ELLENTÉTEK.

A herczegné ott állt azon ember előtt, kinek élete az ő halálától függ.

Mária jól tudta azt: itt szánalomra nem lehete számítani. Ez embertől kérni kegyelmet, annyi lett volna, mint arra kérni, hogy haljon meg helyette.

Nyugodt, kiszenvedt arczczal állt a vezér előtt, kis gyermekét karján tartva, s a mint az alvó kisded szőke aranyfürtös fejecskéjét keblére hajtá, ő is fejére hajtá le arczát. Oly jól illett szép orczájának az anyai gyöngédség kifejezése a méla búval, a szende ragaszkodással.

Hasszán basa első pillanatra meg volt lepetve a hölgy szépségétől, és sajnálkozva gondolt reá, hogy ezt neki meg kellend ölni.

Olaj bég még egy jó tanácscsal kivánt neki szolgálni, s e czélból közelebb lépett hozzá, hogy fülébe súghassa azt; de még akkor is, mintha nem érezné elég bátorságnak a távolt, arab nyelven adá tudtára szándékát.

– Legbiztosabban megőrizhetnéd e nőt, ha gyermekét elvennéd tőle s külön záratnád el. Az anya bizonyára nem fogna elszökni gyermeke nélkül.

Ghykáné nem értette ugyan e szavakat, de látta, mint inte szemeivel a ravasz vén kisdede felé, s mily mohó tekintettel nézett Hasszán, s mindinkább félve szorítá gyermekét kebléhez, a mint látta, hogy közelebb lép hozzá. A szerencsétlen anya reszketett, midőn Hasszánt mosolyogni látta gyermekére, a mint csak egy éhes farkas tudna mosolyogni, ha azt az útfélen találta volna. Az arczvonásokból sejteni látszott azon iszonyító gondolatot, melyet e két férfi idegen nyelven beszélt, s kétségbeestében Azraëlére veté fel szemeit, mintha azt remélné, hogy tán egy nő szivében viszhangra találnak fájdalmai.

Az odaliszk úgy tett, mintha észre sem venné őt, s legkisebb gondja volna, hogy a jelenlevőket figyelmére méltassa; midőn azonban Hasszán háladatosan ölelé meg a béget az adott tanácsért, Azraële kicsinylő mosolylyal szólt közbe:

– Úgy cselekesztek, mint a ki terhet visz a hátán, s hogy meg ne görbüljön alatta, a mellére is terhet akaszt.

Hasszán kérdőleg tekinte kegyhölgyére, míg Olaj bég, ki nem volt ahoz szokva, hogy asszonyok beszéljenek olyankor, midőn férfiak tanácskoznak, megütközve nézett félvállról vissza.

Azraële hanyagul nyúlt el hanyatt a kereveten s csak úgy beszélt az urakkal, egyik lábát a másik térdén lógázva.

– Jámbor Hasszán, te két bajt akarsz csinálni egyből, elválasztod egymástól foglyaidat, hogy míg egyikre szemközt nézesz, az alatt a másikat ellophassák a hátad mögül.

Hasszán zavarodtan tekinte Olaj bégre, az pedig hosszú ritka szakállát simogatá, mosolyogva.

– Ha megengeded hölgyeidnek, hogy kérdezzenek, felelj nekik.

Azraële e szóra felugrott fektéből s vakmerően odalépett a férfiak közé; sötét villogó szemeivel végig mérte a béget, s azzal határozott, megdöbbentő hangon mondá:

– Igen is, hallgat rám Hasszán, s elsőbbséget ad minden barátai felett, épen azért, mert asszony vagyok! a férfi csak tanácsot ad, de az asszony szeret, s mielőtt a férfi gondolna a veszélyre, az asszony már megsejtette azt, s míg a férfi ravaszszá vénül, az asszony már úgy születik. Hasszán nagyon jól tudja azt, hogy mind azok közt, a kik emberarczot viselnek, csak egy van, a kiben bízni lehet, kinek szerelmét megtörni, gyűlöletét elaltatni India minden kincse nem elég, ki virraszt, midőn ő alszik, s ha alszik, az ő sorsáról álmodik, – s az én vagyok.

Hasszán igazat adott a delnőnek, a mennyiben vállait átkarolva, magához voná.

– Ha őr kell e nőnek, álmatlan, megvesztegetlen, folytatá Azraële, az leszek én. Csináltass számunkra egy hosszú lánczot, melynek egyik vége az én karomra, a másik az övére legyen zárolva. Így a rab a porkolábhoz lesz lánczolva, s akár alszom, akár ébren vagyok, tőlem meg nem menekülhet. Én jó őre fogok neki lenni. Én ki nem bocsátom kezemből, sem őt – sem gyermekét.

A hölgy oly ördögi fenyegető arczczal mondá e szavakat, ajkait beszíva s szemeit karikára nyitva, hogy Olaj bég szinte visszarezzent tőle, míg Hasszán egészen el volt ragadtatva a hűség e jeles példája által. Csak Mária arczán terült el édes nyugalom, az odaliszk fenyegető szavaiból megértvén: hogy gyermekét nem fogják tőle elválasztani.

Olaj bég összehajtá száraz mellén kaftánja két szárnyát, s hol az egyik, hol a másik nőre pislantva, mondá Hasszánnak:

– Ám lássad, ha asszonyra bíztad az asszonyt.

Azzal kihátrált a szobából, megáldva annak mind a négy szögletét, a kapuban minden szolgának, ki számára valamit tett, nagy leereszkedéssel papirosba takargatott pénzeket osztott (melyeket, mellesleg mondva, a midőn kibontottak, egy-egy réz asper14) volt mindegyikben) s felülve gyékényes szekerébe, magára húzta annak leppentyűit, meghagyva a kocsisnak, hogy addig hátra ne nézzen, a míg Buda várát láthatja.

Hasszán még azon órában hivatá ötvösét, megparancsolva neki, hogy készítsen rögtön egy négy sing hosszú lánczot ezüstből, mindkét végére arany békókkal Azraële és Mária számára. Az ötvös mértéket vett a két hölgy kezéről s estére készen hozá a vert ezüstből készült lánczot, melynek békóit mesterséges nyitú lakatokkal lehetett bezárni; azokat Hasszán basa saját kezeivel kapcsolá a hölgyekére s a kulcsot, melylyel a lakatokat bezárta, övébe tekergeté, számtalanszor megtapogatva, ha vajjon csakugyan ott van-e még?

Ekkép elbocsátá mindkettőt Azraële hálószobájába. Mária tűrt mindent, lánczot, megalázást és durva szavakat, hogy gyermekét ölelheté. Lefekvék nyugodtan a kerevetre, a mennyire a láncz engedé, Azraëlétől távol, gyermekét túl tevé magán s szép kezeit imára kulcsolva, annak ártatlan feje fölött imádkozék Istenhez buzgó szívvel; férjére gondolt és atyjára, emlékébe hozá barátai vigasztalásait s gyermekét keblére ölelve, nyugodtan elszenderült.

Az odaliszk könyökére emelkedve nézte, mint alszik el társnéja, a kis gyermek szép kövér kezeit oda tevé anyja nyakára, az ártatlanság és isteni bizalom mosolygó álma ült mindkettőnek arczán.

* * *

Éjfélen túl járhatott már az idő, midőn a kis gyermek neszezni kezdett. Sírása legelső hangjára felébredt Mária, s a mint kezét megmozdítá, megcsörrent rajta a láncz. Erre fölpillanta Azraële.

– Rossz álmaid vannak, úgy-e? kérdé az odaliszk Máriától. A lánczcsörrenés fölébreszt.

– Gyermekem sírása ébreszt fel; szólt Mária szeliden, s kisdedét keblére voná s míg az kis kövér kezeivel anyja szép bársony keblét ölelé, a legédesebb forrásból szíva az élet nedvét, a fiatal anya oly mondhatlan gyönyörrel tekinte rá, nevetett, mosolygott, szájába fogta a gyermek picziny ujjacskáit, mik arczán tévedeztek s hangos csókokat csattanta kövér, piros orczácskáira. Nem jutott ekkor eszébe sem láncz, sem börtön.

Azraële valami dæmoni fájdalmat érze szívében. Azon irigység az, melyet a szerencse ölében ringatott érez, ha egy megtört szerencsétlenhez hasonlítja magát lelkében, s látja, hogy az nálánál boldogabb.

– Miért örülsz oly igen? kérdé kigyózó szemöldökkel nézve az asszonyra.

– Mert gyermekem nálam van.

– De el van tőled véve az egész világ.

– Ő több nekem, mint az egész világ.

– Még férjednél is több?

Mária gondolkozott egy perczig, azután felelet helyett még erősebben szorítá keblére gyermekét s ajkait homlokára nyomta.

– Soha sem voltál anya? kérdé akkor Azraëléhez fordulva.

– Soha; rebegé az odaliszk, s önkénytelen sóhaj emelé keblét.

Mária arczán meglátszott, mint sajnálja ezt a szegény némbert. Azraële észrevette e pillanatot, s szívét sértette az, hogy őt sajnálják.

– Nem tudod-e, hogy ti mindketten meg fogtok halni? kérdé tőle elsötétült arczczal.

– Készen vagyok reá.

– S nem borzadsz vissza e gondolattól? gyermeked nyakát selyem zsinórral fogják összehurkolni, s úgy akasztják őt holtan kebledre s azután tégedet fojtanak meg s letesznek mindkettőtöket a sírba, a hideg földbe.

– Egy jobb világban ismét látni fogjuk egymást; szólt buzgó áhitattal Mária.

– Hol? kérdé bámuló tekintettel Azraële.

Mária szent bizalommal emelé karjaira csecsemőjét s szemeit felvetve, mondá:

– Az Isten magához vesz bennünket.

– S mi szüksége Istennek reátok?

– Ő atyja a szenvedőknek s jutalmat ad azoknak a túlvilágon, a kik itt alant bántalmat tűrtek.

– S ki mondta ezt neked?

Mária keblére tevé kezét s ihletten felelt:

– Szívembe van írva.

Azraële zavartan tekinte e nőre. Hisz a szívben annyi titkos szó van írva; miért, hogy nem tudja mindenki olvasni? Ő is hallott olykor rejtélyes hangokat, de kiáltó szavak voltak azok a pusztában, keble sivatagján, nem lakott abban szerelem, mely megmagyarázta volna azoknak értelmét.

Mária letevé ismét gyermekét a kerevet szélére.

Azraële nyugtalan kebellel szólt hozzá:

– Ne tedd gyermekedet oda, könnyen leeshetik. Tedd kettőnk közé.

Mária megfogadta az ajánlatot s kisdedét odahelyezé maga és Azraële közé.

A gyermek öntudatlan ösztönnel bújt oda anyjához, annak éji öltönyébe rejtve el orczáját. Azraële felsóhajta magában: «miért nem téveszti el anyját, miért nem jön én hozzám!»

Nem sokára csendes álom szállt anya és gyermek szemére, egymást ölelve aludtak mind a ketten s ha olykor nyöszörgött a kisded, Mária is elkezde suttogni álmában megnyugtató szavakat, s ha gyermeke leverte magáról a takaróját, betakarta szépen álmában, a nélkül, hogy tudna róla valamit.

Azraële félkarjára emelkedve nézte sokáig az alvókat; az ő szemeit kerülték az álom tündérei. Úgy látszott ott félig reájok hajolva, mint a halál halvány angyala, kit kérlelhetlen ura elkülde áldozataiért s ki láttokra elfeledi küldetését.

Végre lassanként, vigyázva, hogy neszt ne költsön, oda közelíte arczával a gyermek arczához, s a mint annak szép hosszú szeme pillái le voltak csukódva, egy könnyű csókot nyomott szemére.

A megcsókolt kisded elkezde sírni, melyre anyja még mindig álmában közelebb voná őt, karjaival elfedte, s arczát megcsókolá, mire a gyermek nyögve elhallgatott.

– Miért nem sír akkor, ha anyja csókolja? kérdé magában az odaliszk.

A mint a hajnal első sugara a magas ablakon besütött, fölébredt Mária s kezeit kis gyermeke fején összekulcsolva, elkezde imádkozni.

Azraële nézte őt sötéten.

Midőn Mária elvégzé imáját, akkor gyermeke kis kezeit is összetevé, mintha tudná, hogy az, ki a néma szívre hallgat, a gyermek gagyogását is megérti.

– Mit cselekszel? kérdé tőle Azraële, ki álmatlanságtól bágyadtan feküvék a közös kereveten.

– Imádkozom.

– Hisz néma vagy.

– Csak lelkemben mondom az imát.

– S van a ki meghallja azt?

– Az Isten! szólt Mária kezével égre mutatva. Te nem szoktál imádkozni soha?

– Miért imádkozzanak a nők? Nekik nincs sorsuk. Velök az történik, a mit uraik akarnak, ha uraik boldogok, ők is azok, ha uraik elvesznek, ők is elvesznek. Ez sorsuk a földön, s tovább nincsen semmi. Nekik Allah nem adott lelket, hogy az életen túlról legyen gondjuk. A paradicsomban elvégzik az ő kötelességeiket a húrik, a kik örökké fiatalok maradnak. A nők lehellete az őszi köddel elvész, mint a holt állat párája, s rájok Allahnak semmi gondja.

Mária oly félreismerhetlen szánalommal tekinte e nőre, ki rosszabbnak akart látszani, mint a milyen volt.

Azraële közelebb csúszott hozzá fektében.

– És te azt hiszed, hogy van valaki, a ki meghallgatja azt, a mit a férgek mondanak, a mit a madarak csevegnek, a mit az asszonyok imádkoznak?

– Valóban van; monda az ifju keresztyén nő; térj hozzá, és jóságát érezni fogod.

– Hogy lehet az? Minő szertartás kivántatik hozzá, hogy engem észrevegyen?

– Nem elég az összetett kéz és a becsukott szem. Szükség, hogy szívedből érezd, a miért könyörögsz, s lelkedből hidd, hogy azt meg fogod nyerni.

Azraële arczát könnyű pir futá el. Hirtelen térdre veté magát kerevetén s összetett kezeit keblére szorítva, rebegé félig hallhatóan:

– Isten! adj nekem egy pillanatot életemben, melyben azt mondhassam: boldog vagyok.

Még csukva tartá szemeit, a midőn felnyílt a hálószoba ajtaja, s belépett rajta nagy titkolódzva a hárem legvénebb duénája, Hayat, egy összetöpörödött aggcsont, hajdan Hasszán pasa első kegyencze, most a kegyencznők szolgálója és titkos megbizottja, ha úgy jön a sor.

Azraële félrehajolt, kilátva a duéna arczából, hogy az számára hozott izenetet, mire ez mellélépett s körültekintve, ha nem lesi-e ki valaki, odahajolt Azraële füléhez, még tenyerével is eltakarva száját, nehogy egy áruló hang elszabadulhasson abból, a mit csak neki kell hallani, s néhány szót súgott fülébe.

Az odaliszk meghallva e szókat, örömtől kigyuladt arczczal szökött fel helyéből, térdre emelkedék, oly tiszta, oly boldog mosoly derült végig arczán, szemeiben mondhatlan gyönyör könyei reszkettek. Kezei önkénytelen borultak össze hullámzó keblén, ajkai valami néma imát látszottak mondani.

Valami nagy, szokatlan öröm érte őt, öröm, mely után örökké vágyott, de melyet remélni nem mert soha, boldogság, melyre azon perczben gondolt, melyben legelőször imára nyitotta ajkát egy láthatatlan lényhez, ki a mohamedán hölgynek csak mostoha atyja, mert számára nem tart túlvilágot; s mely azon perczben teljesült, midőn imádkozott érte.

Örömével alig birva, fordult az odaliszk társnéjához, ki hallgatva, értetlenül nézett reá s megszorítá kezét halkan, de erős meggyőződéssel mondva:

– Tehát mégis van, a ki meghallgatja, a miért imádkozunk.

Mária felfohászkodék, az ő imái gyermekeért szálltak a magasba, és a kihez szálltak, oly közel volt hozzá!…

Azraële vidáman kezdé felölteni ruháit, s segíté Máriát is felöltöztetni, azután elküldé a duénát Hasszánhoz azon izenettel: hogy ma ismét imádkozni menend a vén dervis mecsetjébe, mert Hasszánról álmodott.

Nemsokára maga jött hozzá Hasszán, leoldá kezéről az arany békót, mely őt Máriával közös lánczra fűzte, s eléparancsolva palankinját, elbocsátá őt a vén dervishez, a herczegnét pedig lánczánál fogva saját szobájába vezette, gyermekével együtt; ott leült maga vánkosára, olvasóját övéből kihúzva s mormogta a naáma első imáit, bárhová indult, a herczegné láncza végét szüntelen kezében tartva.

Már akkor nagyon ráért a vezér az imádkozásra, mert a csatavesztés óta senki sem látogatá őt; a szultán küldöttei, a vármegyék könyörgő népe, az idegen követek, az alattvaló basák, a kolduló barátok, mind, mind úgy elmaradtak küszöbétől, mintha már meghalt volna.

Első nap megdöbbenté e jelenség, másnap azonban parancsolatot adott ajtóőreinek, hogy hét napig senkit szine elé ne bocsássanak. Így legalább azt hitetheté el magával, hogy ha senki sem látogatja, az mind saját tilalma miatt történik.

Azt tudta jól, hogy egy halálitélet már alá van írva, és hogy az kettőjük közül egyet illet, vagy a fejedelemasszonyt, vagy őtet, a hol kettőjük árnyéka összeért s kettős sötétséget vetett, a halálangyal Izrafil ott állt kihúzott pallosával!

Hasszán jól tudta ezt, s görcsösen szorítá markába az ezüst lánczot, melyre a fogoly volt fűzve, kit élte váltságdíjául vetend.