HÁROM SZŰZ.

Ugy lőn, miként Mihály úr előre elgondolá.

Alig húzatott fel az új kastély magas tornya felé a czimeres zászló, alig futott híre Mária szépségének s az apa millióinak, midőn elkezde udvara a legelőkelőbb supánok, vajdák és herczegek pompás kiséretétől és hintaitól csillogni, s miként előre azt is meghatározá, hogy mind ezen urak közül egyhez sem fogja adni leányát, hanem bevárja, míg a moldován herczeg maga jön érte, aként megtartá szilárdul kimondott szavát.

A moldvai uralkodó fejedelem legfényesebb neve mellé igen nevezetes csomó adósságot is örökölvén s zűrzavaros ügyei, az örökös tatár-zsarolás, basa-ajándékozás és népelszegényedés miatt évről-évre bonyodalmasabbá kezdvén lenni, nem sokáig hagyott magára váratni azon jól meghallott hir után, miszerint Oláhországban egy szép és szellemdús hajadont tartanak számára, ki férjéhez romlatlan szivén és ó-nemes czímerén kívül egy pár millióra menő menyasszonyi hozományt fog vinni.

Fölkerekedvén tehát udvarához tartozó minden boérjaival, násznagyaival és vőfélyeivel együtt, elment háztűznézni Rumnikba, a holott is igen jól fogadtatván az apa által, s meg levén elégedve a menyasszony kellemeivel, azt megkérte, jegyet váltott vele s elegendő időt hagyván az esküvői előkészületekre, kitűzé azt zöld farsangra, a husvét utáni hetekre.

Mihály urnak mind ez idő alatt nem volt egyéb gondja, mint hogy kitelhetőképen kitegyen magáért. Összehivatta a lakodalomra Moldva, Szerbia és Erdély minden celebritásait s nem restelte Versaillesból elhozatni XIV. Lajos egyik szakácsát, hogy a lakoma ételeit elrendezze: «mint fog majd Bethlen Miklós uram csodálkozni, ha meglátja, hogy nem csak ő járt Franczaországban, hanem más ember is tudja, hogy szoktak a franczia király asztalára főzni?»

A lakoma napján a jó úr mindenütt volt látható, mindent ő maga rendezett. Már korán reggel fölvevé aranyos kaftányát, kócsagos kalpagját, bogláros övét, úgy járt udvaron, tornáczon és termekben parancsokat osztva, vendégeket fogadva, s a lelke repesett, midőn udvarát látta megtelni fényesnél fényesebb hintókkal, miket aranyos, bogláros lovagok kisértek s mikből gyöngyökkel és kösöntyűkkel ékes uri hölgyeket emelgetének ki ezüst zsinóros hajdúk; a selyem ruhák úgy suhogtak, a kardok úgy csörömpöltek s e pompás, deli alakok oly délczegen léptettek végig a tornáczokon, hogy csupa gyönyörűség volt nézni.

Mihály úr majd ide, majd oda futott, arczán csodálatos keveréke volt az alázatnak és büszkeségnek. Mindenkit azzal fogadott, hogy végtelen szerencsésnek érzi magát az által, hogy kegyeskedett őt szegény lakában meglátogatni; de a hang, melyen mondva volt, elárulá, miszerint nem hiszi, hogy «szegény» lakánál pompásabbat hagyott volna valaki otthon.

Majd befutott a menyasszony öltöző teremébe, hol Máriát reggel óta öltöztették Bécsből hozott frajjai. Nyakára, karjaira gyöngyöket és kösöntyüket illesztgetett. «Ezt, nem ezt. Ezt a függőt, ezt a lánczot, ezt az opálköves kötőt. Hát a hajba? hát a nyakra?» Ha azt mind felrakta volna a szép menyasszony, a mit apja hordott neki, nem birt volna megmozdulni az ékszerek súlya alatt.

Innen az ebédlőkbe futott a jó úr, hol cselédjei terítettek; öt hosszú terem volt két soros asztalokkal elrendezve.

– Itt fog ülni a menyasszony! Jobb felől azt a nagy karos széket a patriarchának! őt illeti ez a hely; emitt balfelől Apafi Mihály uram fog ülni! Azt a zöld préselt bőrszéket kell neki adni az arany kerubimokkal; a vőlegény a patriarcha jobbján ül, azt a gömbölyű támasztalan széket kell neki adni, hogy meg ne vethesse a hátát, hanem büszkén tartsa magát; amoda Béldi Pál uramnak a felesége mellé kell teríteni, mert együtt szoktak ülni; nem, nem! Aranka leányuk is itt lesz, annak kettőjök közé azt a kék bársony széket. Ide átellenbe egy selyem zófát Ahmed basa és Feriz bég számára, nem kell nekik se villa, se kés. A diakonusnak azt a festett keményfa lóczát, mert más letörik alatta, s egy széken el nem fér maga. Amoda együvé annak a harminczhárom pópának, nem kell közéjük mást ültetni, mert szégyenleni fognak enni! El ne felejtsetek az ezüst tálakra virágkoszorukat rakni; Teleki Mihály uram elé különös okoknál fogva nem kell boros vedret tenni; Ahmed basának pedig sorbethes csészét kell a kanta mellé tenni, abból iszsza a bort, akkor azt hiszi, hogy nem vét a Korán ellen. Az asszonyságok elé velenczei kristály poharakat kell rakni, az uraknak arany billikomokat, a szebbeket Teleki és Bethlen elé, másoknak a tartósabbakat, mert a falhoz szokták vágni. A vőlegénynek azt a legkarcsúbbat, hogy baja ne essék, mert neki mindenkivel kell koczczintani. Igy ni!

Felgyülekeztek már a menyegzői vendégek, csak két családra vártak még, Apafi és Telekiére, kiket Mihály úr büszkesége úgyszólván legjobban óhajtott asztalánál látni. Nyugtalanul tekinte ki mindannyiszor udvarára, a hányszor egy hintó gördülését hallá, s a határon taraczkok voltak felállítva, hogy a mint meglátják az őrök a fejedelem hintaját, azonnal adjanak jelt velök.

Végre hallatszott a durrogás. Mihály úr törte magát a kapuhoz, vendégeit elfogadni, faroltatta az útban álló hintókat, kiabált a toronyőrökre, hogy mihelyt hintót látnak az úton, trombitáljanak; a pompás vendégsereg is kicsődült a tornáczra, erkélyekre és rondellákra a várt vendégeket meglátni, midőn nem sokára két négy lovas hintó tünt fel a fákkal beszegett úton, melyeket gyalog csatlósok fogtak kétfelől a lejtőn, hogy fel ne düljenek, utánuk és mellettük fényes lovasságból álló banderium poroszkált.

Mindjárt megismerték bennök a fejedelem és főtanácsosa hintait s a trombiták szája be nem állt addig, míg a pompás aranyozású selyemfüggönyös járművek az udvarra nem hajtattak, a holott mindjárt a kapubálványnál várakozék a várkastély ura, s maga sietvén kinyitni a hintó ajtaját, előre levevé nyusztprémes kalpagját; de elhüledezve tevé azt fel ismét, midőn a hintó kinyilván, abból egy szakáltalan hetyke fiatal embert lát egyes egyedül kiszállni, s a fejedelmet nem szemlélheté a kocsiban, hanemha kiszállt volna az ereszkedőnél, hogy gyalog jőjön le? miként maga Mihály úr szokta volt, valahányszor kocsin jött haza, félvén a feldüléstől.

A kiugrott ifjú azonban nem sokára felmenté kétségei alól, bemutatván előtte magát.

– Én Thököli Imre vagyok, kit a fejedelem ő nagysága saját személye képében küld kegyelmedhez, részt venni az ünnepélyben s egyúttal kinyilatkoztatni a fölötti sajnálkozását, miszerint személyesen meg nem jelenhetett, csak őszinte áldáskivánatai által, miután a fejedelemasszony e napokban Isten kegyelméből jó reményben lévén, a fejedelem ő nagysága nem érzi magát elég erősnek kiállani ugyanazon aggodalmakat, melyekre hasonló körülmények között Ali basa kényszeríté egy időben. Egyébiránt Istentől minden jót kiván kegyelmednek.

Mihály úr nem tudta, hogy azt mondja-e, hogy «nagyon örülök», vagy azt, hogy «nagyon sajnálom» s várakozásteljesen fordult az utóbb érkező hintó felé, midőn Thököli Imre még egyszer eléállt.

– Még azt is megbizatásom van kegyelmességednek tudtára adni, miszerint Teleki Mihály uram véletlenül parancsot kapván az összes erdélyi hadakkal kiindulni Magyarországra, maga helyett Flóra leányát küldé kegyelmed tiszteletére, igen sajnálván, hogy a vett parancs miatt, mely sem kifogást, sem haladékot nem tűr, kénytelen magát azon gyönyörűségtől megfosztani, hogy kegyelmeddel kezet szorítván, egy buzgó atyafiságos csókot váltson; hanem, ha kegyed rám meri bizni, adja át nekem a kézszorítást és csókot, én átadom kegyelmednek az övét s visszaviszem a kegyelmedét neki.

A jó öreg úr egészen elragadtatva az ifjúnak e patriarchalis ötlete által, elfeledé a savanyú képet, melyet a fejedelem tiszteletére tartogatott s nyalábra kapva a karcsú leventét, úgy össze-visszacsókolá, hogy alig szabadult tőle, azután pedig annak hír szerinti jegyesét Teleki Flórát az egyik, Imrét a másik karjára fűzve, úgy vezeté őket fel vendégei közé, s csaknem legelső pár voltak ők, kiknek leányát bemutatá, egész menyasszonyi díszében.

Gyönyörű karcsú barna lányka volt a szép Mária, arcza halovány mint a liliom, szemei félénken lesütve, midőn társnéi karján, ünnepien felpiperézve, a váró sokaság elé lépett, gazdag bársonyfekete fürtei szépségét emelék a közé fonott igaz gyöngyfüzérek, termete, melynek formáit sejteni engedé a pompás keleties öltözet, a nájászok szépségei közé beillett volna tökéletes idomaival, s oly jól illett szemérmes tekintetéhez, félénk mozdulataihoz e délczeg alak, e büszke szemöldök, ez élvezet-igérő ajkak.

A vendég-sereg közt állt egy férfi elvegyülve a többi közé; egy valódi antinousi alak, magas, erőteljes termetű, széles vállak, domború mell, emelt fő, melyről hosszú, gazdag, sötét hajsátor omolt alá a vállakra, két sötét és sürű szemöld s a szénfekete bajusz erős határozott kifejezést adtak sötét olajszin arczának, mely arcz-élben feltünő római jelleget hordott magán.

Ez a vőlegény.

Midön az örömapa bevezeti vendégei elé az ujon érkező párt, első dolga őket Ghyka herczegnek bemutatni, nem mulasztván el elbeszélni, mily módosan teljesíté az ifjú gróf megbizatását a csókok átadásával, mi is közderülettel fogadtatván, sajátszerű merész gondolatot költött a szeles ifjúban.

Míg mindenkitől öleltetve, úgy szólván kézről kézre adaték, egyszerre a remegő menyasszony elé járult, ki alig mert egy pillantást lopva vetni reá, s a leglovagiasabb franczia courtoisie modorában üdvözölvén őt, negédes, sőt csaknem büszke mosolylyal fordula a körülállókhoz, a mit csak egyedül neki bocsátának meg, szeretetre méltó kaczérsággal mondva:

– Miután ünnepélyesen hitelesíttetém, mint csókok postája, úgy hiszem, teljes jogot érezhetek magamban azon testvéri csókok átadására, melyeket Telekiné és Apafiné asszonyságok a bájos menyasszony számára küldének általam.

S mielőtt valaki végig gondolhatott volna szavain, a szép ifjú azzal az elragadó impertinentiával, melylyel ő férfiakat és nőket hódítani szokott, oda hajlék a bájos menyasszonyhoz, s míg annak arcza egy pillanat alatt biborvörösre gyuladt, márványtiszta homlokára egy hangtalan csókot nyomott. És ezt annyi kellemmel, oly gyöngéd pajkossággal tevé, hogy a legszigorúbb arczokon sem idéze elő egyebet egy könnyű mosolygásnál.

S még azzal, mintha tette egy részét a tisztelet, másikát a tréfa rovására akarná hajtani, nemes büszkeséggel fordult a társasághoz, túlbecsült önbizalmat vegyítve arcza mosolyába.

– Reménylem, úgy monda, Teleki Flóra kezét karjába öltve, miszerint menyasszonyom jelenléte elég biztosítéka azon tiszteletnek, melylyel küldetésem e pontjának megfeleltem.

A vendégek erre általánosan felkaczagtak. Imrének sok bohóságot meg lehete és kell bocsátani, mert hisz ő azokat oly szeretetreméltó módon tudta elkövetni, hogy lehetetlen volt rá haragudni.

De két hölgy arcza mégis pirulva maradt. Az egyik Máriáé, a másik Flóráé. Nők egy dologban nem értik a tréfát.

A vőlegény félmosolylyal, félboszúval monda, megsimítva szép bajuszát:

– Adta fia, hamarább megcsókolta a menyasszonyomat, mint saját magam.

Hanem azután csakhamar közbejöttek a tisztelendő urak, megszólaltak a harangok, a násznagyok, nyoszolyók és vőfélyek lefoglaltak menyasszonyt és vőlegényt, elkezdődött a szertartás s nem gondolt senki a tréfás eseményre többé.

Kivéve talán két hölgyet, kiknek szivében szúrást ejtett a könnyelmű tréfa; egyikében a rózsa tövisével, másikéban a kigyó fulánkjával.

* * *

Azon másfél óra alatt mig az esketési szertartások a főtisztelendő patriarcha, a nagytiszteletű archidiaconus és a tisztelendő harminczhárom pópa és ugyanannyi előénekes közreműködése mellett a legnagyobb áhitat és ünnepélyesség közben véghez mennek, maradjunk mi az előteremben, s kövessük el azt az indiscretiót, hogy tudjuk meg, mit tartalmaz ama két jól lepecsételt levél, melyet épen most hozott nagy sietve Brassóból egy sebes hírnök Thököli Imre számára s szörnyen dobog a lábával, midőn azt mondják neki, hogy várjon, mert a gróf a templomban van.

Egyike ezen leveleknek Teleki Mihálytól jő s tartalma körülbelül ez lehet:

«Kedves fiam uram. Minden dolgaink a legjobb rendben vannak. E napokban nyolcz ezer főnyi rendes hadaink Gyulafehérvárt elhagyván, Déva alatt bevárják Amhát basa seregeit s azonnal megindulnak a Kiuprili táborával egyesülni. A harcz többé visszavonhatatlan, s ezúttal is Erdélynek jutand a dicsőség, előlvihetni a zászlót. Ne sokáig időzzön kegyelmed, hanem iparkodjék bennünket utólérni. Fölösleges lenne kegyelmedet arra figyelmeztetni, hogy Flóra leányomra vigyázzon az úton. Az Isten áldja meg kegyelmességedet. Datum Albæ Juliæ stb.»

«P. S. A fejedelemasszony ugyanitt várja Istentől való megáldatását, a fejedelem úr ő nagysága ma végzett be egy igen szép értekezést az üstökösök háromszáz esztendős útjairól. Datum, ut supra. T. M.»

A második levél finom női kéz irása volt, meglátszott rajta, hogy az a kéz nem csak a tollat, hanem a kardot is megtudta nyomni.

Tartalma így hangzott:

«Édes barátom. Vettem leveledet s ezt válaszolom rá kegyelmednek. Irott betüknek sem a magam, sem az ország ügyében nem sok hitelt adok. A ki szeret, az tudjon cselekedni, áldozni, meghalni a szeretetért (érti kegyelmed, hogy a szeretet nem rám vonatkozik, gyászos özvegyre, a ki kegyelmednek is anyja). Én az embereket nem az után itélem meg, a mit mondanak, hanem az után, a mit tesznek. Kegyelmed felől egyébiránt okom van minden jót feltenni, s gyönyörűségemre szolgáland, ha a jövendő e kedvező elővéleményemet igazolni fogja. Kegyelmednek igaz tisztelője:

Ilona.

P. S. A nyár derekát alkalmasint a mehádiai fürdőkben fogom tölteni.»

* * *

A szertartásnak vége lévén, sokkal derültebb arczczal jöttek vissza a benne résztvevők, mint minőkkel hozzáfogtak; az ilyesmin úgy szokott örülni az ember, ha szépen, illedékesen átesett, a vőlegény örül, hogy már most menyasszonyát magáénak nevezheti, a menyasszony örül, hogy nem kell ez élő műkiállítást újra kezdenie, a kántorok örülnek, hogy szépen énekeltek, az öreg asszonyok egy hétig fognak egymásnak beszélhetni a látott öltözetekről s ugyanannyi ideig lesz nyitva pincze és éléskamra boldognak és boldogtalannak.

Az uri násznép vigan beszélgetve tér vissza a kápolnából a kastélyba, ügyesen el levén rendezve, hogy mikor asztalhoz ülnek, minden hölgyet egy jól hozzájuk választott férfi vezessen székéig, e szabály alól csupán a főtisztelendő osztály vétetvén ki, s a két jelenlevő török főúr: Ahmed basa és Feriz bég, kiket komoly méltóságuk ez ártatlan nemétől az udvariasságnak visszatartóztat.

Igy jő legelől Thököli Imre, ki a fejedelem személyét képviseli, a vőlegény öreg anyját vezetve, a tisztes Ghyka herczegnőt, utána Béldi Pál, a menyasszonyt hozva kezén; az ő neje a házi úr karját fogadta el, kinek kettős szerencséje jutott, balfelől a szép kis Aranka akasztván magát karjára, a szeretetre méltó vidám gyermek, ki gömbölyű szőke angyalfejecskéjével, piros életvidám arczával kedves játékbábja szokott lenni a társaságnak, kivel játszani, tréfálni, enyelegni szokás, a nélkül hogy félni kellene, nehogy arcza rózsái elhalaványuljanak.

Feriz bég ott állt a küszöbön, komoly hallgatag arczával, mindaddig, míg Aranka nem jött, a kis leány észrevevé az ifjut, nyájasan köszönt neki, mire Feriz bég mély melancholiával sohajta fel s utána indult.

A vőlegény a szép Teleki Flórát vezette kezén.

A terembe érve, a társaság csoportokra fejlett, mik közt legkedvesebbet képeze az, melyben Flóra, Mária és Aranka voltak.

A három gyönyörű szűz egymást átölelve tartá. Ifjú leányok közt a megismerkedés és a szeretet közt csak egy pillanat van, az első kézszorítás örök barátságnak tud nálok záloga lenni, s régi tény, hogy a barátsághoz hívebbek tudnak lenni a nők, mint a szerelemhez.

Legidősebbnek látszik köztük lenni Teleki Flóra, legifjabbnak Béldi Aranka, középen áll a szép görög leány. Amaz oly hódító szépség, finom, halvány arcz, okos, nemes vonásokkal, apja magas homlokát öröklé a hajadon s annak nyugodt, átható szemeit, csak ajkai körül mosolyog édes anyja szelid, érzelgő lelke, ez a két jellemző vonás, mely azóta is a Teleki család csaknem minden ivadékainál feltalálható, kiknek arczvonásaiban együtt találhatni az ősapától öröklött átható észt, az ősanya véréből közé vegyült szivjósággal, a státus-férfiu magas szellemét, átmelegedve a honszeretet ábrándos tüzétől, a népszerű szabadelvűség hajlamát a fajbüszkeség nemes kinyomata alatt. Kár, hogy e szellemvegyület nem egy ivadékkal elébb kezdődött!

Kedves ellentéte e nyugodt, komoly arcznak a szép gyermeteg Béldi Arankáé, ez örökké nyugtalan angyalfejecske, aranyló göndör fürteivel, nevető buzavirág-szemeivel és piros ajkaival, mikről a mosoly el nem fogy soha, enyelgve majd egyik, majd másik társnéja nyakán függ s csókjait pazarolja azokra.

Kettőjök között áll, mint a grácziákat szokták festeni, a szép menyasszony, az ábrándos arczu Mária, szabályos ó-görög vonásaival, az arcadiai myrtusz-erdők istennőire emlékeztető nagy fekete szemeiben egy köny rezeg. Miféle köny? örömé-e vagy bánaté?

– – – Asztalhoz uraim és hölgyeim! asztalhoz! szól a házi úr harsány hangja, ki boldog megelégedéssel lót-fut, vendégeit a kijelölt helyekre leültetni. Thököli a fejedelem személyét képviselve, odajut Mária mellé: velök szemben ül a vőlegény Teleki Flóra oldalán; Aranka Feriz béggel átellenben.

A lakoma megkezdődik és foly, a szakácsokat dicsérjük meg érte s engedjük el az étekfogatok hosszas elősorolását, mely mind az éhes, mind a jóllakott embert egyaránt boszantaná. Mi gondunk a tálakra?

A végtelen pohár kezd már körbe járni, az arczok mindig derültebbek lesznek; a menyasszony oly suttogva beszél deli szomszédjával. Vajjon miről beszélhetnek? bizonyosan a legjelentéktelenebb dolgokról, szép kertekről, hollandi tulipánokról, versaillesi és luxembourgi delnők piperéiről, száz meg száz apró bohóságról, mely alig lenne érdekes másként, mint a szép ifju előadása által, ki udvarias feladatául vevé, szép szomszédnéját élénk beszédben tartani, a nélkül, hogy az egész társaságot mulattatná.

Szemben velök a vőlegény hasonló udvariassággal kezde nehányszor beszédet a szép Flórával, de a kezdett párbeszéd mindannyiszor elakadt, pedig hiszen mívelt, szellemdús volt mind a herczeg, mind a leány. Ah de a lélek nem volt jelen, az ajk öntudatlanul beszélt s a herczeg mindinkább elkomorodott, menyasszonyát a szép ifjuval oly víg, mondhatni kedélyes beszélgetésbe merülni látva s bármennyire iparkodott is szomszédjával elfoglalva lenni, az átellenből hangzó páros nevetés hangja elzavarta az ő arczáról a mosolyt, s ha ő oda nem nézett is, Flóra szemei odavezették vissza tekintetét, ki végre egészen elhallgatott, úgy hogy a vőlegény kénytelen volt a jobbján ülő patriarchához fordulni s azzal beszélni rettentő unalmas dolgokról.

Ki ügyelt volna más e balgaságokra? kinek volna arra gondja, hogy mi történik a tenger fenekén?

Egy pár guszliczás szerb zenész kezdett el e közben gordonkája mellé szomoru, egyformán busongó zenéjű hősi dalt énekelni, melynek danái kihallatszottak olykor a férfizajongásból.

Ahmed basa ez ideig egy szót se szólt, de most fel lévén tüzelve a sorbethes csésze által mediatizált szőlőnedvtől, hátrafordult az énekeshez s odainté, megszólítván dörgő szóval:

– Hagyd el már azt a sok versbe-szedett harczot, énekelj helyette valamit a mi költőnktől is, a szerelmes Hariritól, vagy a Ghulisztánból egyet.

E szókra a mellette ülő Feriz bég arcza egyszerre elpirult, gondolni sem lehetett: miért?

– Tudod talán «a szerető panaszait?» kérdé a zenésztől a basa.

– A danáját ismerem, de a verse nem jut eszembe.

– Oh azt Feriz bég mindjárt le fogja számodra irni, adjatok neki pergament és irónádat.

Feriz bég vonakodni készült: a mivel azt nyerte, hogy a nők mind rajta estek, könyörögve a szép dalért; megadta tehát magát s felgyűrve dolmánya hosszú ujját, vevé az eléje tett irónádat s irt.

A kik bort nem isznak, azok a szép szemek pillantatától is lerészegesznek; – Feriz bég, míg nádját a pergamenen végig hordozá, ittas szemeit az átellenében ülő Aranka arczán feledé, s égető szemsugárival lassanként elüldözé arról a mosolyt; a lányka lesüté szép emlényszemeit, de azért érzé e forró tekintetet arczán, mely a csattanásig kigyuladt miatta s anyjához kezde simulni szemérmes nyugtalansággal e delejes hatalmú tekintet elől.

Feriz bég leirta a verset s odanyujtá a cziterás énekesnek. Az emberek megtaszíták egymást, hogy csend legyen s figyelve hallgattak.

A zenész végig futott cziterája hurjain s elkezdé énekelni a török költő dalát:

A vendégek úgy voltak hangolva, hogy tetszett nekik a dal, kérték a dallost, hogy folytassa azt.

Általános lőn a derü, mely a dalt követte, alig lehete hinni, hogy e vers nem ez alkalomra született.

– Ki hinné, szólt Béldi Pál a basához, hogy nálatok nem csak nyilat faragnak a nádból, hanem iróeszközt is szerelmes költők számára.

– Oh a mi költőink kezében a vas is oly jól peng, mint a hárfa, felelt Ahmed, s hogyha Hariri halántékaira babérkoszorut fűzünk, ez csak azért történik, hogy a sebeket eltakarjuk vele, miket a csatában kapott.

Feriz bég hirtelen zavarodottan vonta le turbánja tekercsét homlokára, de azért voltak elegen, a kik e mozdulatot észrevették, s az ifju török e percztől a társaság, főleg a hölgyek választottja kezde lenni, úgy hogy lakoma vége felé maga Thököli is bámulva tapasztalá, hogy szép szomszédnéja örömest viszi a beszélgetés tárgyát a török költészet remekeire s azon dicső költőkre, kiknek kezében nem rosszabbul peng a kard, mint a hárfa.

E percztől kezdve az ifju gróf kevésbé beszédes kezde lenni s gyakran felkeresé szemeivel Béldi Aranka arczát, ki látható zavarral ült veszélyes helyén, erősen huzódva anyja mellé, mintha annak még mindig ragyogó szépsége árnyában akarná elrejteni gyermeteg bájait.

A lakoma elvégződvén, Thököli udvarias nyájassággal vált meg szép szomszédnéjától, kit azután karöltve látott eltünni Flórával együtt egy ablakmélyedésbe s azzal megkerülé az asztalt, hogy a szép Arankával találkozhassék; azonban utközben annyi hálálkodó urambátyám fogta el, hogy mire odaért, már elfoglalva találta a lánykát, ki anyja karjába kapaszkodott, a herczeg által; Aranka egy nős férfi ellenében veszélyen kivül érezve magát, ismét visszanyeré gyermeteg vidorságát s vigan enyelgett a vőlegénynyel.

Thököli behizelgő nyájassággal furakodék közbe, s apródonként úgy szegletbe szorítá a herczeget, hogy annak Béldinével jutott a beszélgetés, míg ő szerencsés volt Arankát több izben hangosan megnevettetni bohó ötleteivel.

A herczegben forrt a méreg, azon perczen állt, hogy magáról elfelejtkezve kitörjön. Szerencsére Béldiné észrevevé idejekorán a két férfi közti feszültséget s meghajtva magát előttük, leányával együtt odahagyá a termet. A herczeg megfogá Thököli kezét s epés tréfával mondá neki:

– Ha már kegyelmed saját menyasszonyával be nem éri, legalább megelégelhetné ráadásul az enyimmel s ne törekednék minden leányt a pillangó-gyűjteményébe hálózni.

Thököli átérté a szavak keserű gúnyját s szelíd, de bántólag lenéző arczczal válaszolt:

– Jó barátom, életműszered hibás, arczod szinéből látom, hogy epe-kiömlésekben szenvedsz, nem tartod a purgátiók rendét, vagy régen vágattál magadon eret.

A herczeg arcza elsötétült, megszorítá görcsösen Thököli kezét, fogai közül mormogva:

– Vagy magamon, vagy máson. Mikorra rendeled e műtételt?

Thököli vállat vont. «Akár holnap reggel.»

– A keresztnél találkozunk.

A két férfi oly halkan beszélt, hogy az egész társaságból senki sem vette őket észre, egyedül Feriz bég, ki bár a terem tulsó szegletén állt összefont karokkal, sas-szemeivel minden arcz-, minden ajkmozdulatát elfogá mind Béldinének és leányának, mind a két férfinak s midőn azok egymás kezét megrázva, jelentő pillantásokkal váltak el egymástól, egyszerre eléjök lépett s megszólítá őket egyenesen.

– Ti Aranka miatt párbajt akartok víni?

– Minő kérdés ez? szólt a herczeg visszautasítólag.

– Az nem fog párbaj lenni, monda Feriz, mert hárman leszünk hozzá.

Azzal megfordult és eltávozott.

– Milyen bohók ezek a komoly emberek, mondá magában Thököli; keresik maguknak a szomoruságot. Egyetlen szóval felvidíthatnám őket, de csak hagyom, hogy el ne rontsam a mulatságot. Ah, ilyen párbaj sem a hires kerek asztal, sem a szerelmi tribunal, sem az assemblée galante évkönyveiben elő nem fordul: három egymás ellen, – mindegyik kettő ellen! Ez fölséges lesz.

E pillanatban a posta, ki a leveleket hozta, oda furakodék Thökölihez, mondván, hogy két sürgetős levelet hozott számára.

– Jól van; csak tartsd magadnál, majd holnap elolvasom. Ma nem rontom el a napomat unalmas dolgokkal.

S azzal egész késő éjszakáig a legvigabban mulatott a poharazó férfitársaság közt, csak éjfél után térve szobájába s meghagyva a levélhozó csatlósnak, hogy a mint a hajnalt pirkadni látja, siessen őt felkölteni.