IV.

Ihárosi beporozta az aláírásokat, borítékba zárta a hitelesített díjleveleket és beküldötte a postára, czímezvén az x-i kollegium Rektorának. Másfelől csőszök által felrendeltette a pusztában lakó mindenféle szegénységet, a zselléreket, kis bérlőket, gányókat, juhászokat, gulyásokat, még pedig feleségestől. Gyűlésre. Birság alatt nem szabad elmaradni senkinek.

A szegénység örült, hogy ő is bevétetett az alkotmány sánczaiba és életében egyszer ő is tarthat familia-gyűlést. Fel is gyűlt szép számmal; az asszonyok is mind. Hogyne! olyan drága úrnak a szép szavaira, mint a Nemzetes Uram!

Könnyű itt gyűlést tartani, mert úgy hallgatják a Nemzetes urat, mint az angyalt. Aztán itt nincs se Mecseki, se Mineka. Maga Dávid úr elnök is, jegyző is, szótöbbség is, általános felkiáltás is. Egy személyben.

Elmondta nekik, hogy a familia miben fáradozik. Hogy milyen lelkes alapítványok történtek. Csak maga Pátróiné száz aranyat adott. Talpárdi nagysága egy egész granáriom buzát, melyből takarékmagtár lesz, hogy a szegénynek sohasem lesz szabad ezután megszorúlni élet dolgában, mert onnan mindig kaphat, a mennyi kell; hogy lesz tanító, a ki elé járathatják a gyereket télen. Voltak ugyan, a kik azt követelték volna, hogy nyáron is, de ő erre halálig rá nem áll, inkább abba hagyja az egészet, mert ki őrzi akkor a libákat? Lesz, a ki elénekeli és kikiséri tisztességesen a halottakat. – A tanító fizetését a familia vállalta magára, mert ahhoz csak birtokosnak van jussa, így tehát a nem-birtokos lakosokra semmi egyéb teher nem járul, minthogy nehány ezer vályogot megvetnek és a fundamentomhoz való követ kiássák, kirakják… S mivel a jelenlevő embertársak általános hallgatásából örömmel konstatálhatja az indítvány egyértelmű elfogadtatását, – ebben az értelemben enuncziálja és improtokollálja a végzést, a jelenlévők neveit is bejegyezvén.

Akkor elővett egy üres paksamétát s abba a jelenvolt embertársak neveit bejegyezte mind. Diktálták a neveiket nagy örömmel s törtettek előre, hogy ki ne találjanak maradni a lisztából.

– Most már kedves magyar-embertársaim, válaszszanak önök magok közül két érdemes embert, a ki a jelen gyűlés nevében a familia-gyűlés elnökénél, Ámbár Lőrincz úrnál hálás köszönetet tolmácsoljon. Ajánlom e tisztre Lőcs Jónás és Kezesménes Lukács embertársakat. Ők tudnak szépen beszélni.

– Igen is, kérjük szeretettel, – felelt egyszerre a két becsületes arczú galambősz öreg, – tudunk mi az urak nyelvén, mert sokat forgottunk urak között; abban vénűltünk meg. (Hirhedt lókötő volt mind a kettő.)

– Már most barátim, elbocsátom önöket áldásom kiséretében. E napon oszlopot emeltek önök maguknak; a kor embereinek és a felvilágosodás fáklyavivőinek lenni magukat megbizonyitván. Ez a lap – s felmutatta a paksamétát – a késő századokra hirdetni fogja azon nagy lelkek neveit, kik önként és minden rábeszélés nélkül szivöket-vérüket felajánlották a népnevelés országára. Tehát a jövő hétfőn minden háznéptől egy ember ezennel kirendeltetik vályogot vetni, illetőleg követ ásni a kerek tóból. El ne maradjon senki, mert az aztán nem az én szégyenem lesz ám. Azt megmondom. Itt van felírva mindenki neve, a ki ajánlkozott. Senki sem volt vele kénytelen. Hát a ki mit magától igért, bolondot én belőlem ne csináljon ám! Mert én nem vagyok gyerek. Jó békességet kívánok önöknek!

A szegény emberek így nekibiztatva, másik héten hozzáfogtak a vályogvetéshez. Az erősebbje ásta a tó fenekéről és rakta köbökbe a terméskövet; munkaközben egy éltes özvegy juhász még arról is suttogott, hogy van neki száz forintja, ő azon harangot vesz, de nem adja addig oda, míg meg nem hal, hogy ő rá huzzák meg legelőször. Ihárosi támogatta őket erkölcsileg; el-ellátogatott hozzájuk, mesélt sokat, kérdezősködött a családjaikról, tüzet kért tőlök, dohányt adott nekik. Csupa jóság volt.

Mikor a vályog megszáradt, a kő köbökbe volt rakva, akkor figyelmeztette az embertársakat, hogy jó lesz ám sietni a behordással, mert az urak csak azt lesik, mikor lesz minden készen; egyszerre itt teremnek a szekereikkel s behordatják egy nap alatt mind, hogy a kész munka dicsőségével dicsekedhessenek. A szegény emberek aztán – be sokra lehet velük menni egy kis hazudozással! – elővonszolták az igáikat, gebéiket s behordogatták a falanyagot a fundusra.

Vályogbehordásra a kollegiumból is megérkezett a válasz. Dávid úr nagy kiváncsisággal bontotta fel. Ki lesz, mi lesz, hány éves diák lesz? Micsoda ember az apja? Mert ezek mind lényeges kérdések egy világba lépő ifjúra nézve.

Majd kiszédűlt a karos székből, mikor az első sorokat átfutotta. Hihetetlen az, hogy ennyi áldozatkészségre ilyen választ adhasson művelt ember. «Hogy ilyen fizetésre az ifjak nem vállalkoznak, hanem ha a Tekintetes Familia a készpénzfizetést pengőben megajánlja, a vékabuzák helyett ugyanannyi mérőt ád, a kibocsátandó ifjúnak – míg háztartását berendezheti – sorba főzet, azonkívül a földjeit megszántatja, magot bele a tanító adván…»

– Huj, huj, huj! – szörnyűködék Dávid úr, – nem olvasom tovább, mert itt még koszorús füge is következik. – Nem is olvassa.

Hanem hirdet rögtön rendkívüli gyűlést rendkívüli tárgyban s ott eredetiben felmutatja a példátlan levelet, melynek örül Mámög és Mineka, mert imé, nem kell semmi erőt kifejteni a czél agyonütésére, minthogy magától is meghal. A Kikőhuznyiak pedig képmutató fájdalommal forgatják szemöket Dávid zsidó felé, hogy ők megtettek mindent, lássa a Dávid a többit is. Látja is és becsületes arczán világosan olvasható a komoly aggodalom. Mi lesz már most az ő gyermekeiből, a kik három hónap óta mindent elfeledtek s most nagyobb gonosztévők, mint akármelyik magyar gyerek.

– Az én ifjuságomban, – panaszkodék Dávid úr – mindig tekintettel volt a kollegiumi professorátus az előkelőbb helyekre; megválasztotta a java ifjakat, hogy becsületet valljon velük. Most pedig még azt merik ide írni, hogy csekély fizetés! Hát hiszen nem adhatunk neki viczispáni fizetést! Hát mire valók a kollegiumok, ha tanítót sem kapni belőlük? De panasszal nem segítünk a dolgon. Ha már mindenünk megvan, a mi kell, nem hagyjuk összeomlani a szép épületet. Tennünk kell. S ha méltóztatnak elfogadni, az én véleményem az, hogy vagy közakarattal neveljük az alapot a kollegium kivánatához képest…

– Dejszen! Új terhet nem vállalunk. A mit igértünk (egy ráta fa), álljuk, de tovább nem megyünk – zúdulnak fel a Minekák.

– Magam is ezen nézetben vagyok – fordítá Dávid úr a köpenyegét, – de méltóztassanak meghallgatni véleményem másik részét is. Tulajdonképpen nekünk nem tanítóra van szükségünk, mert az csak egyoldalú szolgálatot tesz, azt is csak télen, holott mi egész esztendőre fizetjük. Mit gondol a Tekintetes Familia, ha már ennyi áldozatot hoztunk: kő, vályog behordva, tessék megnézni, nem jobb volna-e papot hoznunk? Lévitát, azaz: adminisztrátort, azaz: lelkész-tanítót, a ki tanít is, prédikál is. Hiszen erre a fizetésre akármelyik káplán is eljön, mert jobb, mint a legjobb káplánság. Itt élhet tanulmányainak, maga ura lesz, senki asztalát sem kell neki terítgetni. Előre kikötjük, hogy független és önálló adminisztrátor lesz, akár püspöknek hivassa magát. E czélból csak a papi szolgálatokért járó díjakat kell a díjlevélbe iktatnunk. Punktum.

– És egy két tornyú bazilikát a Nyöszörgő-hegyre iktatnunk. Punktum. – Dörmögte Csont Ábel.

Ábel úr megjegyzése ezúttal rosszaló zúgással fogadtatott. Mindenkit elbájolt a Dávid úr ötlete.

– Kár a szent dolgokkal tréfálkozni! – vágta vissza Dávid úr. – Én a tisztelt atyafi úrtól egészen mást vártam. Azt vártam, hogy ezen javaslat után ő is meghozza a maga fillérét az oltárra, és saját foglalkozásának gyümölcséből egy-két itcze mézet, mely nélkül papi fizetés nem is képzelhető, lelkesülten felajánl; annyival is inkább, mivel közülünk neki van legtöbb oka sajnálni ezen hivatal hiányát.

Ezen utóbbi megjegyzés nem volt nagyítás. Ábel úr a környék minden papjával hadi lábon állt. Szidta az atyákat úton-útfélen pataki diáknak, debreczeni diáknak. Nem is kereszteltetett az ortodox kokczéjusokkal, hanem hármat-négyet összevárt, akkor szekérre rakta, felvitte Gömörmegyébe Uza-Panyitra, a hol, részjószága lévén, pátrónus volt, ennélfogva a panyiti papnak kötelessége volt minden ellenséges érzület nélkül keresztelni meg a kis patrónusokat és patrónákat.

Most ezek és az ezekhez hasonló viszontagságok eszébe juttatták Ábel úrnak, hogy nemcsak az életnek, hanem a halálnak is van angyala, mely utóbbi, ha be talál köszönteni, messzi lesz Panyitról hozni papot. Ezekkel a vaskalaposokkal pedig akkor se lehet birni, ha helyükbe megy az ember, hát ha még kocsira kell őket rakni. Förhécztelen kocsira fel nem ül az egy se. Már pedig ő a csézát be nem küldi nekik, hiszen maga sem jár rajta, mióta az asszonyt haza hozta. Mégis jó volna, ha helyben volna az alkalmatosság. Kezdett olvadni szívéről a következetesség zuzmarája, s már-már ajkain volt a méz, mikor Ihárosi újra kezdte.

– Sőt megvallom, hogy midőn énnekem e szerencsés gondolatom támadt, ugyanazon pillanatban gondnokra is gondoltam, még pedig egyenesen Csont Ábel úrra, mint a ki úgy képzettségénél, mint törhetlen jelleménél fogva hivatva van a leendő lelkész hierarkhikus czélzatainak gátot vetni.

– Mit! Hogy én gondnok legyek? – zúdult fel Ábel úr. – Inkább a pusztából is kiköltözöm. – Megrázta magán a subát és odahagyta a gyűlést.

Ihárosi tudta, hogy a ki a megtiszteltetés elől kiköltözéssel fenyegetődzik, annak a szive fájdúlna meg, ha szaván fognák; másfelől azt is tudta, hogy a megtámadott ügy élére mindig legczélszerűbb annak legnagyobb ellenségét állítani, mert ha oda áll, bizonyosan dülőre húzza. Ezen bölcs okokból tehát keresztülvitte az eltávozott úrnak gondnokká választását, még pedig főgondnoki czímmel, hogy a falusi kurátoroktól megkülönböztetődjön. (Ne tessék deresre húzni ezt a szót. A mai hívságos évad ugyan nem használja, de a debreczeni codex, úgyszintén a debreczeni civis is halálig nem hagyja.)

Azután választatott még hét presbytert, a kik a jövő tavaszi egyházi gyűlésre, élükön Dávid úrral, testesületileg1) fognak elmenni. Papot kérni az atyáktól, miután egyházunk szervezve van immár.

Addig pedig vegyük le szemünket Dávid úrról. Hadd folytassa erkölcsi támogatását, mely abban áll, hogy meghozat Posnertől egy 152-ik számú vonalozott könyvet, azt elnevezi aranykönyvnek és abba bejegyzi mindazok neveit, a kik «e mi zsenge egyházunk megalapításához járultak», megjegyezvén, hogy ez eszme Siró János és Uherszkó Márton becsületes birkások elméjében fogamzott meg. Ezek neve fénylett első helyen, azután jött Dávid zsidó, úgy tovább végig a polyvaáldozókig és vályoghordókig, a kik ríttak örömükben, mikor tudtukra esett, hogy a könyv már most be lesz terjesztve a szent székre örök emlékezetnek okáért.

Hathatós fegyver volt ez Dávid úr kezében. Kéz alatt hirdetgette, hogy van annak a könyvnek egy másik lapja is, mely II. résznek, azaz: feketekönyvnek neveztetik, melyben viszont azok nevei adatnak át a késő századok megvetésének, a kik a szent ügytől hidegen visszavonúltak.

Így az aranykönyv, meg a feketekönyv rakják naponkint sorra a vályogot, keverik a sarat, hordják a nádat, a meszet, az épületfát. A hol a könyvek nem segítenek, segít a furfang, a magasztalás; a hol ennek is kötele szakad, Dávid úr nyakára jár az atyafiaknak, zaklatja őket deszkáért, költségért, ajándékért, fuvarért. Azok szidják, rútolják, Dávid úr nem marad adós. Egy pár rozzant ajtóért még Mecsekit is megrekvirálja. Hát ne tessék kicsinybe venni, drága Talpárdi úr, azt az erkölcsi támogatást, mert azt feleli rá Dávid öcscse: «Csinálja utánam urambátyám, majd én megfizetem a harmincz mérő búzát meg a száz forintot. Nem volna jó dolgom, ha a magamét fogyasztanám, míg mást húzhatok. Magamat mindig megtalálom.»

Utoljára is ez az úr egy furfangos fukar, a ki csak szóval tudja; egy bohó majom, a kinek kedve telik benne, hogy macskákat keressen a maga mulattatására. Majd meglátjuk.

És ez az egész Tekintetes Familia, mely torkig úszik a bővségben, de isteneinek csak a hulladékokat áldozza, egy értetlen földhöz tapadt nép.

Nem, tisztelt olvasó! Ez a familia egyenesen azoktól az ősöktől származik le, a kik – Csont Ábel nyelvén szólva – egykor azt kiáltották: «Vitam et sangvinem, sed avenam non. Éltünket és vérünket, – de zabunkat nem.» Azért a zabbal sem maradt adós. Csak várjunk egy kicsit, Ihárosi jól ismeri őket, s tudja, hogy a fát sem vágják le egy vágásra, hanem a ki Á-t mond, majd B-t is utána mondja. Ő erősen hisz a B-ben.

Dombay Máté