AZ ARANYOS KAFTÁNY.

A S*a család egyike volt Oláhország leggazdagabbjainak s ennélfogva legnevezetesebbjeinek.

A majoresco tizenkét bojárnak parancsolt, ötvennégy faluból szedte a dézmát és füstpénzt, esztendőn át kilencz hónapig lakott Stambulban s tartotta a szultán kengyelét, mikor az lóra ült, s háború idején kétezer lándzsással csatlakozott a macedoniai basa dandáraihoz s szabad volt neki lehuzni a papucsait, mikor a serail külső udvarába lépett.

Ennyi kitüntető előny mellett a kisebbik testvér sorsa épen nem volt valami ragyogó: annak pappá kellett lenni, vagy kiskereskedővé, vagy valami jó házasságot csinálni, mert azt a család tekintélye meg nem engedheté, hogy úri bátyja udvarában a többi csatlósokkal együtt inaskodjék.

Ezerhatszáz és egynehányban S*a György volt a családi első szülött, kivel nem sok bajunk fog lenni; hanem fel fogjuk keresni S*a Mihályt, a másod szülöttet, kit ideje korán felküldött a család Bukarestbe, hogy ott a seminariumban pappá növeltessék; minthogy azonban az ifjunak igen nehéz feje volt, s a tudományokban igen kevés előmenetelt tudott tenni, már szinte megvénült az iskolázásban, midőn elvégre egy hypodiakonus leányát nőül vevén, valahogy egy kis havasalföldi faluba eldugaték papnak.

Ott vesződött sok éven át az élettel, fizetése ruháira is kevés volt neki, s ha saját kezeivel nem töri a földet, a málékenyérből sem látott volna eleget.

Házassága első évében egy kis leánykája született, több nem is lett aztán; hanem ennek a számára türt, kuporgatott a jó ember feleségestül együtt: hogy ha ők meg találnak is halni, annak maradjon valamicskéje. Ilyenformán minden forintjából félretett egynehány batkát, hogy majd ha abból szép kerek somma lesz, vesz belőle leányának – egy tehenet.

Egy tehén! Ez volt vágyainak netovábbja. Ha neki egy tehene volna, ki volna nálánál boldogabb? Vaj és turó kerülne az asztalra bőséggel, még el is lehetne belőle adni. A borjuját fölnevelné s eladná a mészárosnak jó drágán, kikötve belőle egy fertályt husvéti ünnepekre; egy tehén annyi mulatságot adna az egész családnak: reggel megitatni, megtörölgetni, kivezetni a mezőre, a csengetyűje szólna egész nap a legelőn; este bejönne az udvarra, odafenné az oldalát a szederfához, bedugná fejét a konyhaajtón, csillag volna a homlokán, meg hagyná a fejét vakarni, a nyakát megveregetni, s elvenné a kis Mariska kezéből a nyújtott málépogácsa-darabot. Csak ő egy tehenet vehetne valaha! Ez volt a család utópiája, mindennapi óhajtása, György már szederfát is ültetett az udvarra, hogy legyen a Csákónak mihez dörzsölni az oldalát s a kis Mari mindennap letört a pogácsájából egy darabkát s eldugta a fészer alá: majd jó lesz a kis boczinak.

S ime, midőn már annyira mentek volna a takarékfillérkék, hogy a legközelebbi vásár alkalmával már megvehették vala a tehenkét: már mindennap arról beszéltek, milyen lesz? kese lesz? barna lesz? fehér vagy tarka? előre nevet is adtak neki, s a ház mellé leveles szint készítettek számára; – ekkor történik, hogy valami kóbor sheik a Stambulban lakó majorescót, a miért az ruhájához mert érni az utczán, brevi manu agyonütvén, a szegény pópa egy napon hosszú levelet kap Drinápolyból, melyben tudtára adatik, hogy megholt bátyja után ő következik a család elejére s ez órától fogva hetvenezer arany évi jövedelemnek leend birtokosa.

Hogy megsiratták azt a tehenkét! a mit még meg sem vettek.

Mihály úr rögtön elhagyá régi állomását családostúl együtt, szekéren utazott egész Bukarestig (először történt vele életében ez a méltóság), ott átvéve a család okiratait, birtokába helyezé magát a roppant uradalomnak, melynek kiterjedéséről azelőtt fogalma sem volt.

Rumnik mellett volt a családnak egy ősi lakhelye, melybe Mihály úr bele is költözött. A tisztes ősi ház rozzant volt már és kényelmetlen, hajdani birtokosai szüntelen az országon kívül lakván s csak látogatni járva bele; ámde palota volt ez az új örökösnek, ki alig tudott megszokni szűk fagunyhója után e nagy pajtányi szobákban, s utóbb is beérte egyik felével, a másik szárnyat üresen hagyva, minthogy nem tudott vele mit csinálni?

Élete delén át sanyaru munka és nélkülözéshez levén szokva, az annyira második természetévé vált, hogy milliomos létére sem tudott jó izüen enni másból, mint a málépogácsából, s ünnep volt nála, ha puliszka került az asztalra.

Korán kelt és munkásaival együtt versenyt dolgozott, s ha a bérbe szegődött ködmenek közül, a mit a béresei közt kellett volna kiosztani, egy-egy megtetszett neki, megtartá magának, a béresnek pedig oda adta az árát, hogy vegyen másikat.

Csizmája töretlen borjubőr volt, s egy-egy báránybőr süveget évekig elviselt, s drága ló volt alatta, a melyért ő ötven tallért adott.

Tiszttartóit, kasznárait elcsapogatta egyenként, mert hintóban jártak s nyusztot és asztrakánt viseltek bekecseiken; betölté helyeiket béresekkel, kiket maga tanított számadolni.

Felesége meghalván, leányát a szomszéd faluba járatta a kántorhoz abéczét tanulni gyalog, két hajdu kisérte, hogy a kutyák az úton meg ne tépjék.

Mikor megnőtt a lányka, a konyha és háztartás gondjai bizattak reá. Néha a szomszéd faluból átjárt egy fiatal hányiveti bojár, ki szerette volna a leányt elvenni, s úgy is volt, hogy az apja hozzá adja.

Ily igények mellett azonban csakhamar oly összegre kezde szaporodni Mihály úr pénzbirtoka, hogy utóbb maga is elszörnyedt bele. Hisz ő egy századrészét sem birta elkölteni évenkénti jövedelmének, s akárhová gondolt, hogy mivé fordítsa a megmaradt tömeget? nem akadt helyére. Vett már teheneket egész gulya számra, sertéseket vásált ezerével, de az megint mind pénzzé vált nála, beruházott tőkéi egy év alatt visszafordultak dús kamatban, és a jámbor ember kétségbe volt esve, ha e minden kivánságán felül szaporodó kincshalmazra gondolt, melyet sem elkölteni nem tudott, sem élére verni nem akart.

Szeretett volna már urat is játszani, csak a pénze fogyjon, de az sehogy sem ment neki. Mikor palotát akart építtetni, annyira utána járt, hogy miből, mi úton és ki által lehet olcsóbban építtetni? hogy alig került neki valamibe; hanem az igaz, hogy nem is lett palota. Mikor vendégséget adott, úgy ki tudta válogatni a legszegényebb bojárokat s a mi a lakomához kellett, bor, hús, kenyér, méz és dudás, annyira kitelt saját tárháza és faluiból, hogy szinte kétségbeesék, ha arra gondolt, miként és mi úton tudták elődei iszonyú jövedelmeiket nemcsak elkölteni, hanem még adósságokkal is terhelni? Ez megfejthetlen problema maradt előtte, s miután sokáig törte azon fejét, hogy mit kövessen el az örökké rászaporodó pénzzel? végre csakugyan akadt egy jó gondolatja. Rozzant kastélyának nagy kiterjedésü kertje saját parancsára be lévén ültetve mindennemű ritka és gyönyörködtető növényekkel, mint bazsalyikom, levendula, bárzsing, komló, vadsáfrány és uritökkel, mik felett egy béresből promovealt kertész viselte a felügyelést, egy esztendőben oly roppant uritökök termettek ugyanott, mint egy-egy akós hordó, hogy a szomszédság összecsődült bámulására és a fennemlített hányiveti bojár százszor megesküdött, hogy ilyen derék tököt maga a török szultán sem látott soha életében!

Ez adta az eszmét Mihály úrnak. Föltevé magában, hogy elküld egy tököt a szultánnak ajándékba. Kiválasztá tehát közülök a legszebbet, a leggömbölyűbbet, szép testszinű héjjal, sötétszinű csíkokkal átreczézve, tetején turbánalakú sipkával s abba egy kis lyukat furván, azon keresztül a belét kivájta, s tökmag helyett megtölté azt valóságos jó vert aranyokkal, s ekép föltétetvén a legjobbik hat ökrös szekerére, kiválasztá két legokosabb béresét s szájukba rágva jól: hol, kinek, mit mondjanak? elindítá őket az uritökkel Stambul felé a magas portához.

Három hét telt bele, míg a szekér Byzanczot elérte.

A jó öreg béres mondván, hogy ajándékot hoz a nagyúr számára, könnyen bebocsáttaték annak orczája elé s miután megcsókolá a nagyúr köntöse szélét, levette a tarka pokróczot az ajándékba hozott tökről, s a magas diván előtt letevé.

A szultán dühbe jött az ajándék láttára.

– Hát disznó vagyok én, te hitetlen kutya, hogy nekem tököt hozasz?

És rögtön parancsot adott a Kiaja bégnek, hogy vitesse ki előle mind a tököt, mind az embert, a tököt vágják a földhöz, a hozónak verjenek száz botot a talpára, a küldőnek pedig vágják le a fejét.

A Kiaja bég úgy cselekedék, kinn az udvaron földhöz csapatta a tököt s csak elbámult, a mint abból tökmag helyett a fényes aranyokat látta kihullani; mind a mellett parancsához hiven lefogatá a szegény bérest s olyan százat veretett talpára, hogy nem adta volna kétszázért.

Csak azután tért vissza a szultánhoz megjelenteni, hogy a tök földhöz van csapva, a száz pálcza lefizetve, a selyemzsineg bepakolva, hanem a tök tele van aranynyal.

A nagyúr orczája e szóra ismét felderüle, mint a mosolygó tavaszi ég, s visszavétetvén a selyemzsinórt, megparancsolá, hogy mind a megbotozott béresnek, mind az ajándék-küldő bojárnak a legpompásabb kaftányokat kell kiszolgáltatni, s őket a nagyúr legkegyelmesebb szemhunyorításáról biztosítani.

A béresnek volt annyi esze, hogy a kapott czifra öltözetet, a mint Bukarestbe ért, eladta valami zsibárusnak, hanem az uráét szépen haza vitte s elbeszélve nagy viszontagságait, átadta neki, a szultán kegyelem-levelével együtt.

Mihály úr megörült a viszontajándéknak, fölvette a hosszú, sarkig érő kaftányt, mely finom sötét vörös tibeti kelméből volt készítve, s átszőve arany és selyem virágokkal, s úgy megrakva a két szélén, vállain és háta közepén arany sujtással és tenyérnyi paszománynyal, hogy a posztója alig látszott tőle, a szegletébe pompás arabeszkek, s más aféle czikornyák voltak csodálatosképen hímezve skófiummal és mindenféle pillangókkal és drágakövekkel.

Mihály úr egészen más embernek érzé magát e kaftányban. A szultán neki levelet küldött. A szultán világosan megirta neki, hogy ezt a kaftányt viselje. Ez tehát parancs, s meglehet, hogy a szultán ma vagy holnap itt terem, hogy meglássa: valjon viseli-e ő a kaftányt? s haragudni fog, ha nem lesz rajta. Azt tehát viselni kell szüntelen.

Ugy de az aranyos kaftány alá nem lehete többé fölvenni a festett bőr-ködment, sem a szíjas bocskort, sem a bárány-süveget nem lehetett hozzá föltenni. El kelle tehát küldeni Tergovistba szabóért, a ki selyem dolmányt, mellényt és himzett harisnyát készítsen az arany kaftány mellé. Brassóból bogláros övet kelle hozatni, Ibrailból sarut és szattyán papucsot, Tekusból nyusztkalpagot kócsagtollal együtt.

Ily ékesen fel levén ruházva, azonban többé nem lehetett a fakó szekérre ülni, sem az ötven talléros mokány paripára; kelle tehát Bessarabiából hozatni pompás paripákat s készíttetni Erdélyben aranyos hintót, s mikor hintó, ló megvolt, azokat meg ismét nem lehetett a vályog akolba s a veréblakta nádtetejű félszerbe eltenni, hanem jóra való aklot és szint kellett építtetni kőből. Az pedig ismét nagyon különös lett volna és igen visszatetsző, ha az akol és kocsiszin különb lett volna a lakó kastélynál, melynek tarka volt a teteje a zsindely-foltozástól s kilátszottak a téglái a hol a vakolat lehullott; nem volt mit tenni mást, mint lerontani a régi kastélyt, s a legelső pallérra rábizni, hogy építsen a helyére egy újat, olyan szépet és pompásat, a milyenről csak fogalma lehet.

Igy változott meg a világ rendje egy aranyos kaftány miatt.

A pallér elkészíté a kastélyt, aranyos rácsokkal, tornáczokkal, kandallós pitvarokkal s tekergő lépcsőkkel, a kertbe üvegházat rakott, s a házszegletekre kiülő rondellákat, dúczos belvedéreket, a közepére egy formális tornyot, s belül kifestett mindent zöld erdőkkel s görbe orrú madarakkal.

Ide már most megint nem lehetett a régi falóczákat s paraszt pokróczokat berakni, hanem be kelle vásárolni a nagy, fényes, magas hátú karszékeket, az aranynyal préselt bőrpamlagokat és oroszlán lábú márvány asztalokat, a minők akkor legjobban divatban voltak.

A pompás asztalok alá újra levantei szőnyegeknek kellett jönni, rájok ezüst gyertyatartóknak és billikomoknak, a levantei szőnyegekre ismét nem gázolhattak a béresek sáros csizmáikkal, tehát újra tiszttartókat kellett fogadni, a kik csézában járnak, meg szakácsot és az üvegházhoz kertészt, a ki a sok becses czitromfű és uritök helyett kaktust és egyiptomi bogáncs-kórókat tenyészszen cserepekben; s miután szakács és kertész volt, a szép Marinak sem illett többé a konyhával és kerttel vesződni, a falubeli rectorhoz sem járhatott többé olvasást tanulni, hanem hozatni kellett neki franczia nevelőnőt, kitől szép izlést, előkelő modort, himzést, hárfázást tanuljon. És midőn a szép Mari gyönyörű vonásai, termete, szellemi mivelődése által százszor kellemesebbekké téve, napról napra nevelték szeretetreméltóságát, ugyan ki tűrhette volna el, hogy holmi hányiveti bojár ásitozzék utána a szomszédból, ki csak a kutyáiról, meg a lovairól tud beszélni, s csupán az ivásban virtuoz? Biz annak kiadta Mihály úr az utat.

– Majd hát! nem neked való az én leányom. Nem adom senkinek, ha csak herczeg nem jön érte. Még abban is válogatok. Bosznya herczegnek nem adom, mert az nekem kicsiny. Adom csak Ghyka herczegnek; az is megköszönheti, ha megkapja. Több pénzem van, mint az egész országának, s ha akarnám, megvehetnék minden házat, a mi Moldaviában építve van, hogy neki nem maradna más, mint az emberek rajta. Ti tehát az én leányom körül ne ólálkodjatok.

… És mind ezen dolgokat egy aranyos kaftány szülte.