ELŐSZÓ.

Olvasó közönségem iránti kötelességet reménylek teljesíteni, a midőn jelen művemben ugyanazon időszak képeit adom vissza, melyből «Erdély aranykorát» vettem. E két regény között nem kivánok művészi összefüggést kerestetni, – ha volna, az mindkettőnek hibája lenne; csupán a kor vezéreszméi közösek, melyek mindkettőn keresztül folynak s miknek jellemzése volt fő törekvésem.

Lehet, hogy ezen tárgyak nem érdekesek, de tanulságosak; lehet, hogy ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcseségben. Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségét a szinek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek.

Erdély ez időszakban az európai önálló birodalmak sorában áll, mely saját kormányzattal, törvénynyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral bir, hol az ausztriai, franczia, lengyel és török birodalmak követei állandóul tartózkodnak.

Künn, a Királyhágón és a székelyhidi váron túl, már felfordult világ van, ott török basa osztja parancsait a helységeknek, ott a várakon félhold ragyog, s üldözött hit és polgárszabadság jó menedéknek tartja a félhold uralmát; a magyar ellenségeinek segít önmagát pusztítani.

Titkos és nyilt villongás minden körökben, csak Erdély kardja nyugszik: félelmes fegyver, ha egyszer ki van húzva, de utolsó fegyver, ha egyszer ki van ütve a kézből.

E kérdés világa dereng át az egész történeten, e körül csoportosul minden alak, kicsiny és nagy, fényes és sötét.

A jámbor fejedelem, ki inkább született elmerengő tudósnak, mint harczos idők vezérének…

A délczeg, lángelmű magyarországi jövevény, ki egy szökéssel megmérte a sors utját a legmélyebbtől a legmagasabbig, s onnan ismét vissza: kedvencze a nőknek, bálványa a férfiaknak, játékszere a sorsnak…

Az egyenes, de magas lelkü tanácsúr, Erdély békéjének utolsó oszlopa, ki nem vett harczot, midőn egy kézben fejedelmi süveggel, másikban rabbilincscsel kinálták is, s fel tudott áldozni éltet s családot egy eszme vas következetességének…

Az ifjú idegen, ki ábrándos hajlammal vonzódék a magyarhoz s családtagnak tekinté magát ott, hová mint ellenség jutott be…

És azon titkos egyetértés, mely a két haza legszebb hölgyének szivében köttetve, bánatban és örömben szakadatlan, mintegy rózsákból és gyászvirágokból font füzér kapcsolja egymáshoz a kor eseményeit, alakjait, Budától Gyula-Fehérvárig, oly idegen s mégis oly ismerős lények, oly ismerősek s mégis oly ujak…

És a ki mindezek fölött legmesszebb ellátszik, kinek kezeire minden eseményben ráismerni, a főtanácsúr, Erdély első minisztere, a békében nagyravágyó, balsorsban bölcs, diadalban előrevigyázó férfi, ki barátjai és ellenségei eszén mindig túljár, ki mielőtt elesett volna, már fölkelt, s ki mielőtt élettervei romba dőltek volna, már ujat épített helyettük… nem akartam magamat azon váddal terheltetni, mintha az alakban egy jelenleg köztiszteletben álló család ősének ismert hibáit, utódai iránti hazafiui hálából iparkodtam volna szépíteni; de viszont azon véleménynek sem vagyok szítója, mely az idők és körülmények latravetése nélkül egyedül az eredményeket számítja be egy oly kétséges jellemű időben kormányzott férfinak. Én iparkodtam őt embernek festeni.

Néhány szó, mit az akkor élt öreg Bethlen János mond, elég e kornak és embereinek – ha nem mentségére, de megértésére:

«Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk? de cselekedtük azt, a mi lehetséges volt.»

E mondatot sziveskedjenek tisztelt olvasóim e regényem előfordulandó hiányaira is alkalmazni.

Pesten, 1852-ik november 12-én.

Jókai Mór.