VII. (Az utolsó szó.)

Azután eljött a vármegye hóhéra és a szegény asszonyt eltemette egy árokba, mely Somogy és Baranya vármegyéket elválasztja. – Ez volt a szegény asszony temetése.

Azután eljött a monda, ráült a szegény asszony sírjára és elmondotta nemzedékről-nemzedékre, hogy ott egy istentagadó vallásáruló van elásva, a ki a maga bűneinek súlyát nem birta elviselni és felkötötte magát. Eltemette a hóhér; az árokban temette el, a mint érdemelte.

Ez a Patak banya.

Hiszen egy áruló nem is lehet egyéb, mint banya.

Ez az igazságszolgáltatás. Ez az utolsó szó ide alant.

Ez az utolsó szó?

A szegény asszony appellál ez ellen. Nincs egyéb óhajtása, csakhogy az ő kis fiait ne nevezzék Júdás-ivadéknak. Elégtételt ád, csak fiain könyörüljenek. Nem kiván egyebet tudni, csak azt, hogy megbocsátja-e neki Isten? Erre kiván feleletet, miután lelkiismerete nem tudott rá felelni…

*

Néhány nap mulva a fiskus két álarczos haramiával találkozott egy erdő mélyében. Lovát megállították, magát, kocsisát lerántották, megkötözték, száját betömték, akkor felvetették a kocsiderékba; a két haramia felült a kocsiba, s tüskön-bokron keresztül visszahajtottak.

Késő estve érkeztek meg az erdő széléhez, melynek árkába a szegény Ilona volt temetve.

Itt levették a fiskust és feloldozták.

– Állj egyenesen.

– Tudod ki van itt eltemetve?

– Az a szegény asszony, a kit te gázoltál össze.

– Tudod, hogyan halt meg?

– Tudod, ki temette el?

– Tudod, ki vagyok én?

A fiskus egy szót sem szólt. Az ember levette álarczát, a mi fölösleges is volt; a fiskus úgyis felismerte a bátyura durva hangját.

Egy mozdulatot tett, hogy mellen ragadja a vén embert, de az öreg észrevette a szándékot.

– Ember! – szólt ásóját ütésre emelve, – nem birokra hoztalak én ide, hanem számadásra. Itt van ez az ásó, ásd fel ezt a sírt. Ha szót nem fogadsz, összedarabollak.

A fiskus szó nélkül kezdett ásni, s nemsokára előfehéredett a rögök alól a szegény asszony patyolat ruhája.

– Megállj! – szólt az öreg reszkető hangon, – a többi nem a te dolgod.

Maga lépett a gödörhöz, gyöngéden elhárítgatta a göröngyöket, s a hullát kiemelte a szomorú üregből. A másik ezalatt a bokorból egy festetlen koporsót húzott elő. Abban elhelyezték a testet s a fedelet rászögezték.

Azután ugyanazon bokorból előhúztak egy petrenczerudat, abba belefűztek két kötelet, s a két kötélbe elhelyezték a koporsót.

Az öreg intett a fiskusnak, a ki az intést megértette s gépszerűen fogta meg a rúd egyik végét s emelte fel a koporsót, a szerint, a mint az öreg ember társa cselekedett.

– Levedd a kalapodat, te isten-ostora! – rivallt az öreg, öklét emelve a fiskusra, – mert most szentet viszesz.

A fiskus levette kalapját s úgy vitte görnyedve a koporsót a fiatal emberrel. Az öreg ember a koporsó mellett a fiskus oldalán lépdegélt csendesen, lehajtott fővel, kúszált hajjal, halkan zokogva.

A temetőbe értek. Ott újra parancsolta az öreg a fiskusnak, hogy ásson.

– Tudod, ki fekszik itt?

– Az a szegény ember, a kit semmivé tettél.

A fiskus ásott.

Mikor az ásó megakadt a Patak István koporsójába, az öreg félrerántotta a fiskust s egy kötél segélyével kiemelték a koporsót.

Azután leszállott a sírba s pandalt ásott. Oda behelyezték Ilonát férje jobbjára, azután visszabocsátották Patak István koporsóját.

Eltemették mind a kettőt együvé.

– Most már számoljunk uram! vissza megyünk, a honnét eljöttünk.

Az erdősaroknál a kiásott gödör szélén újra megállapodtak.

Az öreg ember egy csomó kötelet vett elő szűre ujjából s a fiskus szeme elé tartotta.

– Látod mi ez?

– Látom, – felelt az komoran.

– Tudod micsoda?

A fiskus hallgatott.

– Az az istráng, a mivel az az asszony kivégezte magát… Tudsz-e imádkozni?

Semmi felelet.

– Tudsz-e imádkozni, ember? – mennydörgött az öreg. – Ha tudsz, hát csak fogj hozzá, még most van rá idő. Sírod szélén állasz… Mondjad: Mi atyánk…

Öntudatlanul mondta utána:

«Mi atyánk Isten?»

– Térdre fenevad! térdre! úgy imádkozzál. Verd a melledet… «Mi atyánk…»

A fiskus engedelmesen utána mondta mind azt, a mit az öreg diktált.

Az ima közepén már nem várta, hogy mondják előtte. Mondotta maga, gyorsan, ész nélkül:

«És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben, azonképpen itt e földön is. A mi kenyerünket mindennapit add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben azonképpen itt a földön is. A mi kenyerünket, mindennapit add meg minékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket miképpen menny…»

Izzadt, rettegett, fogai vaczogtak. Oly hosszú most ez a rövid imádság. Nem akar vége lenni. Bárcsak ne lenne vége az éjjel. Majd addig valaki jön…

A vén ember türelmetlenül rivallt rá:

«Miképpen mi is megbocsátunk…»

«Miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek…»

Az imának mindjárt vége lesz.

Az öreg felemelte az ásót; a fiskus állati ordítással ugrott fel s megragadta a vén ember kezét.

– Oh, ha hisztek Istent, ne öljetek meg!

A vén ember durva erővel lökte el magától a nyomorultat, hogy hanyatt esett a kihányt földre. Azután odalépett hozzá, – sáros bocskorával hasára hágott, s az ásó élét szívének szegezte…

– Hát hiszesz te Istent? – – –

– Hiszek, hiszek, hiszek, hiszek! – szólt az összekulcsolt kezekkel.

– Az ördögök is hisznek! – mormogott az öreg – és rettegnek tőle. Hát te rettegsz-e?

– Rettegek, rettegek, igen rettegek – –

– Éppen mint az ördögök. Hát hiszed te azt, hogy az Isten megfizet?

– Hiszem, hiszem, hiszem! – – –

– Melyik világon? Ezen, vagy a másikon?

– Ezen a világon!

– Hazudsz ember! – s a fiskus felordított, mikor az ásó élét e szóra szivének feszülni érezte.

– Hazudsz ember! ha az igaz volna, akkor az a szegény asszony most is élne, te pedig már lógnál.

– Jaj, jaj, nem ezen a világon, nem ezen a világon. A másikon, az örökkévalón.

– Én is azt hiszem. Hát nem is avatkozom ő szent felsége tanácsába. Meg akartalak ölni ember, de nem öllek meg. Szégyen volna, ha én nem hinnék Istenben, mikor még te is hiszesz. Legyen az övé a bosszúállás; ez úgy is kicsiny volna, a mit én állanék helyette. Állj fel, nézz a szemem közé, nézz meg jól. Ismersz-e engem?

– Jaj, jaj, nem ismerem kelmedet Péter bátyura! Sohasem láttam kelmedet.

– Most is hazudsz. Ez is az Isten büntetése rajtad, hogy nem mersz igazat mondani. Én vagyok a vén Csősz Péter. Eredj! nem kell az életed. Ha neked kell az enyém, hát otthon találsz mindenkor. Fel is akasztathatsz. Ne ez az ásó, ne ez a kötél is. Csinálj vele a mit akarsz… Az erdőben a kocsid, eredj haza…

Az öreg ott hagyta a fiskust s hazatért fiával együtt. A fiskus ott állott az üres sír fölött az ásóra támaszkodva, s nézett utánuk.

Mikor már nem látta őket, akkor a kötelet belé akasztotta nyakába, kétszer körül kerítette, megkötötte csokorra, hogy a két vége a mellén fityegett le; azután marokra fogta az ásót s elkezdte vele a sírt betemetni. Mikor azt betemette, akkor kezdte behúzni az egész hosszú árkot az erdőszél hosszában. A felhányt földet egyengette, taposta, igazgatta, mint a sírokat szokás.

Erővel kellett onnan elhurczolni.

Meg volt őrülve.

Az uri ruha nem sokára lefoszlott róla; elhagyott, elvesztett mindent, csak a kezében maradt ásót és a nyaka körül tekert kötelet őrizte gondosan. Ha el akarták tőle venni, sírt mint a gyermek. Ne vegyék el tőle, mert az az ő kenyere.

Nyakában a kötél, vállán az ásó…

Azzal járt házról-házra, templomajtókba, temetőbe és az erdőszélre; – a hol árok volt, azt behúzta, a hol nem volt, ott sírt kezdett ásni, mindenütt, folyvást imádkozva:

«És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is…»

Megvénül, állát kiveri, arczát benövi a szakáll, hogy csak két buja szeme villog ki közüle.

Nyakában a kötél, vállán az ásó, ajkán az imádság:

«És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben…»

Megbocsátja-e? Neki?

A szegény Ilona azt felelné:

Meg.