III.

Nyájas olvasó:

Főtt-e már valaha a fejed valami magasztos eszme megvalósításában, valamely dicsőséges ország eljövetelének eszközlésében, valamely igének testté változtatásában? Kisdedóvó-egylet, nő-egylet, korcsolya-egylet, műkedvelő-egylet, kiházasítási-egylet, fogyasztási-egylet, temetkezési-egylet, borászati-egylet, tűzoltó-egylet, hitel-egylet, népbank, takarékpénztár, olvasókör, népkör, jobboldali kör, baloldali kör, negyvennyolczas kör, vagy épen iskola, polgári-, elemi főtanoda, felsőbb népiskola… Mely jelentéktelen tagja vagy te a társadalomnak, ha mindezekre pirulatos nem-mel kell felelned! Élted tett-dús évadja most évadlik, még helyrehozhatod mulasztásodat! Ki azzal a zászlóval – akarom mondani a seprűvel, melylyel eddig önző kezed csak a magad háza előtt söpörgetett, máskülönben nem tudom, miként érdemled meg ama három részt, mely benned felmutatandja a jó hazafit, jó keresztyént és jó családatyát?

Ha azonban jelen emlékeztető szavaim felriasztanak s tettre buzdúlva elhatározod emlékoszlopod kifaragását: jól vigyázz!

Tapasztalatlan lélek! Te kétségkívül azon kezdenéd, hogy barátaid előtt egy jól átgondolt beszédben kimutatod, mennyire életszükség, sőt életfeltétel a ti községtekben egy jól szervezett tűzoltó-egylet vagy egy lotteria-játszó társulat. De egy ilyen lépéssel csak azt éred el, hogy a te publikumod terved gyakorlatiatlan, sőt veszedelmes voltának kimutatásával csillogtatja mély belátását, te dühbe jösz, összeszidod őket, hogy égjenek porrá s maradjanak pápuáknak, ha semmi életjelt nem akarnak magukról adni. Megírod nekik a szegénységi bizonyítványt s véglegesen visszavonúlsz a közélet hálátlan küszködő teréről.

Ez így lesz, ha nekem szót nem fogadsz s nem jösz el velem nyomról-nyomra tanulmányozni nemes Ihárosi Dávid urat, a familia kurátorát, miképen kovácsolja a familia kezére-lábára azt a lánczot, melynek módját mindeddig sem a megyefőnök, sem a helytartótanács, sőt maga a főesperes sem bírta kitalálni.

*

Az érdemes familia-kurátor az esperestől elbucsúzván, zsebében a zakatói minta-díjlevéllel, hazafelé tartott, de nem egyenesen. Egy kis kitéréssel útbaejtette Fűzvárt, a környék székvárosát.

A piaczon a nagy dohány-tőzs előtt megállapodott.

Vett egy csomó szivart, azután levélpapirt kért, melyre a következő sorokat firkantotta:

A Jobb Jövő Tekintetes Szerkesztőségének! Tekintetes Szerkesztő úr! Kérem kegyeskedjék a következő czikkecskét becses lapja napihírei közé iktatni:

«Az x...i püspök ő nagyméltósága a kondori pusztán felállítandó róm. kath. népiskolára 2000 frtot kegyeskedett adományozni.»

Ezt bepecsételte s átadta a trafikosnak, hogy tegye postára. Azután azt kérdezte a boltostól:

– Móricz! Maga szokta a kaszinó elárverezett ujságait megvenni?

– Igenis nemzetes úr! Szolgálhatok valamivel?

– Jót tenne velem, ha a hivatalos lap néhány számát kikeresné.

Móricz a pad alól néhány csomó, zsineggel átkötött lapot szedett elő s csakhamar rátalált a keresett ujságra.

Dávid úr magához vette és haza hajtatott. Otthon sorba vizsgálta a hozott lapokat s néhány számot kiválasztván, dolmánya belső zsebjébe dugott.

Másnap reggel kilencz óra tájban egy subát kerített a nyakába, egy vasas-végű juhászbotot a kezébe s nekiindult a pusztának a szántóföldeken keresztül.

Vasárnapi nap volt, április elején, szép verőfényes idő. Tudta, hogy az instruktor urak ilyenkor szoktak vadászni, mert szabad napjuk van, mert szép idő van, és mert a nyúl nagyon bevárja az embert áprilisban.

Neki azonban nem mindegy volt akármelyik instruktor. Ő egyetlen-egyet keresett, a zsidó-preczeptort, a korcsmabérlő Dávid házitanítóját.

Nem sokáig kellett keresnie. Csakhamar megpillantotta a keresett fiatal embert a földek között, a mint puskával kezében lépdelt.

Im most egy nyúl ugrik fel előtte; a vadász felkapja, rásüti; – azután elveti a puskát és a nyúl után ered, hogy majd elfogja. Mert lehetetlen az, hogy olyan közelről ne kapott volna. De a nyúl – bár látszott rajta, hogy nehezére esik a futás – mégis gyorsabb volt és elszáguldott. A fiatal ember egy darabig lábbal, – azután megállt és szemeivel kisérte a menekvőt, végre búsan visszatért elhajított fegyveréhez.

Ekkorra Dávid úr is odaérkezett.

– Nini! Hát mégis itt van az ifjú úr?

– Hát hol volnék? – kérdé duzzogva a kérdett, nyilván neheztelvén, hogy kudarczának tanúja találkozik.

– Azt hittem, hogy már régen kereket oldott…

– Már miért oldottam volna én kereket? – szólt lenézőleg s tüntető önérzettel, mert ha Ihárosi uram nemzetes úr is, azért mégis csak paraszt; míg ő tanító, még pedig olyan tanító, a ki ügyvédnek készül vagy filozófnak.

– Hát csak azért, hogy kurrentáltatják az urat. Épen most olvastam a hivatalos lapban. Itt van.

Előhúzta a mándlizsebéből a hozott lapot, melynek két egész hasábja a beregmegyei újonczszökevények névsorával van megtömve. Van köztük tizenhárom Adolf Klein.

– Nem tudom, az ifjuúr nem Beregvármegyéből való-e? (A kujon nagyon jól tudta, hogy embere munkácsi születés.)

A fiatal ember azt felelte, hogy ő Vasvármegyéből való és toporáni születés; ő rá ez nem tartozik, mert nem csak egy Klein van a világon. Ő maga ismer hatot, a ki egy sem Beregszászról való. Egyébiránt ismeri a beregszászi Klein Adolfot is, az most Pesten lakik vagy Kanizsán. Hanem azért csak otthagyta a nemzetes urat és hazament.

– Ennek megírtam az útlevelet, gondolta Dávid úr, aztán felgyalogolt a puszta felső szélére, a hol két tanyában két birkás-haszonbérlő lakott. Az egyiket hívták Síró Jánosnak, juhász-nyelven Szentlábánnak, a másikat Uherszkó Mártonnak, juhász-nyelven pedig Énekes Tót Péternek. Mindkettő lutheránus ember, a kőszegi biblia soha sem hiányzik a hónuk alól, de énekelni csak kálvinista módra énekelnek, mert a feleségük a szent Dávid zsoltáraihoz hajtotta a szívüket. Gyerek szép számmal mindkét háznál.

– Ennek megírtam az útlevelet.

Most is ott ül a két juhász egy zöld halom tetején; körülöttük négy bojtár, mind a négy a háztól telt ki. A legidősb fiú diktálja az éneket: «Mint a szép híves patakra.» Márton gazda kezdi és nyújtja. Mikor ennek vége van, a másik gyerek kezdi diktálni: «Magasztallak én téged,» azt ismét János gazda vezeti. – Hogy pedig ez a két ének szerepel az áhitatosságban, az nem véletlen, hanem a jámbor férfiaknak jól kiszámított furfangja. Otthon a két asszony éjjel nappal őrt áll, hogy a «vén ember» lutheránussá ne tegye az ő gyerekeit, – főként a leányfélét, mert ahhoz az anyjának van jussa. Hogy hát elég legyen téve mind a lelki, mind a házi békességnek, olyan éneket választanak ki, a mely benne van mind a nagygyőri, mind a debreczeni énekes könyvben. Különben közbekiabálna az asszony a kút mellől.

– Ámen! vén farizeusok, – mondá Dávid úr hozzájok érkezve, midőn Énekes Tót Péter az ének végső sorát kikanyargatva bevégezte:

– Ámen! Vén álnokok. Látom a suttyók tudnak éneket, olvasást, de nem tudom a susnyók hol tanulják meg.

– A hol a suttyók tanulták, nagyuram!

– Ott ám, ha ki nem rántják kentek alól a gyékényt. De gondol is kentek arra! Kenteket az édes apjuk – pedig tudom nem volt olyan módban, mint kentek, – kitanította énekre, olvasásra, imádságra, számvetésre, hübnerre, kistükörre; kentek meg alig várják, hogy a Mártonka tízig tudjon olvasni, mindjárt a szamár után vetik, hogy egy bojtár bérét megtakaríthassák. De gondol is kentek a gyerek lelkével, csak a lábszám kilegyen!

Énekes Tót Péter egy nagyot sóhajtott.

– De hát mit csináljunk nemzetes uram! Instruktort csak nem fogadhatunk melléjök, mint az urak…

– Nem hát, mert nem akarják módját találni. Hány szegény kálvinista ember lakik a pusztában, szegény birtokos emberek, vállukat nyomja a nagy adó, mégis mindannyi taníttatja a gyerekét. Kentek adót nem fizetnek, csak a nagy hasznot húzzák, összeteszik a kezüket, énekelgetnek, imádkozgatnak, – mikor jön a nyírés, akkor söprik be a pénzt, rakják almáriomba a sok czukrot, kávét, lajkát. Megtetszik, hogy luthrános ember kentek, semmi gondjuk a más lelkére, csak a maguké idvezüljön…

Most már Síró János is sóhajtott egyet.

– Úgy hát! – folytatta Ihárosi úr, a mint a hatást észrevette. – Bezzeg az igaz kálvinista, ha a maga lelkével nem gondol is, de a családtagjait igaz vallásban neveli. Vagy tud kentek olyan kálvinista embert, még ha pogány is, hogy a magzatjával lutheránus éneket énekeltetne? Nohát!

– De mit tegyünk? kérdé rémülten Szentlábán János s rettegve gondolt a táméntalan zsoltárra, a melyet az ő derék János fia az egész télen át anyjával versenyt énekelt.

– Mit tegyen kentek? Tudnám én annak a módját! Nagy szégyen az, hogy ilyen híres pusztában, mint a Kondor, nincsen iskola. Ha kentek ketten folyamodást írnának a familiához…

– Megírjuk, nemzetes uram!

– Csak várjon kentek. Folyamodást írnának, mondom, hogy állítson iskolát, elhihetik kentek, hogy lenne foganatja. Mert olyan ez a nemesféle, hogy a maga fajtáját kutyába se veszi, – de a szegény embernek az ingét is oda adja, ha kéri tőle. Csak az aláírást el ne tévesszék. Okvetlenül úgy kell aláírni: «A Tekintetes Familiának alázatos jobbágyai: ez s ez.» Inkább egy kis példát is adhat kentek az uraknak az által, hogy valami ajánlatot is tesznek az iskolára, teszem föl: öt font fadgyú, négy itcze vaj – kikerül a háztól, – no meg ötven font só, – azért sem kell pénzt adni, mert annyi a birkáktól is elmarad. Ennyit ajánlhat kentek a tanító fizetésébe, mert ennyit csak az egyik susnyó lelke is megér, hát még a többi?

– Ha csak az kell uram, megtesszük.

– Így jól van. Látom, derék protestáns emberek kentek. Még egyet. Tud-e kentek hazudni?

A két öreg a mellére tette jobb kezét lehetőleg szétterjesztett ujjakkal. Látszott, hogy nagyot akarnak mondani.

– Jól van jól, ne esküdözzék kentek. Az esküdözés épen úgy nem illik egy hithű protestáns emberhez, mint a hazugság. Egyiket sem kivánom. Hanem nézzék kigyelmetek, én már meg is írtam a folyamodást, a kiben benne van minden, iskola, vaj, fadgyú, só, csak alá kell írni a mint mondtam. (Igen is, szaladj csak Mártonkám, hozz a tanyából kalamárist.) Hanem halt!

– Azt megmondom, kuttya lánczos milliom schwarzburg-sondershausen, sigmaringen, heckingen-teremtette! hogy az én nyakamra ne járjatok ám az írástokkal, mert a világ valamennyi juhászáért sem veszem a nyakamba. Hanem tudják mit? vigyék el ahoz a hóbortos Mecsekihez, az kap az ilyeneken. Megkérik szépen, hogy pártolja a kentek ügyét. El ne feledjék hozzá tenni, hogy nekem is kinálták az írásukat, de én rútul megszidalmaztam kenteket irásostul. Ezzel csak nem hazudnak kentek.

– A minthogy igaz is, mondá Szentlábán János.

– Isten bocsássa meg a nemzetes úrnak! sóhajtá Énekes Tót Péter.

– No azért mondom. Tudják talán, mikor az agarát agyonlőttem. A «legényt». Még a minisztérium előtt is volt az ügy Bécsben. Azóta nem vehet be. Hát el ne hallgassák kentek, hogy én összekáromoltam kenteket, mert ezzel a szóval nyerik meg szivét.

Akkor ott hagyta őket. A komondorok utána iramodtak, de Énekes Tót Péter visszavezényelte őket:

– Juhoz te! hogy az Isten áldjon meg!

A két juhász visszaült a halomra, elővette a Keresztyén Tanítást és elkezdte magyarázni a négy bojtárnak. A Nagy Megkisértetésekkel Járó Hivatalban Élő Ember Elmélkedését. Mert csak az az Isten szerint való Pásztor, a ki nem csak a juhaira vigyáz, hanem a lelkére is.

*

Ihárosi – noha már kerek dél van – még mindig nem tart hazafelé napnyugotnak, hanem délnek ered tanya irányában, egy fehér ház felé, melyet három oldalról hatalmas jegenyék őriznek; a délre néző tornáczos oldal egészen nyiltan van hagyva; azt megőrzi két komondor, hogy még a legátus is csak két csősz kiséretében mer itten requirálni.

Ide tart most a fáradt diplomata, útközben meg-megcsóválta fejét.

«Csóválhatod is Dávid – dünnyögte magában, – de azt hiszem, még a komondorok is fejet csóválnak s felejtik az ugatást ha meglátnak. Be – csak bemégy, de nem tudod, hogy jösz ki. Lőrincz sógort megüti a guta, ha meglát, ha pedig meg nem üti, akkor téged lő agyon. Mindenképen halál lesz a vége. No de egy halállal tartozunk! «Szép halni szent ügyért» azt mondja… Úristen ki is mondja csak? Akárki mondja, bolondul mondja, s szeretném, ha most a maga személyében mutatna példát. Addig is pedig fordítsuk ki a subát, legalább a kutyák ne vegyenek mindjárt gyanúba.»

(Míg Dávid úr a suba-kifordítással vesződik a jegenyebokrok között, addig megsúgjuk a tisztelt olvasónak, hogy a fentebbi monologban kifejezett aggodalom igen is alapos. Nemes Ámbár Lőrincz úrnak első neje Dávid úr testvérhuga volt. Mikor a szegény asszonyka egy évi házasság után meghalt, Dávid úr huga hozományát visszakövetelte. E miatt pör támadt, mely Ihárosi javára dőlt el. Ekkor Lőrincz úr a butorokat, bundákat, drága ruhákat hozzá értő mesteremberekkel elemeikre szétszedette, kocsira rakatta s bevitette Ihárosi birtokának a szélére. Ihárosi nem szedte fel a romokat, hanem újabb pört kezdett s a pör most is foly.)

Míg mi ezeket súgjuk, az alatt Dávid úr is ugyanezeket hányja-veti elméjében s még tovább fűzi gondolatait.

«Igazán nem tudom, nem jobb lett volna-e ezt a látogatást Mecsekinél tenni s Lőrincz sógort bízni a birkásokra. No de talán jobb így. A sógor csak jobban feledhet, mint Mecseki, mert egy szép agár még sem kanapé.»

Egy szép agár még sem kanapé. Ebből a gondolatból erőt merített Dávid úr, s határozott léptekkel indúlt az udvar felé.

Mire a komondorok észrevették, ő már a tornáczban volt, honnan minden nagyobb podgyászveszteség nélkül a konyhába jutott, onnét a szobába.

Lőrincz úr ebédnél ült. A guta ugyan – a vendég aggodalma szerint – nem ütötte meg, hanem a falat torkán akadt, a hogy a belépőt felismerte. A háziasszony felsikoltott s mind a tíz ujja olyanra nyilott, mint az almaszedő. Csak férje intését várta, hogy kikaparja-e az érkező szemét?

Rettenetes sejtelem támadt a gazda agyában. Kétcsövű puskája, nemzetőrtiszti kardja három nemzetőri lándzsával a padláson az ereszbe eldugva. A csepü között ismét egy szép mellvért, melyet ő vastag kéregpapir és gyolcsvászon rétegekből elmésen két egész nap készített s kívül-belül selyemmel – mert a selymet nem járja a golyó – beborított, mikor nemzetőrnek ment a római sánczok ellen. Ezek már a kis szabadságkor egyszer levándoroltak, de az adóexekucziók korában újra elrejtőztek.

Már pedig, ha az ő Dávid sógora az ő házába fényes nappal beteszi a lábát, az nem lehet másként, csak zsandárfödözet alatt; a zsandároknak pedig mi lehetne egyéb czéljuk, mint a rejtett fegyverek, melyeket a sógor árult el.

Nem kell hát kicsinyelni Lőrincz úr aggodalmait, melyek legjobb ízű falatjának útját állották.

Ihárosi az ajtóban állt, sógorára szegezve szemeit.

– Isten jónap, sógor! Erre jártam, megszomjaztam. Csak nem löksz ki, hogy betértem egy pohár borra?

– Dehogy lökjük, kedves sógor úr, – szólt az asszony mély lélekzetet véve és ujjait rendbe hozva. – Dehogy lökjük! Dinácskám! széket a bácsikának.

Lőrincz úr is magához tért s valami olyast mondott, hogy bizony rég volt náluk a sógor. E közben egy titkos pillantást váltott feleségével.

Az asszony elértette.

– Tessék leülni, kedves sógor úr! A legjobb borunkból hozok. – Kapott egy karafinát a pohárszékről, sebtében kinyitott a konyhába, a szolgálót az ajtóban nyakon ütötte, minek hallgatózik; szaladjon inkább a fejős juhászért, jöjjön mindjárt kordéval, álljon a ház végihez; a másik cselédet küldötte borért; maga pedig repült a padlásra, elővonszolta a láncsát, puskát, pánczélt és hányta el a padlásablakon, onnét kiáltván le az érkező juhásznak, hogy rakja kordéra a fegyvereket, vigye el a keselyüsbe és ássa el. Mire bejött, a bor készen volt, csak be kellett vinnie, beléptében legelső pillantásával megnyugtatva férjét. Minden jól van.

A férj visszanyerte nyugalmát s most már előzékenyebben merte kinálni vendégét, feszült figyelemmel várván a kinálás eredményét.

– Láss hozzá, sógor.

Dávid úr belemerített a töltött káposztába, a testes takartak közül kiválasztotta a három legtestesebbet, ezek tetejébe egy darab szép piros füstölt sertésfarkat helyezett; mindezt pedig letakarta egy tenyérnyi bőrke-lebernyeggel.

Lőrincz úr kebléről olvadoz a jég. Nem; egy ember, a ki felebarátja töltött káposztájából az első szóra hármat ki mer szedni s ahhoz egy egész oldalszalonnát felaprít, egy ilyen ember nem jöhet áruló szándékkal. Oh egy gyakorlati pszikholognak megbecsülhetetlen tanulmányanyagot szolgáltat az étvágy.

Míg ezeket Lőrincz úr elgondolta, azalatt a kiszedett szármántok fele járulékaival együtt rendeltetése ösvényére tért.

– A kik ettenek, ittanak is! – szólt most Lőrincz úr még szivélyesebben, teletöltve vendége poharát.

– Köszönöm atyafi! – mondá Dávid kiürítve s újra oda tartva a kristályt, – hanem poharaid aprók!

Hát a danaidák hordaját nem töltené-e tele ilyen megjegyzésre Lőrincz úr!

– Anyjuk, kupákat ide!

Az anyjuk a pohárszékből két öblös metszett rózsaszín billikomot vett elő, tisztesség okáért kissé feltörülte s a két férfi elé helyezte.

A két billikom gyorsan megtelt, összecsendült s körömhegyig ürült.

Lőrincz újra töltött. A vendég fölvette poharát, de nem ivott, hanem farkasszemet nézett a gazdával.

– Hát nem is kérded atyafi, mi szél hozott erre?

– Rég nyelvemen ül már a kérdés, csak azt nem tudom, hogyan tegyem fel? Azt látom, hogy nem jösz ellenséges szándékkal, mert különben nem ültél volna asztalomhoz. Násznagyképpen sem jöttél; mert ez a kis sváb leány – s az asztalnál ülő leánykára mutatott – még nem eladó, hiszen most jött haza német szóról. Így hát nem tudom, mit gondoljak. Koronázás lesz-e, s te bandériumot akarsz vezetni, vagy az ázsiai magyarok jönnek tizenhárom sátorral, vagy a tatár jön, vagy a burkus jön, de nagy okának kell lenni…

– Valami olyanforma lesz, atyafi. Jön a burkus, hozza a preczeptorait. Ezek a preczeptorok Szadovánál megverték az osztrák generálisokat. A békesség ugyan meg van kötve, de azért a burkus folyvást hadilábon áll és preczeptorait szaporítja. Tudod, mit mond a kistükör: «a németek kitanúlván a magyarok harczolási módját…» Most nekünk kell azt a némettől eltanulni, különben megyünk vissza Ázsiába mind az ötvenkét sátorunkkal. Ha ő preczeptorokkal jön ellenünk, nekünk is preczeptorokat kell ellenébe állítani.

– Hát hiszen, ha csak az kell, ott van a zsidó preczeptor, az Adolf Klein, azt kiállítjuk a burkus ellen.

– Az már eddig útban van Boroszló felé, én indítottam útnak.

– Nos tehát, mit készüljünk többet? Nem elég ez hadilábnak.

– Félre a tréfával, atyafi. Azt akarom mondani, hogy szégyen egy ilyen vagyonos familiának mint a mienk, hogy még egy rongyos iskolája sincs, a mi van már a legutolsó falunak is. Az én czélom – s ezért jöttem hozzád – hogy alkossunk meg egy jó iskolát a pusztában.

– Sógor! Ne tarts bolondnak. Hogy te egy rongyos iskola kedvéért léptél volna be hozzám… Becsületedre?

– Compostellai szent Jakabra mondom.

– Jó: letetted a főesküt, hát most már beszéljünk okosan. Látom, te is kiigazgattad a miatyánkodat és a népnevelés országáért buzogsz. De nem gondoltad meg, hogy ez az ország is olyan, mint a töltött káposzta, a kitől a magyar meggyógyul, a német meghal. Csakhogy a te reczeptedtől a burkus gyógyúl meg, de mi menthetetlenül elpusztulunk…

– Atyafi! Fejedbe ment a bor!

– Nem ment a fejembe a bor, sem lábom szárába az eszem. Világosabban beszélek. Az a te országod – hozzá teszem az enyém is – jó a burkusnak, szükséges, jobban mint a kenyér, a magyarnak…

– No látod…

– A magyarnak, – Magyarország népének, minden falujának; de veszedelmes és halálos lenne a nemes-kondori uraknak…

– No ez mégis furcsa töltött káposzta volna!

– Csak várd végire. Szükségtelen bizonyítgatni, hogy Magyarországon sehova sem jár annyi hírlap, mint a mi pusztánkba. Te magad tudod legjobban, hogy itt még a legszegényebb atyafinak is megvan a maga hetilapja. Az olvasás életszükséggé vált nálunk és a hírlap háztartási czikké. Csont Ábel bátyánk személyesen jár be a városba összeszidni a postát, ha az ujságából egy szám elmarad. Mire mutat ez? Nem arra, hogy van egy kis módunk, – mert módja van több, mint nekünk, sok olyannak is, a ki a kalendáriomon kívül egyéb nyomtatást nem ismer; nem is arra, hogy tudunk olvasni, hanem hogy szeretünk olvasni; mert nem mindenki szeret, a ki szeretne. Hol kaptuk fel ezt a fényűzést, holott a pusztánkban nem volt iskola?

– Nem ám, hanem városra mentünk, Pápára, Losonczra, Selmeczre, de meg is nyújtotta az erszényt!

– Igen, Pápára, Selmeczre. Ott gázoltuk a sarat egész addig, míg meg nem tanúltuk a franczianégyest és azt, hogy nekünk van miből megélni hivatal nélkül is. Akkor hazajöttünk, levetettük a Zrinyit és dolmányt öltöttünk; de a Zrinyivel nem vetettük le a mívelődési ösztönt s csak tudunk valamit; hiszen még Csont Ábel bátyánk is Fédrusra esküszik. A gyerekeink között sincs, a ki egy-két deák iskolát jól-rosszul ne végzett volna, vagy legalább német szón ne lett volna, az isten akárhová tegye azt a der-die-daszt. Már most… eredj csak Dína lányom, főzz egy kis fekete kávét…

Dína kiment. Lőrincz úr folytatta.

– Már most építsünk itt iskolát s hozzunk bele valami peregrinust – mert tisztességes ember nem jön – tanítónak, azt hiszed, hasznunkra lesz?

– Jobb valami, mint semmi.

– Ellenkezőleg. Ez a sok nömös atyafi mind a könnyebb végét fogná a dolognak s a ki maga poézist végzett, megérné vele, hogy a fiát tanítsák meg imádságra. Járatná a sarjuit minden harmadnap hanczuzni a pusztai kollégiumba, a hol nyáron nincs iskola, télen pedig a komondorok, a farkasok, a hófúvások, a sár, a köd, az ünnepek, a disznótorok, a névnapok mind csak arravaló alkalmatosságok lennének, hogy a gyermek otthon csavarogjon s unalmában megkivánja a juhásztól a szamarat, a libapásztortól az ürgeöntést, a bujtároktól a csárdázást, a béresektől a káromkodást és a gányóktól a vadházasságot. Imé ezeket az áldásokat hozná a kondori pusztára a népnevelésnek eljövendő országa. De hát mi ütött beléd atyafi, hogy úgy rád ásták azt a népnevelést, mikor neked se kicsi, se nagy?

– Nekem nincs, de ott a juhászom, a két béresem, a kanász. Ott az egész pusztában a cselédségnek legalább annyi gyereke, mint a familiának. Ezek nem járhatnak sem német-szóra, sem Eperjesre. Ezekért mi vagyunk felelősek az államnak és társadalomnak.

– Puff neki! Állam! Társadalom! Megtetszik, hogy losonczi diák voltál; könnyebb a lelkednek, ha egy-két tót szót keverhetsz a beszédedbe! Hát nem tudnak a mi cselédgyerekeink eleget? Zsoltárt, hiszekegyet, üdvözletet? Hol láttál te olyan kántor-asszonyokat, mint a mi juhásznéink? Vagy tudod te úgy a regula falsi-t, mint a juhászod, a ki pedig nem tanulta Maróthit?

– Jó, jó; de a zsoltár meg a hiszekegy a mai világban nem elég. Egy kis kézi-munka, egy kis házi ipar, egy kis kosárfonás, egy kis szalmafonás egy kis selyemtenyésztés…

– Egy kis házisapka-kötés, egy kis brüsszeli csipke-szövés, egy kis zsebóra-gyáripar. Jól van, de hát a malacz-őrzés és libalegeltetés elmélete?

– Egy kis fizika… – folytatá türelmesen Dávid úr.

– Egy kis fizika?… Hozd el leányom azt a kávét, mert Dávid bátyád ménküfogókat akar a kazlak tetejébe állítani. Egy kis fizika! Hozz egy kis czukrot is a fizikához. Már az más. Annak már van értelme, ha te filozófusokat akarsz képezni. Jóreményű ifjak: dominusz Taliga-likláb Márton első éves fizikus és dominus Kenderhám-Tótkalap Flórián másodéves filozófus és Magastetejű-juhász Márczel veteránus rhétor! De már ebből az examentből nem maradok ki! Hanem, igaz, okosan kell beszélni. Tehát atyafi! Így kis-télben, zabvetés és nyírés között elmefuttatásnak igen jó az ilyen. De az iskolához ház is kell, a házba preczeptor, a preczeptornak kenyér; mert ebben a pusztában fürjek ugyan vannak, de manna nem hullik; hol veszed a mannát?

– Biz’ azt magunknak kell összeseperni!

– Tudom; pótadó, papbér, lélekocsú és lukma! De már erre nem rá-állok, csak azért sem, hogy a népszerűségemet el ne veszítsem Csont Ábel bátyánk előtt, a ki még életében soha adót nem fizetett.

– Semmi pótadó, semmi papbér! – felelt Dávid úr. Ha már másképp nem lehetünk, maradjunk meg nemes embereknek annyiban, hogy a mit mások adóként fizetnek, mi adjuk azt önkéntesen. Teszem azt, neked bőven terem szénád; tíz-húsz petrenczét ajánlhatnál évenként a tanítónak!

– Mit! Hogy én szénát fizessek porczió számra; hogy az én kazlaimban vájkáljon a dászkál; vagy az én szénámat szagolgassa évenként, ha nem penészes-e? Még nem született meg az a Kenderhám Flórián, a kiért én a Tekintetes Államnyik és Nagyságos Trsdalmovecz előtt ezt a felelősséget elvállaljam.

– Hiszen nem kötelezettség ez atyafi, csak önkéntes ajánlat…

– Bolondabb mint a kötelezés, mer ha megigértük, becsületbeli dolog. Nem adok. Punktum.

– Dehogy nem ád, – szólt közbe a háziasszony. – Bizony nem huzalkodik ám egy boglya szénáért. Megadja; én mondom. Majd bizony! egy marok dudva miatt nem mondjuk ám fel az atyafiságot!

– Hallod, sógor? – felelt rá szemmeresztve Lőrincz úr, – Roma locuta est; az asszony nyilatkozott. Már meg kell lenni; ő lássa. De mit szól rá Mecseki?

– Az megteszi a magáét. Ő maga fogja indítványozni.

– De atyafi! már most én is Compostellai szent Jakabra mondom, hogy te engem a magam házában bolondnak tartasz. Hogy Mecseki, – a kinek te az agarát agyonlőtted, – valaha te veled egy nótát fujjon és akarja, a mit te akarsz,… ha ez igaz, akkor én azt a boglya szénát nem adom a mesternek, hanem megeszem magam, évről-évre.

– Azt ne véld, hogy én a Mecseki házába beléptem és ott megebédeltem volna, mint itt. Azt nem tettem, miután jól tudom, hogy más az agár, más a kanapé. Hanem azért mégis úgy van indítva a dolog, hogy Mecseki lesz az indítványozó, én pedig az ellenző. Ez így van elvégezve Lábán János és Énekes Tót Péter tanácsában.

Azután elmondta, mit végzett a két birkással.

– Már az más! – mondá Lőrincz úr, – úgy hát nem eszem meg a szénát, hanem felajánlom a physices professornak.

– Tehát számítok rád a familia gyűlésén. Te szólsz legelőször is pártolólag Mecseki indítványa mellett. Megigéri ezt hugomasszony?

– Meg, kedves sógor, megteszi azt az én uram; meg kell neki tenni. Mit meg nem tesz az ember a jó békességért!

Dávid úr megcsókolta a sógorasszonyt (pusztán nem terem a kézcsók), azután ölbe kapta a kis Dínát, megigérte neki, hogy ha máskor eljön, vőlegényt hoz, azután letette a leányt és felvette a juhászbotot.

Lőrincz úr kikisérte vendégét a varjas erdőig; itt búcsút vett egymástól a két férfi. Lőrincz visszatért hajlékába, útjában nagyokat nevetve az atyafi merész ábrándjain. Dávid úr pedig még mindig nem tart hazafelé, hanem a csárdának vág, új terveket forralván új támadásokra.

Mikor a kőfallal körülkerített csárda kapujához ért, mint jó tervező hadvezérhez illik, először körülkémlelte a megostromlandó erősséget. Nagy megelégedéssel szemlélte, hogy Dávid gazdának – a csárda zsidó bérlőjének – mind az öt gyereke a szín alatt mulat. Hintáznak. Ők ugyan csak annyiban mulatnak, hogy hajtják a hintát (maguk nem mernek bele ülni) verítékszakadásig, a hintán pedig a dajka ül.

Dávid úr belépett az ivóba.

Megigérte neki, hogy ha máskor eljön, vőlegényt hoz.

– Sok jó napot drusza! Van-e jó borod?

– Alászolgája a nemzetes úrnak; – felelt Dávid a korcsmáros. – Nem volna csuda, ha nem volna, mikor a kik megérdemlenék, felém sem jönnek.

Egy henger-alakú fa-kupát tett a nemes úr elé.

– Tessék! Ez Csont Ábel úr tulajdon kupája, mert ő csak ilyenből iszik. Azt mondja, hogy Mátyás király is ilyenből ivott, mikor Árpád apánkkal kijött Törökországból.

– Hanem te jó körösztény vagy drusza, hogy a vasárnapot is megtartatod a gyermekeiddel.

– Nincs benne semmi érdem, kéntelen vagyok vele. A tanító felmondott és itt hagyott. Csak legalább tudnám miért?

– Gombház, ha leszakad lesz más.

– Nem olyan könnyű, mint a nemzetes úr gondolja. Ha én jó tanítót akarok, a kit ne hiába fizessek, Morvából kell hozatnom. A magyar zsidó nagy úr; ha arra szorúl is, hogy tanító legyen, mindig máson jár az esze. Ha egy kis pénzt takarít, mindjárt üzletet kezd vele, vagy pedig egyetemre megy jogásznak; de a morva helyt áll, tanít szorgalmasan és maga is tanúl, mert mind rabbinusnak készül vagy filozófnak.

– Az bizony baj, drusza.

– Sokszor elgondolom, hogy a legutolsó falusi rongyszedőnek jobb állapotja van, mint nekem, a ki pedig magam bírom ezt a híres dominiumot. Mert oskola a legutolsó faluban is van, a hol az ember taníttathatja a fiát. Tanítja a rektor egy véka árpáért. Egy pár font czukorért még különórát is ad a számvetésből.

– Úgy ám drusza, csak hogy ott kitérítik a hitiből. Keresztyén éneket tanúl.

– Mit gondolok én azzal? – felelt Dávid fölemelkedett lélekkel. – Azokat is csak szent Dávid írta. Sohasem árt az, a mit tud az ember, hanem a mit nem tud.

– Hiszen ha csak az a bajod, azon könnyen segíthetünk. Egy szavadba kerül, s mindjárt lesz iskola a pusztában, még pedig a te kedvedért itt szemtől-szemben a korcsmával.

– Jujjujjuj! – örvendett Dávid, félrecsapva bojtos házisipkáját; – ha én azt megérhetném, megilluminálnám az egész korcsmát, még a félszert is.

– Már pedig az jóformán tőled függ. Hanem hadd lám, mi áldozatot hoznál erre az iskolára?

– Áldozatot? – felelt a bölcs számító, – áldozatot semmit, hanem a költségből a mi rám esnék, fizetném.

– Úgy nem élünk meg drusza! Tudod, hogy a familia magára adókulcs szerinti terhet nem vállal. Az oskolának magánajánlatokból kell létrejönni…

– Hát a nemzetes úr mit ajánl?

– Hogy én mit ajánlok? Nem kell engem félteni. Azért, hogy én nem ütöm dobra a mit adok, ott leszek én a hol kell. Ne mérd te magadat én hozzám. Most arról van szó, hogy te mit ajánlasz? Teszem fel: tíz véka zabot évenként…

– Tíz véka zab? Hadd lám! Tíz véka zab ára 10 frt, de tegyük tizenötre. Most fizetek a tanítónak, – csak magyar zsidót értve, – mert a morva sokkal drágább, – havonként 6 frtot; a koszt másik 6 frt; évenként 144 frt. Tehát nekem az iskolából 130 frt tiszta hasznom lesz. Megajánlom a tíz véka zabot.

– Ezt vártam tőled drusza. Ez elegendő arra, hogy a familiát tettre serkentsd, de nem arra, hogy tettre lelkesítsd. Még valami ajánlatot kell tenned. Teszem fel száz fej káposztát.

– Köszönöm szépen. Hol vegyem én a káposztát? Az öregapámnak sem volt soha egy fej sem. Hát honnan adjam én a káposztát?

– Már pedig, hogy a familia tettre lelkesüljön, ahhoz okvetlen szükséges, hogy a káposztát te ajánld meg. Mert látod drusza, az a hitvány káposzta bizony kitellenék akármelyikünktől is, de annak nem lenne semmi hatása, mint a hogy annak nem lenne, ha te egy vagy két akó bort ajánlanál. Mindenki azt mondaná, könnyű neki, mert van miből. De mikor meghallják majd, hogy te olyasmit ajánlsz, a mit magadnak is pénzen kell venned, majd meglátod milyen lelkesűlten követi mindenki a te dicső példádat. Egyik vajat, másik fadgyút, harmadik szénát és így tovább. Egy óra alatt örök időkre meg lesz alapítva a tanítói fizetés. Aztán – csak ne tettesd – nem is kerűl az neked pénzbe. Ősszel huszával is járnak a káposztás kocsik. Valamennyi itt etet, jövet-menet. Hány van, a ki visszahozza a hetivásárról. Ötvenet is kapsz tőlük egy itcze borért…

– Jól van, hát megadom a tíz véka zabot, meg a száz fej káposztát.

– Helyes! látszik, hogy szabadelvű ember vagy. Most már halldd, a mit mondok. A familia gyűlést tart a héten, Mecseki úr fogja tenni az indítványt az iskola iránt. Lesz egy-kettő, a ki pártolja. Többen ellene mondanak. Akkor te szót kérsz és megteszed ajánlatodat s azt is hozzáteszed, hogy ha az indítvány el nem fogadtatnék, te kénytelen leszesz elköltözködni s a bérletet megszüntetni Szentgyörgynapkor, mert neked olyan helyre kell menned, a hol gyermekeidet oskoláztathatod.

– De én nem akarok ám felhagyni a bérlettel.

– Ne félj, nem is hagysz fel. Csak te tedd, a mit mondok, a többit bízd rám. Még egyet. Senkinek se szólj arról, a mit itt beszéltünk.

Dávid úr kifizette a kupa bor árát és jó éjtszakát mondott druszájának.

Minden jól megy! gondolta magában, s haza felé ballagtában elővette a zakatói minta-díjlevelet, s kicsillagozta a biztosított tételeket. Zab, só, fadgyú, vaj, széna, káposzta.

Minden jól megy! gondolta újra. A dicső természetnek mind a három országa meghódolt már. A nehezén túl vagyunk, a többi magától megy.

Most hazamegy a népnevelés országának fáradt bajnoka pihenni; de azzal a feltétellel, hogy holnap újra kezdi a hódító hadjáratot.

*

Másnap reggel újra nyakába öltötte Dávid úr a pusztát.

Ezúttal nem juhászbot a kisérője, nem is kifordított suba a védelmezője. A juhászbotot fokos helyettesíti, a subát bő szürke köpönyeg, és a gyalogszert sárga paripája.

Így lépdel át Pátrói Ábrahámné asszony majorjába.

A nemzetes nagyasszony a nagy cseresznyefa almáriom fényesítésében fáradozott, midőn Ihárosi úr bekopogtatott.

– Kedves asszonynéném! – kezdé tisztelettel kezet csókolva, s a megcsókolt kezet a csók után is kezében tartva. – A familia nagylelkű Thábitájához jöttem könyörögni, egy szegény ember érdekében. Az a szegény Pozdorja Mihály – hiszen tán tetszik ismerni – két hónap óta fekszik betegen, se él, se hal; gyerekei csaknem koldulnak: kérném kedves asszonynéném jó szívét, küldene néha egy kis ebédet annak a szegény embernek.

A nagyasszony kiszabadította a fogva volt kezét, s két kézzel belemarkolt Dávid úr csimbókjaiba – füleit is oda értve – s megrázta emberül.

– Ó te éktelen puha! te Ihárosi Dávid! hát te lélekzetet se tudsz venni hazugság nélkül? Hát a Pozdorja Miskáért vagyok én kegyes Thábita? Te pokol pozdorja Miskája te! Ha már a Pozdorja Miska nevével akarsz fosztogatni, legalább utána járhattál volna, hogy ki küldöz neki ebédet mindennap két hónap óta! Ki vele, mit akarsz? Igazat mondj, mert lehasítom a nagy füledet.

– Vallok már asszonynéném, csak a füleimnek irgalmazzon. Azt hallottam, hogy boldogult urambátyám egy üveg cseresznyepálinkát testált nekem; ez iránti igényemet jöttem bejelenteni.

– Nem kapod meg, a mért újra hazudtál. Igazat mondj.

– No hát igazat mondok, ha füleimet birtokomba helyezi, meg a kóstolót. Olvasta-e asszonynéném a tegnapi ujságot? Nem még, mert a vasárnap nem arra való, hogy hiábavalóságokkal töltse az ember. De én olvastam ám, s nézze mi van benne. Itt van: «Napi hírek: Az x....i püspök ő méltósága a kondori pusztán felállítandó róm. kath. népiskolára 2000 frtot adományozott.» Itt van nyomtatásban. Skorpió-jegy alatt, a mi azt teszi, hogy ezt a szerkesztő nem a kisujjából szopta. Ha ezt sem hiszi asszonynéném, akkor fűrészelje le a fülemet ácsfűrészszel.

– Hát aztán? Preczeptor akarsz lenni abban az oskolában vagy mi?

– Nem én asszonynéném. Hanem tudja, a mit egy püspök kimond, annak meg kell lenni.

– Hát legyen. Mit én bánom.

– Bánhatná pedig, mert az oskolát nem szokás a levegőbe építeni; annak fundus kell.

– Hát adjon a püspök; én nem adok neki.

– Nem ám, hanem majd ád a familia.

– De öcsém, azon a funduson, a mit a familia ád, egy tyúk alja csirke sem forog meg.

– Nem is úgy lesz az. Hanem egy szép napon a községi biró (tudja, hogy az is van) közgyűlést hirdet. Ilyen közgyűlés pedig csak császári biztos jelenlétében szokott megesni. Már most egybegyűl a község, azaz a familia; a királyi biztos előadja a maga módja szerint, hogy mi készül; hogy annak a mi készül, fundus kell; hogy nincs benne semmi kétsége, miszerint ez a nemes és nagy, ilyen és amolyan familia, – a melynek ősei egykor így és amúgy, – s a mely nem veszhet el, míg az ezüst Dunának, s a többi: – egy szívvel és szájjal meg fogja ajánlani a kivánt fundust.

– Megtagadja egy szívvel és lélekkel.

– De a biztos nem egy szívvel és szájjal való nyilatkozatot kiván ám, hanem névszerinti szavazást követel, s lesz annyi esze, hogy nem asszonynénémmel szavaztat először, hanem valaki olyannal, a ki nem mer nemet mondani. Teszem föl Talpárdi, a ki államhivatalnok, vagy Dámán atyafi, a ki most szabadúlt ki Theresienstadtból s folyvást felügyelet alatt áll…

– Hát adjon a magáéból, a kinek muszáj.

– Vagy pedig nem is szavaztat névszerint, hanem felállással hozat határozatot és azt mondja: «Azok, a kik a népnevelés oltárának felemeléséhez és a czivilizáczió fáklyájának magasan lobogtatásához tényleg való járulásokat…»

– Ez a sok szó azt teszi: fundus…

– Igen fundus, – tehát: «járulásokat megtagadják, álljanak fel». Ebből az lesz, hogy senki se mer felállani, legfeljebb Csont Ábel atyafi. A ki felállt is, látván, hogy kisebbségben van, szép csendesen megkushad, mert a kinevettetéstől mindenki fél. Így aztán meg lesz szavazva a fundus, – tán nagyobb is, mint szeretnők, s felépül a püspök költségén az atyafiak oskolája, míg a mi hitünk cselédei oskola nélkül nőnek fel.

– Mit gondolok én vele, – szólt a nagyasszony félénkebben, jobb tenyerével végig simítva barnás balkarját. – Nekem se kicsi, se nagy…

– Hát nekem van? – kérdé lelkesűlten Dávid. Nekem sincs, de azért kész vagyok minden áldozatra…

– No csak ne thábitázz öcsém, nem jól áll az neked, mert mindjárt észreveszik rajtad, hogy levélbül prédikálsz. Mondd ki kereken, mit akarsz.

– Hát asszonynéném, én oskolát akarok fundálni.

– Van hozzá elég pénzed, csak fundálj.

– Nem a magaméból. Közkincs, közczél, közáldozat; ezt összegyűjteni…

– Élted feladata…

– Az is, meg más is. Egyszóval koldulok az oskola részére. Mit ád asszonynéném? Alapítvány, évi ajánlat, egyszer-mindenkorra, a hogy tetszik.

– De hát mit gondol uramöcsém, mit adjak? – szólt most a nagyasszony komolyan.

– A tanítói fizetés első tétele 80 frt v. cz. Ezt kellene biztosítanunk vagy alapítványok által, vagy évi kötelezettség útján.

– Én örök terhet nem veszek a nyakamra, hanem a mit szántam, odaadom egyszerre. Jó lesz-e, ha szegény boldogult nagyanyám száz arany móringkövetelését átruházom az oskolára? Csak vége szakad már a pörnek; hátha az a kevély Talpárdi elébb is kifizeti, ha látja, hogy szent czélra megy.

– Ez jó lesz, de oda is veszhet; mostanában semmi esetre sem hoz jövedelmet. Nem adhatna asszonynéném valami biztosabb alapot?… A mivel az Isten megáldotta!

– A mivel az Isten megáldott? No megáldott engem ő szent Felsége azzal a csaptatnivaló Okulás Ádánynyal. Itt van a kontraktusa száz váltó forint-forintról. Mikor felvette a pénzt, akkor adta ezt az irást. Mondtam neki, hogy magyarul irja alá a nevét, de azt hazudta a pokolra való, hogy az ő aláirása csak zsidóul érvényes. Én ráhagytam s ő felrakta a póklábakat; de mikor bepöröltem, azt mondta a törvényszék, hogy a kontraktus alá az van írva: Kászpoló Náthán, az pedig nem az Ádány neve. Nem az Ádányé, hát kié? Hát Ádány vagy Náthány nem mindegy guta a? Nem ám, azt mondják, mert az nem is név, hanem csak zsidóírás, a mi azt teszi, hogy «pénzt nem ád». Hanem, ha azt akarom, hogy a pénzemet megkapjam, esküdjem meg, vagy a zsidótól kivánjak esküt. Mit! hogy én esküdjem száz forintért, vagy hogy az a nyavalyás Ádány az én lelkemre még jobban is elkárhozzék? Há kedves öcsém már most én is Kaszaboló Náthány vagyok; hanem ha kell, odaadom ezt a kontraktust az oskoládra, ha tudnál valamit venni az Ádányon, magam is megkönnyebbülnék.

– Idevele asszonynéném, majd féllábra állítom én az Ádányt, hogy azonnal Náthánynak vallja magát. Hanem kedves asszonynéném, lássa, ez a két adomány összevéve is csak olyan, hogy jó szántából maga az Ádány is alig adna rá valamit. Erre valami nyomtaték kell, hogy el ne fujja a szél. Valami kézzelfogható…

– Kézzelfogható? Mi az? Rokkanyél? Azt kapsz édes öcsém most mindjárt, ha még tovább is zsarolsz.

– Nem, kedves néném, hanem hát egy kis fűteni való szalma annak a nyavalyás tanítónak.

– Adok hát azt is, a mennyi kell, dühödjön meg az oskolád. De most már vége legyen a kunyorálásnak.

– Vége lesz, csak ide a nevét asszonynéném, hogy Náthány.

Egy ívet tett a nagyasszony elé.

Az öreg asszony fogta a tollat és irta, a mint unokaöcscse diktálta:

«Füttenivalót elegendőt»

– «És négy font szalonnát ajánl.»

– Szalonnát én nem mondtam…

– Írja már oda kedves néném, hát mivel főz az a szegény ember? Mihaszna a tűz, ha nincs mit főzni nála?

– Jól van hát no. «És négy font szalonnát alyál Nemes Nemes-vidi Juditha nobilis vidua relicta dominus generosus Abrahus Patrói mpr.»

Ihárosi beporozta, átvette és zsebretette az irásokat, azután megitta a testamentombeli cseresznyevízből a kóstolót, kezet csókolt a nagyasszonynak a szent ügy nevében és eltávozott.

Az öreg asszony fogta a tollat…

Ihárosi hazament és asztalhoz ülve, szemlét tartott a szerzett javak fölött, a biztosított fizetéstételeket megcsillagozván.

– Nagyon jól van! – mondá magában kezeit dörzsölve, midőn az aranyszabály által megmagyarázta magának, hogy száz arany és száz vft. évi 6% kamatja épen 80 frt v. cz., sőt még több is. Nagyon jól van; a nehezén tul vagyunk; a könnyűje a padlásról is lecseppen. Mézet Csont Ábel; Őrletés, ez jó lesz a papiron, miután valóságban úgy sem lesz rá szükség; Marhatartás és Fa a familia könnyű terhe lesz; Negyvenöt véka buza, ezt egy jó alapszabályokkal körülkerített takarékmagtár fogja önteni. Nyolcz hold föld… itt a bökkenő! No Dávid, most mutasd meg, hogy ember vagy. Honnét veszed a nyolcz hold földet. Szent Árion, segíts!

Mindenkit, a ki valaha nyolcz hold földet szerzett, tanúbizonyságul mer hívni Dávid úr, hogy nyolcz hold földet nem gyerekség szerezni, még magunknak sem, hát még másnak.

– Szent Árion, segíts! – kiáltott újra, kétségbeesetten tárva kezeit egy kép felé, mely a szemközt lévő falon függött, hegedűt tartva hóna alatt, aranyos rámában.

– Szent Árion, segíts! – sóhajtott újra a kőnyomatú alakhoz. – Add ide azt a hegedűt, hadd muzsikáljam össze a nyolcz hold földet.

A kép ajkai gúnyos mosolyra biggyedtek.

– Nevethetsz, – folytatta Dávid úr, – de hát minek koptatod te azt a szép nevet, ha ennyit sem tudsz megtenni? De persze könnyebb a czethalat megnyergelni, mint a familiát! Hah! Ha én birnék a ti lantotok hatalmával! Megvonnám azt a vonót s egyszerre a polyva, a sár, a vályogvető czigányok elkezdenének mozogni, egy nap alatt készen lenne a negyvenezer vályog; mind első minőségű, aczélos, tartósabb holmi rossz téglánál. Másik rántásomra, a vályog egymás hegyibe ugrálna s készen lenne a fal; harmadikra a legszebb szálfák idetánczolnának a familia erd… nem: a Mecseki tanyájáról, mestergerendáknak: negyedikre… de igaz, azt a régi Orpheusról sem mondja az irás, hogy nyolcz hold földet összehegedűlt. De hah! Hiszen meg van! Az én Árionom több mint Orpheus. Hogy nem jutott előbb eszembe! Rögtön irok neki.

Míg ő ír, elmondjuk röviden az Árion-kép regéjét.

A korábbi évek valamelyikében egy híres hegedűs utazta be az országot, a nagyobb városokban hangversenyeket adva, s mindenütt, a hol megjelent – az egész környéket magához bűvölve. Igazi Amphion volt. A merre járt, a kövek megmozdultak, begyülekeztek a székvárosba, kibérelték a páholyokat, zártszékeket és kakasülőket, s a mint a nyirettyű szóra bírta a húrokat, a kövek mertek sírni, alélni, vagy asztalt ütni ököllel, a szerint, a mint azt már a kövek különböző vérmérséke hozta magával. A kondori urak is kitettek magukért, mikor a művész Fűzvárra jött. Lefoglalták az üléseket több mint száz jegy erejéig, a hangverseny után pedig fényes vacsorát rendeztek tiszteletére. Itt a felköszöntők versenyre keltek egymással a művész megtisztelésében. Ihárosi Dávid poharat ragad és ünnepélyesen kinevezi magyar Árionnak. Harsogó éljen. – Nem késik Mecseki is a poharával és azt mondja: Szép név az az Árion, de tud ő annál még szebb nevet is; felhivja a familia összes tagjait: kiáltsák ki Árion urat a familia tiszteletbeli tagjának. Kikiáltatik. – Egyetemes csókok és ölelkezések. – Nem engedi de Ihárosi az utolsó szót másnak, kivált pedig Mecsekinek; újra poharat emel és azt mondja: A mai reális világban a tiszteletbeliségek kora lejárt, ennek nincs többé értelme; ennélfogva indítványozza, tegyék meg az ünnep hősét osztályos atyjokfiának, kondori földesúrnak. E czélból ő maga mutat példát a «mikéntre», s ezennel a saját vagyona után eső közföldekből a Tekintetes Atyafi úrra két czövekrészt ünnepélyesen átruház. A példa ragadós és az új atyafinak ott melegében harminczöt czöveknyi jog inscribáltatik. Árion a kitüntetésre arczképének egy-egy példányával felel, az átírási okmányt elfogadja azon kérelemmel: engedtessék meg neki jószága jövedelmét a kondori jótékony nőegylet czéljaira felajánlani; de miután felvilágosítják, hogy a kondori pusztában Patróiné asszonynénin kívül egyéb jótékony nőegylet nem létez, a ki pedig sokkal kevélyebb, mintsem ajándékot elfogadna: oda módosítja nyilatkozatát, hogy fordíttassék hát valami közczélra.

Ez a története az Árion-képnek, kihez Dávid úr azt a szemrehányást imént, s ezt a levelet e pillanatban intézte. Fölösleges mondani, hogy a levél tárgyát ama bizonyos czövekek képezik, melyek mintegy nyolcz hold földnek felelnek meg.

Most még csak annyit jegyezzünk meg, hogy a familia-kurátornak kötelessége levén minden hó 15-ik napjára familia-gyűlést hívni össze a korcsma ivójába, mely a familia méltóságának megfelelőleg ez alkalomra kivételesen «vendéglő szálájának» neveztetett: Dávid úr a legközelebbi ápril 15-ére a gyülést nem hívta össze. Ő tudja, miért. Ez is az eszélyes férfiú fogásai közé tartozott.

Mecseki úr ugyanis alig várta, hogy ápril 15-ike fölött leáldozzon a nap jóltevő világa, rohant Ámbár Lőrincz úrhoz, hogy micsoda ember az a kurátor, hogy a familiát semmibe sem veszi; gyűlést soha össze nem hív; minden csak úgy «rólunk nélkülünk» megy! Magyarországon lakunk-e még, vagy pedig Grönlandiában? Ki kell csapni a kurátorságból az ilyen embert!

Ámbár Lőrincz – alelnöke a familiagyűléseknek – azonnal utasította a kurátort a gyűlés összehívására, holnaputánra, ápril 17-dikére. Tárgy: folyó ügyek.