V.

Az olvasó kétségkívül beleúnt már a sok gyűlésezésbe, a falusi diplomata aprólékos furfangjaiba és egy vályogból épülendő pusztai ház és polyvából épülendő közintézet szervezkedési kinjaiba. Pedig még lesz módunk a gyűlésekben; most azonban pihenőre egy csendes félhomályos szobácskába viszszük az olvasót.

Útközben elmondjuk, hogy az a szoba kápláni szoba s benne e pillanatban egy fiatal ember méláz, meg sem álmodva, hogy egy (hízelgek magamnak és könyvemnek) néhány ezer főből álló kiváncsi sereg tart feléje. Ne féljünk, hogy a monstre-látogatás zavarba hozza: ő csak akkor méláz, ha egyedül van; de ha meglepik, egy pillanat alatt talpon áll s a világ legközlékenyebb embere lesz belőle.

Szőke-e, barna-e, magas-e vagy középtermetű? Nem tartozik a dologra; kiki képzelje olyannak, a minőnek egy szeretetreméltó fiatal embert képzelni szeret. Előéletéből csak annyit jegyzünk meg, hogy Dombay Máté egész élettörténete e két szó körül forog: tanulás és tanítás. Tanúlt falusi oskolában mindent, a mit a rektor nem tanított, – és tanított ugyanott, mint első gyerek mindig, valahányszor a rektornak elébbvaló foglalatossága akadt, pedig sokszor akadt. Tanúlt, mikor a falusi oskolából kikerűlt és szülei a kikerűlhetetlen német szóra adták egy asztaloshoz, kinek nyelvét és mesterségét egy esztendő alatt eltanúlta; ugyanott tanította a mestert és legényeit magyar szóra, írásra és számvetésre. Tanúlt és tanított mikor árván maradt; tanúlt maga erejére támaszkodni, és tanította társait mindenre, a miben erősebb volt náluk, főként kötelességhűségre, – a mire nagy szükség volt a demonstrácziók korában. Tanúlt theologiát, mert papi vagy tanári pályára készűlt, s mikor a theologiai tanfolyamot itthon bevégezte: külföldi egyetemekre szándékozott. Míg ezt tervezgette, az alatt ismét tanúlt valamit; igen fontos dolgot. Megtanúlta, hogy az ültetvényfának ugyan nem kell gyámol és védő oszlop, de a kinőtt fa nem boldogúlhat ilyesmi nélkül; más szóval, míg diák az ember, addig semmi szüksége pártfogásra, hanem a mint kinőtte a tógát, azontúl elengedhetetlen feltétele a földi létnek a pártfogás, mely nélkül a ki szűkölködik, bizony nem mehet egyetemekre, mert az egyetemi ösztöndíjakat boldogabb halandók nagyramenendő csemetéi seprik be Jénában úgy, mint Heidelbergben. Ő viszont megtanította a rajta sajnálkozókat arra, hogy ösztöndíj nélkül is lakhatik az ember két évig Bázelben és Edinburgban olyformán, hogy hat órát egyetemen, hatot pedig az asztalos műhelyben dolgozik naponként, ekként kötelezvén a testet a lélek táplálására, s egyszersmind arra is, hogy a hazajövetelre egy láda idegen könyvet, útiköltséget s a következő kápláni szűk esztendőkre némi kis tartaléktőkét takargasson meg.

Itthon valami nagyúri csemete nevelésére vállalkozott; azonban egy év alatt meggyőződött arról, hogy a csemete az ő közreműködése nélkül is azzá lehet, a minek indult, t. i. nagy úrrá. Megköszönte a hivatalt, letette a vizsgát és kápláni alkalmazást nyert egy nagy városban.

Itt már alig tanúlt (mit is tanúlhatna már többet), csak tanított.

Tanította környezetét, a nélkül hogy maga akarta, vagy a környezet észrevette volna. Igéző beszéde foglyul ejtett minden embert, hogy a ki vele találkozott, nem bírt tőle megválni: mint a két tanítvány Emmausnál, mikor azt mondta a mesternek: Maradj velünk, mert beestveledik.

Tanított a kathedrában. Egyszerű mesterkéletlen előadással, melynek minden szavát mély meggyőződés és meleg szeretet hatotta át. Lehetetlen volt a szíveknek e nyilak, a szemeknek e sugarak előtt zárkózni. A férfinép csodálta, a női közönség halk sóhajjal gondolta el: Boldog a méh, mely téged hordozott. Úgy tisztelték mint magát az öreg atyát. A mit az öreg úr nem is vett szívére; csak a Nagytiszteletű asszony duruzsolt miatta, hogy ugyan mit tudnak szeretni azon a nyápicz emberen. Káplán káplán!

Tanított szívével, az ő áldott jó szívével. Maga is gyermekkorától fogva árva és rokontalan, kimondhatatlan rokonszenvet érzett azok iránt, a kik az életnek egy vagy más keresztjét hordozták, a kiknek homlokán az ő mélyen látó szemei (a szeretet mindig mélyen látó) fölfedezték a fájdalom titkos pecsétjét; véghetetlen szeretetet a gyermekek iránt. Minél vidámabbak, minél ártatlanabbak, minél nemesebb lelküek voltak, annál inkább szerette őket sajnálatból. Mert mennyi szenvedés, mennyi szenny és mennyi csalódás vár rájok.

Azután volt a városban egy nőképző intézet. Nem merem felsőbb leányiskolának nevezni, mert az igazgatónő sajtópört kezdene ellenem, hogy kisebbítem az intézetét. Hát legyen nőnövelde. Még pedig nevezetes és sikeres nőnövelde. Ott a kisasszonykák fél év alatt megtanúltak zongorázni, mert a zongorát maga az igazgatónő tanította. Fél év alatt németűl (mert «az ég egy kincset ad minden hazának») – mert a német nyelvet a zsidó tanító tanítja. Fél év alatt francziául, igazi franczia mosziőtől. Fél év alatt rajzolni. Mindent fél év alatt, mint a 27 kros bolt. Csak egyetlen egy csorbája volt az intézetnek, mely miatt nem versenyezhetett a fővárosi legelőkelőbb hasonnemű intézetekkel. Az angol nyelv.

Könnyű kitalálni, hogy az új káplánra az igazgatónő azonnal kivetette a hálót. «Két órát hetenként.» «Tehát csak egyet.» «Van vagy nincs haszna vagy szüksége, ne tessék azzal gondolni; legalább azoknak, a kik szeretnének, legyen alkalmuk megismerkedni az angol irodalommal.»

Mielőtt határozott választ nyert volna, rögtön kihirdettette a helyi lapban, hogy «intézetében ez évre az angol nyelv is fel lett ölelve a rendes tantárgyak közé, Tanítja Dombay úr Edinburgból». (Értsd nem is holmi Londonból, hanem sokkal feljebb: Edinburgból.)

Dombay nem akarta meghazudtolni az igazgatónőt, tehát – meghazudtolta önmagát. Ajánlkozott naponkénti egy órára, mert a heti két órát kevésnek találta.

Mikor az első héten megismerkedett a kisasszonykákkal, megsajnálta a szegény kis teremtményeket. Az apai háznak ezeket a jövendőbeli papagájait, a kik a nevelőben két év alatt megtanúlnak mindenféle tudományt; a kik által beoltatik a nemzettestbe hetedíziglen az a meggyőződés, hogy a német nyelv mellőzhetlen kelléke a neveltségnek; a kik megtanúlják szavalni a Szép Ilonkát – tanúlnak világtörténetet és egyetemes földrajzot, – úgyszintén Magyarországét is; és a kiknek kézirásuk tele van a hibák minden nemével – – – – Ah! szegénykék «német szón» vagytok bizony ti. Jól mondja apátok, akárhogy bizonyoz a mama, hogy az «Nevelő».

Dombay – s itt hazudtolta meg magát – letett az angol nyelvről, a melyre igérkezett. Nem gyötri őket, eleget gyötrik mások. Inkább enyhíteni kivánja nyomorúságukat, szépíteni világukat.

Beszélgetett velük; a leánykák figyelemmel, szeretettel függtek ajkain. Más tanár szavai feliből-harmadából maradtak meg náluk, de abból, a mit Dombay mondott, egy szó el nem veszett.

Lassanként figyelemre szoktatta őket, azután fogalmaztatta velök a hallottakat, a hibákat igaz szívjósággal kiigazgatta. Válogatott műveket olvasott, olvastatott, magyarázott; fölfedeztette velük azt, a mi szép, vonzó, megragadó van a költői kifejezésekben és rajzokban, s megszerettette a mi nehéznek és unalmasnak látszott előttük. Megtanította őket hazájuk nyelvének és irodalmának ismeretére.

Atyának ifjú, játszótársnak nagy, rokonnak idegen: egy édes jó testvér volt; bizalmas és finom, gyöngéd és komoly, megközelíthetetlen távolságban, s mégis közvetlen közelükben, úgy bánt velük, – mint gyermekekkel, mint szent gyermekekkel.

Azok a tiszta szemek!

Nem gondolt arra, hogy egy párt ezek közűl örökre magához igéz. Hogy egynek a kiröpülők közül köt a szárnyacskája alá egy finom selyemszálat, a melynek segélyével fölkeresheti s magához vonhatja az elrepültet, mikor eljön a tavasz? Hogy ez neki csak egy titkos mély pillantásba kerül, melyről nem tud számot adni, sem a ki adta, sem a kire esett?

Nem.

Vagyonos házak sarjai mind, kiknek az élet sokkal többet megadott, mintsem az ő részvétére szorulnának. Ha volna közöttük egy árva, egy irgalomból felfogott – –! Mert részvét és szerelem, ez a kettő nála egy, legalább majdnem egy.

A kik az intézetből időközben eltávoznak, mind megteszik nála a búcsu-látogatást, s hagynak nála valami szép emléket, kis kezeik drága munkáját; és egy pár forró könnyet, kis szívük hálájának múló zálogát.

Egy közülök – egy szép szőke sarjú leányka – váratlanul kellvén távoznia, nem gondoskodhatott idejében méltó emlékről, de azért megtette a búcsu-látogatást anyjával.

– Dombay úr kérem…

Akkor sírva fakadt, lehajolt és kezet csókolt az ifjúnak, mielőtt az kezét kiszabadíthatta volna. Azután megkapta a másik kezét, azt is megcsókolta.

*

Tehát abban a szobában, a hová bekopogtatunk, Dombay Máté méláz a kanapén.

A szoba nőies tisztasággal van gondozva, miből azt következtethetnénk, hogy lakója örök nőtlenséget esküdött. Leánykák! gyűlöljétek az olyan ifjú embert, a kinek szobája izlés, rend, tisztaság dolgában vetélkedik a tietekkel: az nem fog szorúlni a ti gondjaitokra. Tiszteljétek ellenben azt, a kinek asztala rendetlen, szobája sepretlen, nyakkendője kötetlen stb., mert az ilyennek van szüksége segítőre, a ki mindenkor mellette légyen.

A szokatlan kézcsók története állandó helyet foglalt Dombay lelkében. Még most is érzi kezein a szőke leányka ajkainak édes melegét.

Micsoda indulatnak volt a kifejezője ez a kézcsók? Talán a szégyené csupán? Fájt a leánykának, hogy ő semmi emléket nem tud adni, holott az úgy szokás? Talán a háláé, melyet az okos leányka társainál élénkebben érzett? (A hálához mindig ész kell; korlátolt elmék ritkán tudnak hálásak lenni.) Talán a csodálaté? – – Azok a mély tüzű kökény-szemek oly figyelemmel függöttek az ő beszédein! Talán… Itt elpirúlt Dombay. Abbahagyta a találgatást. Megrettent a gondolattól, hogy akarva vagy akaratlanul titkos vonzalmat kelthetett maga iránt valakiben, a ki mellett ő az atya és anya hűségének egy részét vállalta magára.

– El innen! – szólt, jobb kezével meglegyintve homlokát, mintha valami fantómot akarna elűzni. – Áruló! Feledni tudnád a te szegény kis Jundádat?

És akkor a szegény kis Jundára gondolt. Újra átgondolta és elmondta magának megismerkedésének egész kis regéjét.

*

Junda árva leányka volt, kivel Dombay a múlt őszszel találkozott először. A gyász hozta őket össze.

A múlt ősszel dúló járvány elragadta Junda atyját, a ki Tarhalom lelkésze volt. A váratlanúl elhúnyt lelkész végtisztességétől a hivataltársakat távoltartotta a rettegés: családos ember nem megy járványos helyekre. Úgy hogy a két avagy három prédikáczió helyett, mely egy állásbeli lelkészt megillet, a boldogúlt atyának csak egy rövid ima jutott, az is csak egy közönséges káplántól mondva. A káplán Dombay volt.

Alig hantolták föl az atya sírját, megbetegedett az anya s harmadnapra ismét megjelent Dombay imádkozni az anya koporsója felett.

A temetési szertartás itt is ugyanaz volt, csakhogy most a közönség még gyérebb, – s az öt gyermek sírása meg szívszaggatóbb volt. A négy kisebb folyton kiáltozta: «Anyám, anyám!» Az ötödik csak halkan zokogott, fehér kendőcskéjével eltakarva szemeit. Ez volt Junda.

A koporsót kivitték a temetőbe, az anyát letették az atya mellé. Az üvöltő jajokba belezendűlt a vigasztaló zsoltár:

A vén ákáczok bús kétkedéssel hajtogatták ágaikat az ének szavára (mert a vénebbje megcsontosúlt skeptikus), mintha azt kérdezték volna: hát tud örülni? míg a fiatalabb csemeték aláhajolva gyöngéden simogatták az árvák fejét másodvirágos lombjaikkal.

Úgy lesz, úgy lesz, szegénykék! Bízzatok! Nézzétek, mi is másodszor virágzunk.

Az éneklés alatt a gyér közönség szétoszlott, fölkeresni, elsiratni a maga halottját. Minő szép látvány volna az, a mint az élő a holt fejfájára borúl, ha nem volna benne annyi ámítás; minő drágák volnának azok a könyek, ha a halottnak volnának szánva és nem a világnak!

Csak az árvák maradtak ott és Dombay. Junda megtörölte szemeit, kézen fogta a két kisebb testvért s a két nagyobbat maga előtt útnak indította.

Menjünk haza.

Haza.

E szóra újra kicsordúlt szeméből a köny és fényes ösvényt hagyva, alászaladt orczáján.

Dombay elkisérte az árvákat s búcsuvételkor megkérte Jundát, hogy ha ügyei elrendezésénél szolgálatára lehet, parancsoljon vele.

Jundának erre nem volt szüksége. Testvéreivel együtt másnap nagybátyjához költözött, a ki szintén lelkész volt egyik közel faluban s a nagybátya elintézte, rendbehozta az árvák ügyét, biztosította örökségüket.

De Dombay nem feledhette azt a jelenetet, melyet a sírdombnál látott. Mikor a legidősebb árva megtörli szemeit, mint a ki tudja, hogy már most ő a család feje, a kinek ennélfogva sírni nem szabad; a ki tudja, hogy az öt testvér között csak egy az árva – ő maga, mert a többinek van anyja – és ez anya ő maga –: mintha az élet és halhatatlanság angyalát látta volna állani a sír felett, a mint mondja a kicsinyeknek: «Mit féltek kicsinyhitűek! A ti angyalaitok látják a ti mennyei atyátok orczáját mindenkor.»

Annyi bátorító volt azoknak a sötét szemeknek könyek közül ragyogó sugáraiban! Dombay megszerette azt az alakot ott a sírdomb előtt. Nem akkor, mikor sírt, hanem akkor, mikor megtörülte szemeit és azt mondta testvéreinek: menjünk haza; holott egymaga tudja csak az öt közül, hogy nincs «haza».

Néhány nap mulva meglátogatta Jundát új hazájában.

A leányka egy pár czipőcske fényesítésével foglalkozott a folyosón. Az érkező láttára nem rejtette el hirtelen a czipőcskét (kis testvérjéé volt), hanem csendesen letette s kezett nyujtott az ifjúnak. Azután fölvette ismét s nehányszor végig simította a puha kefével.

– Ha megengedi, bevégzem munkámat, mert az ifjuúr nagyon kényes a czipőire. Visszaveti, ha meg nem látja benne a gömbölyű képét.

– Ha megengedi, bevégzem munkámat.

Az ifjúnak tetszett ez a keresetlen modor. Sem nem szégyenli, sem nem mutogatja, a mivel foglalkozik.

Megismerkedett a nagynénivel és nagybácsival. Kedélyes, szeretetreméltó öreg pár, kik egymást elkényeztették, – s most a kényeztetés gondjait Jundára ruházták át.

Junda lett a háznak mindene.

Kis testvérei gondozása, tisztántartása; cselédre, konyhára ügyelés: a nagynéni ozsonnájának elkészítése, kedvencz könyveinek felolvasása: ez az ő belügyminiszteri tárczájához tartozott.

E mellett a felség személye körüli miniszterkedés sem volt terhére. Értjük a felség személye alatt a nagybácsit.

Könnyű a készet hallgatnod, nyájas olvasó, mikor a nagybácsi prédikál. De tudnád csak, hogy szombat este Junda keresi ki a nagybácsinak a holnapi szent-leczkét, azután jegyzékkel megjegyzi, hogy a nagybácsi egyszerre rányithasson; kikeresi és megjegyzi a mondandó téli, tavaszi stb. imádságot is, már a mint az idő kivánja; hogy vasárnap reggel Junda áll őrt a nagybácsi múzeuma fölött, hogy semmi fölösleges alkalmatlankodás ne botránkoztassa az elmélkedőt; hogy a palást, a kalap, a tóga előkészítése, két fehér zsebkendővel a zsebekben, megint csak a Junda dolga; azután egy kézcsókkal elbocsátani a nagybácsit és szemeivel kisérni egész a czinteremig; ebéd alatt ismét a hallott prédikácziót részletezni, szép gondolatokat kiemelni s az egészet kellőleg megdicsérni, mely dicséret a bácsinak annál jobban esik, mert rég volt benne része; valamint ha az öreg úr ebéd után rá fogja a messzelyes üvegre, hogy nem volt tele, bebizonyítani, hogy de igenis, még most is tele van; ebéd után kikeresni a kedvencz pipát s minden finnyáskodás nélkül kézbe szolgáltatni: no meg a kurrenseket lemásolni, mert a rektor mindjárt papi zsarnokságról panaszkodik, ha egy betűvakarintást kell neki tenni: Jundának pedig olyan szép folyó irása van, akár egy filozófus deáknak.

Hát ne mondja senki, hogy a felség személye körüli miniszternek semmi dolga sincs!

Néha megtörténik nagy ritkán, hogy a nagybácsi dúl-fúl, költözködik. Ráfogja a nagynénire, hogy beleavatkozik a hivatalos dolgaiba, a dékánra, hogy alamuszi, a kurátorra, hogy egy követ fúj a nótáriussal, a mesterre, hogy hizelkedik a népnek, az esperesre, hogy basáskodik, azután leül és el kezd írni egy vezérczikket az egyházi lapba a papi tekintély csökkenésének okairól; de minthogy annak annyi oka van, hogy egy délelőtt megírni nem lehet, abba hagyja, kimegy az udvarra, ott beleköt a kis Jóskába, hogy gölöncsérinasnak adja, a mért sáros a czipője. Minthogy pedig Jóska a legkisebb gyermek s így Junda védencze: Junda elkezd vizsgálódni, hogy honnan támadhatott a nagybácsi hódja. Végre a nagybácsi csizmáin akadnak meg a fekete szemei.

Ahán! Új csizma! Szorít!

Szorít. Hiszen azt tudja a nagybácsi is, de azt már nem tudja, hogy rossz kedvének ez az oka.

Junda alig várja, hogy a nagybácsi déli álomra dőljön, rögtön kicseréli az ártalmas csizmákat. Oda lop egy pár öreg habdát, míg a háborúság-szerzőket visszaküldi a mesterhez s kisámfáztatja kegyetlenül.

Nagybácsi felkél, felhúzza a habdákat, mintha kicserélték volna, pedig csak a csizmák vannak kicserélve; kimegy, mosolyog és szégyenkezik; kedvét keresi a nagynéninek, a Jóskának, a dékánnak, a mesternek; az esperesnek megbocsát és kegyelmet ad a papi tekintély csökkenésének. Békét köt mindenkivel, – csak Jundával nem, mert a Junda személye a’ nélkül is szent és sérthetetlen.

Azután napestig töprenkedik, hogy miként kelhetett ő fel ma reggel ballábbal.

A csizmákra nem is gondol.

Pedig minden háborúság szerző oka nem a sátán, hanem a csizmadia-czéh. Jó kényelmes csizmákban minden ember tagja a békekongresszusnak. De szűk csizmában a bárány is tigrissé változik.

Így Törökország bukásáért a mi érdemes csizmadiáink a felelősek. Ha ők a háború kezdetekor valamivel szűkebbre vették volna a mértéket a miniszterium lábáról, most már Kiev alatt volnánk.

Ámde ez a magas politikához tartozik; mi maradjunk csak a lelkészi udvarban.

Junda figyelmes gondjai szeretetre mutató találékonysága, őszinte hívsége a megnépesűlt ház életét megnépesítették! A boldog öreg pár még boldogabbnak érezte magát a gyermekek között. Nem is hitték, hogy ennyi gyermekkel ilyen kevés baj van. Ilyen kevés ám! Nincs azokkal semmi baj, azt mondja Junda is. Tiszták, engedelmesek, rendtartók. Junda felel valamennyiért.

Dombay élesen látó lelke néhány látogatási óra alatt átismerte Jundát. Látta minő könnyű szívvel, jó kedvvel hordozta a kötelességek egész hosszú nehéz lánczolatát, hogyan foglalja gondjaiba új szüleit és kis testvéreit, figyelmes tekintetének egy mozdulatával igazgatja a gyermekeket, a nélkül, hogy valaha zsémbelne rájuk, míg másik tekintete az öregekre villan át s kitalálja, mi lesz kedvükre.

Elgondolta magában, nem azt, hogy ez a leányka egy férfit boldoggá tehet, mert kincs, hanem azt, hogy ez a leány méltó arra, hogy egy derék ember boldoggá tegye.

Hitte, hogy e boldogító tisztre ő van hivatva, s magatartását ez az önbizalom irányozta. Nem nyilatkozott, de a két lélek tudatával bírt a kölcsönös vonzalomnak, mely minden nyilatkozatot feleslegessé tesz. Mindkettő természetes és nyilt lélek: olvastak egymás szívében; ugyan mi szükség lett volna szavakra?

De ez a vonzalom nem az a vak, heves, égető és kizáró indulat volt, mely a közönséges szerelmet jellemzi, s melynek első, utolsó, egyetlen szava ez: «Nálad nélkül nem élhetek.» «Vagy te, vagy a halál» stb. Az ő vonzalmuk nem csapott ilyen magasan az üres levegőbe; az a néma tekintet csak ennyit mondott: «Veled szeretném átélni az életet. Nem akarnám, hogy más tegyen boldoggá; én szeretnélek azzá tenni.» Ennyit és nem többet de ez elég volt, mert ez igaz volt.

Különben is, hol van még az az idő, mikor erről világosabban lehet szólni. Dombay két évet töltött egyetemen, egy évet nevelőségben: egyik sem olyan hely, hol a gyakorlatot alaposan meg lehetne tanúlni. Legalább az atyák azt mondják. Ő még csak egy éves káplán-számba megy, ha Bazileában járt is. Más is járt ott, de sort várt.

Mind e mellett is megtörtént az a rendkívüli eset, hogy a tarhalmi egyház közönsége, a Junda atyja halálával ürességbe jött hivatal betöltésénél nem akart élni választási jogával. Ő nekik nincs választottuk, ők nem ismerik az atyákat, annálfogva az esperes-atyára bízzák, ajánljon nekik valami jó papot. Mely bölcs elhatározását a tarhalmi értelmes közönségnek az egész traktus nagy helyesléssel fogadta. Ez már jóravaló nép, ez már értelmes közönség. De bezzeg megváltozott a világnézet, mikor megtudták, hogy az esperes-atya mellőzve érdemekben megőszült saját régi szolgatársait, valami széllel bélelt, ebenlóggós (mert lehetetlen az, hogy a ki Angliában járt, széllel ne volna béllelve és plaidet ne viselne) inczifinczit, valami Dombay nevű káplánt ajánlott, a kiben az együgyű tarhalmiak meg is nyugodtak, várván az egyházmegyei gyűlés megerősítését.

Dombay örült a váratlan szerencsének, nem a szerencse nagy volta miatt (volt benne önérzet és bátorság nem tekinteni a szerencsét nagynak), hanem azért, hogy bálványozott tervét tovább építheti, be is fejezheti. A szegény kis Junda atyja örökjébe léphet, oda viheti, ott nevelheti kis testvéreit. Minden gondjainak meg lesz a jutalma. Az ő oldala mellett.

Imé az a fiatal ember, a ki a kanapén méláz, – és a kinek neve Dombay Máté, – ilyen gondolatokkal foglalkozik; – közbe-közbe mintha légy szállana homlokára, a kit onnan el kell neki hajtani. Az a légy pedig annak a kézcsókos szőke leánykának az emléke, a kinek ajkainak melegét még most is érzi kezein, s a kinek elűzött alakja erőszakkal visszatér, – s félig elfogja a világosságot az ifjú szemei előtt, hogy ne láthassa teljes fényben a szegény kis árva Jundát.

Most, – miután bepillantottunk Dombay Máté szobájába és szívébe, – hagyjuk magára ábrándjaival, repüljünk át néhány hónapot és mértföldet, szálljunk le Fűzvárnak kellőközepébe és szaporítsuk számát annak a «számos közönségnek», mely a fűzvári egyház nagy termében az egyházmegyei közgyűlés érdeklődő tanujaként gyülekszik.