HÁROM FÉRFI.
Reading edition
Thököli legénye el sem mert aludni, hogy hajnalra kelvén, fölkelthesse urát, s alig kezdett el az ég szürkülni, midőn felzaklatta.
Imre felöltözött, halvány arczán némi kedvetlenség volt észrevehető a mult éjszakai tivornya után.
– Itt a levelek uram, szólt a csatlós.
– Hagyj nekem békét a leveleiddel, viszonzá Imre durczásan, érek is én rá most firkáitokat olvasni. Eredj le, nyergeltesd fel paripámat, a kocsisoknak mondd meg, hogy készüljenek fel s a hintóval a keresztnél várakozzanak rám, az ereszkedőn túl; jártodban tudd meg, hogy az öreg házi úr fölkelt-e már?
A csatlós ujra eltevé a leveleket, s nagy morogva eltávozott, mialatt Imre kardját felköté s mentéjét magára ölté.
Nemsokára visszatért a csatlós, jelentve, hogy Mihály úr régóta fenn van, miután vendégei közül többen még hajnal előtt eltávoztak: köztük maga a herczeg is és a török urak; a menyasszony csak délben fogja őket követni.
– Jól van, mondá Imre; a kocsikkal várjatok rám a drágumili csárda előtt; te hozz magaddal némi hideg sültet és bort, az útban fogunk reggelizni… S azzal elsietett az örömapához, ki őt szivesen, könyhullatások között megölelgetvén, összecsókolá s számtalan izeneteket küldve általa minden jelen nem volt erdélyi főur számára, érzékeny bucsút vőn tőle.
Thököli sietve szökött fel lovára, hallván, hogy ellenfelei már megelőzték, s sarkantyúit paripája oldalába vágva, sebesen elnyargalt. Mihály úr bámulva nézett utána, a míg beláthatá, mint vágtatott hegynek föl a meredek lejtős úton, s nem sokára eltünt az erdők között. Egy csatlós kisérte nagy messziről.
Imre, elérve a kereszthez, ellenfeleit már ott találta. Feriz bég elhozta magával Ahmed basa tábori sebészét, Thököli csak a reggeliről gondoskodott, a herczeg semmiről sem.
– Jó reggelt, szólt a gróf leszökve lováról, mit a bég komoly fejbólintással fogadott, a herczeg hátat fordított.
– Induljunk az erdőbe, valami szép tisztás tért keresni, monda Thököli s hallgatag bajtársai előtt megindult, míg a csatlósok némi távolban gyalog vezették utánok felkantározott lovaikat.
Néhány száz lépésnyi távolban egy szép kőrisfáktól környezett térre jutottak, ott inte a herczeg a csatlósoknak, hogy maradjanak el, s szótlanul elkezdék kabátjaikat és dolmányaikat levetni, és neki gyürkőzni.
Gyönyörű volt e három férfit együtt látni, különnemű daliás szépségeikkel! a herczeg izmos, erőteljes alak, minőket a természet maga is hadak elejére szült, felgyűrve karjain lobogós, aranynyal himzett borjuszáju ingét, izmokat mutatott elő, mik képessé tevék egész hadosztály ellen egymagában küzdeni, s szemeinek daczos tekintete tanusítá, mennyire tud bízni karjai erejében, miknek egy-egy izma olyan volt, mint egy kemény daganat, öklei méltók a sulyos palloshoz, mely fokával szegletet képezve, hegye felé kezd legszélesebb lenni.
Feriz bég dolmányát leöltve, felgombolá vállára törökösen bő patyolat ingujját, kivonta hüvelyéből finom damaszk szablyáját, mely alig volt két ujjnyi széles s oly hajlékony, hogy össze lehetett volna tekergetni, mint egy órarugót.
Karjai nem látszottak tulságosan megterhelve lenni izmokkal, de az első mozdulatnál, melyet tett, kardját könnyedén megsuhintva, egyszerre mintha aczél-rugók s kemény ideg-húrok rezzentek volna meg karjában, előtünt annak egész kifejlett idegegysége, duzzadó erek hálózata támadt kiülő vaskemény izmai felett. Arcza szilárd volt és komoly.
Csak Imre látszott könnyelmű mulatságul venni a dolgot, mosolyogva tűré fel csipketászlis hollandi gyolcs ingét, haját felgyűrte kalpagja alá, s összefonta gömbölyű karjait, miknek nőies fehérsége, plastikailag szabályos idomzata, karcsu körrajzai legkisebb férfierőt sem látszottak elárulni. Kardja az akkori newcastlei fegyvergyárból került, valódi sötét lilaszin acur poule aczél, kevéssé hajlott, vége mindig vékonyabb.
– Bajtársak, szólítá meg Imre ellenfeleit, hárman vagyunk a viadalhoz, s miután mind a hárman kettő ellen állunk, csináljunk valami rendet, mely szerint megverekedjünk.
– Én vívok egyszerre mind a kettőtökkel, szólt a herczeg büszkén.
– Kettő ellen én is, veté utána Feriz.
– Tehát kiki magának, és mindenki a többi ellen, magyarázá Imre, ez elég mulatságos és igen új neme lenne a viadalnak, de legkevésbbé lovagias; én sokkal nemesebbnek találnám, hogy víjunk meg egymással külön, ha egyikünk kidől, a győztes kezdhet új harczot a megmaradottal.
– Azt sem bánom, csak mentül elébb, szólt a herczeg türelmetlenül s kiállt a síkra.
– Megállj még barátom, azt nem tudhatod, hogy a viadalt nem mi fogjuk-e kezdeni Ferizzel?
– Ejh! én nem nézőnek jöttem ide! kiálta fel a herczeg indulatosan, aztán nekem semmi közöm a béghez.
– De van nekem hozzád; szólt közbe Feriz.
– No látod, monda Thököli, hisz én sem tudom, mivel sértettem meg? de ő felszólított s az ilyen felhivásnak ki kell állanunk a nélkül, hogy kérdeznők, miért? – Lehetnek gyöngéd okok.
– Ne tovább! szólt közbe Feriz, határozzon a sors.
– Helyesen, mondá a gróf, három pénzdarabot véve elő, mikre Zsigmond király képe volt verve, egy arany, egy ezüst, egy réz, s oda inté a török borbélyt. Fogjad becsületes férfi e pénzdarabokat, s hajítsd fel a levegőbe. Az arany a herczeg, a réz én vagyok. Három közül a melyik kettő egyforma lappal fog leesni, azé a viadal.
A borbély felhajítá a pénzeket, az arany és az ezüst esett egyformára.
A herczeg boszúsan inte Feriznek.
– Tehát jer te hamarább. Látszott, hogy szeretne túl lenni az elsőn, hogy minél elébb Thökölivel állhatna szembe.
Thököli inte a borbélynak, hogy tartsa meg a felszedett pénzdarabokat s álljon készen kötelékeivel.
– Minek az? szólt gúnynyal a herczeg, én nem vívok első vérre, hanem utolsóra.
Azzal szembe állt a két bajvívó.
Sokáig néztek egymás szemeibe, mintha elébb villogó tekintetök nyilaival kezdenék a harczot s azzal egyszerre összecsaptak.
A herczeg ádáz rohanással támadta meg ellenfelét, mintha egy lélekzet alatt le akarná azt gázolni s sűrű és heves csapásokat intézett reá teljes erejéből, de Feriz bég megállt azon a nyomon, melyben lábait legelőször megveté, s bár kissé hátra kelle hajolnia az iszonyú csapások rohama elől, de karcsú damaszk szablyája, mintha villámokból vont volna maga körül sátort, védte őt köröskörül, szikrát adva, mikor ellenfele kardjával majd itt, majd amott találkozott.
A herczeg arcza égett a dühtől. «Nyomorult kölyök!» ordíta fogait csikorgatva s még egy nyommal közelebb férkőzve hozzá, két-három oly irtóztató csapást intézett reá, hogy a bég féltérdre bukott, a midőn egyszerre sebes vérsugár szökelt valahonnan a herczeg arczába, mire az megdöbbenten lépett hátra s leereszté kardját.
A viadal hevében nem vevé észre, hogy sebet kapott.
Vigyázatlan heves csapkodásai közben úgy szólván maga ütötte belé kezét Feriz bég kardjába, épen az ököl alatt, hol az életerek vannak, s a rándulás, melyet megmetszett inai tőnek, kényszeríté kardját elejteni.
Thököli odaugrott.
– Herczeg, te meg vagy sebesítve.
A borbély elősietett a kötelékekkel, a megvágott erekből, mint a szökőkút, lövellt föl a sötétvörös vér, s a herczeg arcza sápadt lőn egy pillanatra.
De alig kötötte be sérült jobbját a sebész, midőn újra fellángolt tekintete s Imrének fordulva kiálta:
– Még van egy kezem! – még meg tudok víni veled. Adjátok balkezembe a kardot! vívok az utolsó csepp vérig!
– Ne nyugtalankodjál, herczeg, szólt Imre udvariasan. A balszerencse ma ellened volt. Mihelyt sebed begyógyul, parancsolj velem; szolgálatodra állok.
A herczeg szédülve rogyott elősiető csatlósai vállára, kik őt eszméletét vesztve vivék alant váró hintajához; sebe sokkal gonoszabb volt, mint előre látszék s még azt sem lehete tudni, hogy nem lesz e halálos?
Csak ketten maradtak a küzdtéren: Imre és Feriz.
A bég még ott állt elébbi helyén s szótlanul inte Imrének, hogy jőjjön.
– Megbocsáss derék bajtárs, szólt a gróf, kissé ki vagy fáradva s egyenlőtlen lenne köztünk a harcz, ha én pihenten vívnék most veled. Dőlj le kissé ide mellém a fűbe: csatlósom hideg étket hozott utánunk, falatozzunk elébb együtt; azután majd ráérünk verekedni.
Feriz bégnek tetszett a fesztelen ajánlat s kardját egy fának támasztva, leheveredék a fűbe, melyre azalatt Imre csatlósa kiraká a hideg sültet és gyümölcsöt, melyet ura után hozott, egy lopótök-alakú ezüst úti kulacscsal együtt, mely tele volt borral.
Imre visszaadá a csatlósnak a kulacsot.
– Nesze fiam, igyátok ki belőle a bort s merítsétek tele forrásvízzel, mert Feriz bég nem iszsza a bort, több ivóedényünk pedig nincsen; tehát a kedvéért ma én vizet iszom, már csak azért is, hogy egyenlők legyünk.
Feriz bégnek megtetszett a bajtárs fesztelen viselete s szivesen fogadá az előrakott étket, és ivott vele egy kulacsból, sőt még felelt is neki, ha kérdezé.
Egy vékony sebforradás látszott a fiatal bég halántéka körül, melyet a turbán tekercse nem fedezett el.
– Te azt a sebet nem magyartól kaptad? kérdé a gróf.
– Nem: olasztól. Candia szigetén.
– Mindjárt gondoltam. Magyar nem vág így a kard hegyével. Olasz vivómester keze látszik rajta. Még azt a helyzetet is meg tudnám mondani, a milyenben kaptad; ellenség volt melletted jobbfelől, balfelől és szemközt. Te azon remek körvágásokkal, miket az imént mutattál, védted magadat egyszerre minden oldalról. Ekkor az előtted álló egyszerre felemelkedett nyergében, s egy bevágással, melyet te a legtökéletesebben hittél elhárítani, megcsapta kardja hegyével homlokodat.
– Egészen úgy volt.
– Ez Basanella tanítványainak mesterfogásuk. Erre vigyáznod kell nagyon, mert e vágás csaknem védhetetlen: a kard egy percz alatt föl és le vág, mintha sarlóval csapott volna; bármily magasan tartsad kardodat, keresztül csap rajta. Ez ellen csak egy védelem van, az pedig a legegyszerűbb a világon: kapd vissza a fejedet tőle.
– Valában igazad van, szólt Feriz bég mosolyogva s azután megmosva kezeit, újra elővevé kardját. Végezhetünk.
– Nem bánom, szólt Thököli s felvevé könnyedén kardját, oly kecsesen, mintha egy etuis játékszert fogna meg finom fehér kezeivel, azt egy delnőnek nyujtandó.
Kiálltak a síkra.
– Még egy szót bajtárs; szólt Thököli barátságos nyájassággal. Mikor csak másodmagaddal vívsz, ne hadakozzál úgy, mintha csata közepén tíz ember ellen harczolnál, mert e miatt sok erőt elvesztegetsz s közelebb bocsátod ellenfeledet magadhoz; inkább mereszd ki a karodat, hogy csak az öklöd mozogjon.
– Köszönöm a tanítást; szólt Feriz elmosolyodva. Másnak bizonyosan a szeme közé vágta volna a tanítást, de Imre oly hűséges pajtáskodó hangon közlé azt vele, mintha csak tréfálni jöttek volna ide.
Megkezdődött a viadal; Feriz bég szokott hevével nyomult ellenfelére, mintha vissza akarná neki adni a nyájas tanítást, míg Thököli nyugodtan, szeliden mosolyogva hányt ellent hevesebb ellenfelének, mintha csak játszana vele, oly könnyeden, oly biztosan forgott kezében a kard, annyi kellemmel volt párosulva minden mozdulatja, alig látszott rajta legkisebb erőtetés; a leghevesebb csapásokat, miket Feriz bég ellene intézett, kardjának legkönnyedébb csúsztatásával hárította félre s egyetlen egyszer sem csapott rá vissza, úgy, hogy utoljára Feriz bég, mintegy önkénytelen haraggal lépett hátra és kardját leereszté.
– Te csak kötekedel velem, miért nem vágsz vissza?
– Kétszer is megkaphattad volna tőlem Basanella mestervágását, igen hevesen harczolsz.
Párbajban semmi sem oly megölő, mint az ellenfél nemes magatartása. Feriz bég egészen dühbe jött Thököli hideg nyugalmán s csaknem magán kívül veté magát ellenfelére.
– Lássuk hát, hogy te ördög vagy-e?
Azon pillanatban, midőn egy lépéssel közelebb lépett Thökölihez, az egyszerre kimereszté karját s azon perczben, midőn ellenfele csapását elhárítá, egy alig észrevehető suhintást tőn kardja hegyével vissza felé, s azon pillanatban egy égő veres vonal látszott Feriz bég homlokán.
A török ifju meglepetve ereszté le karját, a mint az észre sem vett csapás után arczára kezde folyni a vér; Thököli elveté kardját s fehér kendőjét ragadva, rohant egyszerre ellenfeléhez, a legőszintébb részvéttel törölve annak arczáról a vért, s a legnaivabb ijedtség remegő hangján mondva:
– Látod: mindig mondtam, hogy vigyázz e vágásra.
Erre a borbély is oda futott kötelékeivel s megvizsgálva a sebet, vigasztalólag mondá:
– Katona dolog! csak a bőr van megsértve. Három nap alatt beheged.
Thököli örvendve szorítá meg Feriz bég kezét.
– Ezentúl jó barátok maradunk. Én Istenemre mondom, eddig sem adtam tudva okot arra, hogy rám neheztelj.
– Örülni fogok barátságodnak, szólt Feriz komolyan; de ha azt kivánod, hogy ez tartós legyen, e szómat hallgasd meg: soha se közelíts oly leányhoz, a kit nem szeretsz, hogy téged szeressen; és ha szereted, akkor ám szeresd, de boldoggá tedd.
– Becsületszavamra mondom, Feriz, viszonza Imre, mind azon hölgyek közül, kiket azóta láték, mióta téged ismerlek, egyet sem szeretek s egytől sem kivánok szerettetni.
Feriz bég nem állhatá meg, hogy fejcsóválva el ne mosolyodjék.
– Úgy látszik, elfeledted, hogy menyasszonyod is azok közt van.
Thököli zavarodottan ajkaiba harapott s nem adott feleletet, tréfa számba hagyva menni e nyelvbotlásnak vélt vallomást.
Azzal összeölelkeztek egymással a kibékült bajtársak s a keresztig visszahaladva, Imre kényszeríté a béget kocsiját elfogadni s azon utazni Ibrailba, maga pedig lóra ült s elbúcsúzva tőle, megindult a bozzai szoros felé vezető úton.
A levélhozó csatlós végre azt hivé, hogy csakugyan lesz ideje elolvasni a sürgős iratokat s e végett megszólítá urát.
– Nos, hol van az a két levél? kérdé a gróf nagy restül.
– Már nem kettő, uram; hanem három.
– Hogy szaporodott meg?
– Flóra kisasszony bízta rám e harmadikat, hogy ezelőtt félórával erre kocsizott haza felé.
– Tehát előre ment? Lássuk, mit irnak?
Legelső volt Teleki levele, melyet Imre átolvasott; hirtelen keresztül futotta, mintha nem találná oly érdekesnek, minőnek igényelve van. Mikor azon pontra jutott, a hol a Flóra feletti vigyázat ajánltatik neki, egy kicsint megállapodott: «no de majd utolérjük», gondolá magában s a második levélhez fogott, mely Ilona névvel volt aláirva.
Kétszer is átolvasá ezt, s harmadszor újra hozzá fogott, arcza láthatólag kipirult. Önkénytelen felsóhajta, s a levelet eldugá keblébe épen szive fölé s mélázva tekinte maga elé, mintha önszive dobogását hallgatná.
Azután feltöré a harmadik levelet.
Jegygyűrűje volt benne, egyéb semmi. Egy szó, egy betü sem azon kívül.
Imre nehány perczig elbámulva tartá azt kezében; még a paripa is megállt vele. Arcza nehány pillanatra elsápadt s feje aláhajlott.
Percz mulva ismét felegyenesedék; s elég fenhangon, hogy más is meghallhassa, kiálta:
– Istenemre, ez jobbkor nem jöhetett!
Azzal elveté a levélborítékot, melyben gyűrűje volt s azon iratot, melyet keblébe rejte, elővevé, abba tekergeté azt bele s visszatéve ismét szive fölé, arcza kigyuladt, keble kitágult s megfordítva lova fejét, jó kedvvel mondá csatlósainak:
– Nem megyünk Erdélybe. Vissza Mehádia felé…