VI.

Szép azt látni, mikor az ilyen gyűlésre seregelnek.

A kálvinista kanonokok, a hogy szokták nevezni a világi urakat, a kik a papok többivel közösen gyakorolják az egyházigazgatás és egyházi biráskodás tiszteit. Urak, hivataluknál, születésüknél, vagy érdemüknél fogva.

De bármily magas az a hivatal, az a születés, az az érdem, melylyel a világban kitűnnek, sohasem utasítják vissza azt a megtiszteltetést, melyben husz-huszonöt parasztközség őket részesíti az által, hogy megválasztja világi tanácsbirónak vagy épen főkurátornak.

Főispánok, kik ma egy egész megye összes értelmiségének tanácskozását vezetik s holnap féldélig vizsgálnak egy öreg-bötűs számadást, melyből ki kell sütniök, hová lehetett az a 2 frt 20 kr., a melyről számadó hit alatt kész erősíteni, hogy ő el nem sikkasztotta.

Rengeteg gazdák, kik tegnap fél óra alatt megkötöttek a kalmárral tízezrekre menő szerződést, s ma azt veszik érett megfontolás alá, hogy a vadormi tanító fizetésébe járó kánikuláris csirke darabonként 20 vagy 25 krért legyen-e méltányosan megváltható.

Ügyvédek, kik tegnap uradalmakért pöröltek, ma pedig egy kenderföld termése tárgyában mondanak véleményt, s e czélból elolvasnak még ma éjfélig két koncz dokumentumot.

Államférfiak, kik tegnap a fölött határoztak, hogy akczióba lépjenek-e Oroszország ellen, ma pedig eljönnek ide véleményt mondani az iránt, vajjon azon «egy mázsa húson», mely a kéresdi lelkész konvencziójában írva találtatik, marhahús értendő-e, mint a prédikátor pretendálja, vagy pedig juh-hús, mint az előljárók állítják, azon okon, mert az ő községükben nem mérnek marhahúst.

Ünnepelt költők, az eszményi fenség udvarnokai, kik itt a prózai zöld asztal unalmas tanácskozásai alatt feszült figyelemmel vetik papirra az atyák torzképeit.

Nagyszakállú országgyűlési képviselők, kik tegnap vérig harczoltak a romániai vámegyesség ellen, s most visszatorlásul vérig engedik magukat sarczoltatni a román és szerém misszió élelmes elnöke által.

Parlamenti pártfőnökök, kik tegnap az egész másik oldalt megpuhították egy nagy beszédben, s ma engedik magukat semmivé tétetni a falusi prédikátor buzgó ékesen-szólása által, s az izzadó férfiúnak udvarias mosolyban fizetik le a győzöttek sarczát.

Nem hosszú, nem drága nekik az az idő, a mit ezen apró-cseprő ügyekben elvesztegetnek. Mert ezek az apró-cseprő ügyek homokszemek, – de egy nagy drágakőben.

Itt jőnek a fűzvári egyházmegye világi férfiai. Ez a fiatal mágnás, a ki imént tért haza Zürichből, az egyházi ügyekből ugyan édes-keveset tud, de majd beleszokik, hiszen minden apja, öregapja, koadjutor-kurátor volt Bodrog-Keresztúrtól fogva a mai napig. Kötelessége neki is. Azután jön jószágigazgatója, a ki a zöld asztalnál a fiatal gróf előtt foglal helyet, mint rangban és hivatali idejére nézve elébb való. Azután másik két úr, kiket a harmadik vármegyéből szólított ide a kötelesség. Azután Talpárdi Gáspár, a segédgondnok, a ki helyben Fűzváron lakik ugyan, de azért a szomszéd utczabeli főnöki lakásáról ötlovas hintóban jő a parókhiáig, mert a dignitás azt kívánja; hozván magával elnöktársát: az esperest is.

Az udvaron és kapu előtt csoportoznak a gyűlés alkotó tagjai.

Ott van N. t. Fúrfaragó úr, a ki azért neveztetik Fúrfaragónak, mert örökké statutumokat fúr-farag; zsebe tele van ház-szabály, lelkész-választási, káplán-tartási, káplán-elhelyezési, simonia-korlátozási, beiktatás-rendezési s több efféle javaslatokkal. Az atyák reszketnek tőle ha látják, mert tudják, hogy a gyűlés az ő jelenléte miatt egy nappal tovább fog tartani, a mi a traktusnak 125 frtjába kerül. Úgy fognak ki rajta, hogy minden indítványát rövid úton a szuperintendencziára terjesztik. Bajlódjék vele a püspök.

Emitt búskodik tiszt. Kérges úr, a kinek van egy Pitavalja, melyet csak azért tanulmányoz, hogy az ott előforduló kriminálitásokat sorrend szerint ráragassza mindazon ifjú atyafiakra, a kik elég szerencsétlenek magukat valami rendes hivatal elnyerésével kecsegtetni.

Emitt emelkedik tiszt. Rúth Mihály úr, a kit a traktus bölcsének neveznek, mivel minden embert összeszamaraz: az öregeket, mert már vének; az ifjakat, mert még gyerekek. Könnyű neki, lévén középkorú férfiú. Büszke a függetlenségére, mert őtet semmi hivatallal vagy kegyes mosolylyal le nem lehet kenyerezni annyira, hogy kivételt tegyen valakire nézve azon kollektiv czím alól, mely alá az egész emberi nemzetet fentebb összefoglalta.

Item: Effendi Kucsuk Mehemet Ali Seitán Ibrahim. A hogy a találós eszű rektorok tiszt. Hegyenvölgyi uramat négyszemközt emlegetik, kiknek ő Dallaeusuk. Egy napi járó földre maga körül minden felekezeti tanítót kipusztított már, s a helybeli oskolát csak azért nem tette községivé, hogy legyen kit nyaggatni. Különben született körlelkész s ha beül valami examenbe, addig onnét ki nem jön, míg a mestert ki nem vexálja a templomból.

Hát azok a mesebeli prédikátorok, a kik Tompával az öreg harangozó vállaira támaszkodva kimennek a temetőkertbe, talán nem is azért, hogy a Szép Julcsa fejfáját megnézzék, hanem hogy az a kis sarjú megszáradt-e már és a szilvát nem horgászták-e el a lovászgyerekek, minthogy az ó és új temetők haszna a prédikátoré, nem egyszersmind a nyesedék is. A kiknek méhesük a tudomány, múzeumuk a buzgóság, nagyszobájuk a vendéglátás, háznépük az erkölcs, udvaruk a rend és tisztaság tüköre. A kik a főispán, a földesúr, a királyi herczeg, a váczi püspök tiszteletére palástosan megjelennek a küldöttséggel, és örök hálával emlegetik, hogy ő méltósága vagy exczellencziája milyen kegyesen szóba ereszkedett velük. A kiknek szép simára borotvált piros arczuk világosan utal arra a a szívjóságra, melylyel egész környezetüket boldogítják.

Ha csak azokban a marczona alakokban nem keresed, a kik a folyosón egy csoportban állva beszélgetnek! Őszbe keveredett szakálluk honvédkapitányokra mutat; pedig ha ez a szakáll eltűnnék, menten előtted állna az az eszményi jóság, a kit könyvekből ismersz. Úgy van! Ezek is úgy kezdék az életet. Szép Schwarzenbergbarkóval, bajusztalan, szakálltalan. Mikor aztán eljött az idő, megeresztették a magyar díszt. Beszélhetett aztán esztendők fordultával a magas helytartóság, hogy az «úgynevezett egész szakáll (Vollbart) hordozása általában betiltatik, az arczszakáll és bajusz viselése pedig minden túlzástól távol és oly szabály szerint engedtetik meg, hogy az áll a száj végétől (Mundwinkel) lefelé teljesen borotválva legyen». – Csak azért is! Még bojtorjángyökér-esszencziával is! Beszélhetnek a fiatal óriások, hogy a papi tekintély megölője a szakáll! Hát nincs ő nekik tekintélyük? Nézzétek a nagybácsit azzal a rengeteg zászlóval! Meri annak a kezét megtapogatni a fiókfalvi presbyter? Vagy mer annak az ablaka alatt fütyörészni a lovász-gyerek? Vagy birák uraimék egész nótárusostól mernének odaizenni hozzá, hogy ne sajnáljon átlépni a helység házához? Hohó frátres! a nagybácsi szakállosan is különb legény, mint ti, ha a hajatokat leberetváljátok is. Ti kezdjetek új módit; ők szakállosan kezdték, úgy is végzik.

Ez a méltóságos tekintetű, magas megtermett alak azzal a kövéres piros orczával, jóságos kegyes szemekkel, a ki most lép ki az ötlovas kocsiból… Ne higyjetek a külsőnek! Az alatt a szép fekete selyemkabát-hajtóka alatt nem-emberi szív dobog, hanem egy rettenetes mélységű zseb, a mely örökkön-örökké tele van gyüjtő ívekkel, kérő ívekkel jótékony czélokra; szerző által kinyomatott értekezésekkel, még jótékonyabb czélokra; a gyülekezet közkivánatára kinyomatott alkalmi prédikácziókkal; előfizetési felhivásokkal, tankönyvek árjegyzékeivel; globusok, térképek prospektusaival; templom-, oskola-, orgona-építésre, harangvételre, torony-reparálásra, kétosztályú gymnasiumok nyolczosztályúvá tételére; a nm. m. k. miniszterium által engedélyezett s kibocsátott sorsjegyekkel, melyeket Nagy-Szombattól Nagy-Szebenig a ki van Irhatnám és Szerepelhetném ember, mind ő hozzá küldöz. Ő neki esperesi kötelessége a naponként hozzá tizével érkező kérő és előfizető ívekre, a szép tarka-barka sorsjegyekre összefogdosni a maga rekrutáit. Szaladna tőle minden ember, de nem lehet, mert ő az esperes; muszáj venni, aláírni, előfizetni mindent, a mit ő kér. Mikor olyan szépen tud kérni, oly finoman nyakadba akasztja, mintha egész életét a jótékony bazárban töltötte volna el.

Amott tisztes kékbeliek tanakodnak hátratett kezekkel, kérdezvén egymástól a vetések állását és félszemmel vizsgálván az atyákat. Ezek egyházi képviselők. Némelyiknek kék mándlija erősen megkopott. Ne hidd, hogy ez valami alpári ember volna. Ellenkezőleg, ez azt jelenti, hogy ő már régóta koptatja az előljárói köntöst, s majd meglátod, milyen routinja van az ékesszólásban. A többiek, a kiken még meg sincs törődve a kék posztó, egészen új emberek s nem ösmervén a dörgést, még a mestereknek is nagy reverentiával köszönnek.

Mert a fiatal nemzedék is itt van. Udvarias, szolgálatkész fiatal nép, mikor az atyák között van; csipős nyelvű, gúnyoros, adomázó, kedélyes, mikor nincs közel a macska; keserű, mikor eszibe jut a papi zsarnokság, melyet deákul úgy nevez, hogy canonica hora. Nyilván most is erről beszélnek. Egy a többi közűl magasan tartja fejét és órazsinórjával játszik. Elvitathatlan jele a községi tanítónak, a mint szánalommal veszi tudomásul felekezeti kollégái panaszát.

Most sebes hajtással három könnyű kocsi gördül a parókhia kapuja elé. Az érkezők kikelnek a décz-bundákból; az udvaron mozgalom és suttogás támad.

Ezek a kondori urak. Ezek ám az emberek! Nem nyüglődnek, nem nyavalyognak sokat, hanem a mult tavaszszal eszökbe jut, hogy ekklézsiát kellene alkotni s egy év alatt készen vannak templommal, paplakkal, papi fizetéssel, melynek első tétele «száz arany» vert aranyban; valami özvegy nagyságos asszony alapította. Nyolcz hold föld primissima klassis: rizskását terem!

Az «egyházias férfiak» általános csudálat tárgyai. Vezérök, Ihárosi, egy iratcsomagot nyújt át az esperesnek, melyet a Nagytiszteletű úr figyelmesen megtekint, aztán a többi csomagok közé helyez.

– Ez eddig jól van. De hát találtak-e a kondori urak, a kit papjuknak óhajtanak?

– Utána néztünk – felelt Ihárosi – s találtunk is. Mi Dombay Máté urat szeretnénk megnyerni. Sok jót hallottunk felőle.

– Beszéltek vele? Elfogadja?

– Annyira nem mentünk. Egyházi ős autonomiánk azt hozza magával, hogy az esperes erősíti meg a választást.

Az esperes nagyot nézett az autonom férfiura. Nem tudta elhatározni: ravasz-e vagy együgyű.

– Ez mind jól van, jó uraim! Csakhogy a megerősítést Dombay úr elhatározása változtatja ténynyé. De alig hiszem, hogy ajánlkoznék, miután a tarhalmiak is megtisztelték.

– A tarhalmiak? Már az más; azonban ha a tarhalmiak más gondolatra térnének… Akkor?

– Akkor – felelt rá Csont Ábel – volenti non fit injuria.

*

A kondori urak el kezdtek ismerkedni. Fölkeresték az ismerősebb papokat, azok előtt lerajzolták, mennyi buzgóságot fejtettek ki nagy erőfeszítéssel, hogy zsenge egyházukat létrehozhassák. Figyelmeztették a befolyásosabbakat, hogy vegyék szívökre ennek a szépen indúlt kis egyháznak az ügyét, mert ha most kezdetben elrontják, – ha valami nem odavaló embert löknek oda, a kinek se tudománya, se szónoki képessége, se tapintatos finom modora, – bizony a hogy kezdődött, úgy el is végződik ez a szépen indúlt kis egyház, és a késő maradék a mostani oszlopembereket fogja kárhoztatni, a miért veszni engedték.

Azután ismerkedtek tovább. Az atyáktól az uraimékhoz fordúlnak, beszélnek velük közömbös dolgokról, azután áttérnek az egyházi ügyekre, s itt Dávid úr hatalmas szavakkal lelkükre köti, hogy legyenek élő oszlopai annak az ügynek, a melynek őrállóiul elhivattak, mert – úgymond – elvész a nép, a mely tudomány nélkül való.

Így megtámogatva szavainak igazságát a szentírással, ott hagyja a maga társait és egy másik csoporthoz fordúl. Kiveszi a szívük titkát, hogy ez a tarhalmi küldöttség.

– – Mert édes atyámfiai, drága jogunk nekünk, őseink vérével és könyeivel megszentelt jogunk nekünk, magyar református kálvinista protestánsoknak, a mi drága autonomiánk. Mi is mikor megalkottuk e mi zsenge egyházunkat, megkaptuk a sok jóakaratú tanácsot, hogy így bízzuk, úgy bízzuk a szentszékre, hogy ő adjon nekünk papot, és ne bocsátkozzunk magunk a választásba. Micsoda! hogy mi lemondjunk a mi sarkalatos jogunkról, és hogy minket csak olyan teddide-teddoda népeknek nézzenek!? Már kérem szépen, hiszen nem tehetjük magunkat az előkelő és fényes gyülekezetekhez, de mégis kikérjük magunknak, hogy ne nézzenek holmi Kakucsfának. Még az unokáink is megátkoznának, ha eladnánk a mi ősi autonomiánkat! Meg is érdemelnénk.

A tarhalmi küldöttség összenézett. Ihárosi pedig tovább ment ismerkedni.

Mikor aztán a gyűlés további folyama alatt sorrendre kerűlt a tarhalmi lelkészség ügye és az esperes örömmel jelentette a tarhalmi egyháznak az egyházi kormányzat iránt tanusított példátlan bizodalmát, mely szerint lemondván ez esetre választási jogáról, egyenesen az esperesre bízta a kinevezést, s ő e bizodalomnak megfelelőleg Dombay Máté jeles ifjú atyafiút ajánlotta, kit a tarhalmi díszes egyház el is fogadott…

Akkor előlépett a tarhalmi küldöttség vezére és szépen elmondotta azt, a mit Dávid úrtól tanúlt:

«hogy igaz ugyan, miszerint némely zsöllér emberek, de a kiknek semmi jussok sincs az ekklézsiában, annálfogva ők azt nem úgy értették, mert mi haszna az ekklézsia, ha a népnek még a maga papját sem szabad választani. Ők ugyan szeretik e jámbort – embernek, de a szavazatja kicsiny az ő kathedrájukba, kihúzná őket otthon a nép, mert ő nálok mindig nagy papok voltak».

– Tehát nem akarják kegyelmetek elfogadni Dombay urat? – kérdé az esperes reszkető hangon és kigyúlt homlokkal.

– Mi szeretnénk, követjük alázatossággal, de a nép…

– Jól van, ne folytassuk tovább. Kérem a tisztelt közgyülést, kegyeskedjék e tárgyban tett jelentésemet nem mondottnak tekinteni.

Akkor fölkelt az elnöki székből és úgy folytatta:

– Minthogy pedig a tarhalmi küldöttség megengedte magának azt a kedvtelést, hogy engem hazugságban hagyjon, s valótlannak nyilvánította azt, a mit én befejezett tényként adtam elő: ezennel leteszem az esperesi hivatalt, kérvén a közgyűlést, hogy e nyilatkozatomat tudomásul véve, a helyettesítésről azonnal intézkedjék.

Az urak és atyák fölkeltek székeikről, körülvették a tisztes öreg urat, kérlelve hogy vegye vissza lemondását, egy egyház miatt ne büntesse az egész egyházmegyét.

De az öreg úr hajthatatlan maradt.

Ekkor előlépett Dombay, szót kért, és szólt az önérzet nyugalmával. Fájlalja, hogy ezen kellemetlen eseményre az ő személye adott okot, s csak abban van némi vigasza, hogy ennek előidézésében semmi része sincs. Nem kereste a tarhalmi egyház kedvét, s nem szégyenli, hogy nem nyerte meg. De fájlalná, ha esperes úr megmaradna nyilatkozata mellett, mert ennek sulyát azok éreznék legkevésbbé, a kik erre okot szolgáltattak, míg ő rá örök teherként nehezülne az a tudat, hogy az egyházmegye ő miatta vesztette el legtiszteltebb vezérférfiát. Ha az ő könyörgésének van egy porszemnyi súlya, ő is járúl azzal a közgyűlés nyilatkozatához s kéri esperes urat, foglalja vissza székét.

Az ifjú annyi bensőséggel beszélt, hogy a közgyűlés riadó helyeslésben tört ki. Karon fogták az esperes urat, s visszakényszerítették elnöki székébe. Talpárdi nagysága pedig oda lépett az ifjúhoz és ott a gyűlés színe előtt megölelte.

– Köszönöm, köszönöm, kedves fiam! Az Isten lelke megszentelte szádat.

Még Rúth Mihály úr világnézete is megingott; elismerte, hogy a fiatal atyafi gyönyörűen beszélt. Alkalmasint angolból vette, hanem az mindegy, jól elkészült rá.

Legjobban meghatotta pedig a tarhalmi küldöttséget. Most látták, minő kincset vetettek a sárba. Érezték, hogy elrontották a dolgot, de az, hogy horogra jutottak, s hogy az a horog a ravasz Ihárosinak egy elejtett szava volt, nem jutott eszükbe. Szégyenkezve léptek Dombayhoz, hogy ne búsuljon, ők csak a forma kedvéért kivánják a szokott választást, mert ha most erről lemondanának, ki tudja mi lenne a következése; egyébiránt biztosítják, hogy az egész haza rá fog szavazni.

Dombay megvígasztalta őket, hogy válogathatnak a különbnél különb papokban, de ő róla tegyenek le, mert ő nem lesz nekik papjok soha.

Úgy mondta, hogy kérlelésről szó sem lehetett tovább.

Ekkor előállt az egykori kondori küldött, Mecseki. Nem Ihárosi. Nem; ő sokkal nagyobb róka, minthogy tarhalmi bátyámuramékat nyomra vezesse. Oldalba lökte Mecsekit, hogy itt a kedvező pillanat, szóljon s kérje Dombayt.

Mecseki szót fogadott és választékos szóval bele kezdett, hogy ők tárt karokkal fogadják azt, a kit a tarhalmi atyafiak nem tudtak megbecsülni…

De nem mondhatta el a jól átgondolt díszbeszédet, mert Talpárdi indulatosan félbeszakasztotta:

– Dejszen abból bizony semmi sem lesz! Én azt meg nem engedem, hogy olyan talentum a mi buczkáink között eltemesse magát. Debreczenbe való ember az, nem pedig Kondorra.

Azután még tovább is méltatlankodott, félig magának, félig az atyafiaknak, jól oda mondogatván.

– Persze! Göttingából Bugaczra! Hiszen preczeptort sem kaptok és mégis theologiæ doktorról álmodoztok. Azt megmondom nyiltan, hogy Dombay oda be nem lép. Nem neki való állapot az! A mi igaz, igaz.

Az esperes is így gondolkodott. Az ő becsületes öreg szívét semmi érdek nem kapcsolta az ifjúhoz egyéb egy kis hiúságnál, melytől még az esperesek sem menekülhetnek. Büszke volt a papjaira – a maga ezredére. Volt gondja rá, hogy minden érdem lehetőleg megnyerje jutalmát, minden tehetség a maga munkakörét. Nem hogy féltékeny lett volna a fiatal ágaskodókra, ellenkezőleg, előszeretettel tanulmányozta s felhasználta jellemüket, hajlamaikat, tehetségeiket. Gyengéiket takargatta vagy szeretetteljes iróniával irtogatta. A kiválóbb tehetségeket megyéjébe édesgette, hogy a succrescentia, – az új nemzedék – legalább is legyen olyan, mint a kiknek nyomába lép. Így vette karjaira Dombayt is, s épen ezért igen zokon esett neki, hogy az ő jó és bölcs czélzatai egy derék ifjú ember szégyenével végződtek. – Minden áron elégtételt kivánt szerezni.

– Úgy van! – tódítá elnöktársa szavait. – Módunkban van gondoskodni Dombay úr számára más jutalomról is. Ha a tarhalmi egyház megvetette kért ajánlatunkat, megköszöni azt Gódircz, és sietni fog magának Dombay urat biztosítani.

Micsoda! gondolja magában a gódirczi fényes egyház képviselője. Hogy Gódircz, melynek népessége hetvenkét lélekkel haladja Tarhalomét, és Gódircz, mely két tanítót tart, külön a fiúknak és külön a leányzóknak, és Gódircz, a melynek tornyában négy harang szól, és Gódircz, a melynek bádogos tornya négy öllel magasabb, mint a tarhalmi fazsindelyes torony, hogy egy ilyen egyház fölvegye azt, a mit Tarhalom eldobott?

– Megkövetem a Nagytiszteletű Esperes urat, mi még sehogy sem vagyunk a mi választásunkkal, mivelhogy még sok a párbér restánczia, s míg az be nem jön, addig nem nyerhetünk papot. Tudjuk mi azt, mert ösmerjük a törvényt. A Tiszteletesnének is kegyelem-esztendőt szántunk, mert az árva nagyon sír-rí rajtunk, hát nem akarjuk Dombay uramat elkötelezni idő előtt; hátha addig még jobb szerencséje akad – –

Szegény öreg esperes! Javítani akart a dolgon és rontott vele. Elégtételt akart szerezni kegyenczének s csak szégyenét tetézte. Zavarba jött. Tekintélye volt a koczkán s most már másodízben.

Talpárdi észrevette az öreg úr zavarát és segítségére sietett. Jó az a kettős elnökség; az a két szárny. Ha az egyiket zsúrolja a lövés, a másik még birja, s ha egyebet nem tehet, csapkod.

– Nem kértük véleményét az érdemes képviselőnek, s az ajánlat nem is úgy tétetett, mint ő képzeli. Az elnökségtől távol van korlátozni a szabad választást; az ellen azonban nem tehetnek kifogást gódirczi uraimék, ha Dombay úr hozzájok rendeltetik adminisztrátornak, mert ez az egyházi felsőbbség rendelkezési joga, melyet fog is érvényesíteni. Esperes úr is úgy értette.

Esperes úr hálás tekintetet vetett a szabadítóra s fejével csendesen igent intett.

Dombay azt vette észre, hogy ő két óra alatt két évtizedet vénült. Vén káplánná lett, világból kimaradott vén káplánná, kinek sorsán minden embernek joga van szánakozni. Keserűség fogta el szívét s reszketett a hangja, mikor szólt:

– Érdemem feletti az a kegyesség, melylyel az elnökség rólam gondoskodni kiván, de nem köszönhetem meg, mert szégyenpadra állít, melytől következőre meg akarom magamat őrizni. Ha az egyházaknak van autonomiájuk, van az egyéneknek is. És én ezen egyéni jogommal élve, kijelentem, hogy valamint Tarhalomnak, úgy Gódircznak sem leszek sem adminisztrátora, sem lelkésze soha. Megyek a hova hívnak, de nem a hova kényszerítenek.

Kaptak ezen a kondori urak.

– Legyen a mienk! – kérlelte Mecseki. – Nem fogja megbánni. Gyönyörű tér nyílik tevékenységének.

– Teremteni és semmiből teremteni! – folytatá Ihárosi. – Ez lesz az ön apostoli missziója. Isteni munka.

– Idylli életet él. Távol az emberek zajától. Tanulmányainak szentelve idejét. Romlatlan pusztai nép között – liczitált Mecseki.

– És mívelt úri családoknak predikálva, kik önt megértik – feljebbezé Ihárosi.

– Gondoljon ön Frankéra Hálában! – biztatta Rúth Mihály úr.

– És Oberlinre! – mondá egy másik kollega.

– És a rézpataki lelkészre! – lelkesedék egy versíró káplán, a ki egyik szemével Gódirczra, másikkal Tarhalomra bandsalított.

– És a vékfildi papra! – szólt oda egyik urambátyám – a kinek magasztos történetét ő még 1827-ben olvasta Bécsben (midőn tudományának öregbítése végett külföldi egyetemekre indúlt, de az akkori háborús idők miatt útlevelet nem nyerhetvén, Bécsnél tovább nem mehetett).

– És Robinsonra, édes uramöcsém! – szólt most a nagybácsi is.

Dombay feltekintett rá.

– Úgy, úgy, édes öcsém! Robinsonra. Ezek az urak levegőben járnak, de más a gyakorlati élet. Kár volt olyan nagyon szívére venni a gódirczi ember beszédét. Menjen a hova rendelik s ne gondoljon vele, szívesen látják-e vagy sem. No bizony! Hát Pál apostolt hívta-e valaki Listrába vagy Efézusba? Megesett volna bizony, ha Ilyés akkor megy Ákháb udvarába, mikor hívják. Mentek nem a hová hívták, hanem a hova küldötték.

– Én nem vagyok próféta, sem apostol – felelt elmélázva Dombay. – Én rajtam kiadtak, mielőtt rájuk kötöttem volna magamat. Megvénültem két óra alatt, nem akarom a harmadik kudarczot. Úgy is, akárhová megyek, mindenütt utánam jön a szó: itt sem kellett, ott sem kellett. Még csak meg sem hazudtolhatom, mert nem mondják hangosan. És ha fülembe kiáltanák is, igazuk volna. Tehát megyek nem a hová küldenek, hanem a hová hívnak.

Kezét nyújtotta Mecseki felé.

– Megállj öcsém! – kiáltott a nagybácsi – indulatosan elkapva a veszélyes irányban nyújtott kezet, s fojtott hangon suttogta: – Senkid sincs, a kinek joga volna beleszólani?

Az ifjú szelíden kiszabadította foglyúl esett kezét s Mecsekinek adta. Azután felelt az öregnek.

– Én határoztam. Ön tudja, kinek van joga beleszólani, kérdezze meg, eljön-e velem!

Lehuzott az újjáról egy karikagyűrűt, azt átadta a nagybácsinak.

– Vegye át ezt a gyűrűt és hozzon helyette másikat, vagy hozza vissza ezt.

*

Azután szállására ment az ifjú. Fogott egy ív papirt, arra elkezdett írni valamit, a minek ezt a czímet adta: Tizenkét év múlva.

Ez az ő anticipált naplója volt. Ezt másoltuk le történetünk első fejezetében. De nem úgy történt, a mint ő megjövendölte.