KÜZDELEM A SAJÁT FEJÉRT.

Budán az alatt, míg Hasszán basa a német császár seregeivel csatázott, Yffim bég előre elkészíté a diadal-kapukat, miken majd győzelmi utjából visszatérve, keresztül vonuland, azokat felczifrázta zöld ágakkal és drága szövetekkel, helyet hagyva azon zászlóknak, miket a németektől és magyaroktól elfoglalandnak; a hidat is jó állapotba helyezé, hogy megbirja a nagy nehéz társzekereket és kerekes ágyukat, miket Montecuculi ott hagyand; egyszersmind nagy piaczot korlátoltatott el a Rákoson, a hová be fognak rekesztetni a mindenféle nemzetből való rabszolgák, gyermekek és hajadonok.

Azonban mind e kedves előkészületek után érkezik a rémizenet Hasszántól a derék Yffim béghez, hogy hirtelen helyezze szaladható állapotba a basa lábas és lábatlan, ezüst és arany marháit, a várat torlaszolja el, a hidat köttesse ki, hogy az ellenség át ne mehessen rajta, s egész háremével jőjjön utána a Rába mentében, mert ki tudja, fogják-e valaha Budavárát látni, vagy soha sem?

Yffim bégnek ez izenet épen semmi örömére nem szolgált, nem is várakozott sokáig, hanem hirtelen kocsira ülteté a hárem-hölgyeket, alant a vízi kapunál lévő fedett folyosón bocsátva le őket, hogy zajt ne gerjeszszenek, s a mint túl volt velök a hídon, parancsot adott, hogy szedjék fel azt hirtelen s készüljenek a várat védeni, a hogy tudják.

Párkány körül érte el a török hadat, a hol a két ellen-tábor folyvást követve egymást, huzódott a két part mellett, egyre ágyuzva a vizen keresztül, mely által nem sok kárt tett egymásnak.

A basa sátora jó hátra volt verve, a hol a golyók nem jártak; nagyon megörült, midőn Yffim béget megpillantá, s nem győzött betelni Azraële csókjaival, ki szebb és kedvesebb volt, mint valaha.

– Maradjatok itt; monda kegyenczeinek, mindkettőt megölelgetve. Én most sátorom rekeszébe távozom, a hol egy óráig fogok a dervisekkel imádkozni; mert nagy és terhes hivatal vár rám ez óra lefolytán: két magas török főúr elítélése, Kucsuk basa és fiáé!

Azraële összerázkódott, mintha kigyó csúszott volna keblébe.

– Mit vétettek? kérdé, rémületét alig birva rejteni.

– Ők kezdték a próféta ellenére a harczot gonosz napon; ők ejtették a mocskot a mindig győzedelmes félholdon, vérüknek kell e szennyet lemosni.

Hasszán eltávozott; Azraële egyedül maradt a sátorban a béggel.

– Láttalak összeborzadni; szólt Yffim, éles szemeit Azraële arczára szegezve.

– A halál számlálja a tizenhármasokat; az ugrott keresztül rajtam e pillanatban.

– S valjon kire esett a tizenhármas szám?

– Valakire, a ki mellettem vagy mögöttem áll.

– Mögötted a sátoron kívül Feriz bég.

– De mellettem te vagy.

– Még fiatal vagyok a halálra.

– Hát ő nem az?

– A kire Hasszán azt mondja: «vétkezett», az aggott emberré lett legottan, a ki meg van érve a halálra, bárha szakálla akkor pelyhedzik is.

– S te nem vétettél semmit, a miért meghalj?

– Megfehérülhet szakállam hűségem miatt, Hasszán árnyékában hosszú az élet.

– De meddig fog Hasszánnak árnyéka lenni?

– Míg éje el nem jő; de az messsze van!

– Hallottad-e Ajász basa esetét, Yffim! ki a leghatalmasabb volt minden basák között?

– A szultán veje volt.

– Tulajdon leányát adta neki a nagyúr feleségül s minden kegygyel elhalmozá, mit kedvesei számára szokott tartogatni. Egyszer csatát veszte a Zrínyiek ellen Ajász; nem nagy veszteség volt, de a szultán haragba jött érte és Ajász basát lefejezteté.

– Hm. Erre emlékezem, szomorú történet volt.

– Hát a hű Hiasszár történetére emlékezel-e? kire rábízta Ajász, hogy halála előtt legkedvesebb nejét vezesse hozzá; nem egész háremét, – mint te tevéd Hasszán basának, – csupán kedvencz nejét, hogy elbúcsúzzék tőle; és tudod, hogy ezért a szultán a réz ökörben süttette halálra Hiasszárt? mert a kegyvesztettnek semmije sem tulajdona többé, az a szultáné; kincsei, nejei és gyermekei, s a ki azokhoz nyúl, a szultánt lopja meg… Ki tudja, Yffim bég, nem vagyok-e énis e perczben a szultán rabnője? s a rabnőtől a kegyenczig csak egyetlen lépés van: s te azt tudod, hogy e lépés nekem milyen rövid?

– Te átkos dolgokat beszélsz.

– Ajász basa neje már akkor kegyencze volt a nagy úrnak, midőn Hiasszárt megégeték, s csak egy szavába került volna őt megmenteni, de nem tevé, mert haragudott rá; úgy gondolom, szeretett valaha az asszony, s a szolga meggátlá szerelmét… Adj egy mandolint, Yffim, hadd daloljak.

Az odaliszk végigveté magát a kereveten, míg Yffim töprengve járt alá s fel, mint a verembe esett hyéna. E történet nagyon hasonlított az övéhez s nem sok kellett hozzá, hogy épen olyan kimenetele legyen.

Egyszerre megállt a leány előtt, ki egykedvűen pengeté a hangszer húrjait.

– Mit akarsz, asszony?

– A mit tudsz, ne kérdezd.

– Meg akarod szabadítani Ferizt?

– Meg fogom őt szabadítani.

– Allahra esküszöm, azt nem teended! Meg kell neki halni, hogy te megszelidülj, mert ha élve marad, minket vesztesz el elébb-utóbb. Nem akarom, hogy addig étel vagy ital érje ajkaimat, a míg fejével nem játszom; csak akkor mondhatom: nyugodtan alhatunk. Ah az ördög a varázslóba szeretett.

Azraële reszketve rogyott a bég lábaihoz, a nő, a szerelmét féltő asszony ereje megtört a vigasztalanság eszméjénél. Zokogva ölelé át Yffim térdeit.

– Oh légy irgalmas. Engedj érte szólnom a vezérrel. Én szeretem az ifjút, hiszen látod, hiszen tudod jól. Oh te nem ismered, mi az: szeretni annak, ki eddig csak gúnyból szeretett, most szeretni őrületből. Ne engedjétek őt megölni.

Yffim bég minden kis lelkek szokása szerint csak bátrabb lett a könyörgő szavakra, megfogá Azraële karját s durván felrántva őt, vad kárörömmel súgá fülébe:

– Fejével ajándékozlak meg.

A nő felemelé e szóra fejét, szemei, mint a dühödt farkasé, zöld tűzben látszottak villogni, hajfürtei kigyózva omlottak keblére. Egy szót sem szólt; de nyilt ajkai nyilásán az összeszorított fehér fogsor egy egész poklot rejte el, melynek nem volt szabad hangot adni.

E perczben visszajött a vezér.

Azraële egyszerre mosolyra vonta arczát. Hasszánnak nem volt szabad észrevenni azt, a mi szivében forr.

Yffim bizalmasan közeledék a vezérhez.

– A szultán tudja-e már veszteségedet?

– Meghallá azóta.

– Jó volna ajándékkal küldened engemet a portára.

– Ne kivánd magadnak e tisztességet, Yffim, sőt tanuld meg, hogy a kit most Stambulba küldök, az a paradicsomba van küldve. A szultán haragja lángol, s azt csak vérrel lehet eloltani.

Yffimnek minden vére eltünt arczából, mintha attól tartana, hogy még az lehet oltószerré.

– Úgy félned lehet, uram.

– A haragnak vér kell; még pedig nagy embernek vére. Hogy melyiké? az mindegy; csak főember legyen. Ha nem tudok most helyettem mást áldozatul adni, akkor én vesztem el, de vannak embereim, kiknek árán megváltom magamat. Kettő, Kucsuk és fia. Ők kezdték a harczot; ha nem kezdik, nem lesz harcz, s ha nincs harcz, nincs minek elveszni. Ők halál fiai. Harmadik a moldován herczeg. Ő futott meg legelébb a harczból; egyetértett a keresztyénekkel. Halál fia. Ráadást is adok, az erdélyi fejedelem az: a miért elmaradt a harczból s későn küldte az adót. Ha korábban küldi, lesz pénzünk, ha pénzünk van, vehetünk szénát, ha szénánk van, a katonák nem sürgetik a harczot, és így nem vesztjük azt el. Ő is halál fia. Te fogsz érte menni Erdélybe s nekem elhozod.

Azraële figyelemmel hallgatott. Yffim bég örömsugárzó arczczal tekinte olykor reá, mintha mondaná: látod, nekünk a fejünk sem fog fájni.

Az odaliszk azonban nem reszketett többé, ajkait összeszítta s mintha bizonyos volna már felőle, mit teend? odasimult édes mosolygó arczczal a vezérhez, s karjába fűzve magát, forró hangon rebegé:

– Oh Hasszán, mint örvend lelkem, midőn szemeim ellenségeid vérét folyni látják.

Hasszán térdeire ülteté a leányt, s ujjai annak kigyózó hajfürtjeivel játszottak.

Yffim bég széles jó kedvében volt Hasszánnak azon vigasztalására, hogy az erdélyi fejedelemért ő fog elküldetni, s e kedve azon vakmerő gondolatra birta, hogy Azraëlet merje kinozni.

– Míg távol valál, uram, hölgyed esengve kért egy kegyre, de az olyan dolog, a mit megegyezésed nélkül nem mertem megigérni.

Azraële villámló szemekkel tekinte a mosolygó bégre, aggodalmasan várva, ha lesz-e annak bátorsága őt elárulni.

– Mely dolog az, beszélj Yffim bég; szólt Hasszán nyájas arczczal.

– Egy ifjut fognak ma elitélni a veled levő basák, az ifju Feriz béget.

– Nos? szólt Hasszán összeránczolva szemöldeit, míg a karja közt tartott odaliszk megrándult egész testében.

– Azraële szeretné látni az ifjunak kivégeztetését.

A leány elsápadt e szóra; szíve egy perczre elállt s azután gyorsan kezdett el dobogni újra.

– Bohó kivánság, szólt Hasszán, de ha akarod, legyen meg. Légy jelen a basák gyűlésén, állj a függöny mögé mellettem, innen mindent fogsz látni és hallani.

Azraële hosszú, forró csókot nyomott Hasszán homlokára hálateljes arczczal, s a függöny mögé állt, kezével összefogva annak nyilását.

– Ha eltalálsz ájulni, sugá utána Yffim bég gúnyosan, fogd e pézsma-edénykét tőlem.

Azraële felkaczagott, hogy Yffim bég azt hivé: meg kellett őrülnie.

– Most hívjad a basákat s vonasd fel a sátor függönyeit; parancsolá Hasszán.

Yffim bég hivására bejöttek a tábor alvezérei s körül mind helyet foglalának a kereveteken, melyre széttárulva a sátor külső leplei, meglátszott a szabad vidék, az egész távol, az ellenfél táborával, melynek ágyúi a vizen keresztül dörögtek.

Legutoljára érkezék a Küprili, kövér, nagytestű, haragos ember, ott senkire sem nézett, szótlanul leült a kerevetre Hasszán mellé, s hátat fordított neki.

Erre közeledő dobszó hallatszott s zárt karély közepett két ellenkező oldalról eléhozattak Kucsuk basa és Feriz bég.

Kucsuk jött balról, Feriz a jobb oldalról, mert külön voltak elzárva.

Midőn már mindketten láthatók valának, Azraële suttogva szólt ki Hasszánnak:

– Nézd, milyen büszke mind a kettő! balról a fiú, jobbról az apa. Egymást látszanak biztatni tekintetökkel.

Hasszán fejével bólintott, mintegy köszönetül kegyencznőjének, hogy rosz szemeinek utasítást adott, s a mint a két alak sátora homályába lépett, a hol szemei különösen rosszul láttak, a vett tudósítás szerint elébb inte Kucsuk basának.

– Te éretlen ifju, maradj hátul, míg szólítlak…

Azután pedig Feriz béghez fordult.

– Lépj elébb te ide, vén, megrögzött áruló, ki oka vagy annak, hogy a hatalmas szultán fegyverei csorbát szenvedének.

Feriz bég, mint a ki egyszerre fegyvert kapott kezébe üldözője ellen, merész tekintettel lépett Hasszán basa elé, egész oda szemei elé s bátor, csattanó hangon mondá:

– Te vagy az áruló magad, nem én! Mert vezéri hivatalt mersz viselni, holott vak vagy és tiz lépésnyiről nem tudod megkülönböztetni az apát a fiától, s az ellenséget a jó baráttól…

Hasszán ijedtében felugrott kerevetéről, a mint Kucsuk helyett fiát hallotta megszólalni.

– Ez nem igaz; hebegé, szinét változtatva.

– Nem igaz? szólt Feriz keményen, tehát ha szemeid jók, mondd meg nekem, miféle ezred az, mely most sátorod előtt harsogó zenével elvonul?

Épen akkor egy tábori zenekar léptetett el nem messze a sátortól, – egyedül. Semmi ezred sem vonult utána.

– Úgy gondolom, hogy te neked, lázadó kölyök, nem szükség engem kérdőre vonnod, hogy miféle ezred vonul itt előttünk; mert meglehet, hogy én azt jobban ismerem, mint te, de az is meglehet, hogy ezen ezred most érkezett ide, és még nekem nincs bemutatva; különben is nem volna kötelességem névszerint ösmerni minden csőcseléket, elég, hogy trombitájukat hallom, és zászlóikat látom.

A basák egymás szeme közé néztek. Nem vala ott sem zászló, sem ezred.

– Hát így vagyunk! szólt nagyot köpve maga elé Küprili, azzal felállt a helyből s a nélkül, hogy Hasszánra ránézne, karon fogá Ferizt és Kucsukot. Gyerünk, mondá a többi vezéreknek, ti pedig elmehettek; szólt a poroszlókhoz s azzal az egész gyülekezet kitakarodott a sátorból.

Hasszán csak hanyatt dőlt a kereveten. Nagy baját önmaga árulta el.

Azraële reszketve rohant elő rejtekéből.

– Ah uram! rosszul hallgattál szavamra, melylyel előre figyelmeztettelek s mindent megfordítva tettél.

– El vagyok veszve; hebegé az, magánkívül rohanva el sátora rejtekébe, a dervisekkel imádkozni.

Yffim bég, mintha a lelket lopták volna ki belőle, állt ott, a mint Azraële ördögi gúnymosolylyal lépett hozzá s kezével végig simítá arczát.

– Gondolod-e, hogy szükséged lesz még egy jó szóra tőlem?

– Elárulhatlak.

– Azt tennéd bizonynyal, ha előre tudnád, melyikünk él tovább: Hasszán-e, vagy én?

* * *

E jelenet után két óránál tovább tartó titkos beszélgetése volt Hasszánnak Yffim béggel, melyből még Azraëlét is sikerült kizárniok. Az értekezés végeztével Yffim bég rögtön elutazott a táborból. A vezér Erdélybe küldte őt azon utasítással, hogy ott elébb az ő nevében faluról-falura járván, vizsgálatot tartson, birákat esküdtessen; ha vajjon a községek nem adták-e be az adót a rendes időre? ez megtörténvén, menjen fel a fejedelemhez, s vonja őt kérdőre, ha nem a községek voltak-e okai az adófizetés késedelmének? így akár a fejedelem, akár a nép lesz a mulasztás oka, Hasszán kiviheti rég fejében forgatott tervét, miszerint Erdélyt erőhatalommal elfoglalja, egyfelől a portának kedveskedvén az által, hogy szolgatartományaihoz kapcsolta, másfelől magának, hogy az ingadozó vezéri nyereg helyett egy jó nyugalmas fejedelmi székben vetheti meg a hátát.

Ugyanakkor már ott ült Apafi nyakán Olaj bég, hogy a Moldvából kiriasztott herczeget elfogja s Hasszánhoz elhozza, ki mindaddig bizton érzé magát a selyemzsineg elől, míg talált embert, kinek nyakát a magáé helyett odaadhassa.

Kucsuk és fia ugyan kiszabadultak körmei közül, de Olaj bégtől már kapott tudósítást, hogy a moldvai herczegné Apafinál van, még pedig Istentől megáldott állapotban, tehát kilátással egy születendő ifju herczegre: szükség esetében ez is valami, ha kiadják; ha pedig elszöktetik, akkor Apafi nyakában marad a selyemzsinór. Egy szóval ez egy kivetett pányva elleni küzdelem volt, melyet mindenki két kézzel iparkodott saját nyakából kiölteni, s melyet a nagyúr haragja annak a torkára volt fojtandó, ki legutoljára benne marad, legyen az Kucsuk vagy Hasszán; Apafi vagy Ghyka herczegné.

E szerencsétlen hölgyet, mint láttuk, feláldozák Erdély rendei országuk üdveért, s bár mindent elkövettek érte, alig volt valami remény, hogy őt megszabadíthassák.

Néhány nap mulva Yffim bég eltávozta után hirtelen megköttetett a béke a porta és a római császár között. Ez által kikerülé Hasszán a többi vezérekkeli összeütődést s elhagyva őket, a maga seregeivel visszavonult Budára. Küprili elhuzódék egész Nándor-Fehérvárig, Kucsuk a székelyhidi vár ellen indult; csak Feriz bég maradt Budán egy természetes véletlen következtében, mely nem volt egyéb, mint hogy áthülés miatt forrólázba esett s kénytelen volt az ágyat őrzeni; Küprili parancsára a vizivárosban, hol most a Császár-fürdő áll, létező kioszkot foglalva el.

Ez időben Azraëlét nagyon megszállotta a buzgóság, szüntelen ijesztő álmai voltak, melyekben Hasszán basát látta fej nélkül sétálni alá s fel, s minden reggel elkérezkedék tőle, hogy bocsássa őt a vén dervishez, a gonosz álmak jelentősége ellen imádkozni. Hasszánt megindította ez iránta való ragaszkodás s igaz muzulmáni kegyesség, s épen semmi ellenvetést nem tett, hogy kegynője a mecsetet korán reggel meglátogassa s onnan csak késő este térjen vissza, csupán az őt kisérő szolgáknak kötvén lelkükre, hogy az idő alatt ugyan vigyázzanak, hogy a leány mit cselekszik. Ezek tehát bebocsátván a kegyes Azraëlét a jámbor dervishez, földig sűrű fátyollal letakarva, hogy csak a két szeme látszott ki belőle, nemsokára látták a kegyes öreggel együtt visszatérni. Ősz fehér szakálla volt a vén dervisnek, fehér szemöldökei, mintha zuzmara volna rajtok, borzasan hajlottak szemeire, irtóztató turbánjából a füle gombja sem látszott ki. Nem volt pazarló a szóval: némán mutatta a lefátyolozott hölgynek a nagy kitárt könyvet, az letérdepelt elé s olvasni kezde buzgóan magában, rá-ráfektetve homlokát, a dervis pedig fölemelvén kezeit, megáldá egyenkint az ajtón kívül álló rabszolgákat, s mutatva néma jelekkel, hogy ő most a kioszkban fekvő beteg Feriz béget megy imádságai erejével gyógyítani, elbotorkált öreg biczegéssel.

A rabszolgák mind a négyen belekapaszkodtak a vasrács-ajtóba, bedugva pofáikat annak czifrázatain, úgy nézték, mint imádkozik a térdeplő hölgy a nagy kitárt könyv előtt. Kegyetlen nagy kedve lehetett imádkozni, mert késő estig fel nem kelt helyéről, a míg a dervis nagy mankójára támaszkodva, ismét vissza nem biczegett Feriz bégtől. Akkor ismét bement vele a mecset belsejébe, s egy rövid éneklés után visszatért, a hogy jött, a várba.

Ez így folyt már tíz nap óta. A kisérő szolgák már azt kezdték gondolni, hogy Azraële könyv nélkül akarja megtanulni az alkoránt s elfáradtak őt nézni, mint imádkozik, hajlong és bókol megtörhetlen buzgósággal.

Hagyjuk őket ott bámulni s keressük föl azalatt Feriz béget, kit most is, mint egyébkor, a vén dervis ápol.

Ott ül a jó öreg a szép halvány ifju ágya fejénél: kívüle senki sincs a szobában. Nincs szükség másra ott, hol az ő gondja virraszt. Kezével a csurgó izzadságot törli az ifju forró homlokáról, óránként arany kanálkából piros gyógynedvet töltöget szájába; minden nyögést, minden sóhajt megért, mire van szüksége. Gondja van rá, hogy feje kényelmesen feküdjék. Ha alszik, legyezővel hajt rá hűs levegőt, ha ébred s forró kezeit kinyujtja, megérinti lüktető üterét, lágy, suttogó szóval biztatja, enyhíti, s ha lázai közepett nyugtalanul hánykódik, gondosan takargatja, mint egy édes anya, szomját enyhíti hűsen tartott czitromvízzel, feje tüzét mustárral lohasztja, s ha arcza lángolásáról látja, mint szenved, fölemeli fejét, égő homlokát kebléhez szorítja, s mintha oltani akarnák annak lángjait, könyei hullanak reá.

Tizednapra megfordult az ifju betegsége. Korán reggel hogy felébredt, már tisztán kezde magáról eszmélni.

Ott ült akkor is a tisztes ősz férfi ágya mellett, szemei az ifju arczára függesztve: Feriz bég emlékezék hagymáza tisztább perczeiből e szemekre, melyek oly gondteljesen, oly mély bánattal virrasztának betegágya felett, a sűrű fehér szemöldök alatt oly ifju tűz égett e sötét szemekben.

– Te voltál ápolóm? suttogá hálateljesen az ifju s kinyujtá kezét, hogy a dervisét megfogja vele. Oh e kezekre is jól emlékezék! homlokának tüzét ezek simíták le, lüktető erein lágy, szelid tapintással ezek jártak végig. Az ifju áhitattal voná ajkaihoz az ősz kezét s egy hosszú forró csókot nyomott arra, szemeit áhitatteljesen lezárva.

És a mint újra kinyitá szemeit, a megcsókolt kezet folyvást kezei közt tartva, íme nem a vén dervis ült ágya szélén, hanem egy ifju, reszkető leány, vállaira omló fekete fürtökkel, elpiruló arczczal, félénken mosolygó ajakkal… Azraële volt az.

Feriz azt hivé, álomkáprázat, vagy varázstünemény játszik vele, s csak a mint kábultan széttekinte, s meglátta az elszórt álszakállt, turbánt, a vénség hazug jeleit, tért lassankint eszméletéhez. A nagy sötét szemek ugyanazok voltak, melyek a zuzmarás szemöld alól világoltak szét, de mennyivel több tűz égett azokban most. – A nyári nap, a téli naphoz!

Feriz bég arczáról egyszerre eltünt a hála, az áhitat kifejezése, arczvonásai szigorú kifejezést vőnek, visszahúzta kezét amannak szorításából. Nem szólhatott, lélek és test meg volt törve benne, csak kezének mozdulatával inte némán a hölgynek, hogy távozzék.

– Te ismersz engem, mert gyűlölsz; rebegé Azraële; ha nem ismernél, nem gyűlölnél, s ha jobban ismernél, szeretnél.

Az ifju tagadást inte fejével.

– Úgy… mást… szeretsz… szólt reszketve a delnő.

Feriz bég igent inte.

Azraële felszökött helyéről, mintha mérges pók csípte volna meg, arczán égő fájdalom vonaglott végig, kezeit szívére szorítá, tán hogy meg ne szakadjon; azután lassankint megtört büszke alakja, szemei elveszték vad villogásukat, arcza átszelidült, remegve rogyott az ifju ágya elé, arczát annak párnáiba takarva, s alig hallhatóan susogá: «azért én mégis szeretni foglak téged».

Azzal ismét magára vevé álöltönyét, nyugodtan rakta magára egyenkint a vénség jeleit, míg újra a szelid, jámbor dervis állt a beteg előtt, ki mankóján biczegve távozék, megáldva mindenkit, a kit elől utól talált, míg a mecsethez visszatért.

Azraële eltávozta után rögtön hivatá Feriz bég a dervist, ki az ifju parancsszavára mindent kivallott előtte, hogy a vezér kegynője már tíz nap óta jár a mecsetbe ima ürügye alatt, s annak rejtekében öltönyt s alakot cserélve vele, naphosszant ápolja kedves betegét, míg a dervis az ő fátyola alatt imádkozik a rabszolgák láttára.

Feriz bég halállal fenyegeté a dervist, ha mindent ki nem vall, s mint lovaghoz illik, megajándékozá őt, midőn őszintén bevallá a titkos ármányt, megtiltva annak további folytatását.

E naptól kezdve Azraële megelégelte az imádkozást, s ha elment is a mecsetbe, azonnal ismét visszatért.

* * *

Néhány nap múlt el ismét.

Hasszán basa a napokat mecsetjében, az éjeket háreme rostélya mögött tölté, minden újon érkezőben egy rossz hír hozóját sejtve, senkivel sem kivánt összejönni. Egész nap imádkozott, egész éjjel mákony-részeg volt, reggeltől estig a papok és az alkorán foglalták el; ez volt az út a paradicsomhoz, estétől reggelig aztán hölgyei közt szédelgett, éneket és dobszót hallgatott, ambravízben fürdött, bort és mákonyt ivott s testét gyapottal dörzsölteté, hogy elaludjék; ez volt maga a paradicsom.

Gyakran rossz álmai voltak, valami gonosz sejtelem boszorkány-nyomása ült szivén, s ha fölébredt, mindent elevenen képzelt látni, s nem mert aludni többé, hanem felöltözött, felkereste Azraële szobáját, maga mellé ülteté a delnőt, s víg meséket mondatott vele magának.

Az odaliszk határtalanul uralgott Hasszán kedélyén, tetszése szerint tudta őt jó és rossz kedvre hangolni, az által, hogy mindig gondolatjai előtt járt. A basa végtelenül bízott benne.

Régi rossz szokásuk a keleti nagy uraknak, hogy ittas fővel mindenfélét összevissza szoktak álmodni s bölcseiktől azután azt követelték, hogy ezekből a ködös dolgokból nekik okos magyarázatot vonjanak ki.

Így lépett be egy reggelen Hasszán basa Azraëléhez, ki épen ezüst öntöző kannával egy pompás gobéa földét öntözé, melynek dús hajtásai egy hágcsó alakú támaszon egész a boltozatig kapaszkodva, onnan ismét leereszték a földig kötélvastagságú indáikat, egymásba szőve, fonva, kapaszkodó kacscsaikkal.

– Az éjjel éppen e növényről álmodtam, melyet itt e nagy vederben ápolsz; szólt Hasszán oly hangon, mintha valami különös esetnek tartaná azt, hogy saját szavait hallja. Azt álmodám, hogy a milyen hosszú e virág folyondár indája, olyan hosszan volt az felfutva egy magas fára, s a mint annak az ágáról ismét visszahajolt, egy nagy arany gyümölcs csüggött le a végéről. Ekkor úgy tetszék, mintha valami különös nagy oknál fogva nekem azt az arany gyümölcsöt le kellene onnan szakítanom, s felküldék érte egy fehér szakállú majmot a fára. Az ott elérve a gyümölcsöt, sokáig tépte, rángatta azt, de nem birta leszakasztani. Végre vele együtt leesett lábaimhoz, az arany gyümölcs kettészakadt s belőle egy piros alma gurult ki; és én mind a kettőt felvettem és úgy örültem neki. Mit jelent ez?

Azraële leszedegeté a sárga leveleket ápolt növényéről s azokat az ablakon leszórva, oda inté maga mellé a basát és annak vállára dőlve, szép ujjain elkezdé neki számlálni.

– Amaz arany gyümölcs a moldvai herczegné, és a fehér szakállú majom, a kit érte küldtél, nem más, mint Olaj bég; álmod azt jelenti, hogy ma el fog érkezni a bég a herczegnével, ki az alatt fiat szült és te nagyon fogsz annak örülni.

Hasszán nagyon meg volt elégedve a magyarázattal, midőn a belépő eunuch arany tálczán levéltekercset hoz elé. Irta azt a váradi basa.

Benne nem volt semmi örvendetes dolog. Ali basa rövideden tudósítá a vezért, miszerint az erdélyi rendek Olaj bégnek kezébe adván Studza Máriát, a mint azzal Olaj bég a Királyhágóhoz ért, ott az erdőben elrejtőzött alakosok hirtelen reá rohantak, kiséretét az utolsó emberig leapríták, s a herczegné hintaját ott hagyták üresen az útfélen, magát fiastul hihetőleg férje után sikerült szöktetniök Lengyelországba.

Hasszán basa kezéből kiesett a levél, ezeket olvasván belőle.

– Álmomat visszásan magyaráztad; hörgé Azraëléhez fordulva. Fonákul történt minden. A majom leesett a fáról a gyümölcscsel együtt, de agyonüté magát.

E pillanatban belépett az ajtónálló, jelentve:

– Olaj bég megérkezett a moldvai herczegnével.

Hasszán őrjöngő kedvvel szökött fel e szóra kerevetéről s elébb Azraëlét csókolta össze-vissza, azután az érkező Olaj bég elé rohant, s azt az ajtóban kapva, nyalábra fogá, magán kívül örömében kiáltva:

– Tehát még sem ütötte magát agyon a majom!

Olaj bég mosolyogva tűrte a czímet és ölelgetést, hanem a mint körültekinte a szobában s meglátta Azraëlét ott állni az ablakban, elkezde mélyen áhitatos hajlongásokat tenni előtte.

– Elhoztad őt? Hol van? Nem vesztéd el? Jól rávigyáztál-e? kérdé Hasszán egy lélekzet alatt.

Olaj bég épen térdéig hajtá le fejét e pillanatban a delnő előtt s édes hangon mondá:

– Nem fogunk-e unalmára lenni a szépség királynéjának, ha előtte ily komor tárgyakról beszélünk?

Azraële észrevette a nagy bókolásnak czélját. Olaj bég szerette volna őt eltávolítani.

– Szólhatsz előttem, derék Olaj bég. Bár mit mondasz, az előttem nem titok, mert én a jövendőkben olvasok, s a mi titok nekem, azt tőlem meg nem tudja senki.

Erre Hasszán is közbeszólt:

– Bátran beszélhetsz előtte, derék Olaj bég, ő életem fájának gyökere, Azraële.

Olaj bég hosszasan meghajtá magát előtte.

E névről annyit hallott beszélni, hogy további ajánlatra alig volt szükség. Annyit feltett magában, hogy Hasszánra, ki e hölgy ördögi hatalma alatt áll, semmi egyebet bízni nem fog, mint a mi őt magát érdekli; ám lássa, mit cselekszik vele.

– Tehát elhoztad magaddal a fejedelemnét? sürgeté Hasszán, örömét rejteni nem tudó arczczal. Átadták őt az erdélyi urak minden baj nélkül?

– Átadták őt, de jobb szerettem volna, ha nem teendik. Jobb szerettem volna, ha fellázadnak érte, ha Kolozsvártt zendülést intéztek volna ellenem, és agyonvertek volna. Ez mind igen dicsőséges esemény lett volna rám nézve. De hajh, romlik a magyar faj; eszük kezd lenni. Elmultak a drága szép idők, midőn egy elrabolt leányért az egész falu felzendült, s egy zendülő faluért el lehetett foglalni az egész vármegyét; ha ilyen bölcsek maradnak a magyar urak, megérheti a ki nálunknál fiatalabb, hogy gyökeret vernek saját országukban.

– Megrémültem miattad, mert csak az imént kaptam levelet a váradi basától, melyben arról tudósít, hogy a herczegnét szállító kiséretet, a mint a Királyhágót átlépte, alakosok támadták meg s legyilkolák.

– Azt én jól tudtam előre, felelt Olaj bég ravaszul. Midőn az oláh herczegnét nagy könyhullatások közt kezeimbe adák, láttam, mint suttogtak fülébe, hogy ne féljen; s jól értesültem róla, hogy azok az urak, kik a tanácsházban bölcs előrelátással a szökevény asszony kiadatását elhatározák, még az nap ebéd felett nagy pohárcsörgés között elvégezték, hogy a mint Erdélyből kiértem, utamban lesbe állván, megrohanjanak s a herczegnét kiszabadítsák, kit rögtön nem vihettem el, mert még az nap, midőn átadták, szörnyű kínok közt lebetegedett. Az idő alatt, hogy felgyógyulására vártam, udvarhölgyein kívül senkinek sem volt szabad hozzá bemenni, s a mint fellábadozott, másnap reggelre megtevém az úti készületeket, minden hintót és podgyászszekereket az udvaron felállítva; magam azonban egy rossz gyékényes szekérre felültem éjjel a herczegnével és fiával s kiindultam Déva felé. A kiséret az üres hintókkal másnap reggel Nagyvárad felé mehetett. Őket vághatták le az alakosok, de a herczegné fiával együtt jó kézben volt. Olaj bég vén róka s a rókának sok útja van.

Hasszán basa kezeit dörzsölte örömében.

– Azonban jó vezér, folytatá Olaj bég, sohase véld, hogy miután kezeid között van, birod ezt az asszonyt. Álmatlanságot fogadtál házadba, a mint előtte megnyitád annak ajtaját. Ha nehéz asszonyt őrzeni, ezt az egyet bizonyára nagyon nehéz leend. Egy egész ország férfia, asszonya van összeesküdve, hogy őt megszabadítsa, erőszakkal, csellel és vesztegetéssel fognak törekedni megmenekülésén, tolvajkulcsot szereznek hálószobáidhoz, börtöneidet kiássák, álomport kevernek esteli italod közé, megvesztegetik leghívebb szolgáidat, s ha semmi méregnek nem volt rád hatása, a legerősebb mérget töltik be szívedbe: könyörgő asszonyok könyjét. A kincset elhoztam s átadom kezedbe. Allah azzal jutalmazza fáradságomat, hogy kezeimet leveszi róla. Te őrizd tovább s rejtsd el, a hova tudod. Legnagyobb baj rád nézve az, hogy meg nem ölheted, a föld alatt legjobban lenne elrejtve. De neked vigyáznod kell reá, hogy élve jusson a szultán küldötteinek kezébe, vagy ha téged ajándékozand meg a nagyúr határtalan kegye azon választással, hogy őt megöld, magad tehesd a selyemzsinórt nyakába. Addig is béke veled és mindazokkal, a kik a próféta árnyékában bíznak.

E szavakkal kilépett Olaj bég a mellékszobába s bevezetvén a herczegnét, annak kezét Hasszán kezeibe tevé, égre emelt ábrázattal mondva:

– Allah tanum, hogy kezedbe adtam őt, gyermekével együtt!