VIII.

Robinson, szegény Robinson! Mit csinálsz te itt?

Oh te jámbor Máté! És még neked szokott fájni a szíved az emberiség szenvedései miatt, és vérezni egy-egy elhagyatott gyermek sorsán, holott nincs az az égi madár, a ki a te kiterjesztett szárnyaid alá kivánkoznék. Hogy beczézed, hogy simogatod őket, hogy megfördeted szavaid mézében a kit elől-utól találsz. Az persze tetszik nekik: de rád nem meri magát bízni senki, hiszen magadnak sincs miből élni. Az a leány téged szeret, mint leány szerethet, becsül, mint embert becsülni lehet, rád bízná magát és menne veled világtalan világig, még czipődet is fényesen tartaná, fényesebben, mint Józsikáét; de Józsikát nem meri rád bízni, hogy majd abból te embert faragsz, sem pedig Milikéjét nem meri kitenni annak az arkadiai boldogságnak, mely abban állana, hogy a te préczeptornak való bárányaidból a legpákosztosabbiknak napról-napra friss koszorúkat aggasson a birka fejére. Egy gróf megirigyelhetné azt a szerencsét, melyben te azokat az árvákat részesítenéd, napról-napra fejlesztvén értelmüket, képezvén erkölcsüket, erősítvén hitüket a gondviselő Istenben, de neki nincs bátorsága, vagy talán több a józansága, hogysem testvérei jövőjének a puszta homokjában és magányában merné letenni alapját. Ne kárhoztasd: igazat mondott, mikor azt írta, hogy marad az ő szegény kis árváinak és az ő jó öreg rokonainak szolgálója.

Légy gyakorlatibb kissé. Az a sok bárány (bizony nem válogatták ám neked a javát) mind elpusztúl harmadnapra, ha te akarsz lenni a juhászuk. Hivasd Lőcs Jónás uramat és számold át neki. Ha te úgy gondot viselsz az ő lelkére, mint ő a te bárányaidra, akkor Jónás gazdának jó dolga lesz a másvilágon. A libákat is add ki feléből valami kertésznének, legalább haláluk nem a te lelkedet fogja terhelni.

Azután tarts vizsgálatot málha-ládáid fölött. Ezek a te hajódnak a roncsai. Nem lehetne-e belőlük egy kis ladikot ábdálni össze, melyben a sík tengerre kivetődhetnél? Mert Európa igen messze van. Mindenekelőtt pedig ne feledd, hogy közeleg a május elseje, és a legények már holnap kezdik vagdalni a májusfának való sudarakat, melyeknek hegyébe nyárfalomb lesz erősítve, felékesítve piros kendőkkel és sárga szalagokkal, úgy lesznek leállítva a lány ablaka elé éjnek évadján. Eredj te is; kötözz össze három-négy póznát, szegezz a tetejébe egy széles deszkát és írd rá: Ferte opem misero Robinsoni. Állítsd fel azt a Nyöszörgő-halmon, hogy a ki deákul tud, el ne olvassa. Mert ez a te május-fád.

Robinsonabb vagy Robinsonnál.

Mert Robinson magára volt ugyan hagyatva, és épen úgy maga kereste magának a bajt, mint te: de utoljára is ő ura volt annak a világnak, a melybe jutott: te pedig a világ kellő közepén (mert nem Kój a világ közepe, hanem Kondor) vagy elszigetelve, a mint csak ember elszigetelve lehet. Köröskörül rakott tanyák füstölgő kéményei hirdetik, hogy mindenütt vidám tűz pattog a tűzhelyen, asztal készűl a házban, melyet boldog háznép ül körül; s a hol így nincs is, ott is van élet; káromkodó béresek, nyafogó gyerekek, patvarkodó feleség és jámbor gazda, a ki ürügyet keres, hogy beleköthessen az asszonyba, s legyen oka a házi kereszt elől Dávid zsidó barátságos levélszínje alá menekülni.

Neked mindebből az örömből csak annyi jut, hogy holnap vagy holnapután valami alkalmatosságon sorba látogatod ezeket a tanyákat és majorokat. Mindenütt töltesz öt percznyi időt, azután még tovább, mind a hetven nemzetes és tekintetes úrnál sorba tevén a dísz-látogatást.

Ha ezen túl estél, akkor vesd kezedet az eke szarvára és többet hátra ne nézz.

Pamlagjára dőlt s tovább folytatta szomorú elmélkedéseit. A közeli korcsmából átdörmögött hozzá a bőgő hangja. Egész éjfélig azt zúgta fülébe: Robinson, Robinson, Robinson…

Reggel felé elszenderedett, de csakhamar fölébredt.

A kelő nap első sugara szemébe sütött, arra ébredt fel.

Az ébredő ember első dolga szemlét tartani tegnapi gondolatai fölött. Ő is csakhamar megtalálta a fonál végét, melyre néhány fekete gyöngyöt fűzött tegnap. Ott következtek egymásután «Robinson», «Májusfa», «Ferte opem», azután a Junda levele, a visszaküldött gyűrü, azután multjának az a nagy széles tengere, melyen az ő kincsekkel megterhelt hajója a kondori zátonyra vetődött ki.

Azután az a késő bánat, melylyel megbánta a mit cselekedett, mely első éjtszakáját ezen a szigeten oly gyötrelmessé tette.

Nem jobb volna-e egyszerre mindennek véget vetni?

Ez volt az utolsó gondolat, melyre tegnapról emlékezett.

De minő más az ember lelke, mikor a keleti ablakán süt be a nap!

Gyáva önkéntes! el akarsz szökni az őrhelyről, hová senki sem kényszerített? És miért? Csak azért, hogy egy leány, kiről azt hitted, egyedül te tudod boldoggá tenni, nincs veled egy véleményen? Micsoda öklelő syllogismus ez? Ha vad emberré lettél, ne keseregj európai kisasszony után. Ez volt az első gondolata reggel.

Fogta a gyűrűt, melyet Junda visszaküldött, s szépen felhúzta annak a gyöngyvirágcsokornak a szárára, melyet Dína adott át a nyoszolyólányság foglalójául.

Ez tehát be van fejezve véglegesen. Ha a díszlátogatásból épségben hazakerülök, elkezdem az életet. – Lássuk csak.

Kezébe vette a naptárt és szemlét tartott a napok felett: melyik bírna legajánlatosabb külsővel a díszlátogatásra? De azok a napok olyan bunfordi szemmel néztek rá, egyiknek sem jutott eszébe feltartani az újját, hogy ő magára vállalja a bemutatás tisztét.

Hanem az ember, mikor vademberré lesz, első kötelessége magát lehetőleg ravaszszá idomítani, mert miként védekezhetnék különben az elemek és a hozzá hasonló vadak ellen sikerrel.

A naptár tanúlmányozása közben Dombay egyenes lelkén is talált egy kis hasadékot a ravaszság. Egy kis ártatlan ravaszság.

Unalmas história biz az egész látogatási parádé, – mondá – kedvetlenül tovább forgatva a naptárt s olvasgatva jámbor adomákat, míg végre azokat is megtanulta, és a vásárokra került a sor. Aba, Abony, Ada és a többi.

Mert egy vadembernek semmi sem áll annyira érdekében, mint azt tudni, hol mikor lesz vásár.

Kérem, ez nem tréfa. Mert lám Dombayt a tudományszomjnak éppen ez a neme segíti ki zavarából.

«Füzvár. Quasimodo-vasárnap.» Igy mondja a kalendárium.

Quasimodo-vasárnap; hiszen ez a legközelebb vasárnap; Fűzváron országos vásár lesz és a fűzvári vásárra Kondorról bezarándokol minden ember, a kinek lelke, lába vagy lova van. Ez lesz a legalkalmasabb nap az én látogatásomra. Oh te Quasimodo! Hogy nem tudtál rám kiáltani!

Jól számított. Mert Quasimodo vasárnapja reggelén a zászló-jeladásra csak Énekes Tóth Péter jelent meg az isteni tiszteleten gyermekeivel. Nem győzte csóválni a fejét a világ romlottságán, mely egy hívságos vásárt többre becsül egy szép éneknél.

Elénekelgették a szép éneket, Énekes Tóth Péternek jól esett tapasztalni, hogy az új tiszteletes csak úgy tudja könyv nélkül mint ő. Igazán tudós ember. Csak úgy prédikál ő neki egy magának, mintha az egész húsvéti közönség jelen volna. Húsz krajczárt vetett a perselybe örömében, holott húsvétkor csak tíz tellett a buzgóságból.

Isteni tisztelet után felkérte Dombay, hogy hordozná őt meg a tanyákon sorban, mert látogatásokat akar tenni, mit Péter gazda meg is ajánlott egy kis fejvakarás után, mert – úgymond – ez a csősznek volna a kötelessége. A legatust is az szokta vezetni az urakhoz.

Sorba vették a tanyákat.

Dombay nem győzte magasztalni a maga életrevalóságát. Áldotta Fűzvárt és a Quasimodo-vasárnapot, hogy nehéz tisztét így megkönnyítették neki. Sehol senkit nem talált otthon. Egy-egy éltes cseléd jött ki eléje, annak átadta névjegyét és sajnálkozva hajtatott tovább a keskeny sínű juhászkocsin.

Csak egyet nem vett számba. Tudniillik, hogy a kisasszonyokat nem szokták vásárra vinni, mert ott nem szokás divatczikkeket venni, hanem edényeket, ahhoz pedig jobban ért a mama, mint a kisasszony.

Ámbárék számára is készen tartotta már névjegyét, mikor a kocsi a komondorok tiltakozása ellenére bepördült s a tornácz előtt megállapodott, de csak vissza kellett a névjegyet csúsztatni a zsebbe még leszállás előtt, mert a tornáczon Dína vidám alakja jelent meg, mosolygó örömmel fogadva a kedves vendéget.

Belépett a leány után a házba. Dína Márton bácsit is leparancsolta s az emberséges birkás készséggel szót is fogadott. Ritkaság az ilyen emberséges leányzó, a ki megadja az embernek a becsületes nevét. Mint tudjuk, Uherszkó Márton volt a becsületes neve.

A tiszta szobában foglaltak helyet. A tágas kertre nyíló két ablak közötti kanapé előtt csinos szalon-asztalka, az asztalka közepén egy pohárban élő friss virágcsokor s a virágcsokor körűl az asztalon keresett rendetlenségben díszkötésű könyvek. Tompa Olajága, Tompa Virágregéi, Andersen meséi, Virágok a legjelesebb magyar költők válogatott műveiből, Kis nemzeti lant és egyéb gyémánt kiadású könyvecskék. Irodalmi bábúi egy kis leánynak, a ki szeret olvasni s a kinek apja bír is érzékkel az ilyen fényűzési czikkek szüksége iránt, de nem annyira tékozló, hogy nagyobb összegeket merne befektetni valamely «összes művekbe». Mert bárha Lőrincz úr Vörösmartyval nőtt fel és Petőfivel erősödött meg, de Petőfi nem adja alább magát egy kila búzánál, Vörösmarty pedig épen két kilát követel, azonkívül pedig két mérő zabot ráadásúl. Aztán nem is leánynak való a Petőfi.

Rövid beszélgetés után Dína fölkelt, kinyitotta szekrény-ajtaját s egy szép gazdag fehér koszorút vett elő és fejére tette.

– Nézze Dombay úr, én már készen vagyok a koszorúmmal, mikor teszem én ezt fel?

– Majd mikor mirtust is fűzünk a fehér virágokhoz kedves Dína, a mikor én kegyedet szívem szerént meg akarom áldani. Isten nevében.

– Hogy hogy kérem! Csak nem utasította vissza menyasszonya?

– De igen… engem… Tudja kegyed, mit neveznek kosárnak?

– Kosárnak? Ó az a csúf Junda!

– Ne bántsa kegyed. Én voltam az esztelen, mikor azt kívántam tőle, hogy osztozzék az én pusztai sorsomban.

– Hát mi kifogása van a mi pusztánk ellen?

– Alapos, melyet én is helyeslek s ha elmondanám, kegyed is helyeselné. Elég az hozzá, hogy a kegyed ajándéka kárba veszett, és én kénytelen vagyok azt visszaadni. Noha hervadottan.

– Nem, nem! Nem fogadom vissza, – felelt a leány, – én azt a kegyed menyasszonyának szántam, s azénak kell lenni. Csak én beszélhetnék azzal a Jundával!

– Az már nem változtatna a dolgon, – szólt elmélázva Dombay, – s a kegyed ajándékának nem lesz gazdája.

– De azért nem veti ki Dombay úr úgy-é? Majd meglássa, meglesz a gazda. Igérje meg, hogy megőrzi mindaddig, míg menyasszonyának nem adja.

– Ezt könnyű megigérni, ha kegyednek kedvére van – felelt Dombay – s bucsút vett a leánykától, a ki kikisérte vendégét, s midőn a kocsi kigördűlt az udvarból, visszament szobácskájába és összetette kezeit.

– Oh az a csúf Junda! Az az ostoba Junda!

*

Dombay azután még folytatta s be is végezte látogatásait. Sehol sem kellett a névjegyeket személyével helyettesíteni.

A korcsmát utóljára hagyta. Ott sem találta a kit keresett s a bérlőnével váltott néhány barátságos szó után alkonyat felé hazatért.

A tornáczon üldögélve találta Dávidot.

Tudniillik a zsidót és nem Dávid urat. Oh, Dávid úr, mint a ki jól végezte dolgát, pihen és nagyokat nevet magában a szerencsés ötleten, melylyel lefőzte a bárgyú tarhalmiakat, és embert hozott Kondorra. Ő tette Kondort ekklézsiává; csak az fáj neki, hogy nem dicsekedhetik vele. Egész furfangja titok.

A bérlő felkelt s tiszteletteljesen köszönt az érkező lelkésznek.

– Ha terhére nem vagyok önnek, átléptem mint szomszédhoz illik, meglátogatni a szomszédot. Új embernek, magános embernek sok mindenre van szüksége, s ha egyéb nem, egy jó szó is jól esik. Szivesen felajánlom, a miben szolgálatára lehetek.

Az ifjú megrázta a zsidó kezét.

– Köszönöm, szomszéd úr! Már az ajánlat is nagy szívesség, mit én hasonló ajánlattal viszonzok, bár tudom, hogy a kölcsönben én nyerek. Most mindjárt első lélekzetre is két kérésem van.

– Előre is tartsa ön teljesítettnek.

– Egyik az, hogy küldje fel holnap gyermekeit. Megkezdem a tanítást, mert únom a tétlenséget.

– Ön vesződnék az én gyermekeimmel? Én ezt a dolgot tréfára vettem. Kezdődik a nyár s ilyenkor lehetetlen a rendes iskoláztatás.

– A ki itt lesz, tanúl. Ön, tudom, becsüli a tanulás hasznát, azért kérem, küldje a gyermekeket.

– No ez szép kérés öntől, mely engem tesz önnek adósává. Remélem, a másik ellenkező természetű lesz.

– Igen. Látom, ön a pusztának a mindenese, s önnél kapható mindaz, a miért városban tíz üzletet kell befutni. Adjon ön nekem deszkát és léczeket, a mennyire szükségem van, jutányos áron és törlesztésre.

– Szivesen uram, a mennyi kell. De szabad kérdenem, mi czélra?

– Ezt a hajlékot lepadoltatni, téli ablakokkal s tisztességesebb ajtókkal ellátni és az iskolateremben egy olyan a milyen kathedrát felállítani.

– Nem jobb volna, ha rám bízná ön az elkészítését? Én az asztalossal olcsóbban tudnék alkudni.

Az asztalossal már megvan az alku, csak deszka kell hozzá.

Dávid megigérte a deszkákat s távozott.