VII.

A kondoriak hazavitték papjukat még onnan a gyűlésről.

Ünnepélyben nem volt hiány. Három kocsival mentek, de jött eléjök harmincz. Úri fogatok, egyenruhás kocsisok rajzottak ki a kondori határszélig, hol az érkezőt Ámbár Lőrincz üdvözölte az egyházközönség nevében. Kondor – mintha fejedelmet fogadott volna – kitárta minden gazdagságát az érkező előtt; gulyák, ménesek, juhnyájak oda voltak terelve mind az útszélre jobb és balkéz felől. Lássa a vendég, hogy Kondoron is élővel élnek.

Az új lakással nem igen volt mit dicsekedni, ezt még Ihárosi is elismerte. Bűnbánólag bevallotta, hogy itt minden a kezdetlegesség jeleit viseli: a szoba, mely padozatlan, de száraz; a benyiló, melyben kályha ugyan még nincs, de északra nyilván ablaka, nyáron át kellemes hűvös; téli ablakok sincsenek, de a nagy szoba ablakai délnek nézvén, felesleges is az ilyen fényűzés; azután a konyha, mely szép tágas és biztos, mert a padlásfeljárás, úgyszintén a kamraajtó is innen nyílik; végre az iskolaház, mely ötödfél öl hosszú és három öl széles lévén, igen alkalmas az isteni tisztelet tartására is. A padlás ugyan nincsen lesározva, de hiába! nem lehet mindent egyszerre; különben is távol állván minden épülettől, tűzveszélytől nincsen mit tartani. Mindezen hiányosságát helyrehozza azonban az a három gipsz Varula, a kik a tűzfal három fülkéjében állanak őrt, s a kik közül egyik Kazinczynak, másik Vörösmartynak, a harmadik Petőfinek mondja magát.

Ilyen szépen kimentvén alkotásának minden gyarlóságait, sietett az ifjú lelkészt kivinni a tornáczra, honnét az egész gazdag síkságot áttekinthette. Ihárosi szerette a költészetet és tudta könyvnélkül Petőfit, – be is mutatta tudományát, egész versszakot alkalmazván a távol kék ködében emelkedő toronyra, a délibábos égre, a puszta mélyén álló csárdára, mintha csak az összes ihletét azon a buczkán nyerte volna a költő, a hol ők állanak.

… az egész gazdag síkságot áttekinthette.

Azután meghordozta az udvarban és kertben. Azaz újra megmutatta neki a világ négy tájékáig terjedő síkságot és rábízta, hogy ebből a síkságból mérjen ki már az épület körül két négyszög holdat a belsőségnek. Az épület maga egy magas homokbuczkán állott, köröskörül meglehetősen hepe-hupás síkkal, mely, mint Ihárosi mondá, planirozva és rigolirozva a legpompásabb gyümölcsössé alakítható, továbbá egy mély homokvölgy, melynek hossza és mélysége épen elegendő arra, hogy a parokhia kéménye kilássék belőle, ha a házat oda építették volna; azontúl egy még magasabb homokdomb – begyepesedve, melynek nevét is tudjuk már Csont Ábeltől. Nyöszörgőhegy.

Tehát ezt a tért csak planirozni és rigolirozni kell, gondolta a Comte tanítványa, s azonnal kész a pompás gyümölcsös.

A felséges őszi almák, a mosolygó nancy-baraczk, a drága muskotály-körte, melynek egyik oldala mint a hajnal, a másik meg mint a teli hold, – a csúfolódó pongorádi cseresznye, a biborszilva, a szőlő, altam maritans populum stb., stb., a melyeknek zsengéje mind Junda ujjai által szakasztatik le, de érett megfontolás s közös megállapodás útján, míg Józsikának mind az öt ujja bekötöztetik gyolcsdarabbal, hogy nénjét meg ne előzze. Aztán a dinnye, a legkitünőbb sárga fajok; görögöt nem termeszt, mert azt ellopja a juhászság.

Mind ez az öröm pedig nagyon olcsó. Csak mintegy két hold területet kell planirozni és rigolirozni és egy tíz öl hosszú, négy öl széles és két öl mély homokvölgyet betemetni, a mi nem is jár nehézséggel, mert épen a Nyöszörgőhegy tövében van, a honnét telik, sőt szükséges is, mert Dombay Máté, míg rigoliroz és völgyet temet be, egy füst alatt egy csinos templomot is épít a Nyöszörgő-halomra (igaz, hogy csak egy toronynyal) s azt körülülteti ákáczokkal. Ni! mintha máris

Ott fognak ők sétálni Jundával az ákáczok csendes alkonyában, előttük futkároz a Gyula gyerek, a ki nagy gonosztevő, mindig rikatja a szegény kis Lidikét meg a Ferit. Mars be, gézengúz! Ez is így lesz, mihelyt a nagybácsi meghozza a gyűrű mássát.

Mikor Ihárosi magára hagyta, az ifjú lelkész visszatért szobácskájába, elővett egy baltát s azzal kezdette fölfeszegetni málhácskáit. Egyik ágyneművel, másik könyvekkel volt rakva. Szépen rendesen kirakosgatott mindent, mintha az édes anyja bánt volna velük. A könyveket kinyitogatta, beléjük tekintett, mintha búcsút akarna venni Maculay-tól, Mill Stuart-tól, Comte-tól és a többi essayktől, melyekkel ő neki vajmi kevés köze lesz ezután. Mély sóhajok között helyezte őket polczaikra – megannyi halottas fülkébe.

Egyszerre a rakosgatás közben elmosolyodott; arcza kiderült.

Mégis jobban van ez így? Ide kérve kértek, híva hívtak, s ha az állapot nem valami fényes is, de a bevonulás viczispáni volt. Szeretnek, jót hisznek rólam, jót várnak tőlem s nem hiába várnak.

– Jobban van ez így!

Azután hozzá tette:

– Ki tudja, ha Gódircz vagy Tarhalom jutott volna részeműl, a jó gódircziak s tarhalmiak nem tudták-e már eddig az egész előéletemet csak úgy, mint az Argyrus király históriáját? Hogy az oskolából kétszer kicsaptak; hogy sohasem voltam Edinburgban, hanem a két esztendőt Olaszországban töltöttem mint besorozott bakancsos, mivel az érettségen húsz éves koromban zökkentem át; hogy a Miatyánkot életemért el nem tudnám mondani behúnyt szemmel; hogy mind a két fülemre nagyot hallok; hogy a bort nagyon szeretem, a pálinkát még jobban; hogy már két egyházmegyéből kizártak és édes apám a tömlöczben halt meg; hogy tulajdonképpen nem is végeztem az iskoláimat, hanem csak úgy irgalomból bocsátottak a szent tisztre, mint apátlan, anyátlan árvát! Mely mindezekre azt mondaná Gódircz és Tarhalom, hogy ha csak fele is igaz… nem zörög a haraszt, ha szél nem fúj. Nem, nem! Hálásnak kell lennem Kondor iránt. Hálás leszek!

Asztalhoz ült, melyet Dávid bérlőtől kért, tollat vett elő s elkezdte készítgetni beköszöntő prédikáczióját.

A szentleczke-választás nagy gondot igényelt, mert az ő beköszöntő ünnepe a keresztyénség nagy ünnepére esett. Húsvét következett.

*

Szentgyörgynap előtt pár nappal aranyos szép hajnallal virradt a húsvét a puszta népére.

Mikor Dombay nyolcz óra tájban kilépett szobájából s a szűk tornáczról áttekintette a rónát, már akkor a délibáb ölébe vett s lágyan ringatott minden tanyát, minden bokorerdőt. A menyboltozat a nyugalom boldog mosolyával borúlt az ünneplő földre, mintha föl akarná ölelni. A tó fénylő tükrén fekete madarak uszkálnak kevély lassúsággal: az egyedüli lények, a kik életet mutatnak az élet napján. Mert minden más élet rejtőzik még bent a házakban, hogy összeszedje magát arra a perczre, mikor az élet diadalmát kell énekelni.

A Nyöszörgő-halmon túl terűl egy roppant erdő, a familia erdeje. Nem egy fészekben kelt ez azokkal az alföldi ványúlt erdőkkel, melyekben több a mezítelen buczka, mint a sikár, és több a sikár, mint a törpe nyárfa. Mintha a Somogyság kellő közepéből emelték volna ide. Az erdő szélén a homoktalajban még a kökörcsin, a nagypéntek virága gyászol hamvas sötét leveletlen lecsüngő fejével, mintha a sírba készülne, de egy lépéssel odább az erdőben már húsvétot ünnepelnek a lombok. Sasfészkes tölgyek váltogatva óriási jegenyékkel, a gémek tanyájával, a sudaras fák között itt-ott vadgalambos vadkörtefák, megannyi patyolatinges leánykák, a kökénybokrok fülemüléikkel, a somfa sárga virágai az orgona felső bokrai; a ki közéjük keveredik, feledi, hogy az Alföldön van, s azt hinné, hogy ez a sok virág pünkösdöt üdvözöl.

Bent az erdő mélyén balzsamos levelű fiatal jegenyék-környezte ligetben tíz-tizenkét férfi és asszony szorgalmatoskodik.

Templomot építenek, szent sátort. Már három nap óta ékesgetik; a fák sudarait kötözik össze, ágakat fonnak, vagdalnak, idomítanak, füvet nyesnek, nyirnek, göröngyöt gereblyélnek, czölöpöket vernek, padokká erősítik; s mikor húsvét szombatján végig néznek munkájukon, azt mondják rá: olyan szép, mint egy templom.

Reggelre a munkának már csak az ünnepi része marad, a mit még húsvét reggelén is lehet, sőt illik végezni. A liget hajójában már készen áll a fűzfagallyakból font mennyezet, ez alatt egy csinos karszék, a Mózes széke, egyszersmind kathedra; a kathedra előtt egy szalon-asztalka. Ihárosi Dávid, ki az építést vezette, most két könyvet helyez az asztalra: egy zsoltárt bársonyba kötve, melyet ő maga ajándékoz az új papnak, és egy öreg bibliát arany szegélyű, maroquin kötéssel. A Csipkés Comáromi hírneves bibliája, kétszáz éves mártyr, mely száműzetett mielőtt hazát nyert volna. Ez is az új lelkésznek van ajánlva Pátróiné nagyasszony által. Ez volt a legdrágább, a mivel bírt.

A liget közepén drága faragványos tölgybútor foglalja el a legméltóbb helyet; Párisban tanúlta a rajzot, a ki ezt az Úrasztalát Talpárdi Nagysága rendeletére készítette; az a nehéz selyem biborbársony asztalterítő, közepén az arany sugaras nappal, sarkain aranyfonálból hímzett kelyhekkel s a négy szélein az Úr beszédével, a nagyságos asszony keze munkája, ezt is Ihárosi teríti fel gyöngéd vigyázattal, elhelyezvén előbb a szent kenyeret, melyet Ámbár Dína sütött anyja felügyelete alatt; első sütése, de remekelt vele, s melyet maga Ihárosi szeldelt fel azzal az ezüstnyelű késsel, melyet Dámán atyafi ajándékozott az eklezsiának; továbbá az aranynyal futtatott ezüst tányért – Mecsekiné ajándékát – és a két karcsú ezüst kelyhet, melyeknek egyike Ámbár Lőrincznének, másika annak az öreg Minekának a nevét örökíti meg, a ki multkor oly hatalmas daczbeszédet mondott a preczeptor zabfizetése ellen.

Minderről Dombay nem tud semmit. Ő porczellántányérokról és czin- vagy cserép-kelyhekről álmodik s ha meglátja e kincseket, elrémül bele, hogy hol fogja ő ezeket őrizni; hiszen az egész háza nem ér annyit, mint e klenodiumok fele.

Most Ihárosi zászlót huzat fel egy fasudárhoz erősített fenyőficzkóra. Ez helyettesíti a harangot s azt jelenti, hogy kilencz óra van. Kezdődik az isteni tisztelet.

A fogatok a zászló lobogására megindúlnak a tanyákból, kerekeik sebes forgással metszik a homokot, az erdő szélén megállapodnak s leszállanak belőlök a gazdag selyemruhás hölgyek és a rövid vagy hosszú atillás pusztai urak; délczeg alak mind, s most még délczegebbek, még kényesebbek, annak érzetében, hogy nem kell nekik Fűzvárra menni ünnepelni, mert imé itt a saját földjükön szól hozzájuk az Örökkévaló. Áldott legyen, a ki felkereste őket.

A középbirtokú gazdák, festett könnyű szekereikre felrakva az egész háznépet a legkisebb apróságig, hogy megemlegessék azt a napot, a mikor a kondori pusztában először zendült meg a kiáltónak szava.

Becsületes majorosok, tisztes hosszú subával palástolva a kék mándlit, mert náluk a suba a díszköntös, az a szép méltóságos bő tiszta suba minden hím és sújtás nélkül; éltesebb juhásznék és kertésznék bő selyemköténynyel s keszkenőben őrzött zsoltárral, figyelmesen vigyázva előttük menő hajadonaikra, hogy tisztesen és szemérmesen lépkedjenek.

Elfoglalják az Úrasztalától illő távolban elhelyezett padokat és a lombpáholyokban rejlő ülőhelyeket. Első padban Csont Ábel a főgondnok és Talpárdi mint főtisztviselő, – utánuk a többiek. Külön a férfiak, külön a nők.

Most belép a lelkész. Dávid úr vezeti s illedelmes főhajtással kimutatja neki a számára kijelölt helyet.

Dombay áttekintette a gyülekezetet s mélyen megindúlt. Talán az jutott eszébe, hogy más lelkészeket ilyen alkalmakkor, székfoglaláskor, primicziákon, a szülők, testvérek, rokonok egész serege kiséri be, tiszttársak körülállják, vállaira tett kezekkel megáldják Isten nevében – –; ő neki nincs itt senkije, senkije. Még csak egy lelkésztárs sem, sem öreg, sem ifjú, a ki őt ajánlaná a gyülekezetnek. Nem tesz semmit. Felemeli fejét, széttekint a sokaságon, szívében megáldja őket és azt mondja magában: «Imé ezek az én atyámfiai.»

Azután megzendül az erdő a «Nincs már szívem félelmére» diadalmas hangjaitól. Megreszketnek a lombok, köny csillan a szemekben; a csengő női ajakkal összehangzik a férfi torok ércze; Ámbár Lőrincz méltóságos basszusa palástolgatja Csont Ábel iskolázatlan olvadozásait; Mecseki kellemes discantojának Ihárosi kontráz, Talpárdi nagysága ajkai mozognak s egy cseppet sem rösteli, hogy háta mögött a juhásza ugyanazon új egeket reméli az újra megnyílt szemekkel, a melyeket ő. Kételkedés, hitetlenség mind kívül maradt az erdő árkain. Férfiak, kik a század első negyedében az anyatejjel, a levegővel, a könyvekből, a kathedrákból szívták a Voltaire tanait: itt hisznek, remélnek.

Hogy ne hinne az ember, mikor két század magával énekli:

Foly a köny az orczákon: mikép ne hinnének?

Dombay az éneklés alatt megtekintette az elébe helyezett könyveket, a Pátróiné ajándékozta bibliát felnyitotta, és abból vette fel a leczkét: Ezékiel XXXVII. 1–5.

«Lőn én rajtam az Úrnak keze, és vűn engemet lélekben a Jehova, és helyheztete a völgynek közepette, mely tele vala csontokkal, melyek igen megszáradtak valának,

«és monda énnekem: Embernek fia! vajon élnének-e ezek a tetemek? és mondék: Uram Isten, te tudod!

«és monda énnékem: profétálj e tetemek felől, és mondjad ő nékik: ti megszáradt tetemek, halljátok meg a Jehovának beszédét!

«ezt mondja az Úr ezeknek a tetemeknek: Imé én hozok tibelétek lelket és éltek.»

*

Akkor betette a könyvet és szólani kezdett.

Mit beszélt, azt kivonatban sem közölhetjük. Olvasóink között lehetnek papi férfiak is, kiknek az öregebbjei kemény birálat alá találnák venni a kezdő pap első beszédét s ez által meggyöngítenék azt a hatást, melyet a közönségre tett. De lehetetlen be nem látniok minden akadékoskodás mellett is, hogy a leczke ügyesen volt választva kettős alkalomra. A boldog feltámadás reményét erősíteni a tudomány kétkedéseivel szemben; az anyag, a megszáradott csontok tehetetlenségét, semmivoltát a lélek hatalmával vetvén egybe, kimutatni, hogy az anyag a halál, a lélek élet. S végre gyöngéd művészettel a kondori közönség addigi állapotára s mostani átalakulására alkalmazni a szent leczke utolsó szavait: «Imé én hozok tibelétek lelket és éltek»; körülbelől ez volt elmélkedésének vázlata.

A tanultabb urakat kellemesen lepte meg az ifjú szónok tapintatos elocutiója. Attól tartottak, hogy pusztai közönség előtt levén beszélendő, egészen ez együgyű elmékhez fogja alkalmazni tanítását; hogy majd pattog, hatalmaskodik, vagy ríkat és érzeleg: s ime megbecsüli őket s úgy szól hozzájuk, mint a kikről fölteszi, hogy bírják követni és felbecsülni az ő lelke repülését. Ihárosi a megragadóbb helyeken fölemelt fővel hordozta végig tekintetét a gyülekezeten, majd ismét Mecsekire szegezte kihívó büszkeséggel. Ilyen papod legyen Mecseki!

A prédikáczió után a szent asztalhoz járúltak a hívek.

Legelőször lépett ki Csont Ábel, a főgondnok. A csontembert is megszállta ama lélek, mely a szent leczkében volt említve. Keze reszketett, rángatódzott, mikor a sákramentomi kenyeret fogadta, míg torzonborz szakállán aláperdűlt a köny. Húsz éve már, mióta haragban van a papokkal és e miatt templomot nem is láthatott belülről. Most ime az Isten neki is mutat helyet, a hol leteheti fáradt lelke minden terhét.

Utána Talpárdi, Ámbár Lőrincz, Mecseki, Ihárosi, Dámán és még egynehányan az előkelőbb nemes urak közül, talpig magyar diszköntösben, mentésen, kardosan; azután a közrend, végre a szegénység, egész Lőcs Jónásig és Kezesménes Lukácsig, lelki töredelemmel, igaz hálával valamennyi.

Míg a lelkész a körben sorra vitte a szent jegyeket, az asszonyok ajkain alázatos dallamban zendült a bűnbocsánatot váró remény:

Mennyi bátorító van abban, mikor az ember ezt mondhatja Istenének!

Dombay mondhatatlan részvéttel szemlélte ez alakokat. A sok daczos, kevély, féktelen jellem, a kik vagyunk többé-kevésbbé mindnyájan, itt meghajol egyetlen érzelem elborító súlya alatt mind. Míg a kenyeret és bort osztotta, mindegyikhez intézett egy-egy emlékeztető szót Isten beszédéből s mindegyiknek fejére küldött egy igaz áldást szívéből. Légy megáldva, légy megszentelve.

A női közönség már nem alkotott olyan szép rendes kört, mint a férfiak. Egy az, hogy az asszony, ha még oly igen meg van is hatva a töredelem és alázat lelkétől, soha sem feledi méltóságát s biztosítani igyekszik mind magának, mind köntösének a megillető tért; más meg az, hogy a nők legalább is kétannyian voltak, mint a férfiak.

Ezért kettős, sőt hármas kört kelle alkotniok egymás mögött, mely miatt egy kis tolongás és rendetlenség támadt. Nem nézték, ki a Mecsekiné, ki Ámbárné, hogy előre bocsátanák; mindegyiknek volt igénye az elsőbbséghez koránál, vagyonánál vagy nemzetségénél fogva. Így a szerényebbek vagy bátortalanabbak a második vagy harmadik gyűrűben maradtak. Csak Pátróiné és Talpárdiné asszonyok elsősége nem vonatott kétségbe.

A lelkész türelemmel várta végig a sorakozást, akkor elkezdette osztani a szentségeket az első körben álló hölgyeknek, azután sort fogott a második gyűrűn, majd a harmadikon; az első sorban állók vállain keresztül szolgáltatván át. Néhol csak a kezet, néhol csak a három ujjat látta, a mely reszketve nyúlt a kenyér után.

Miután a kelyheket is ekként sorban osztotta volna, visszatért a szent-asztalhoz; meghajtotta fejét, imára kulcsolta kezét; maga volt áldozandó.

A lelkész utolsó az áldozók között.

Az ének elhallgatott, a gyülekezet felállott, Dombay kezébe vette a szent-kenyeret s megtörni készűlt.

E közben a mozgékony Ihárosi, kinek figyelme mindenre kiterjedt, észrevette, hogy a harmadik gyűrűben álló hölgyek közűl egy, egy fiatal leányka, kikerűlte a lelkész figyelmét. Szemérmesen megvonúlt az előtte állók mögött, nyújtotta is kezecskéjét, de a lelkész nem vette észre. Így nem részesűlvén a kenyérben, elpirúlva hátralépett, hogy a kehelyosztásnál rendet ne zavarjon. Csak tanuja volt, de nem részese a sakramentomnak.

Mikor a nők a körből oszlani kezdtek, Ihárosi meggondolatlan túlbuzgósággal odalépett a leánykához, kézenfogta, hogy az úrasztalához vezesse.

A leány zavarba jött, még jobban elpirúlt; vonakodott kissé, de ellenállani nem mert, öntudatlanul engedte magát vezettetni a szent asztalhoz.

Ihárosi halkan tudatta a lelkészszel a jelenet okát.

Dombay a leánykára tekintett és megdöbbent. Ez az ő kézcsókoló tanítványa volt, a szőke sarjú leányka: Ámbár Dína. Ott állt, mint az elitélt bírája előtt. Összeroskadóban a ránehezülő tekintetek sulya alatt.

A lelkész egy másodperczig tétovázva nézett a leányra, azután kettétörte a kezében volt szent kenyeret és felét a leánynak nyújtotta.

Ihárosi halkan tudatta a lelkészszel a jelenet okát.

«A te ifjúságodnak legyen vezére a te Istened!»

Akkor rázendült az ének:

Lábán János kezdte rá. Ő tudta, hogy ezt szokás akkor énekelni, mikor az egyházi szolgák áldoznak.

*

Így ünnepelte meg a nemes-kondori gyülekezet első húsvétját.

Így lőn a pusztába bujdosott ifjúnak első találkozása a kézcsókos leánykával.

Az isteni tisztelet végeztével a közönség kivonúlt a szent sátorból, s egy másik ligetbe seregelt át, melynek dombos közepe hosszú négyszögben gyepasztallá volt alakítva s megterítve. Távolabb, lobogó tüzek mellett, a szolgafán függő bográcsok körül öreg juhászok sürögnek, meg-megpörgetve a terjedelmes edényt, melyből a husvéti bárány illata párolog; egy bokor rejtekében csapraütött hordó igérkezik a köz-rendnek, míg egy másik lugasban pinczetokok csoportoznak aristokratikus nyugalommal, terepélyes kosarak társaságában, melyek a nemzetes és tekintetes asszonyok süteményeit rejtik. Közös vendégség készűl, eklézsia örömére, új pap tiszteletére.

Dombaynak, ki Ámbár Lőrincz jobbján közelget, csak szét kell tekinteni, azonnal észreveszi, hogy Kondoron jó világ van. (Kinek-kinek.)

De nem tekinthet szét, mert Pátróiné nagyasszony ottan leragadja Lőrincz úr karjairól, s a mint hatalmába ejtette, össze-vissza csókolja az aranyos szép száját. Neki joga van erre, hiszen ő tette a legjelentékenyebb alapítványt, no meg hogy ő értette meg igazán minden szavát, mert az öcsémuraméknál és az öcsémasszonyéknál bizony sok hullott az útfélre és a tövis közé.

De hát az öcsémasszonyok nemde nem csak olyan nemesasszonyok-é mint asszonynéni, s nyomorult utánzóknak kell-é őket tartanunk, ha az asszonynéni példáját követik?

És az ifjabbja veszít-e valamit kelleméből vagy tisztességéből az által, hogy szemérmes távolból vár egy nyájas tekintetet vagy köszöntést, és boldognak érzi magát, ha megnyerheti?

Azután a férfiak hódolat-nyilatkozatai következnek.

Talpárdi nagysága nem szól semmit, csak megrázza az ifjú kezét emberül, a mit az ifjú olybá vesz, mintha püspöke dicsérte volna meg.

Csont Ábel sem titkolja meggyőződését, hogy ha valamennyi vaskalapot, a ki a környéken van, összekalapálnának is, még sem nyomna a szívén annyit, mint a mai prédikáczió. Azt hiszi, ez elég is lesz neki a másik husvétig.

Nem késett Lábán János is kijelenteni, hogy akárcsak főtisztelendő Székács urat hallotta volna; mely megjegyzés az éltes Minekának annyira elviselhetetlen, hogy rögtön torkon kapja:

– Hohó juhász! Hát Józsa uramat a gólya költötte? Mert mikor Józsa uram el kezdett prédikálni, még a város végén is meghallották a szavát.

Azután megijedt, hogy a Józsa uramra való hivatkozással érzékenyen megsértette az új papot, biztatólag fordúlt feléje:

– No de kigyelmednek is majd megerősödik a hangja. Te pedig Lábán János, elmenj a Székácsoddal és ne kárhozkodtasd az igaz körösztyén embert.

A becsületes Dávid zsidó is meghozta elismerése adóját. Ő, úgymond, nem meri többé husvétban meghallgatni a tiszteletes ifjúurat, mert…

Nem mondta tovább, hanem azt tette hozzá: Akár csak a Lőw rabbit hallotta volna Nagy-Kanizsán, mikor először prédikált magyarul.

– Már pedig én csak a mondó vagyok – dörmögte szomszédjához egy távolabb álló atyafi, – hogy ebben a mi emberünkben kell valami nagy hibának lenni, mert különben a szentszék nem vetette volna miközibünk. Majd meglássa kend.

Ámbár Lőrincz újra karon fogta az ifjút, tovább hordozta az atyafiak között, bemutatta itt is, ott is, azután szétnézett; keresett valakit vagy valakiket.

A kiket pedig keresett, azok még nem érkeztek meg. Útközben megállapodtak a szent sátor és az ebédlő liget közötti pagonyban.

Lőrinczné asszony, balján Dínával, hevesen magyarázott valamit Ihárosi úrnak, a ki állott a hugomasszony előtt, mint fölvetett feje mutatta, daczosan, de mint égre emelgetett kezei a szétnyiladozott újjakkal sejtetni engedték, még sem egészen tiszta lelkiösmérettel.

– Dávid bácsi – szidta az asszony, szemeit törűlgetve – soha sem léphet hozzánk úgy, hogy bajt ne hozzon a nyakunkra. A múltkor bevetődik házunkhoz, s ott a következése…

– Egy derék fiatal pap.

– Az ám! Ellopták az uramnak a drága fegyvereit.

– Hát annak is én vagyok az oka?

– Persze hogy maga! – de nem merte tovább folytatni a történetet (melynek az lett a vége, hogy a fegyvereknek, melyeket ő Dávid úr látogatásakor lehányt a padlásról, a keselyűsi homokban lába kelt), hanem napirendre tért.

– Most meg közszemlére hurczolja a lányomat. Még azt hiszik, én fogadtam meg, hogy árulja.

Dávid bácsi újra fölemelte a kezeit.

– De gondold meg, kedves húgom! Mekkora veszteség lett volna erre az ártatlanra nézve, ha ő épen ezen alkalommal elmarad az ünnepélyről. Vajjon miről emlegetné meg ezt a dicső napot?

– No hiszen, van már miről emlegetnie!

– Köszönd meg asszony, hogy volt rá gondom. Még azt hitték volna, hogy el van tiltva a szent asztaltól.

Hanem mikor ezt kimondta, kapta is odább a fejét, nehogy a húgomasszony keze elhirtelenkedje a választ.

Jó volt az elővigyázat. A válaszra kész kezecske csak a híg levegőt fenyítette meg abban a térben, melyben imént Ihárosi feje állott.

– Menjen innen. Rá sem nézhetek.

– Jól van no, hát ne nézz rám! Hát te galambom kis primulám – szólt a leánykához – haragszol-e? Te se nézz rám, ha haragszol!

A kis primula rávetette kökény szemeit Dávid bácsira. Bizony, hogy haragszik.

Ekkor odaért Lőrincz úr Dombayval.

– Mi már ismerjük egymást! – mondá Dombay. – Hogy megnőtt azóta! – Elbeszélte Lőrincz úrnak az ismeretség történetét, azután hozzátette: – Én adósa is vagyok kegyednek; egy kézcsókot feledett nálam búcsuzáskor s most alkalmam van visszaadni.

Soha még sarjú leányt ekkora tisztesség nem ért. Szabadkozott is nagyon.

– Kölcsönt kölcsönnel kedves Dína! – mondá, ajkaihoz érintve a lányka puha kezét.

Lőrincz úr nagyot mosolygott a kis sváb leányka zavarán (sváb leány Lőrincz úrnak mind, a ki tud német írást), de neje nem igen örült a dolognak. Még hírbe hozzák a csetrest. Dávid bátyja, az a nagy paraszt elkezdte, ez meg itt folytatja, holott vályogházban lakik és kertészgyerekeket tanít.

Dombay szívébe látott az anyának és sietett fölhasználni az első alkalmat, hogy aggodalmait eloszlassa.

Mert mikor az ebéd vége felé járt, s kezdődtek az áldomás-ivások, a sok mindenféle jó kivánat között múlhatatlanúl elő kellett fordulni annak is, a mely így kezdődik:

«Rég megmondotta bölcs Salamon, hogy nem jó az embernek egyedül lenni…» mely rövid igazságból kiindulva, Mecseki úr szive teljességéből azt kivánja, hogy az ő szeretett papjának szivét fűzze minél elébb egy hű szívhez a legdrágább frigy aranyláncza.

Az erdő «éljent» harsogott egy csinos kis pusztai papné gondolatára. Mindenfelől ráestek Dombayra, hogy asszonyt ám a házhoz minél elébb. Különösen Pátróiné nagyasszony biztosította, hogy úgy fogja szeretni, mintha saját menye volna.

Dombayt a sok biztatás annyira elragadta, hogy többet is vallott a kellőnél. Szót szóra.

– Talán már van is valaki jegyben? – kezdé a nagyasszony.

– Talán! – felelt Dombay.

– A talán nem elég. Én őszinte és töredelmes vallomást akarok.

– Még nincs jogom ilyen vallomást tenni, mert «hátha» is van utána.

– Tehát a «hátha» betudásával! – szólt közbe Dína egy tányér dióskalácsot nyújtva át Dombaynak.

– Kegyed is kiváncsi rá? Egy feltétel alatt megmondom.

– Csak azt ne, hogy tovább ne adjam a titkot, mert ilyen feltételt el nem fogadhatok.

– Oh sokkal könnyebb. Ha kegyed ajánlkozik nyoszolyó-lánynak menyasszonyom mellé.

Dína tapsolt a koszorúlányságnak.

– Szivesen.

– És azt a gyöngyvirág-csokrot átadja nekem menyasszonyom részére.

– Legyen az övé. Tehát a titkos jegyes neve?

– Junda.

– Junda – ismétlé Dína s levette kebléről az illatos bokrétát és Dombaynak nyújtotta.

Leesett a kő Ámbárné szívéről. Az ő egyetlene megszabadúlt a mendemondától. Most már örült az iménti tisztességnek, hogy a kézcsók nem úgy volt adva, hanem amúgy.

*

Az áldomások után oszlani kezdett a közönség. Az urak és úri asszonyok egy csoportban lakására kísérték Dombayt.

Beléptek a világos, hűvös, gyér butorzatú szobába; ott biztatták, hogy ne féljen, jó dolga lesz köztük; a kondori vízhez nehezen jut az ember, de a ki egyszer ivott belőle, az nem tud megválni Kondortól. Olyan boszorkányos ez a kondori víz.

E közben Talpárdi félre intette Dombayt.

– Kedves papom! Nekem ugyan akaratom ellen történt idejövetele, de ha már itt van, isten hozta. Az az én patvarkodó Juczi néném olyan száz aranyat adott a fizetésére, a mi hetven esztendő óta pör alatt van, s lesz is még másik hetvenig. Hanem azért, hogy a hivatal rövidséget ne szenvedjen, a per lefolyásáig én fizetem önnek a kamatokat.

Átadta a hat aranyat. Aztán végig tekintett a szobán.

– Ez bizony szűk lakocska; ez a bolondos Ihárosi fújta fel semmiből. Hanem ne búsuljon. Én magam építtetek hozzá egy csinos szobát a húgomasszonynak.

Alig szabadúlt meg Talpárditól, elfogta Pátróiné.

– Kedves uramöcsém! Én száz aranyat adtam a papi fizetésre, de ez az én gyilkos öcsém, ez a kevély Talpárdi nem tudom mikor fizeti ki. Hogy tehát maga ne szenvedjen, a kamatokat én fogom fizetni a per lejártáig.

– De én már átvettem ezt Talpárdi úrtól! – szólt Dombay, eltávolítván a nyújtott összeget.

– Az annak a kevélynek a dolga, ez pedig az enyém. Ne szemérmeteskedjék uramöcsém, hanem vegye jó szívvel, a mit jó szivvel adnak.

Azután jött Lábán János a sóval, vajjal. Csont Ábel a méhkasokkal, mert ő adót nem fizet, hanem kiadja a kapitálist egyszerre. A bárányok, – egész kis nyáj, a sok apró liba, a mit a gazdaasszonyok hordtak össze, mint mondták azért, hogy annál hamarább hazahozza a feleségét, mert a libának asszony kell. Nem paphoz illő ludat nevelni. Az az igazi papné, a kinek százával nő a libája, pulykája.

Hogy megörül majd ennek Junda.

– Meg ám!

Épen most érkezik a csősz a levelével.

«Uram! Önnek ajánlata más körülmények között mindennél drágább lett volna előttem. Most szülőim emléke, testvéreim jövője, és annak a két öregnek, kinél menedéket találtunk, szeretete tilt azt elfogadnom. Kövessem önt, és elhagyjam testvéreimet? Kire, hová! Vagy magammal vigyem a pusztába? Mi lesz ott belőlük? Engedje meg, hadd maradjak én az én szegény kis árváimnak és az én öreg jó rokonimnak szolgálója. Feledjen ön. Ne emlékezzék meg rólam soha.»

Ez volt a Junda regéje.