NŐK VÉDELME.

Nagy szomorúságuk lőn az erdélyi rendeknek e történet felett. A tanácsurak felgyülekezének a kirendelt időre a fejedelemhez, ki e perczben tán még tatárfogoly is örömestebb lett volna, mint Erdély uralkodója.

Az ülés napján oly arczczal jelentek meg mindannyian a tanácsteremben, mintha saját halálitéletükre jöttek volna szavazni.

Szótlanul foglalták el helyeiket, s mindenki ügyelt a kardjára, hogy meg ne zördüljön.

Ott ült a vén Bethlen János és az ifjú Miklós, Béldi Pál, Kornis Gáspár, Csáky László, Kapi Józsa, Sárpataky Ferencz itélőmester. A fejedelem számára épen akkor készült egy új mennyezetes trón, három lépcsővel, még soha sem ült benne. Mellette egy üres szék volt Teleki Mihály számára fenhagyva.

Midőn a teremőr bejelenté, hogy a tanácsurak együtt vannak, mindjárt jött a fejedelem is, vele együtt Teleki Mihály és Naláczi István.

A fejedelem arczán meglátszott, hogy Teleki már két óra óta beszéli tele a fejét; Naláczi udvarias mosolygással üdvözöl mindenkit, de senki sem mosolyog rá vissza. Teleki hideg komolysággal vezeti a fejedelmet trónjáig. Az, a mint felpillant a trónra, megdöbbenve áll meg előtte s nehány pillanatig azon látszik tanakodni, ha ne vitesse-e el azt, s egyszerű széket hozasson helyébe? Majd elgondolkozva lép fel annak lépcsőire, s nagyot sóhajtva foglal benne helyet.

Teleki Mihály egy ideig hallgatva áll helyén, mintha gondolatait rendezné. Szemei nem járnak sorba, mint máskor szoktak, a jelenlevők arczain, míg beszél, fürkészve szavai hatását, hanem kalpagja boglárjára vannak szegezve, s szava sokkal tompább, mint egyébkor, s néha a reszketegségig mélyed alá; bár olykor észrevéve magát, iparkodik annak erősebb hangozatot adni.

– Nagyságos fejedelem, méltóságos tanácsurak. Isten különös próbatételeket tarta fenn szegény nemzetünk számára. Még nem mult el egy veszély, midőn a másikba bukunk, a mely úton kikerültük a kisebbet, azon jön ránk szembe a nagyobb, s a mi kezdődik ránk nézve örömmel, az végződik búval. Csak alig nyugodtunk meg azon vett hírben, hogy a szentgotthárdi csatában, melyből elmaradhatni ismét siralmas okaink voltak, a török birodalom nagyravágyó szándékai megtörettek s a két nagyhatalmasság között, kiknek harczolásai, mint üllő és kalapács, minket, szegény közbeszorult nemzetet sújtolának, a béke megköttetett; már is új és az eddigieknél nagyobb okunk van a bánkódásra. Ugyanis a török szultán fővezérei csatábani veszteségük hibáját a korán megfutamodott Ghyka herczegre tolván, s egyuttal minket is okolván, mert nagyon helyesen következtetik, hogy ha az oláh hadak helyén a mieink állottak volna, bárha nem kedve szerint való volt is a magyarnak e harcz, de ha egyszer benne van, el nem fut, akkor a csata nem vesz el; a felséges szultán haragja mindkét szomszéd nemzet ellen annyira fölgerjedt, hogy a moldvai fejedelemre csauszokat küldene, a kik őt megfogdosván, bilincsekben kisérjék Stambulba minden családostól együtt. Erdélyt pedig az Isten irgalmán kívül csak egynehány velünk barátságos török országnagy jóvolta őrzötte, hogy rögtön szandzsáksággá nem változtatá, s azon trónban ott kegyelmetek Apafi Mihály ő nagysága helyett nem kontyos basát látnak ülni. És ime aként kelle annak történni, hogy a moldvai herczeg kiragadva magát és nejét üldözői kezeiből, egyenesen Erdélynek vevé útját. Mi visszaizentük neki, hogy ide semmi esetre se próbáljon bejönni, mert futása drágább lenne ránk nézve a tatárfutásnál. Ő tehát maga a hegyek közt elmenekülvén, nejét útjára bocsátá, ki is ránk nézve és magára is szerencsétlenül e napokban ide megérkezék, a szultán teljhatalmú követének tudta és szeme láttára. A férj megmenekülvén, a szultán egész haragja ez asszony fejére szállott és a mienkre, ha őt védeni akarjuk. Mit tegyünk tehát! ha gyalázat és halál között kellene választanunk, hamar meg tudnám mondani, melyiket fogadjuk? de itt csak két gyalázat között van választás: vagy kiadni azt, ki hozzánk védelemért futott, ártatlan, gyönge nőt; vagy török padisaht látni fejedelmeink trónjában ülve.

– Még van egy harmadik út, szólt erre Béldi Pál, szelid nyugalmas arczával, és ez: a kérelem útja.

– De iszen kérhetik azt kegyelmetek; vágott közbe Apafi. Én már tudom, hogy mit fog felelni?

– Én nem a követet értettem; viszonzá Béldi. Ki alázná meg arra magát, hogy a szolgának könyörögjön, mikor az urával beszélhet?

Apafi nagyon elhallgatott e szóra, elő sem hozva, hogy épen ő maga könyörgött azon embernek.

– Én is úgy hiszem, hogy Béldinek igaza van, szólt az ifjú Bethlen Miklós; s ez az egyedüli út, melyet követnünk kell. Én ugyan ismerem azon lélekállapotot, melybe egy keleti dynasta szokott jönni, mikor megharagszik, s hogy ilyenkor nem példátlan eset nála egy várost a földdel egyenlővé tétetni s alkirályait lenyakaztatni; de azt is jól tudom, hogy Erdély szerencsére Európában fekszik, hol egyik országnak gondja van a másikra, s Európa minden fejedelmeinek érdekükben van az, hogy köztök és az ozman uralom között egy szabad ország létezzék, bár ha oly kicsiny is, mint Erdély; s úgy gondolom: hogy ha mi kérelmeinket a portán levő ausztriai, frank és lengyel követek közbejárulásával egyesítjük, ez nemcsak hogy ok nem lesz arra, hogy a szultán, kivált oly megveretés után, mint a legutóbbi, Erdélyre basát küldjön, sőt tudtára adandja, még ha akarna is ilyesmit, hogy azt elkövetni nehéz. – És végtére, – ha könnyűnek találná is, még a mi kardjaink sem rozsdásodtak hüvelyeikbe annyira, hogy meg ne mutathassuk, miszerint azt kivinni – lehetetlen.

Az ifju lelkes beszéde új bizalmat kezde önteni a lelkekbe, az arczok általán derültebbeknek látszottak.

Teleki megcsóválta fejét nagy lassan.

– Keserű dolgokat kell kegyelmeteknek mondanom, méltóságos uraim! kénytelen vagyok benneteket fölébreszteni egy kedves álomból egy igen szigorú valóra. Európának legkisebb gondja a világon az, hogy mi élünk; nekünk csak akkor vannak szövetségeseink, midőn áldozatainkra van szükség; ha mi kérünk, akkor nem ismer bennünket senki… Való, hogy egy időben ellenkező dolgokat mondék, de az idő olyan jó mester, hogy egy nap alatt többre tanítja az embert, mint a mennyit kilencz iskolában tanult. A szentgotthárdi csata következtében a béke a két császár között megköttetett, én olvastam annak pontjait, rólunk, magyarokról, egy pont sem szól belőle, egy comma sem, ki vagyunk feledve az egészből, mint figyelembe sem vehető nemzet. Pedig ott volt a frank, az angol, a lengyel követ, s mondhatom, hogy saját udvarától egyik sem húz annyi fizetést, mint húzott mi tőlünk. Ha háborura kellünk, oh akkor nagy és dicső nemzet vagyunk, a békekötéskor nem is tudják, ha vagyunk-e? A harczban mehetünk legelől, a jutalom-osztásból akár el is maradjunk. Hogy a multkor Raininger itten keresztül ment, keserves somma pénzt fizettünk neki, hogy legalább az évi adót szállíttassa le a portánál; minden jót igért, s Stambulba érve, azt a jó tanácsot adta követünknek, hogy fizessük ki mentül elébb az adóilletéket, s örüljünk rajta, hogy az nem két annyi. Kifizettük azt. Erőnkbe került, de megtevénk. És most a budai basa, ki minden úton vesztünkre törekszik, s szeretne Erdélybe is ő ültetni basát, a legutóbbi vesztesége után leküldé hozzánk Yffim béget, hogy faluról falura járva, bizonyságot vegyen a köznéptől, hogy ők rendes időben megfizették-e az adót, s mi vagyunk-e az okai, hogy az elkésett? azután pedig hozzánk fog jönni, kérdőre vonandó a fejedelmet, hogy a köznép-e az oka az adó elkéstének? hogy így vagy minket, vagy a népet találva bűnösnek, a szerint büntethesse azt, ő! – a budai basa.

Általános szörnyűködés hangjai hallatszottak mindenfelől.

– Ah uraim, valljuk meg egymás közt, hogy mi csak játszuk az urat e honban, de valóban nem vagyunk annak urai többé. Erőnkben bízni, igazságunkra támaszkodni, rajtunk többé nem segít, pártfogónk nincs sem jobbról, sem balról, csak uraink vannak: akár melyikhez folyamodunk, csak urat cseréltünk, nem frigyet kötöttünk. E titkot magunknak megsúgni jó, de megőrizni még jobb, hogy más meg ne tudja, s az uralkodásunk csupa látszat, e látszat nekünk sokat ér, s gondunk legyen rá, hogy el ne enyésztessük. A hatalom, mely felettünk áll, csak okot vár, hogy tervét foganatosítsa rajtunk, s nem teend neki senki jobb szolgálatot Erdélyben, mint a ki legelőször fölemeli ellene fejét… Nekünk egy nagy kötelességünk van: ismerni azt, mily kevéssel birunk s rajta lenni, hogy azt megtarthassuk, s ha jön idő, hozzá foglalhassunk. Nekünk senki sem jó barátunk, mi se legyünk azok senkinek. Ha a kénytelenség előtt meghajolunk, meg fog bennünket vetni a világ? Hátha a túlerő előtt megállva összetöretünk, tesz-e egyebet? Tőlünk nagylelkűséget követel a világ; volt-e valaha nagylelkű mi hozzánk, volt-e csak igazságos is? Igen is, míg kezünkben volt a kard, védtük vele egész Európát, de a kard szét van törve, országunk szétdarabolva; népek szeme láttára gázolt bennünket össze a pogány, másfél századig vérzettünk, s nem jött segítségünkre senki, országunk kapuit ellenségeink őrzik, s mint a tűzzel kerített scorpio, szívünk keserűségét csak magunk ellen fordíthatjuk! okai vagyunk-e, ha nem védhetjük többé a hozzánk menekült üldözöttet? Velünk bevégezte számadásait sors és világ; ez ország nem tartozik senkinek többé, csupán magának. Azért a dolgok ekként állván, hogy ha az említett moldvai herczegnét Olaj bégnek bárminemű okból ki nem szolgáltatjuk, legyen az bár kegyelemkérő küldötteink visszatértének bevárása, ő utasítva van a budai és váradi basák seregeit rögtön behívni az országba s azt a porta szolgatartományává tenni; itt minden szánalom, minden emberiségi tekintet elenyészik, csak egy kötelesség marad fenn: az önfentartásé, s ez azt parancsolja, hogy a mit megváltoztatnunk nem lehet, azt tegyük meg önkényt…

Alig végzé szavait Teleki, midőn a teremőr jelenté, hogy a moldvai herczegné kíván a tanács elé bebocsáttatni.

Apafi tagadó választ akart adni, de Teleki inte, hogy csak hadd jőjjön.

Néhány percz múlva ismét visszajött a teremőr, kérdezve, hogy megengedtetik-e a herczegnőnek, hogy kisérő hölgyei is vele jőjjenek, miután maga oly gyönge, hogy egyedül járni nem bír?

Teleki azt is helyben hagyá.

A tanácsurak lesüték szemeiket maguk elé, midőn az ajtó megnyílt. De van valami neme az igézetnek, mely az embert kényszeríti oda tekinteni, a hova nézni nem akar, a mitől fél; s ime, a mint felnyílt az ajtó, s belépett rajta az üldözött nő, kiséretével együtt, a bámulat felkiáltása hangzék minden ajkon.

Kikből állott e nő kisérete? Erdély legelőkelőbb hölgyeiből… Mindazon tanácsuraknak nejei, leányai, kik ott jelen voltak, kisérték a szerencsétlen asszonyt, ki legelől jött a fejedelemné és Teleki Mihályné vállaira támaszkodva, utána Kapiné Teleki Flórával, Béldiné leányával, Bornemisza Zsófi, Csákyné, Kornisné, s az öreg Bethlenné, galambfehér hajával. Mind az ország legtisztesebb matrónái, legdélczegebb delnői s legbájolóbb hajadonai és gyászba öltözve mind…

A szerencsétlen herczegné halvány, szenvedésdúlta arczczal járult vezetői karjain a fejedelem elé; a testi fájdalom letört virággá tette szépségét. Térdei megrogytak alatta, csak alig tarthatá magát, egész termete reszketett, mint a falevél, ajkai megnyíltak, de hang nem jött reájok, keble elszorult.

– Bátorság, gyermekem, sugá fülébe Bornemisza Anna, megszorítva kezét; erre a boldogtalan nő szemeiből egyszerre megeredtek a könyek, egy megrázkódtató, convulsiv zokogás rohama tört ki kebléből, kiragadá magát társnői kezéből s a fejedelem lábaihoz rohanva, átkarolá annak térdeit vonagló karjaival s könyben fürösztött arczát fölemelve hozzá, rebegé szívfacsaró hangon: «irgalom!… irgalom!»

Oly hideg némaság ült minden ajkon, e zokogáson kívül mit sem lehete hallani sok ideig. A fejedelem megmerevedten ült trónjában, melynek lépcsőit Sturdza Mária könyei nedvesíték. Úgy fájt e hallgatás mindenkinek, és még sem merte azt senki is megszakítani.

Teleki elsimítá nagy homlokáról üstökét, de nem a ránczokat, melyek arra gyűltek. Megbánta, hogy e jelenetre alkalmat engedett.

– Irgalom! suttogá még egyszer a szegény nő s félaléltan csusztatá le kezeit Apafi térdeiről. Béldi Aranka odafutott hozzá s lehajtott fejét gyermeteg szép keblére fekteté.

Ekkor előlépett Bornemisza Anna, és végigjártatva kemény tekintetét a jelenlevő urakon, a mint azok egyenként lesüték szemeiket előtte, végre Apafi szemébe nézett, éles, átható, lelket kereső szemeivel, hogy férje bámulva, mintegy eszméletlenül nézett reá vissza.

– A kérelem rövid. Szólt Apafiné tompa mély hangon, de meghallotta azt azért mindenki jól. A kérelem rövid: ki nem értette azt meg? Egy szerencsétlen nő, kire a sors ura nem tartá elégnek csak egy csapást mérni, elvesztve egy napon férjét, hazáját, birtokát; a puszta életért könyörög előttetek. Oly állapotban látjátok őt a porban heverni, nem kérve mást, mint hogy engedjétek megnyugodni ott, mely még Dzsingiszkán hóhérjait is kíméletre birná. Csupán ennyit kért ő, de többet kérünk mi! Erdély sorsa a tiétek, de becsülete a mienk is, a ti hivatástok elhatározni, fiaitok boldogok legyenek-e vagy boldogtalanok? de szólnunk szabadjon nekünk is, ha azt kérdik: becsületesek legyenek-e, vagy gyalázatosak? És kérdem azt: melyik nőnek volna kedve egy Kornis, egy Apafi, egy Csáky nevét viselni, ha e nevekről azt mondandja az utókor, hogy ők egy ártatlan asszonyt kiadtak pogány üldözőinek, s kényszerítendik fiaikat, hogy apjaik nevét megtagadják? Ne vessen rám oly sötét szemeket Teleki Mihály uram, mert lelkem elég sötét azok nélkül is. Egy szerencsétlen nő térdel előttetek, azt remélve, hogy embereket fog találni; Erdély tisztelettel megőszült matrónái, erényeikre büszke hölgyei s hajadonai állnak előttetek, remélve, hogy hazafiakat találnak itt. Ő irgalomért könyörög, mi fiaink becsületéért esedezünk.

Teleki, mint kire legtöbbször villantak e beszéd közben a fejedelemné szemei, hideg, kemény hangon kívánt megfelelni.

– Mi csak igazságot osztani vagyunk itt, asszonyom! és nem irgalmat, és nem becsületet.

– Igazságot! kiálta fel Anna. Tehát ha egy férj vétkezett, ártatlan neje, kinek egyéb bűne nincsen, minthogy szereti az üldözöttet, helyette bűnhődjék? Hol itt az igazság?

– Igazság gyakran az, a mi kénytelenség.

– Tehát kik vagytok ti itt?… Erdély főurai vagytok-e? vagy a török rabszolgái? Magyar nemes emberek vagytok-e, kik országot kormányozni ültök itt ország törvényei szerint, vagy czifra poroszlók, kiket csak azért tart egy önhatalmú kényúr szeszélye, hogy izenetét adjátok tovább, s rabjait őrzeni, adóját behajtani segítsetek? Kérdem, és mi mindnyájan akarjuk tudni: Erdélyország szabad alkotmányos tanácsának terme-e ez, a hol állunk, vagy pedig Olaj bég előszobája?

Az urak mélységesen hallgattak. Ez oly kérdés volt, melyre egyenesen nem lehetett felelni.

– Kérdeztem és feleletet várok! Kiálta dörgő hangon Apafiné.

– S mit fog kegyed e felelettel csinálni asszonyom? kérdé Teleki mutatóujját ajkai elé szorítva.

– Meg fogom tudni belőle, méltó-e ezen hely hozzánk, melyen állunk?

– Nem méltó, asszonyom. Nem azon idő van jelen, midőn a magyarnak büszkesége volt Erdélyért élni; szégyen reánk nézve, hogy egy összetört, elhagyott, elfogyott nemzet első hivatalnokai vagyunk. Ezt kegyelmed igen jól tudhatja, mert férjét török padisah avatta fejedelmi székébe. És mi bizonyára sokkal kevesebb fájdalommal ejtenők fejeinket lábainkhoz, minthogy meghajtjuk azt alázatosan, azon gúnyolódó czímeket elfogadva, melyek bennünket egy romjai közt fekvő nép vezetőivé tesznek.

És valóban szabadabb és büszkébb lehet egy deszkavágó neje férjének nevére, mint kegyelmed mi reánk, kikről a történet csak azt fogja feljegyezni, hogy meghajlottak alázatosan a kényszer előtt, viseltek méltatlan jármot, szivük érzései, lelkük meggyőződései ellen cselekedtek, felvették orczájukra a gyalázatot, és azt nem jegyzendi utána, hogy: ámde e megalázás menté meg Erdély életét, s az a szégyenfolt, mely kezeik után marad e hon történetének lapjain, utolsó vérfoltjaitól óvta meg a hazát. Az időknek vetett áldozatok vagyunk asszonyom, titkoltuk a szégyenpírt, kegyelmed kérdezte, most osztozzék velünk.

Apafiné elhalaványult feje csüggedten hajlott alá, kezeit összekulcsolá.

– Így vagyunk tehát? Hajdan a bátorság volt honfierény, most a gyávaság az. Ha elfogadtátok a díszes polczot, legalább ne vettetek volna nőt magatoknak, vagy ha tudjátok azt, mi sors vár reánk? tudjátok nejeiteket megölni elébb. Hisz a mi megtörténhetett egy Ghyka herczegnén tegnap, megtörténhetik Kornis és Csáky és Béldi nejein holnap, hogy férjeik hibája miatt őket viszik rabságra, őket a vérpadra, s még csak Isten sem könyörül rajtatok, mert ti magatok mondátok, ez jól lesz így. Mit néztek reánk? te Béldi! Teleki! Kornis! Csáky! Bethlen! itt állnak nejeitek, leányaitok, húzzátok ki azt a gyáva kardot, s ha férfit nem mertek ölni, öljetek asszonyt! gyilkoljátok meg őket, mielőtt egy török padisahnak eszébe jut őket hajaiknál fogva hurczolni háremébe!

A mint Apafiné sorba nevezé a férfiakat, ott levő nejeik, leányaik nagy sírva rohantak hozzájuk s kebleikre borulva, szenvedélyes zokogással könyörgének a szerencsétlen herczegasszonyért, és ime a férfiak szemei is mind könybe borultak, és a zokogás hangja betölté a termet, hogy hallani nem lehete más hangot kívüle, a férfiak könye a nőkével vegyült.13)

Ott függött Teleki keblén is a szelid Veér Judit és leánya Flóra, s a nagy keményszívű tanácsúr reszketve állt közöttük, s bár vonásaira vaskemény szigort erőszakolt, egyszerre két visszatarthatlan könycsepp gördült végig szemeiből arcza barázdáin.

A fejedelem félrefordult trónjában s eltakarta arczát, könyörögve: «ne tovább Anna, ne tovább e beszéddel!»

– Oh Apafi! kiálta keserűen a fejedelemné. Ha veszni kell, nem szorultam a te kezeidre. Bornemisza Anna karjában van erő megtalálni a halált, ha közte s a szégyen közt kell választani. Légy nyugodt: ha engem fog Olaj bég tőled halálra követelni, én megkíméllek azon kellemetlenségtől, hogy lábaid előtt láss könyörögni… És most mondjatok határozatot, de gondoljatok rá, hogy minden szó, melyet kimondtatok, az egész keresztyén világban visszhangzani fog!

Teleki letörlé könyeit arczáról, eltávolítá magától nejét és leányát, és szólt megindulástól reszkető hangon:

– Hiába tagadnám, az arczomon végig folyó könyek elárulnának, hogy szívem érez. Ember vagyok, és apa és férj, s látnom a fájdalmat rosszabbul esik, mint éreznem azt. Ha senki más nem volnék, mint Teleki Mihály, fel tudnám magamat áldozni az üldözött ártatlanért, s ha e társaim nem volnának egyebek, mint hadczimborák körülem, azt mondanám, kössünk kardot, álljunk lesbe, rohanjuk meg a herczegnét kísérő törököket s vegyük ki kezeik közül; ha elveszünk, áldás rajtunk: de e helyen, e székeken nem miénk sem szív, sem szó; általunk Erdély él, vagy hal. Az én utolsó szavam az, hogy Sturdza Mária herczegasszonyt haladéktalanul át kell a porta küldöttének szolgáltatnunk. Ha társaim mást határoznak, én megnyugszom benne, viselem annak következményeit; de lelkemet kimentém. Szóljatok uraim; s ha tetszik, mondjatok ellent.

Halálos csend következett. Senki sem szólt, mindenki hallgatott.

– Tehát senki sem szól? kérdé bámulva Apafiné. Senki? Sehonnan sem jön hang? Ah menjünk e helyről. Nincs férfi ebben az országban.

E szavakkal eltávozott a delnő a tanácsteremből. Szomorúan követték társnői egyenként, könyek közt búcsúzva el a szerencsétlen herczegnétől. Legutolsó vált el tőle Béldi Aranka. Csodálatos tüneménye a szívnek! Az egész gyászjelenet alatt egyedül az ő szemei maradtak könytelenek, mintha oly erős hite volna barátnéja megmeneküléséről, hogy a félelem gondolatja még csak meg sem ingathatná azt. Folyvást ott térdelt Mária mellett s őt szorosan átölelve tartá, és biztatá, hogy ne remegjen, az Isten jó, meg fogja szabadítani.

Midőn minden hölgy eltávozék s Béldiné szemeivel inte leányának, hogy kövesse őt, gyöngéden megcsókolá barátnéja arczát, s fülébe súgva: «még nekem van reményem, ne félj, megszabadítlak!» átölelte őt gyöngéd karjaival s szemébe mosolyogva derült kék szemeivel, mint egy vigaszt igérő angyal, fölkelt és eltávozott.

A herczegné szótlanul, könytelenül engedé magát a teremőrök által elvezettetni.

A férfiak leverten, szomorúan ültek székeiken mind, sziveiknek dobogása a sértett önérzet szemrehányása volt.

Oly elszorult volt minden kebel és oly üres minden szív, a megmentett hon gondolatja hideg vigasztalása volt azon fájdalomnak, hogy Erdély rendei egy üldözött ártatlan asszonyt az üldöző szörny torkába vetettek.

Még tartott a csend, midőn hirtelen durván felszakíttatik az ajtó, s a teremőröket jobbra-balra taszigálva, belép a tanácsterembe Yffim bég, kit beküldött Hasszán basa, hogy nyomozásokat tegyen a fejedelem s népe között.

A pimasz török hadnagy pórias kevélységgel tekintve végig a hallgatag urakon, kiket az elmult percz indulatai még mindig leverten tartának, s észrevéve, hogy itt alázatos emberekkel van dolga, egyet ránta kabátján elől-hátul, s a nélkül, hogy magát meghajtaná, egyenesen a fejedelem elé lépett, s egyik lábát feltevé a trón zsámolyára s fejét nagy büszkén hátravetve, e szókat intézte hozzá:

– Az én uram, a hatalmas Hasszán basa nevében kérdőre vonlak téged, gyaurok fejedelme, mi oka volt annak, hogy tartozott adódat oly későn küldéd fel a portára? Ki volt okozója a késedelemnek, te-e, avagy adószedőid, avagy az adófizető nép? Erre felelj nekem egyenesen és gondod legyen rá, hogy ne hazudj.

A fejedelem leránczolt szemöldökkel nézett körül, hogy mit vágjon a fejéhez ennek az embernek? Sajnálta, hogy a tintatartó olyan messze van.

Teleki egy ív pergament nyujta Sárpataki itélőmester elé.

– Irja kegyelmed válaszunkat e levélre. Te pedig kegyelmes nem tudom hogy hívnak uram! hallgasd, hogy mi leend belé irva: «Emberséges Hasszán basa! nagyon sajnáljuk, hogy olyan dolgokkal fárasztod magadat, a mik már el vannak végezve. Mi nem kérdeztük tőled, hogy miért érkeztél későn a szentgotthárdi csatába? te se kérdezd mitőlünk, hogy miért érkeztünk későn az adóval? majd a hol téged kérdőre fognak vonni, ott mi is megfelelünk magunkért. Addig is áldjanak meg az egek, s engedjék, hogy a magad baját meg ne sokald, midőn a máséval vesződöl…» Irja alá kegyelmed s adja oda a fejedelem ő nagyságának aláirásra.

A jelenlévő urak egyik csodából a másikba estek. Teleki Mihály, ki egy percz előtt szive lelke ellenére engedelmeskedni kényszeríté az országtanácsot Olaj bég akaratának, a másik perczben ily hangon küld izenetet a hatalmas budai basának!

Ámde Teleki jól tudá, hogy azon vihar, mely a moldvai herczegnő kiadatása által az ország fölül elvonult, minden villámaival a budai vezér fejére szálland vissza. A szultán tárgyat keres haragjának a csatábani vesztesége miatt, s ha a budai vezérnek nem sikerül Erdély kormányát tenni azzá, ő maga marad áldozatul.

Yffim bég nem tudta, hogy a mennykő ütött mellé, vagy hogy álmodik? Úgy állt ott, mint egy sóbálvány, egy szónak sem levén ura, s csak nézte nagy elmeredten, mint irják meg előtte a levelet, hogy serczeg a tolla Apafinak a pergamenten, mikor a nevét alákanyarítja, mint öntik rá a porzót s összehajtogatván, ütnek rá egy rettenetes nagy pecsétet s nyomják a markába.

Csak akkor kezde valahogy elhüledezéséből magához téregetni.

– Hát azt gondoljátok ti, hogy én olyan eszeveszett fogok lenni, hogy ezt a levelet magammal viszem Budára?

Ezt mondva, fogá a levelet két fülénél fogva s repeszté azt kétfelé, és vágta az asztal alá.

– Irjatok másikat! Irjatok szépen, mert különben mindnyájatokat megzsinegeltet az én uram, a hatalmas Hasszán basa.

Teleki hideg vérrel fordult hozzá.

– Ha ez a levél nem tetszik, jámbor müderrisz, akkor levél nélkül fogsz visszamenni.

– Én nem vagyok müderrisz! hanem Yffim bég! tanuld meg ezt, kutya. És levél nélkül innen el nem megyek, és benneteket sem bocsátlak, míg másikat nem irtok.

E szavakkal leült a fejedelem trónjának lépcsőire, keresztbe szedve lábait, úgy hogy egyszerre ketten ültek a trónon, a bég és Apafi.

– Teremőrök! kiáltá Teleki parancsoló hangon. Ragadjátok meg ezt a szemtelen úri embert, s kötözzétek egy lóra s hajtsátok ki a városból.

Ezeknek sem kellett több szó. Egy közülök menten odaugrott, s a mint Yffim bég keresztbe font lábakkal ült a zsámolyon, aláveté a karját, egy másik azon pillanatban gallérját ragadá meg, s ilyenformán felkapva a levegőbe, kezénél, lábánál fogva egy percz alatt kiszállíták a teremből. A bég rúgott, harapott, de mind ez semmit sem használt. Az irgalmatlan drabantok az udvaron felültették egy ló hátára nyereg nélkül, lábait a ló hasa alatt átkötötték, azzal egy lovas legény kezébe fogá a paripa kötőfékjét, a másik háta mögé állt egy karikás ostorral, s annyira szót fogadtak a tanácsúr parancsának, hogy nemcsak a városból terelték ki az érdemes urat, hanem az ország határáig elhajtották.

Olyan jól esett, hogy valakin mégis tölthették boszujokat.