A NAGY-ENYEDI IJEDÉS.

Míg a papok kardot kötöttek oldalaikra, míg a sánták, nyomorékok fegyvert fogtak oltáraik és hazájuk védelmére, Kolozsvár város főparancsnoka, Ebéni uram, csendesen aludt a maga ágyában.

A derék úr ismeretes vala azon tulajdonságáról, hogy ha tisztjei valamiért felköltötték, hogy ez vagy amaz történt, azt szokta egyszerüen felelni: «nem lehetséges az» s másik oldalára fordult s tovább szunnyadt.

Magyari már jól ismerve ezt a szokását a derék férfiunak, a mint késő éjszaka minden baj nélkül haza érkezett, nem is vesztegeté arra az időt, hogy Ebénivel beszéljen, hanem megnyittatá a templomot, s éjnek idején meghuzatván minden harangot, beharangoztatott.

Az álmából felijedő népség hallván a templomi harangszót e szokatlan órában, nagyon természetesen mind a templomba sietett; a holott felállván előttük a nagytiszteletű úr, elmondá hathatós szavakkal mind azt a mit látott, leirva a veszélyt, mely őket az éj szárnyai alatt meglepni készül, s bátor védelemre buzdítva hallgatóit.

Ebéni uram csak innen tudá meg a közelgő bajt, midőn egymásután tiz-husz ember futott hozzá, őt felkelteni s elmondani, mit beszél a pap; ki is midőn végre elkezdé látni, hogy a dolog többé nem tréfa, ijedten ugrék fel ágyából s hirtelen nem jutott eszébe, hogy mit csináljon? A népség kiabálva szaladgált alá s fel az utczákon, a hajduk verték a lármadobot, a lovasok trombitálva nyargaltak elé hátra. Ebéni elveszítette a fejét.

Szerencséjére odaérkezik hozzá Magyari.

– Mi történik? Mi baj van? Mit csináljunk nagytiszteletű uram? kérdé a parancsnok úr; mintha Magyari lett volna a hadseregek vezére.

– A baj nem nagy, de közel van, felelt a tisztelendő úr. Egy csoport gyülevész tizenhét zászlóval egy harámbasa vezérlete alatt betört Erdélybe, vannak közöttük rendes lovasok is a szathmári várőrségből. E perczben nem lehetnek Kolozsvártól távolabb négy mérföldnyinél; de úgy szét vannak osztva, hogy négyszáznál több együtt sehol sincs, ilyen formán a felkelő nemességgel s a fejedelem német dandárával egyenként fel lehet őket emészteni.

Legelső dolog azonban e véletlenségről a fejedelmet tudósítani, ki most Nagy-Enyeden mulat.

– Igaza van kegyelmednek, hagyá helybe a pap szavait Ebéni; akként fogunk cselekedni; s míg a papot elbocsátá, hogy rendezze hát a csapatokat, a hogy tudja, maga előhivatott egy gyors hirnököt, s miután zavarában először az irótollát nem találta, azután pedig tintával öntötte le a már kész levelet; siettében ily szóbeli izenetet bizott végül a futárra, hogy mondja meg a fejedelemnek:

– «Miszerint a szathmáriak egyesülve tizenhét zászlónyi portyázókkal, Erdélybe beütöttek s nincsenek távolabb Kolozsvártól négy óra járásnyinál; de Kolozsvárt majd védeni fogjuk.»

(Tehát Ebéni már olyan versióját adta a pap tudósításának, hogy míg az csak nehány lovast említett a szathmári várőrségből, ő azt egyenesen előre helyezé, s a négy mértföldnyi távolságot leszállítá négy óra járásnyira, a mi erdélyi utaknál világosan nagy különbség.)

A hirnök iparkodott kijutni a városból s míg Radnóthra érkezék, elképzelé magában, hogy a betörő sereg azalatt bátran meghaladta azt a négy órai járást, s azért is a mint bebukott a fejedelemhez, nem tekintve, hogy az érdekes állapotban levő fejedelemasszony is jelen van, ilyen hirmondást hebegett el:

– «A szathmári várőrség tizenhét zászlóalja portyázóval beütött Erdélybe, s ezóta Kolozsvárt ostromolja, de Ebéni uram majd talán megvédelmezi.»

A fejedelemné csaknem elájult e szókra, Apafi egyszerre felugrott s elészólítva hűséges vén szolgáját, Andrást, megparancsolá, hogy rögtön fogasson hintajába, s a fejedelemnét szállítsa a leggyorsabban Gyula-Fehérvárra, mert a szathmári seregek tizenhét zászlóalja magyarországiakkal Kolozsvárt meglepték, ezóta meg is ették benne Ebéni uramat, mert az meg nem fogja védeni.

András nyargalt rögtön a lovakért, egy percz alatt befogatott, a másik perczben lehordá a fejedelemné legszükségesebb uti készleteit, a harmadikban már fel is ülteté asszonyát, ki szörnyen meg volt ijedve az ismeretlen veszélytől.

Az udvaron szállongó emberek megdöbbenve az ijedt sietségen, körülállták a hintót, s egy jó ismerőse levén köztük Andrásnak, megszólítá őt, midőn épen hátul a bakra felült: «mi baj?»

– Jaj, hagyja el kegyelmed. A szathmári hadsereg betört Erdélybe, tizenhatezer emberrel, Kolozsvárt elpusztította, ezóta Enyed felé jár.

Nosza ezeknek sem kellett több. A mint meglátták, hogy a fejedelemné hintaja sebesen vágtat Fehérvár felé, szaladtak szanaszét s egy óra mulva futott ki az egész város a fehérvári uton; ki mit összepakolhatott, a hátán vivé, asszonyok gyermekeikkel karjaikon, férfiak batyuval hátukon, ökreiket, teheneiket hajtva maguk előtt, szekerek egész házi butorzatokkal megrakva, minden ember jajveszékelt, ordított és futott, a hogy csak bírt.

Ezen időben épen ott volt Nagy-Enyeden a budai basa követe, Yffim bég, kit azért küldöttek a fejedelemre, hogy sürgesse annak kivonulását Magyarországba a kivánt segédhadakkal, s ki sehogy se akarta Telekinek elhinni, hogy nekik itthon kell maradniok, mert Szathmár felől félnek a támadástól.

Ez a derék Yffim bég tehát épen fürdőkádjában ült, a midőn a rémületes futás történt, s megijedve a nagy lármán, kiugrott a vízből s egy lepedőt kapva magára, az ablakhoz szaladt, s a mint meglátá a rémületesen futó sokaságot, lekiálta egy azon menőre: «hová futtok, mi történt itt?»

– Jaj uram, felelt a kérdezett futtában, betört Erdélybe a szathmári ármádia, huszonhatezer emberrel, mindent elfoglalt az utban, csak két órányira van már Nagy-Enyedtől.

Yffim bégnek is elég volt ennyi! hirtelen keresztül köté derekán a fürdő-leplet s turbán nélkül, minden nélkül leszaladt az istállóba, felugrott egy nyergeletlen paripára s úgy nyargalt ki Nagy-Enyedből, senkitől el sem búcsuzva s még csak ruhát sem változtatott, a míg ki nem ért Temesvárra s ott azt hiresztelte el, hogy már ezóta a szathmári megszámlálhatatlan seregek egész Erdélyt elfoglalták!

Teleki e szerint czélt ért: az erdélyi hadaknak okuk támadt a honnmaradásra; de mégis többet kapott, mint a mennyit kivánt; mert a míg ő csak annyit kért Kászonyitól, hogy egy cseltámadást intézzen ellene, az ráeresztve Kökényesdi portyázóit, egész Kolozsvárig pusztíttatá Erdélyt.

Az, hogy a szentkúti derék barát és Magyari László uram a portyázók főnökét elfogták, nem sokat változtatott a dolgon, mert a furfangos kalandor még azon éjjel keresztül ásta börtöne falát s mind három társával együtt megszökött.

Másnap reggel páter Gergely észrevéve foglyai eltünését, rendkívül megijedt, elgondolva, hogy azok most visszahozzák az egész rablóhadat ellene, s rögtön sietve összegyűjté az egész bucsujáró népet, szekerekre rakatva a legszükségesebb élelemszereket s az oltár kincseit, bevezette őket a hegyek közé s ott elrejtőzött velök a Balina barlangba, egyenkint hordva át karjaira véve gyöngélkedő hiveit a barlang előtt keresztül rohanó hegyi patakon s elhelyezve őket a nagyszerű sziklateremben, mely nem egyszer szolgált a környékbeli népnek menedékül pusztító tatárok ellen, el lévén látva magas nyílással tetején, melyen a füst kimehetett, egy rajta átfolyó patak szolgáltatott a benn lakóknak ivóvizet. Egy óra alatt elkészültek a fekhelyek friss falevelekből és kaszált fűből, sütőkemenczék, tűzhelyek készen álltak, s a terem mélyében egy mindenkor azon czélra szolgált kőtalapon fel volt szerelve az oltár.

Kökényesdi e közben sietett a barát szavára szétoszlott seregeit utolérni, hogy azokat ismét összegyűjthesse, mielőtt a kolozsváriak egyenkint különfoghatnák. Szénásit azonban elbocsátá, hogy az egeresi pinczékre küldött tévedező embereit hivja vissza s vegye ostrom alá a zárdát.

Mire Szénási visszajött a kiéhezett kétszáz emberrel, csak a puszta falakat találta; hogy még pusztábbak legyenek, leégeté rólok a tetőt.

Az égés világánál azután neki ült s egy gúnyos levelet írt Telekinek, melyben tudósítá egész alázatos hangon, hogy a kivánt diversiót megtevék Erdély ellen, hogy csókoltatja a kezeit, parancsoljon vele másszor is, legalázatosabb szolgájával.

Alig küldé el a levelet egy az útban elfogott oláhczigány által, midőn nagy vágtatva lát az égő zárda felé közeledni egy csoport lovast, s a legelől futóban Kökényesdit ismeri meg.

– Végünk van! kiált messziről a harámbasa. Körül vagyunk fogva! Valahány pap van a világon, mind katonává lett, s úgy forgatják ellenünk a kardot, mintha biblia volna. A kálvinista pap, a barátok, a rácz pópa, az unitárius, kiki a maga hivei élén, legalább huszezer emberrel jöttek ki ellenünk: deákok, mesteremberek, parasztok, mint a raj rohantak reánk; nekem ötvened magammal jutott az egész csizmadiaczéh, s lesámfáztak embereimből huszat, fut mindenki eszeveszetten, s a hol a parasztok elhagyják, a nemesek kezdik rá, kik összeállva a német dragonyosokkal, lovon űzik a futó hadat. Minden zsákmányt, minden rabot elvettek a kezünk közül; ez a kálvinista Józsue mindenütt a sarkamban van, lehetetlen, hogy egy gyalog ember megszabaduljon közülünk.

A rablóvezér épen úgy viselte magát, a hogy rablócsapatok vezéreihez illik: mikor csatázni kell, elől megy, de mikor futni kell, akkor is elől megy; ha megverték, sohasem törődik vele, hogy szabadul meg a többi? ott hagyja a seregét s csak magát siet megmenteni.

Miután elmondá a rémhírt lóhátról a megrémült Szénásinak, sarkantyuba kapta lovát s hátra sem nézve többet, hogy megy-e utána valaki? elnyargalt s ott hagyta Szénásit a cserben maradt gyalogsággal…

A róka akkor legravaszabb, mikor verembe esett. A megszorult hypocrita átlátta, hogy bármily gyorsan iparkodjék is menekülni, a lovasság Nagyváradig utoléri s lekaszabolja. Szerencsétlenségére lovon ülni sem bírt, hogy legalább maga megmenekülhetett volna.

Köröskörül hangzottak már az erdélyi csapatok trombitái, s a hegytetőkön sorban kezdtek kigyuladni a vésztüzek, szurkos fenyők; minden uton Kökényesdi futó embereit lehete látni, kik egymást ijesztve ordításukkal, rohantak erdőkön-völgyeken keresztül, nem merve a havasok közé menekülni, hol a felbőszült oláhság fejszéi villogtak eléjük, sem az egyenes uton járni, hol a lovasbandérium s a német dragonyosok gázolták őket össze.

Szénási a kétségbeesés pillanatában hirtelen parasztruhát ölte magára, felmászott egy fa tetejére, s a mint a legelső csapat nemes lovast meglátta közelíteni, lekiálta rájuk.

– Az Isten áldja meg kegyelmeteket, nemes uraim.

Azok feltekintének e szóra s lehivták a fáról az embert.

– Héj, talán te is a rablók elől bujtál el, szegény ember?

– Jaj drágalátos uraim. Nem rablók voltak ezek; hanem német katonák magyar öltözetben, kiket Szathmárról eresztettek ide. Vigyázzanak kegyelmetek az üldözésben, mert ha a kegyelmetek német katonasága emezekkel össze talál jönni, hamar megeshetik, hogy megértik egymást, s mind a ketten kegyelmetek ellen fordulnak. Én hallottam, mit beszéltek, mert értek a nyelvükön, de úgy tettem, mintha nem érteném, a míg idáig hajtottak magukkal, hogy az utat mutassam meg nekik; akkor mondogatták, hogy ők a kolozsvári dragonyosoktól kaptak biztatást titokban, hogy rohanják meg a várost. Az ördög nem alszik, nemes uraim!

A jó urak meghökkentek; a tudósítás nem volt épen valószinűtlen, s miután csakugyan megtörtént, hogy egy elfogott portyázó nem tudott másként, mint németül, a vad hír mint futó tűz terjedt el egyszerre a magyarok között, hogy a dragonyosok egyet értenek az ellenséggel s őket kelepczébe akarják csalni, a nemes uraktól megtudták a diákok, a diákok elmondták a kézműveseknek, s mire Ebéni és a tisztelendő urak észrevették, kész volt a zendülés a seregben: a nemes urak azt sürgették, hogy el kell a lovat és kardot szedni a németektől, a diákok egyenesen meg akartak velök ütközni; a csizmadia-czéhnek volt legtöbb esze, ez azt kivánta, hogy meg kell várni, míg lefeküsznek alunni s akkor egyenkint megkötözni őket.

Szénási mester ezalatt egyet került s előtalálta a dragonyosokat, kik egész buzgósággal teljesíték a reájuk bízott dolgokat s megállítá őket.

– Uraim! baj van; látják kegyelmetek amott a magyar urakat? Ni, hogy fenyegetőznek az ökleikkel; vigyázzanak ám magukra. Valaki elhiresztelte náluk, hogy a szathmáriakkal kegyelmetek egyetértenek s most azok egy tappot sem akarnak addig tovább menni, a míg elébb kegyelmeteket egy lábig le nem öldösik.

A zavart kiáltozásokból csakugyan ki lehetett egyes fenyegetőzéseket venni.

A német katonák erre elkeseredtek. Mondák, hogy ők vérüket ontják Erdély szolgálatában s ez a jutalom érte, hogy árulóknak neveztetnek. Azonnal takarodót fuvattak s összegyűjtve csapataikat, védelmi állásba tették magukat s egy óra alatt úgy fel volt zavarodva Ebéni uram egész tábora, hogy Szénási mesternek semmi sem volt könnyebb, mint futó népeivel megmenekülni előlük. Ebéni egész éjjel a martyrok minden kinszenvedései között forgott, majd a magyarok küldöttsége által ostromoltatván, kik elégtételt, biztosítást s Isten tudja mit követeltek, s míg a jámbor papok egyik tábor szélitől a másikig szaladgálva, nagy nehezen lecsendesíték a zajt, felvilágosíták a félreértést s különösen megértették a felekkel, hogy sem a magyar urak nem akarják bántani a németeket, sem a németek a magyarokat, akkorra meg is virradt s a kibékült felek bámulva győződének meg felőle, hogy az egész lárma csak egy furfangos kalandor műve volt, ki az által bőséges időt nyert üldözői elől megmenekülhetni.

Egész a határszélig nem érték őket többé utól.