AZ AMAZON-DANDÁR.

Három nap mult el, hogy Azraële Hasszán basához került, s a harmadik nap estéjén Hadzsi Baba kinn ülve hajója orrában s a szép holdvilágban gyönyörködve, távol a Margitsziget felé csónakokat látott a Duna közepén evezni s koronként szivszaggató sikoltásokat halla, melyek csak rövid ideig tartottak; – a sikoltások időközönkint megujultak s a kalmár szive úgy szorongott, azokat hallva.

Nem sokára eltüntek a csónakok a parti fák között, elhangzott az utolsó rémhang, s a várkert rózsalugasai alatt ábrándozó dal szólalt meg, mely a csöndes éjben áthangzott a Dunán. A kalmár megismerte benne az odaliszk éneklését s elhallgatta azt sokáig s mégis úgy tetszett neki, mintha e dallamon keresztül ama sikoltások hatnának váltig füleibe.

Másnap meglátogatá őt Yffim bég, a kalmár szivesen fogadá: nargylát és sorbethes csészéket hozatott elé s ott elültek szép csendesen pipázgatva; egyik sem szólt a másiknak egy szót is.

Így lefolyván jó egy óra, végre megszólalt Hadzsi Baba:

– Az éjjel csónakokat láttam a sziget felé uszni s titkos sikoltások hangjait hallám.

Azzal ismét tovább szítták nargyláikat, hörpölgették csészéiket s hallgattak másik óra hosszat.

Akkor felkelt Yffim bég, kezet szoríta Hadzsi Babával s távozó félben monda:

– Azok Hasszán basa kedvencz hölgyei voltak, kik bőrzsákokba varratva, a vízbe hányattak.

Hadzsi Baba megcsóválta fejét, a mi törökül annyit tesz, hogy azt előre lehete látni…

Nem sokára elkezdének gyülekezni az egyes hadtestek Pest alá, tábort ütve a Dunaparton: a hidon szüntelen lehete látni a keresztül vonuló hadsorokat, a nehéz ágyukat és szekereket. Megérkezett Belgrád alól a vezér aga a nyolczezer főre menő testőrséggel, s a Rákoson ütötte fel sátorát, feljött utána Ismail basa tizenhatezer janicsárral, s a palotai síkon szállt meg. A tatár khán rendezetlen csordáit, mik mehettek negyvenezer főre, felterelték Vácz környékére, nem sokára Ghyka herczeg is megérkezék hatezer főnyi lovassal s vele együtt és a budai vezér válogatott csapatjaival mehetett az egész sereg mintegy százezer főre.

Hadzsi Baba tehát igen jó vásárt csapott, annyi török ur között sok vevője akadt, mindene árán felül kelt el, úgy, hogy jónak látta egy újabb szállítmányt hozatni maga után egy belgrádi fiókraktárából; remélve, hogy még a táborozás folytán azokat is eladhatja. Szerette volna mégis megtudni, meddig tart ez összpontosítás s miféle urak váratnak még a hadakhoz? s e végett körülfogta Yffim béget.

A bég őszintén megfelelt, hogy a ki akart, már eljött, az erdélyi fejedelem csalárdul kihuzta magát a hadból s most csupán Kucsuk basa és fia Feriz bég dandáraira várnak még, a kik nélkül nem akarnak útnak indulni.

Hadzsi Baba oda lett e nevek hallatára.

– Holt emberré tettél, uram. Még ma megyek vissza egész szállítmányommal együtt Stambulba.

– Őrjöngsz?

– Nem uram, de tönkre vagyok téve, ha ezeket bevárom. Soha uram, még egy világrészben sem lakhatom ezen derék férfiakkal, kiket Allah tartson meg sokáig nemzetünk dicsőségére! Két házat tartok a Bosporus két ellenkező partján, hogy mikor e nemes urak Európában vannak, én Ázsiában lehessek, s ha ők Ázsiába mennek, én átjöhessek Európába.

– Rejtélyekben szólasz.

– Tehát nem hallottad volna hirét Feriz bégnek?

– Mint derék vitézt hallottam őt emlegetni.

– És a hölgy-dandárnak, mely őt a csatákban szokta követni?

Yffim bég felkaczagott e szóra.

– Könnyű neked kaczagnod, kegyelmes uram, mert nem kereskedel hölgyekkel, mint én. De tudnod kell, hogy a miről beszélek, nem tréfa, s Feriz bég nem kevésbbé veszedelmes mindenféle asszonytartó emberekre nézve, mint a himlő és a ragály.

– Soha sem hallottam ily tulajdonságáról.

– De hallottam én. Ez egy varázslói hatalommal biró ifjú, kinek szemeiben talizmán van rejtve, kinek homlokára tündérbetük vannak irva, s kinek ajkairól bűbáj és varázslat hangzik; hogy ha bármely némberre ránéz, avagy ha bezárt ajtón keresztül hallatja vele szavát, az meg van rontva örökre; mint a mely embernek a hold arczára süt, mikor alszik, és az kénytelen a holdat követni azontúl: épen úgy vonja ez ifjú maga után szemei sugárzatával a nőket, a kikre ránéz. Oh nem egy magas úr átkozá meg azon órát, melyben Feriz bég ablakai alatt lován elvágtatott, legszebb hölgyeit veszté miatta. Maga a nagyvezér maig is siratja kedvencz bayaderjét, a szép Zaidát, ki egy selyemkötélen ereszkedett le ablakából a tengerbe, s azon hajó után úszott, mely Feriz béget vivé; s egy éjjel testvéröcsémet, Kutub Alnumánt, ki szintén rabkalmár, mint én, leányai, kiket esztelenül megmutatott az ifjúnak, álmában megkötözték s mindnyájan utána szöktek.

– S mit kezd ez ifjú annyi nővel?

– Oh uram, épen ez a réme e regének. Mert ha szerelemre fűzné a föld legszebb virágait, azt mondanám rá: bölcs ember; előre izleli a paradicsomot. De ellenkezőleg uram: borzadni fogsz, midőn mondom: ő, kinek a világ szépségei borulnak lábaihoz, soha azoknak egy csókjuk által sem kiván idvezülni.

– Tehát nyomorult? – vagy esztelen?

– Más hölgyet szeret, keresztyén leányt, és az távol van innen, és az után eped gyermeksége óta; – midőn legelső csatájába ment, akkor látta e leánykát először, és azóta valahányszor harczba indul, mindig az ő nevével húzza ki kardját. Ez elég szép megtiszteltetés egy keresztyén ember leányának.

– S mi történik azon nőkkel, kiket megvet?

– A legelsőknek, kik magukat lábaihoz veték, sziveikkel, bájaikkal, életükkel kinálva őt, könyörögve, hogy ha szerelmüket nem veszi el, vegye el életüket akkor, – ezt viszonzá: «Szeretni nem tanultatok ti, úgy, miként én szeretek; a ti szerelmetek rózsabokor árnyában ébred, az enyim kardok villogásainál; a ti szerelmetek dalnoka az édes csalogány, az enyimé a harczi tárogató; a ti szerelmetek vágyai forró sóhajok, mámoradó csók, titkos gyönyörök, – az én szerelmem vágya a halál! Ha akartok engemet szeretni, szeressetek úgy, miként én; ha velem akartok lenni, járjatok ott, a hol én; ha Isten úgy engedi, haljatok meg ott, a hol én.» Ah, uram, kárhozatos bűbáj van ez ifjú ajkán: megrontá e hölgyek szivét beszédével, hogy azok elfeledték, miként Isten gyönyörül és játékszerül adá a hölgyet a férfinak s kardot kötének karcsú derekaikra, mik csak édes ölelésre valának teremtve, pánczélt tevének kebleik halmára, hol csak a szerelemnek kellene játszani s sebet szerzének gyönyörű arczaikra, miken csak a csókoknak kellene nyomot hagyni.

– S valóban csatáznak e nők, vagy mesét mondasz?

– Csodákat követnek el, uram. Soha sem látta őket ellenség futni, győzni elégszer. Midőn támadnak, elébb szemeik villáma öli meg az ellent, azután kardjaik. Az ellenfél elveszti szemei világát szépségeik láttán s védetlenül hagyja magát lekonczolni; s ha kevesebb erő van karjaikban, de tíz annyi düh sziveikben, mint a férfiaknál. És ha egy helyen legmakacsabbul vív az ellen, összegyűjtve legvitézebb csapatjait s kifáradtak már az ostromlásban spahik és timarioták, akkor kivonja kardját az ifju s neki vágtat a legsötétebb halálveszélynek. Az elbűvölt nők mind vakon rohannak utána, mindegyik iparkodik hozzá legközelebb lenni, mert tudják, hogy minden fegyver ő reá van irányozva, hogy kebleikkel foghassák fel a golyókat, melyek ő neki vannak szánva. És a míg az ifju ott áll, vagy előre halad, bárha az egész csata veszve volna is már, el nem hagyják őt soha. És végre ha a diadal kivívatott s a harcztér magára marad, akkor leszáll az ifju lováról, felkeresi a halottakat, kik ő mellette küzdve hullottak el, egyenkint rájuk találva, megcsókolja homlokaikat, könyet ejt halvány arczaikra s saját kezeivel teszi le őket a sírba. És oh uram, hinnéd-e azt: ez elbűvölt, megbabonázott hölgyek irigylik azt a csókot, és nem óhajtnak egyebet, mint azt minél előbb megnyerhetni? Hidd el nekem, sokaktól hallám e mondást: a tatár küzd vérszomj miatt, a spahi küzd fizetésért, a janicsár kötelességből, a mameluk dicsőségért, az arab igaz hitéért, – de a hölgyek harczolnak – szerelemből, és a szerelem legerősebb a világon. És mindez Allahtól vagyon! áldassék az, a ki mindennél erősebb!

– És nincs, ki e gyalázatnak véget vessen? Nincs hatalma a vezéreknek megtiltani e fertőztetést, melyet asszonyok jelenléte a harczokban férfiak fegyverére hoz? nem követelik-e a megkárosult férfiak vissza rabnőiket?

– Tudod oh uram, hogy Feriz bég a szultán előtt nagy kedvben áll és sehol sem található másutt, mint csatatéreken, ott pedig megfelel magáért, s ha valaki erőhatalommal jőne az ő sátorai közé rabszolgát keresni, könnyen orra és fülei hijával menne vissza, s ki mondhatá végre ezen alakok szemébe, hogy ők némberek? nem kardcsapásokat osztanak-e ők csókok helyett? Hallasz-e éneket, látsz-e tánczot, vagy mosolygó tekintetet az ő sátoraikon belül? E lényeket, kik a serailjokban csak egymás ellen tudtak szőni ármányt, főnökük egy tekintetével igazgatja, s egyet bánts meg közülök, mint a méhraj, mind ellened zúdul. És végtére mit nyerne az, ki őket vissza vinné? Történt elégszer, hogy a szökni akaró odaliszkot gazdája féluton elfogta s elzárá; mi történt? a leány elhervadt, elveszett titkos bánat miatt, mint a virág, melytől elvonták a napot; vagy ha fájdalma erősebb volt, mint szive s élete erősebb, mint fájdalma: akkor önmagát ölte meg! Oh uram, bizonyára jól cselekszel, ha mindazon uraknak, a kik tőlem rableányokat vásároltak, elmondod: hogy őrizzék hölgyeiket a varázsló sötét szemeitől, mert talizmán van azoknak csillagaiba rejtve. Kiváltképen uradról meg ne felejtkezzél, hogy hölgyét elrejtsed, mert nem tudod, mi következhetik abból, ha egy varázsló egy női Ibliszt bűvöl meg, hogy belészeressen? Még a nő is iszonyú, hát még az ördög, ha szerelmes! Ti megvettétek őt, vigyázzatok, hogy el ne adjon. Tegnapelőtt a kegyencznőket hányták a vízbe, holnapután… de Allah őrizze nyelvemet azon szavaktól, melyeket mondani akartam. Jól vigyázzatok. Asszonyra vigyázni a legnehezebb tudomány: ha egy körülkerített várost be akarsz venni, rejts bele egy szerelmes asszonyt s az meg fogja mutatni, hol mehetsz be? és ha annyi szemed volna az orrod körül, mint a pávának a farkán, mégis megcsalhatna egy szerelmes némber, mint erre példát olvasék pogány meseirók regéi közt. Ezt tartsd meg oh uram, mert ha egy óráig elfelejtkeznél arról, a mit mondtam, nem adom a fejedért a kis körmömet.

Yffim bég erre szótlanul felkelt és eltávozott, nagy szegeket ütvén fejébe a kalmár beszédei. Hadzsi Baba pedig még azon éjjel felszedeté szépen horgonyait s reggelre hire sem volt már a Dunán.