II. (Fatemplomok.)

Azt mondja az írás: «A ki tornyot akar építeni, üljön le és számlálja meg a költségét.»

Ennélfogva alig van valami könnyebb munka a világon a toronyépítésnél.

Minthogy pedig a templom rendesen csak felényi magasságú, mint a torony, ebből szigorúan következik, hogy a templomépítés meg épen felényi munkával jár, mint a toronyépítés. Ennek csak le kell ülni, addig van. A munka másik fele, a pénzszámlálás egészen fölösleges, mivel az a toronyra tartozik.

A pénz! Hisz azt álom beszerezni.

Gyakorlatlan pap és kurátor rendesen úgy szerzi be, hogy először megcsinálja az épűlettervet, nem nagy arányokban, nem fényes kiállítással, a mint emberi szemnek tetszenék, hanem egyszerűen, gazdálkodva, az egyház népességéhez, igényeihez, vagyonerejéhez mérten, a mint Istennek tetszik; azután elkészíti a költségvetést, akkor azt kérdi a néptől: «Atyámfiai! akartok-e építeni? Akartok, mert kell? No ha akartok, hát minden telekre esik 50 forint, azonkívül minden lélekre 5 forint: elfogadjátok-e?»

Hogyne fogadnák el! Négy esztendő múlva azután ott ragyog ki a falu közepéből a fehérre meszelt bádogos torony. Szemefénye a falunak.

Hasonló együgyű eljárás az is, mikor valaki (pap vagy kurátor) kocsira ül kora tavaszszal, ellátogat a környékbeli uradalmakba, kiókumlálja, hol lesz letakarítani való rét, vetés, nyomtatni való gabona, kapálni való kukoricza, kivágni, hajóra szállítani való erdő nagy mennyiségben, és azt felvállalja mind községe nevében. Az uradalmaknak jó, mert helyükbe megy a sok munkás hangya s néhány nap alatt letakarít mindent, míg tiszttartó úr bodros füstfellegbe rejtőzve vigan olvassa a munkaerő-kalamitásról írt vezérczikkeket, melyeket Kiskun urak írnak a «Hon»-ban. A falunak is jó, mert nagy összeg pénzhez jut könnyű szerrel (az az áldott «sok kéz», az a szent «közakarat» az, a mit könnyű szernek neveznek), és megint csak elkészűl a szép fehér, bádogos torony, mely még az ötödik faluba is eltündöklik.

Hanem vannak praktikusabb emberek is. Tornyot kellene építeni? Igen, de ahhoz pénz kell. Kivetni vagyonarányban vagy fejszámra: ez könnyű, de beszedni ki szedi be? Minden kivetésnél jobb egy okos gondolat. Először is folyamodunk a főtiszteletű szuperintendencziához, a hol köztudomás szerint leveses kanállal mérik a pénzt. Azután ott vannak az egész környéken az áldozatkész delnők, kik fáradhatatlanok a női munka készítésében. Házisipka, óravánkos, székvánkos, pamlagvánkos, varróvánkos, gyufatartó, gyöngy-fogvájó, gyertyaellenző, hímzett képek, csinált virág, keztyű, harisnya, kiolvasott regények stb. stb. mind nélkülözhetlen házi eszközök és az egész ország közönsége bizonynyal örvendeni fog az alkalomnak, mely reményt nyújt neki az ilyen czikkek elnyerhetéséhez. Annál fogva, miután a fenn (elismerjük hiányosan) elősorolt czikkek a környék delnőitől beexequáltattak, megkerestetik a nagyméltóságú magyar királyi nem tudom melyik miniszterium, egy jótékonyczélú sorsjáték illetékmentes engedélyezéseért a kegyesdombi templom javára; nemkülönben megkerestetik az áldozatkész typographus, Szilády László úr is Kecskeméten, ötvenezer darab sorsjegynek mérsékelt díjért, – de díj nélkül is elfogadandó kiállítására, s végre az ötvenezer sorsjegyből negyvenkilenczezer-nyolczszáz darab a szuperintendenczia 249 lelkészéhez (maga az építkező egyház is kétszázat megtartván) kétszázanként azon szíves kéréssel menesztetik szét, hogy a küldött sorsjegyeket ismert buzgóságánál fogva ismerősei között 50 o. é. krajczárjával elárusítani és a bejött pénzt (a netalán el nem kelt sorsjegyekkel együtt) záros határidő alatt hivatalos úton visszaküldeni ne terheltessék. Megjegyeztetvén, hogy a hivatalos levelet a posta ingyen szállítja, csak azt kell ráirni: Hivatalból.

Ebből bejön 25,000 forint kerek summa. Ez a világon a legszilárdabb alap, melyre templomot lehet építeni.

A legeslegpraktikusabb emberek azonban nem csúsznak-másznak sem a delnőkhöz, sem a jó öreg Szilády Károlyhoz (mivel úgy is meghalt már), hanem egyenesen csak a nagyméltóságú magyar királyi helytartótanácshoz (melyen kívül egyéb guberniumot nem ösmérnek) folyamodnak kéregetési engedélyért. Mely minden nehézség nélkül megadatván, őszszel kiválasztanak 12 pár épkézláb embert, kiknek telente úgy sincs otthon semmi dolguk, ezeket szétküldözik az ország minden provincziájába egy-egy rubrikázott könyvecskével, melynek második lapján olvasható a helytartósági engedély, első lapján pedig a helység pecsétje az elmaradhatatlan szántóvassal, csoroszlyával, nappalt holddal és csillagokkal tetováltan, alatta az öregbíró, ifjú Nagy-Dani-Papp-Máté-János aláírása; hát hogy ne volna hiteles? A tizenkét ember nyakába veszi a tarisznyát és az országot, kérlelhetlenül megsarczol minden falut, harmadik esztendőre aztán hazakerűl, mint a mesebeli kakas, viszi a sok pénzt, a miből majd a templom épűl. Ha nem elég, megkisértenek egy második, aztán egy harmadik expedicziót is. Némelyiket már messziről megismeri az ember. Nini, hát kigyelmetek már megint templomot építenek?

A kinek a fentebb elősorolt módok közül egyik sem tetszik: az folyamodhatik még könnyebb módokhoz is. Mázsás gyereket, kétfejű csirkét, hatlábú borjút mutogatni építendő templom javára, mind igen jövedelmező vállalat. S ha ilyesmit az aberrans természet nem produkálna: megteszi egy pár tengeri malacz is. Ki ne buzdúlna egy tengerimalacz sivítására? Az utolsó krajczáromat odaadom, csak én tengerimalaczot láthassak.

Mi azonban itt a Dráva partján – nem hiába tart a világ együgyűeknek – megmaradunk a két első mód mellett, legfeljebb folyamodunk a főtiszteletű szuperintendeneziához kharitativumaink elengedéseért, mely a három lelkes aljegyző összmunkálata folytán rendesen meg is adatik, nem értetvén bele az iskolai p.-kros adó.

Akkor hozzáfogunk az építéshez. Nem építünk nagyobb hajlékot, mint a melyben kényelmesen megférünk vendégeinkkel együtt, a kik innepelni jönnek hozzánk; nem szebbet, mint a minőt erőnk enged. Bízvást ráírhatjuk: «Épűlt helyben», mert senki idegennek nincs benne egy krajczárja is. Mi a magunk szegényei vagyunk: a másé nem.

(Sorsjegyek, lutri, szerencsekerék, hűhó, lárma, dobszó, hajsza, sültgalamb nálunk nincsenek feltalálva.)

Természetesen ma már minden kőből, téglából, boltozatra, gonddal, csinosan, ízléssel, mert lehet és szabad.

Hajdan, mikor nem lehetett és nem volt szabad, – – – akkor sem hagytunk kifogni magunkon.

Minden falu határában volt pompás őserdő. Az erdőben remek szálfák. Ezekből a szálfákból kerűltek az épület rámái, vastag talpak, temérdek oszlopok, izmos gerendák. Az oszlopok közeit befontuk sövénynyel, azt betapasztottuk sárral, a sárt bemeszeltük fehérre. A tető befedésére termett szalma. Bántuk is mi, hogy nem volt szabad téglából építeni? Az isten ilyenben is meghallgatta könyörgésünket. Ha a földesúr rosszat álmodott s ráfogta, hogy nem jó helyen van, szétszedtük és odább vittük. Ha épen elfoglalta vagy elpusztította… Ugyan mit csinál a madár, ha pajkos gyerek elszedi a fészkét? Ujat rak, még csak nem is panaszkodik. A rombolási erőszakon győz az alkotási ösztön türelme. Mi is azt tettük.

Ti rögtönzött szent sátorai atyáink földi bujdosásának! Ti szalmafedelű faalkotmányok, melyeket ama bujdosó kor pihenéstelen buzgósága összeszerkesztett, újra lebontott, hogy más helyen ismét összerójjon! Ti rövid időre számított hajlékai az egyház czölöpkorszakának, melyeket ma már a kőkorszakban, mint az árvagyermek sírját semmi nyom, semmi rom, semmi ásatag nem jelez – mintha az a kor, mely összerótta, tovább vándorolván, magával vitte volna legutolsó darabját is…!

Ha szemem világát elveszik kevély tornyunk aranyozott gombjai, vagy kifárasztják Ócsa és Decs magas boltívei, emlékezetem a ti virágos mennyezeteitek alatt keresi fel édes otthonát. Az én bölcsőmet még a ti árnyékotokban ringatta egy angyal szent keze, az én ifjuságom első emelkedésének a ti falaitok voltak serkentő tanúi.

Fatemplomok, fabástyák.

Mikor Xerxes százezrei Görögországot elözönlötték, az orakulum azt tanácsolta a görögöknek, hogy fabástyákban védelmezzék magukat. A görög elértette, mi az a fabástya, hajókra szállott, megvívott a persával, megverte, elkergette.

Ilyen fabástyáink voltak nekünk a fatemplomok az artikularis világban.

Mi is sok mindenféle világot megértünk már, de az atyáinknak még többfélében volt részük. A sokféle között legnevezetesebb volt az artikularis világ.

Micsoda világ volt ez? És ki teremtette? És hány napokon? És mikor? És miből?

Kezdetben teremtette a soproni diéta; 1681-ben; Sok napokon; Reaktzióból; Sok huzalkodással.

És minekutánna megtekintette volna, valamit teremtett vala, imé igen rossz vala.

Akkor magára hagyta, hogy szédelegjen, a hogy tud.

De nem. – Szabott neki törvényt is.

«A protestánsoknak adassanak vissza elfoglalt templomaik. De csak azok, a melyeket a protestánsok magok építettek. De ezek közül is csak azok, a melyek katholikus szertartással felszentelve még nem voltak.»

Nesze semmi, fogd meg jól.

Soha még ez a jó magyar példabeszéd fényesebben illusztrálva nem volt.

Mert hát építeni bizony nem igen építettünk mi Mohácstól a soproni diétáig semmit; a mit építettünk is, azt nem igen irigyelte meg senki. A Mohácsot előző időkből pedig valamit pretendálni a legbátrabb rabulistika sem mert volna. De nem is volt nagy szükség az építkezésre. Boldogúlt atyáink falustól és földesurastól egy szép reggelen kitűzték a torony hegyére a kakast; a plébánost, a ki egyebet sem tudott, csak áldani, áldani, áldani, elkergették, s fogadtak helyébe prédikátort, a ki igazán meg tudta mosni a fejüket minden vasárnap két álló órahosszáig, de tudott velük énekelni hatalmas zsoltárokat…

Szépen bele ültek a készbe.

Később a földesúr mást gondolt, kezet adott Szelepcsényinek vagy Pázmánnak; attól fogva a kakasnak nem volt maradása a torony tetején, de még a prédikátornak sem a faluban. Az árván maradt nyáj kiszorúlt a templomból: de makacsúl ragaszkodott tradiczióihoz és szívósan hitéhez; kesergéseivel, instáncziáival fárasztva urat, megyét, palatinust és felséget.

Világos, hogy övék volt az a templom száz és száz esztendő óta, de mégis csak nem ők építették azt, – így hát semmi joguk hozzá a soproni diéta szerént.

Jó lutheránusok, – noha bizony ők fejtették ki a nagyobb erőt, a szívósabb ellentállást, – jobban meg voltak akadva, a nagyobb veszély őket fenyegette; ők keze ügyiben voltak a császárnak, földesuraik egyrészt a császár hűségén voltak és a végkövetkezésig vitt földesúri jogot (cuius regio, eius religio, – ki ura a földnek, ura a vallásnak) következetlenség nélkül nem is igen tagadhatták, mert hiszen ez a csudálatos elv németországi uralkodó testvéreik találmánya volt.

Ellenben a Kálvinus trombitásai – mint Pető Gergely nevezi őket – a nagy alföldi síkságon izmos városokban vagy a török szomszédságában, bele gyökerezve földjükbe, hitükbe, templomaikba, (akárki építette is) nyugodtan várták vagy nézték a történendőket; s arról sem vettek tudomást, a mi dunántúli testvéreikkel történik.

Ó azok a mi ártatlan atyáink! Ők csak martyrok és gályarabok tudtak lenni mind! Ők sohasem erőszakoskodtak, sohasem foglaltak, sohasem üldöztek! Ők sohasem vetemedtek visszatorlásra plébánosok és szerzetesek megkötözésével, tömlöczözésével, sanyargatásával! Durvasággal, kegyetlenséggel?

Nem??

Hát nem.

Túl a Mátrán, a Bodrogon, a Királyhágón, ott, a hol a földesurakat, a fejedelmeket politikai tekintetek sarkalták, – ismerjük a történetet.

De bent Magyarország szívében, a Dunától a bihari hegyekig, a Jász- és Hajdú-síkságtól a Marosig, hol fajunk tisztán és elegyületlenűl, távol minden közvetlen földesúri, vagy papi befolyástól, egy parasztbíró bölcsesége alatt élt, mondjatok esetet, hogy ez a faj egymást háborgatta volna! Megfért mindegyik a maga oltárai körül, és nem aggatott a másiknak, sőt sokszor megfért mindkét fél egy födél alatt évtizedekig, mint Kecskeméten; s mikor elváltak, a helybenmaradt segítette a kiköltözöttnek megépíteni a hatalmas nagy templomát, szebbet, mint a magáé és nem irígyelte neki. Máig is büszke rá. A hivatalokat bölcsen megosztották. Bíró, hat esküdt egyik részről, főnótárius, hat esküdt másik részről.

Ez a türelmesség, – nem, több mint türelmesség – ez a szeretet, felekezeti jelleg ez?

Nem! Édes szép magyar népem, ez a te faji jelleged. Daczczal, ha kell és mind a vérig megállani hited és tradiczióid mellett, de nem háborgatni mást a magáéban, ez a te erényed; ebben az egész nagy Európában egyedül a tied. Neked nincsenek se máglyáid, se gályáid, se vecsernyéid, se Bertalan-éjeid. (Írmagúl tartogatsz egy kis «comburantur»-t. Büszke is vagy rá, emlegeted is.) A Caraffákat sem te szülted. Sok nagy bűneidért meglátogathat az Isten, de azért az egy erényedért megáld. Akár kereszt alatt, akár csillag alatt állj, akár mystikus homályú boltozatok alatt térdepelve zengjed, akár rettenetes ablakú és teméntelen alacsonyságú falak között egyenesen állva harsogd dicsőségét teremtő Uradnak: ezért az egyért megáld tégedet. Áldjon is meg!

Hanem a szegény Pannonia. A Duna és Dráva áldott köze: ott bizony nem magadon állott a türelmesség. Maroknyi falvaid kápolnácskáit hiába öltöztetted a magad ízlése szerint: ráösmertek és visszakövetelték.

Hát vigyék!

De a melynek tégláit a mi keserves buzgóságunk égette, a melynek vályogjait a mi szegénységünk hevenyészte fallá: azt is elveszítsük-e, csak azért, mert a földesúr egyszer nagy penitencziát tartott?

Ez a kegyetlen törvény. Maga az udvar is belátta a kegyetlenséget. Leopold király és III. Károly király is mintha enyhíteni szerette volna. Az egyik explanálta, a másik resolválta. Végrehajtását mixta comissiókra és investigátiókra bízta.

Meg ne botránkozzál jó olvasóm e diákos kifejezésekben. Ha nem érted, ne busúlj miatta, nem vesztesz vele semmit. Apáid könyv nélkül tudták, hogy a mixta comissio, meg az investigatio vármegyei urakat és urasági tiszteket jelent, kik sorba járták a falukat, megvizsgálták a templomokat, kivallatták az embereket, mikor s miből építették a templomot; szemügyre vették, nem petrificalódtak-e azok a fatalpak, melyeken a templom falai nyugosznak; megliggatták a falakat, valóban sövényből vannak-e fonva; a sárvakolat nem rejteget-e rebellis köveket és inártikuláris téglákat, nem látszik-e ki a faluból nagyon messzire a harangláb? (Torony? kőtorony? Micsoda istentelen gondolat még csak feltenni is, hogy valamely templomnak tornya merne nőni minden artikulusok ellenére! Nem kevélykedik-e kikönyökölve az utczára, vagy éppen kihivólag szemtől-szembe az atyafiak díszes szentegyházával?)

Jó bástya, erős vár volt ilyenkor a fatemplom. Minél fább, annál erősebb. Senki sem foghatta rá, hogy városi építész emelte gazdag pénztárból olasz vagy gót ízléssel. Senki sem merészkedett feltenni, hogy azt fényes és meglepő szertartással felszentelhette volna katholikus áldozár. Ilyet nem építhet más, csak paraszt és kálvinista. Nem prédikálhat benne más, csak predikátor. Ez igazi artikularis hely. Csak énekelgessenek, csak predikálgassanak benne. Salvo tamen jure domini terrestris, azaz: a meddig a földesúr megengedi.

A fatemplomok tehát kifogástalanok voltak. Nem így a vályogból, vagy éppen téglából épültek s kivált azok, melyekhez az emberi felfuvalkodottság tornyot is ragasztott. Ilyen eseteknél vallatás alá fogták a legvénebb embereket, vallomásaikat jegyzőkönyvbe vették s ezek alapján konstatálták, ha igaz járatban van-e a templom, vagy nem. Enyhítő körülményül tudatott be, ha négy erős szögletben volt épülve, valamint az is, ha a torony a templomtól néhány ölnyi távolságban csupaszon emelkedett. Senki sem tagadhatja, hogy kálvinista styl.

Ha ellenben szilárd kőfalai, csinos oszlopzatai, magas ívezetei, karcsú tornya s hármonikus harangjai, kereszt vagy ovál alapja kihívólag dicsekedtek régi eredetével s ha végre nem is valami szerény síkocskán, hanem emelkedett helyen, valami természetalkotta, vagy épen kézzel rakott dombon pompázott, akkor a mixta commissio többsége minden kihallgatás nélkül eleve elitélte, mint nem igaz járatban levő inartikularis helyet.

Ez volt az artikularis világ.