölelte az eunuchot, ez által egyet fordulva a vízben, felül került, s kiemelve fejét a hullámból, dühösen kiálta a víz alá nyomott eunuchra:

– A tulsó partra vigy, vagy magammal együtt megfojtalak.

Az eunuch rövid kétségbeesett vergődés után meggyőződve felőle, hogy a delnő karjai közül nem szabadulhat, ki a halál torkában is csak szenvedélyére gondolt, s mint az óriáskigyó tartá fogva Majmunt: egy erőszakos lökéssel felveté fejét a víz színére s fuldokolva kiálta:

– Viszlek oda!

Ekkor elbocsátá karjait a nő, s egy kezével az úszó gyapjas hajfürteibe kapaszkodva, csöndesen, nyugodtan hanyatt ereszkedék a víz színén, hogy csak arcza látszott ki belőle, s azzal a legnyugodtabb hangon mondá Majmunnak:

– Most siess. Ha el akarsz veszteni, vagy máshová vinni, gondolj reá, hogy előttem annyira sem kedves az élet, mint előtted, s ha engem a víz fenekére viszesz, akárha követ kötöttél volna nyakadra, s úgy szállnál alá. Siess.

Majmun sebesen osztá kétfelé karjaival a hullámokat. A két egymás mellett úszó főt ki vette volna észre e sötét éjszakában?

Az eunuch úszott elől, a hölgy hosszú haját lebontá a hullám, mely néha túlcsapott halavány orczáján, olykor megreszkettek tagjai: a félelemtől-e vagy a szerelemtől? Alatta, körülötte mindenütt a legrémségesebb halál, de ő nem látja azt; a habok moraja enyészetesen zúg fülébe, de ő nem hallja azt, hisz csillagos az ég sötétje és az éj csöndje dallamokat viszhangoz. A fehér és fekete fő egymás mellett úszik a víz színén…

Fölötte csillag ragyog s túlvilági dal reszket, alatta az örvény tátong, s a hab moraja zúg: nem ég és pokol között úszik e nő? kinek élte, lelke csak egy rezgő hangon, csak egy csillagsugáron függ.

– Messze van-e még a part? kérdé a szolgától, mert ő hanyatt feküdt s nem láthatott előre.

– Félsz-e?

– Félek, hogy őt nem láthatom meg.

– Mindjárt partnál leszünk. A Duna széles most, mert meg van áradva, alig látszanak ki a zsilipek.

Nehány pillanat mulva földet érze lábai alatt a szerecsen, s az odaliszk egy vízbeborult fűz galyait látá arcza fölé hajolni. Hirtelen megragadta azt kezeivel s kiemelé habtündér termetét a vízből.

Lenge öltönyei testéhez tapadva, százszor igézőbbé tevék bűbájos alakját, hosszú hajfürtei le voltak bomolva; hogy fenn ne akadjanak a galyak közt, kénytelen volt őket, mint egy fekete shawlt, dereka körül övezni.

Halkan, remegve lépett elő a bokor mögül, mely elrejtve tartá, s a mint megpillantá a dalnokot, kinek bájhangjai a vizen keresztül csalták, megrezzenve állt meg, lélekzetét vissza fojtva s kezét nyugtalan szivére feszítve.

Egy ezüsthárs tövében ült az ifjú dalnok. Épen végezte énekét, s szép fejét tenyerébe hajtva, letette maga mellé kobozát, elmélázva, mintha lelkét várná vissza, mely a dalhangok szárnyain távol vidékekre repült.

– Most szólhatsz vele; mondá Majmun a leánynak.

Azraële szótlanul állt ott, a gyászfűznek támaszkodva, s mozdulatlanul nézte az ifjút.

– Siess tehát. Az éj vége felé jár, s még vissza is kell térnünk. Miért tétovázol, ha ennyire jöttél?

Az odaliszk némán felsóhajtott, és homlokát a mohos faderéknak támasztá.

– Azt mondád, hogy oda akarsz rohanni hozzá, átölelni térdeit s üdvezülni ajkain, s mostan itt állsz, mint a ki meg van bűvölve.

A delnő térdre rogyott lassan s arczát öltönyébe rejté.

– E leány valóban őrült, dörmögé a szerecsen; ha csak azért jöttél át, hogy itt sírj, azt bizonyára a túlsó parton is megtehetted volna.

A leány keblén összetéve kezeit, arczát a megdicsőülés mosolyával emelte ég felé, mint egy vezeklő bűnös, ki előtt az ég visiói nyiltak meg mosolygó angyalarczokkal.

E pillanatban valami távoli kürthang szólalt meg a csöndes éjben, mire a dalnok felszökött helyéről, egyszerre átalakulva hadvezérré. Az első riadó hangja volt az, mely a budai táborból jött, s utána hangos kelepelés verte az ébredőt s Hariri újra megszűnt lenni, hogy Feriz bég legyen, kardját ragadva, sebesen elsietett a berek fái között, még lantját is ott felejté az ezüsthárs alatt.

– Látod, már elment előled! kiálta boszusan a szerecsen, megragadva a leány kezét; siess utána, még utolérheted.

A leány felállt, lélekzetét visszafojtva tekinte az ifjú után, megvárta, míg eltűnik annak alakja a bokrok között, akkor elővoná a virágfüzért, melyet keblében rejtve hozott s egy lépést tőn előre: ott ismét megállt, hallgatózott, míg a távozó léptei elhangzának, s akkor egyszerre odarohant az elhagyott lanthoz, kebléhez szorítá, csókjaival halmozá el s kéj és gyönyörtől remegve rogyott le mellé.

Azután vevé a virágfüzért s a lant körül fonta azt. A füzérben e virágok voltak:

Egy rózsa. Mit jelent a rózsa a virágok nyelvén? «Szeretlek, boldog vagyok».

A másik volt égő szerelem: «szeretlek, elégek miattad».

Harmadik gránátalma-virág: «nem feledlek el soha».

Negyedik volt hajnalka: «szerelemtől elhervadok».

Az ötödik volt fájvirág: «nem merek közelítni hozzád».

A hatodik élek-halok: «éljek-e hát, vagy meghaljak?»

A füzér az odaliszk saját hajszálaival volt átkötve, az azt jelenti: «életem kezedbe adom!» Mert soha török nő idegen kézbe egy szálat sem enged jutni hajából, azt hive, hogy a ki azzal bir, megronthatja, megölheti, őrültté, tetszhalottá teheti őt.

A leány ráköté a lantra koszorúját, gondolva, hogy az ifjú vissza fog azért ismét jönni, s majdan ott találja; sírva reá borult ismét, könyeit a virágokra hullatá: hadd gondolja majd az ifjú, hogy azok ott harmatcseppek.

Azután felkeresé annak lábnyomait, a hogy eltávozott a berekben, s meddig azokat a fűben feltalálhatá, mind sorba megcsókolta hévvel, azzal egy fehér levelet leszakítva az ezüstnyárfáról, melynek tövében Feriz ült, azt keblébe rejté, s oly boldog, oly elégült volt!

Majmun bámulva nézett reá. Tehát ezért jött volna csupán oly borzasztó úton keresztül?

– Leány, siess őrült varázslataiddal, a tábor már ébredez, a hajnal közel!

Azraële egy forró, szenvedélyes csókot vetve kezével azon táj felé, merre Feriz eltávozott, visszatért a rabszolgához s ismét szokott, parancsoló hangján szóla hozzá:

– Maradj itt és számlálj el hatszázig, addig utánam ne nézz, akkorra visszajövök.

Majmun fenhangon számlálta a hatszázat.

Azraële pedig végig menve a Duna gátján, a mint a zsiliphez ért, azt minden ereje megfeszítésével félig felemelte.

A kiszabaduló víz hangos zuhogással kezde omlani a résen.

Azraële sietve futott vissza a szerecsenhez.

– Most vissza a szigetre!

S újra megtette e rémteljes útat, hanyatt fekve a hullámban s kezét a néger fejére téve. Keblén volt a nyárfalevél, az oly nyugalmat adott neki.

A szigetre visszatérve, gazdagon megajándékozá Azraële a szerecsent, azt mondva neki:

– Ma reggel, midőn meghajnallik, urad, Yffim bég, fel fog tégedet keresni s megparancsolandja, hogy őt Hasszán basával együtt a hidon keresztül a túlpartra kisérd, hol most Feriz bég tábora áll. Ti ott senkit sem fogtok találni többé; hanem te fölkeresed azon helyet, a hol most valánk, s ha találsz ott egy virágfüzért, vagy koszorút, azt nekem elhozod.

Majmun bámulva hallgatott: miről tudhatná Azraële e dolgokat előre?

Az odaliszk visszatért a kioszkba, hol Hasszán basa mélyen alvá mákony szerezte álmát! éjfél után elsőt szóltak a kakasok a környékben s az imámok éji éneke rezgett a táborban.

Hasszán basa kegynője karjai között ébredett fel, s el nem tudá gondolni, miért oly hidegek annak kezei, s miért oly forrók csókjai?

Az odaliszk elmondá, hogy mit álmodott? mint úszott folyamokon keresztül, csalogatva éneklő tündérek által. Hasszán mosolygott: «aludjál tovább s folytasd álmaidat»…

… Már jól fenn volt a nap, midőn Hasszán előjött kioszkjából; Yffim bég rég várt reá.

– Nem lovagolsz át uram a pesti partra a megérkezendő Feriz számára kinézni a táborhelyet?

Azraële jól gyanítá, hogy Yffim át fogja hívni a pesti partra a vezért, a hol az meg fog győződni felőle, ha vajjon varázslatból nézte-e a falusi leánykákat lovas katonáknak? Azt is helyesen gondolá, hogy ezentúl Majmunt nappalra mindig magával fogja hordani.

Hasszán tehát, engedve a bég hivásának, átlovagolt vele Majmun kiséretében a tulsó partra, a holott Yffim bég csodálkozva tapasztalá, hogy egy lélek sincs Feriz bég táborából jelen.

Azokat az éjjel fölvette a víz táborhelyükön s kénytelenek voltak rögtön odább vonulni, túl Pesten véve állomást.

Yffim bég szakállát szerette volna kitépni dühében, ha a vezér jelenléte abban nem akadályozta volna.

Majmun pedig, mintha az útat keresné, felkutatá a tegnapi találka helyét, s im az ezüstnyár tövében egy koszorút talált letéve; felvette azt és elrejtve burnusza alá, haza vivé azon este Azraëlének.

Két leveles ágból volt a koszorú fonva; az egyik egy babérfa-ág, a másik egy tövises inda.

A leány meghajtá fejét a felelet előtt:

«Szenvedj, ha győzni akarsz!»