II.

Dombay Máté följegyzéséből (VI. 14.) annyit következtethetünk, hogy azt a pusztát, melyet ő Csicscsenkácsinak nevez, nemes emberek lakják és bírják, mert azok szokták magukat községül familiának nevezni.

A puszta igazi neve Nemes-Kondor, melyet Csicscsenkácsinak csak keserűsége legsötétebb pillanatában nevezhetett egy reményvesztett lélek; és pedig egészen méltatlanúl, mivel a kondori puszta nem tartozik azon elszegényedett nemes fészkek közé, melyeknek lakói e mostani virilis világ által alkotmányos jogaikból kitagadtatva, visszasóhajtoznak azokra a húsos fazékokra, a melyek ezelőtt harmincz esztendővel a nagy tűzben összerepedeztek. Nem; a kondori puszta rakott hely; sok ezer hold terület, melyet igaz, hogy homloklánczok szegdelnek keresztűl-kasúl, de e lánczokból nem sárgul ki a mostoha föveny, mert mindenütt gazdag bokorerdők árnyékozzák; a homokbuczkák között gyönyörű lapályok és a lapályokon ritkásan elhintve a fehér tanyák, melyeknek falai csak itt-ott csillámlanak ki az akáczfák közűl.

Ritkásan, mondjuk, mert az egész nagy kiterjedésű puszta mintegy hetven család birtokában van felosztva. Mindegyik család öröklési jogon bírja a maga részét s vevő-idegen oda még emberemlékezet óta be nem tette lábát. A legnagyobb birtok nem haladja meg a négyszáz holdat s a legkisebb nem áll alul a harminczon. Senkinek sincs oka sem az elkevélyedésre, sem a meghunyászkodásra. A birtokosok legnagyobb része birtokán él, csak egy-két kiválóbb család lakik városon.

Hagyományos szokás náluk: körömszakadtig őrizni függetlenségüket és semmi idegent be nem fogadni. A sokat emlegetett néhai kormány mindent elkövetett, hogy a beláthatatlan terjedetű odúból kiperzselje őket. Mikor annyira ment velük, hogy községbirói hivatalt szervezhetett, azt vette észre, hogy a biró ezen a helyen nem egyéb, mint a kormányi rendeletek alázatos tudomásulvevője és a familia kurátorának engedelmes végrehajtója.

Idegen a pusztában – egy pár haszonbérlő leszámításával – egyetlen egy van; ez a familia korcsmájának zsidó bérlője, a kire a familiának mulhatatlanúl szüksége van, nemcsak a bor végett (a mai nemzedék csak úgy issza a kertit, mint alispánválasztó mythikus elődei), hanem azért is, mert a mai nemzedék is csak úgy gyapjúból, búzából és esett-bőrökből pénzel, mint elődei.

Az 1850-iki czivilizáczió szüleményei, thea, csája, zsandár, fináncz, reuniók, előfizetési felhívások, ismeretlenek mind; még a dohány is vadon terem a kukoricza között és versenyt nő a magvas kenderrel, – ez okból még a dohánycsempészetnek sincs itt kellőleg elkészített talaja.

Hanem a czivilizáczió mégis fölkereste őket egy napon. Majd mindegyik kuriába járt egy-egy heti, sőt napi lap is. Egyszer ezek a lapok egy csodálatos mottót kaptak fel egyenesen az úri imádságból. «Jöjjön el a te országod». No nem volt benne semmi titkos czélzás sem Napoleonra, sem Kossuthra. Az imádság szavai világosan a népneveléssel hozattak kapcsolatba. Nem történt olyan szerencsétlenség az országban, hogy azért a népnevelést nem okozták volna. Jégeső és garabonczás diák, tűzvészek és bankjegyre váltott tantusok, meglopott cseresznyefák és kukorikoló tyúkok mind a népnevelés országa után ríkattak bennünket. Ez az ország a kondoriak fejébe is szeget ütött. Mikor aztán kiderűlt, hogy Sadovánál nem a köd nyelte el a derék osztrák hadsereget, hanem a Disterweg katonái tették semmivé, akkor már a kondori puszta is kezdett gondolkodni, hogy az az ország, a népnevelés országa, – még sem lehet rossz. – Jó volna belőle egy kis kóstoló.

Igaz ugyan, hogy tanítás nélkül a legszegényebb atyafi gyermeke sem nőtt fel, mert a módosabbja – tíz-tizenkét tensúr – rendesen privát nevelőket hozatott nyárára (csak úgy hangzott az instruktor urak lövöldözéseitől a rónaság májusban); a nemzetes osztály városra küldötte csemetéit; a nemes atyafiak pedig tanították maguk (apjuk írást és számvetést, anyjuk pedig a zsoltárt és halotti énekeket), vagy összefogtak ketten-hárman, elvittek egy kocsi gyereket Verbászra, német szóra (mert német nyelv nélkül éhen is meghalhat az ember) s hoztak helyette ugyanannyit a «szőkehajú, kékszemű» fajból. A magyar gyerek aztán Verbászon megtanult német írást és német szót, a mi nagy szerencséje, mert különben katonának sem vennék be.

Mindez igaz, de a puszta felvilágosúltabbjai mégis érezték, hogy nem ilyen a népnevelés országa, a melyről az írások szólanak. Igaz, hogy e familia semmi jöttmentet meg nem tűr a zsidó korcsmároson kívül: de talán lehetne kissé tágítani a hagyomány korlátain, s egy állandó tanító nem veszélyeztetné a familia függetlenségét… Mit?…

Ez a gondolat legelőször a familia kurátorának, Ihárosi Dávid úrnak agyából pattant ki, – a ki maga gyermektelen ember levén, saját cselédei gyermekein tapasztalta, hogy az Ábéczé nem könnyű tudomány. Hát még az Egy meg egy!

A sok libapásztor tudatlanságát annyira szívére vette a jó úr, hogy a familia megkérdezése nélkül, egészen saját fejétől, beírt a kollégiumba, hogy küldjenek ki hozzájuk valami alkalmas ifjút tanárnak, a ki írást, olvasást, számvetést tanítson, meg egy kis fizikát. Külön lakása ugyan az ifjúnak nem lesz, de a ki a nyulat teremtette, bokrot is majd csak teremt neki. Valaminthogy meghatározott fizetést sem igérhet, de az ajándék, a mire kilátása lehet, egész fizetéssel felér; valamint az az erkölcsi haszon is sokra tehető, hogy a familia, az egész országban levő összeköttetéseinél fogva, az ifjúnak, ha tetszést aratand, előmenetelét egyébként is elősegíteni fogja.

Erre a megkeresésre a rektorprofesszor visszaírt, hogy a beküldött kondiczióra az ifjak közül senki sem vállalkozik, hanem terjeszszenek be határozott fizetést, majd akkor meglátja.

Már pedig a nemes ember ajándékozni ajándékoz, de fizetni nem fizet.

Ihárosi Dávid érzékenyen sértve érezte magát a rektorprofesszor válasza által. Hát minek tartja, minek gyámolítja akkor az ország az egyház veteményes kertjeit, az iskolákat, ha még ilyen tekintélyes helyre sem tudnak adni ifjat?

Egyébiránt pedig, ha csak határozott fizetés kell, hát az is meglesz, hanem míg ő él, azt a fizetést abból a kollégiumból senki sem teszi el.

Saját alkalmatosságán ellátogatott az espereshez, ott az arkhivumban sorba nézte a tanítói díjleveleket, hogy tájékozást szerezzen, mennyit lehet és illik adni a meghívandó tanítónak. Legjobban megtetszett neki a zakatói díjlevél, a melyet rögtön le is másolt további használat végett.

Váltig tanácsolta volna neki az esperes, hogy ha már választani akar, hát válaszszon különbet, mert a zakatói díjlevél a leggyöngébb az egyházmegyében: Dávid úr azt felelte igen bölcsen, hogy ő is volt losonczi deák; hogy egy pusztai tanító megérheti annyival, mint a zakatói rektor; hogy egy alakuló leányegyháztól nem kell sokat követelni – megfojtván a túlcsigázott követelés által a jó igyekezetet még gyönge csirájában; s végre hogy a legkisebb díjlevél is nagyra nőhet, ha van, a ki megérdemli.

Az esperes nem is tudott felelni semmit Dávid úr ellenvetéseire.

Ekként a zakatói díjlevél mintájára el fog készülni a «kondor-pusztai néptanítói állomás díjlevele», s bizonyos ideig ott fog lappangani Dávid úr felöltőjének belső zsebében, várván az időt, melyben a papiron levő ige testté lesz.