X.

Dombay a legközelebbi vasárnapra egyetemes tanácskozást hirdetett az erdőben, abba az ismeretes ligetbe, hol a beköszöntőjét tartotta, és a mely nyaranta az isteni tisztelet rendes helyévé lőn.

Senki sem tudta miről lesz szó, azért mindenkit felkényszerített a kiváncsiság. Ott volt Talpárdi úr is, külön meghívó által kiidézve Fűzvárról.

«Értesültem, – kezdé Dombay – hogy egy panaszlevelet köröznek a pusztában, mely felsőbbségemhez fog ellenem benyújtatni. A vádlevelet nem olvastam, de tartalmát tudom – –

– Nem volt ember a ki elárulta, – vágott oda Jábes bácsi.

«Ne itélje el, kérem Borona úr! Hisz’ úgy is csak közölnék velem. Tudom, mondom, tartalmát és igen könnyűvé teszi helyzetemet, hogy a felhozott vádak mind olyanok, melyeknek a vádlók maguk sem tulajdoníthatnak fontosságot; el van pedig hallgatva épen az, a mivel magam ellen ingereltem sokakat, de a mit senki sem akart a vádak között említeni, ők tudják miért. Megvallhatják a panaszló urak, hogy az én főbűnöm az a tornyocska, melyet arra a halomra építettem. Nem maradandó épületnek, hanem kőből, vályogból, törmelékből össze-vissza, minden fundamentom nélkül, egy lábnyi széles fallal, melyet az első őszi eső elmos és az első Luczanapi szél halomra dönt; önök itéletét, mielőtt ki volna mondva, végrehajtván.

«A kik gondolkodni szeretnek, tudják tettem indokait is.

«Soha semmiféle indítvány, tanácskozás, rábeszélés és izgatástól sem várhattam annyi erőt, hogy önöket egy templom építésére megnyerjem. Pedig önök nyilván Egyháznak nevezik magukat, de soha sem lesznek azzá, míg hiányzik az egyház kifejezője, a templom és mit én pusztában elengedhetetlennek tartok, a torony. Nem szóval hát, hanem tettel, mely előtt senki sem hunyhatja be szemeit, kiáltom éjjel és nappal mindenkinek, hogy mit kell tennünk. Ezért építtettem azt a kis alkotmányt arra a halomra, a melyet Isten ebben a pusztában szent hegynek szánt, és az emberi léhaság csúfolt el Nyöszörgőnek. Bedobtam a vexillumot az ellenség sorai közé, a ki tiszteli, kövessen, váltsuk ki…

«Ne szakaszszanak félbe kérem; ne mondják, hogy nincs pénzünk, én tudom, hogy van; ne mondják, hogy eddig meg voltunk nála nélkül, én tudom, hogy ezután nem lehetünk el; ne mondják, hogy évekig kell hozzá készülnünk, mert én tudom mibe kerül…

«Itt van – és kiterjesztett egy összegöngyölt ívet – elkészítettem az alaptervet, a hogy tudtam; költségvetést is ütöttem össze, a mi szép summát hoz ki, tizenkétezer forintot, de a mibe bizony nem szédülünk el, ha elmondjuk rá a kétszerkettőt. Ez az összeg épen felét teszi a közbirtokosság évi adójának. Az a kérdés, nem sajnálják-e egy lelki ügytől kétszáz évben egyszer annak az összegnek felét, a mit polgári érdekeikre évenként fizetnek?

«Ez az előterjesztésem. Vagy elutasítják ezt, és én ez esetben lemondok hivatalomról, búcsút veszek önöktől azzal a kéréssel, semmisítsék meg a tervben lévő vádlevelet, mely nekem nem árt, önöknek pedig sem elégtételt, sem dicsőséget nem szolgáltat; vagy fontolóra veszik javaslatomat és, a mit könnyen létesíthetőnek tartok, végrehajtják azt, a mi nélkül a legszegényebb jobbágyközség sem tudja magát képzelni és az én példámat – ki az építésre szintén ötven forintot ajánlok fel – követik. Ez esetben kérem önöket, tűrjenek meg továbbra is alázatos hivatalom folytatásában, s engedjék meg, hogy halálomig lakosa lehessek az önök szép birodalmának.»

Birodalmának! Minő pompázó szó ez! Hogy a kondori pusztát egy pap nyilvános szónoklatban birodalomnak nevezi!

Mondhatta volna, hogy jön az utolsó itélet és elsöpör, ha templomotok nem lesz, vagy jön a muszka és elvisz Szibériába, ha tornyot nem lát a pusztátokban, vagy fenyegetőzhetett volna traktussal és annak minden villámaival. Mindez nem ér semmit. Hanem: birodalmával. Ez a szó elbájol mindenkit, Csont Ábel kivételével.

– Ha csak ennyi az egész! – szólt először is Jábes úr, a Kikőhúznyiak bevallott levélhordozója. – Üsse meg a mézharmat az egész proczesszust. Templomra ki sajnálná a pénzét? Én sem halok bele egy fias tehénbe. Mért nem tetszett ezt Dombay uramnak élőszóval mondani, minek tett bennünket csúffá azzal a góréval?

Másik se sajnált, harmadik se sajnált. Talpárdi úr azt mondta: ő nem krajczároz, hanem viseli az egész teher tizedrészét, de azt megmondja, úgy ki legyen számítva minden, hogy pótadóra ne kerüljön a sor, mert pótadóban még harangkötelet sem vesz. Mecseki úr, Lőrincz úr, külön-külön huszadrészt vállaltak. Ábel úrnak nem kell a templom, de azért jussát tartja hozzá. Fizetni ugyan egy fillért sem fizet, hanem a birtokát oda adja egy esztendőre a templomnak. Húsolja ki rajta a mit tud. Pátróiné nagyasszony egy ócska harisnyaszárat áldoz fel, mely tele van olyan dolgokkal, a mik soha meg nem érik a devalváczió keserűségeit. Szent Lábán és Énekes Tóth Péter atyafiak a zsindelyt kötik ki maguknak oly feltétel alatt, hogy nekik a szent vacsora ostyában szolgáltattassék ki. Dávid zsidó megtekinti a tervet, kiszámítja a toronysisak magasságát s számításának eredményeként kijelenti, hogy a bádogról ne tessék búsúlni a Tekintetes Atyafiságnak, mert ő ennek a toronynak az árnyékában akar mégvénülni (nem merte mondani meghalni). Ihárosi úr is kijelentette, hogy őtet ne féltsék, ott lesz ő, a hol kell. A minthogy a következő napon be is rándúl Fűzvárra és ott az igazság-házának fundamentomai között fölkeresi Lőcs Jónás és Kezesménes Lukács embertársakat, mely látogatásának eredményeként harmadnapon szerencsésnek érzi magát elérzékenyűlve jelenthetni, hogy még a fogságban ülő szegény rabok sem feledkeznek meg a keresztyénség közös nagy missiójáról, melynek támogatására ezen tizenkét forintot küldik, azzal az igérettel, hogy kiszabadulásuk után sem feledkeznek meg, ha az Isten megsegíti őket vállalataikban.

Ottan megalakúlt az építtető bizottság, Csont Ábel úr elnöklete alatt, Ámbár Lőrincz és Mecseki urak személyében. Dávid úrat is hívták, de ő azt válaszolta, hogy ő már megvetette az alapot, más építsen pedig arra. Így tehát hagyták menni s helyébe kinevezték még tiszteletbeli tagnak Pátróiné nagyasszonyt, kiről lehetetlen feltenni, hogy fél pár harisnyát viselt volna valaha, továbbá a felekezetközi szent egyességre való tekintetből Szentlábánt és Dávid zsidót.

A torony északfelé fog nézni. Ebből származott a legelső nehézség, melylyel a bizottságnak meg kelle küzdenie. A torony alatt ugyanis ajtónak kell lenni; úgy szintén a keleti oldalon is, mivel ez a parochiára néz: két ajtó pedig elég a Szent István templomára is, ha az eleget veszszük. Úgy, de mivel történetesen a nagyobb birtokosok majorjai épen az északi és keleti részeken voltak: világos, hogy érzékeny jogcsorbulást szenvednek a déli és nyugoti tartomány urai, ha ők ajtó nélkül maradnak. Hát ők mindig megkerüljék a templomot, ha az Isten-házába akarnak menni? Hát ők nem olyan urak, mint az északi urak? Csont Ábel viszont azt mondta erre, hogy ha négy ajtó lesz rajta, akkor neki nem kell a templom, mert akkor a passát-szelek keresztül-kasul nyargalnak rajta. Ő ugyan nem kopasz még, de bizonyosan elébb-utóbb az lesz és a léghúzam miatt reumát kapnak a homlokai. Az ellentétes nézetek úgy békültek ki, hogy mindegyik tett egy ajtónyi engedményt. Sem kettő, sem négy, hanem három. Egy a torony alatt, a másik kettő keletnek és nyugotnak. A dél elégedjék meg egy szép kerek ablakkal.

Alig csillapult le ez a nyugtalanság, midőn újabb és veszedelmesebb összeesküvés ütötte fel fejét. Jöttek az asszonyok tömegesen, hogy csak legyen bizony ajtó a déli részen is, inkább elengedik a kerek ablakot. Mert ha az az ajtó onnét elmarad, bizonyosan annak helyére van szánva a kathédra. Ebből pedig az következik, hogy a padok nem a régi tisztes szokás szerint, a nőké szemben a férfiakéval, hanem újság hajhászva, mind a kathédrával szemközt lesznek elhelyezve, ez pedig a házasságkötési szent szokások kijátszására czéloz, mert a vidéki, sőt helybeli legények is, kik a karba járnak, miként választhatják ki jövendőbelijöket, ha szemben nem is láthatják?

Megnyugtatta azonban Mecseki úr bölcsesége az elégedetleneket. Lássátok édes hugaim, az, a mit ti kivántok, lehető, sőt szükséges is holmi ringy-rongy faluhelyeken, a hol a templomok egyenes lapályokon állanak. De itt ezen a gyönyörű magaslaton, – melyet, a ki ezentúl Nyöszörgőnek merészel nevezni, ám ő lássa a következését, – a mátkaválasztásnák sokkal tiszteségesebb módja lesz. Mert nem elég a jövendőbelinek csak az orczáját nézni, ha szép-e, mivel a szépség porra írott czifraság, mely elmúlik, mihelyt ráfuvall a meleg szél: hanem sokkal inkább termetét, járását, mozdulatait, elevenségét, mint a melyek maradandó díszei az emberi nem szebbik és jobbik felének. Azt pedig a templomban megbírálni nem lehet. Hanem igen is más módja lesz annak. Az ifjak, mint illik, az első harangozáskor már itt lesznek és innen az oromról kényelmesen itélhetnek a feljövő hajadon felől. Nem fárad-e ki, nem rövidül-e meg a lélekzete, nem görbül-e előre, míg onnét a völgyből ide feljön? És mikor lefelé megy, nem veti-e meg a sarkait a homokban, a mi parasztos és nem fut-e hanczúzva, a mi tiszteségtelen? És nem sokkal kegyesebb módja-e ez a leány-nézésnek, mint a templomban, a hol a prédikáczióra kell figyelmezni, nem pedig a leányi hiábavalóságra? Avagy Eliézer szolga a templomban szemelte-e ki ifjú ura számára Rebekát? Avagy Czipporát Mózes, vagy épen a szép orczáju Esztert Ásvérus király? Én magam is csak úgy választottam a feleségemet. Bizony nem buksikoltam ám a karban, mint a csizmadialegény, hanem ültem egy helyben tiszteségesen és nem pislogtam sehova. Hallgattam a prédikácziót olyan édesdeden, hogy szinte beleszenderedtem s csak arra eszméltem fel, mikor a Tiszteletes elkezdte öklével verni a kathedrát. Esőért imádkozott. «Nem megyek ki Uram szent házadból, míg meg nem hallgatod öreg szolgádat és meg nem itatod az elepedt földet. Nyisd meg azért az eget, hogy töltse ki kincsed. Gyűjtsd össze a felleget, összegyűl, csak intsed.» Egyszerre kezdett a nép kifelé tódulni, mert tudták, hogy az öreg úr imádsága nem kél hiába. A sokaság között én is kisiklottam; ideje is volt, mert mire kiléptem úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Alig bírtam egy bolternyő alá menekülni. Onnét vettem szemügyre a kijövőket. Meglátok ám egy leányzót a mint kilép az ajtón; széjjeltekint, látja, hogy szakad az eső és sár van az utczán. Már most mit cselekszik? Talán felfogja a viganóját, mint a többi nedelkó? Nem bizony; hanem elkezd a sár fölött repűlni, röpűlni mondom, mint a hogy álmában szokott az ember, végig röpűl a sáron, mint a fecske. Ez kell nekem, mondok. («Meg a száz hold.» Csont Ábel.) Mindjárt bemutatom magamat, haza kisérem, ott megmondom a szüleinek magyarosan, hogy mi a szándékom és hogy mi tetszett meg a leányzóban. A leány örült, hogy olyan kérője akadt, a ki még a járását is megfigyeli, nem is mondott ellent, nem is bánta meg. De még én sem ám.

A húgomasszonyokat egészen elbájolta az a gondolat, hogy ha netán az ő leányaik is úgy szökdécselik ki a szerencséjüket. Dehogy gondoltak többet a negyedik ajtóra. Hiszen, ha szemben ül a legény a leánynyal, hogy jutna eszébe a járására vigyázni.

Így a legfőbb nehézségek elenyésztek. Az építtető bizottság már most a munka helyes felosztásához fogott. Ábel úrnak jutott a felügyelet, mert az ő szemei előtt minden ember kettőzteti az erejét. Reszketnek, ha torzonborz szakálla egyet mozdúl. Mecseki úr a fundamentumot teszi le és a gomb-feltételekor szónokol a familia nevében. Szentlábán dolga az épületanyagokért befutkosni. Lőrincz úr számon tartja a pénzt és jegyzéket vezet az igaszámról, melyet az atyafiak kiszolgáltatnak. Így Dombayra nem néz egyéb feladat, mint az urakat hol szép szóval, hol még szebb levéllel figyelmeztetni a tized, illetőleg huszadrészre, továbbá az igaerőt, hol lelkesítő beszéddel, hol csüggedt arczczal kihazudozni. Pátróiné asszony megváltja magát a bizottsági terhek alól egy másik harisnya-szárral és azon hozzáadással, hogy többet hozzá ne jőjjenek, mert ha az égig húzzák, sem adhat többet. Bizony Isten nincs.

Az építkezési idő alatt Dombaynak sokszor meg kellett látogatnia Lőrincz urat és ha már odament, nem szaladhatott mindjárt. Néha hosszasabban is kellett értekezni, az értekezleten Lőrinczné asszony is megjelent néha s többször sikerűlt útját állani a távozónak. – Egy toppot sem bizony. Itt marad nálunk ebéden.

*

Dombay nem tartotta illőnek a szabadkozást, miután érezte, hogy a maradás nincs terhére sem magának, sem a háznak. Ott marad ebéden; ebéd után még beszélgetnek s néha alkonyat felé megy haza.

Mindez oly természetes. A két férfit egymásra utalja a közös feladat. Lőrinczné csak azon csodálkozik: hogy tudtak ellenni a nélkül a jóravaló ember nélkül annyi ideig, holott itt lakott a tövükben?

Dína tartózkodás nélkül társalog vele. Figyelmesen függ rajta, ha néha felolvas, fejteget. Örül, ha jön; kétszeresen örül, ha nálok marad ebéden; és százszorosan, ha két napi kimaradás után megint csak beköszönt.

Lőrincz úr maga annyira jutott, hogy egy nyugtatványt sem tud megírni Dombay nélkül.

Egyiknek sem jut eszébe megkérdezni magától: Micsoda minőségben van jelen náluk ez a fiatal ember?

Még akkor sem kérdezik, mikor kérő jelentkezik a háznál, de a kinek sajnálattal vallják meg, hogy bizony még nem készűltek el a kiházasításra és mivel az építkezési gondok nagy súlylyal nehezűlnek vállaikra, mostanában nem is készűlhetnek el.

Jön a másik kérő, szomszéd vármegyéből; vagyonos, tanúlt fiatal ember s azonkívül megnyerő modorú és tekintetű, a ki gondolkodóba ejti a szüléket, de a kik csak mégis nem adhatják oda ilyen fiatalon ezt az egyetlen leányt. Hiszen még gyerek.

Dínát meg sem kérdezik, mert mit tartozik ez ő reá? Dína örül, hogy nem kérdezik.

Az atyafiság számoltatja Lőrincz urat és asszonyt, hogy mit akar a leánynyal? Nem tudnak számot adni. Mi kifogásuk van az utóbbi kérő ellen? Nem tudnak semmi kifogást. Lőrincz úr csak annyit mond nagy kínlódva, hogy jó, jó, de nem olyan ember, mint a minőt ő szeretne. Hát milyent szeretne? Azt még kevésbbé tudja megmondani. Igazán nem is tudja, pedig ott van a modél szeme előtt, a nélkül, hogy arra csak gondolna is; és ha valaki Dombayt találná előttük említeni, bizonyosan nem ott menne ki, a hol bejött.

Közönséges szokás a fiatal embert azzal búsítani, hogy házasodjék. Kivált olyan családoknak nagy mulatsága ez, a hol nincs leány a háznál; ezek tehetik azt a nélkül, hogy czélzataik iránt gyanút keltenének. Ámbáréknál bizony van leány, de azért Lőrincz úr a kedélyesebb órákban folyvást igérkezik Dombaynak násznagyul és abba a gyönyörű paradicsomba, a kit uramöcsém alkotott, olyan virágszálat szeretne ültetni, a milyen még nem virúlt a kondori pusztában. Lőrinczné asszony is sajnálkozik néha Dombay magános sorsán. Eszökbe se jut, hogy a háborgatott szív egyszer olyan hullámot vet, a mely megrendíti szívüket. Adjátok hát nekem ezt a leányt.

Olyan kicsinynek tartják, hogy erre nem is gondolnak. Dombay maga is érzi ezt és nem mutatja, hogy fáj neki. Egy pusztai pap, a ki, hogy megérdemelje sovány fizetését, gyermekeket tanít, a mi még Perikles idejében is rabszolga dolga volt!

De vajjon olyan kicsinynek tartják-e? Ez akkor tetszenék meg, ha egyszer azt mondaná…

Úgy de azt nem mondjuk soha. Miért állaná útját ennek a leánynak, mint a haramja az utazó hölgynek? Majd fölépűl a templom nem sokára, akkor az lesz az ő háza, családja, öröme, pihenő helye.

Dína zongorához űl. Nem igen szereti ugyan, t. i. a zongora Dína újjacskáit és Dína ezt jól érzi, de ezért kötelessége gyakorolni azt a néhány darabot, a mit még a német szón tanúlt, anyja kedvéért.

– Most Dombay úrnak zongorázok. Melyiket parancsolja? Cserebogár vagy Sík a puszta…?

– Sík a puszta? – kérdé Dombay fölrettenve. – Annak nincs dallama.

– Nincs ám az emberek között, mert már a madarak közé kerűlt az erdőbe.

– Sohasem hallottam.

– Óh, óh! hogy tehette ön le a vizsgáit? Hiszen az borzasztó tudatlanság, a miben ön szenved.

Ujjai végig futottak a billentyűkön, azután elkezdte Tompa kedves dalát.

– Önnek talán unalmas ez a dal, de lássa nekem kedves, mert a puszta édes hazám. Önnek is meg kell szeretni, mert nem sokára – (és akkor folytatta a dalt) –

– Ah én egészen mást gondoltam; – ébredt Dombay. – Ezt én is ismerem, ezen nőttem fel, de már másban élek. Imént azt hittem Petőfit kérdi kegyed, mert annak nincs dallama.

– Petőfiét? Én nem ismerem Petőfit. Apám könyvtárában megvan, de azt mondja, az nem az én kezembe való, mert nagyon meg van már viselve. Mintha nem lehetne azért olvasni, hiszen a könyv is viselve szép, mint az ékszer. És hogy van hát a Petőfi sík pusztája? Ön egykor nekünk irodalmi műveket fejtegetett, folytassa az előadását, mérjük össze Tompát és Petőfit.

– Nem tudnám elmondani, – felelt Dombay hirtelen; – különben nem is merem állítani Petőfié-e vagy sem?

Dína észrevette, hogy a vonakodásnak valami titkos oka van. Lehetetlen az, hogy Dombay ne tudná Petőfit könyv nélkül! Alig várta, hogy magára maradjon, egyenesen apja szobájába ment, ott felkereste a megviselt apokryphot, azt a köpczös kötetet, melyben a költő összes művei először láttak napvilágot. Lőrincz úrnak igaza volt. A könyv nagyon meg volt viselve. Nem kisasszonykézbe való.

Dína elsőben is a tartalomlapot számoltatta meg. Az nem vezetett nyomra.

Azután sorba vette a dalokat. A legmélyebb szív idegeinek azokat a hasonlíthatatlan rezdüléseit, melyeknek varázsától megbűvölten álmodtuk át fiatalságunknak olyan a milyen hajnalát mindnyájan.

A költő mindenhatósága új világot alkotott, vagy az alvót ébresztette létre a leányka szívében.

Szemei előtt hajladoztak a czipruslombok, peregtek le a szerelem gyöngyei; itt-ott egy-egy értéktelennek látszó kavics is elkeveredve, a melyből csak alig csillan ki, de kicsillan a drága ércz – –

Végre megtalálta a mit keresett.

Megnézte a czímet. Pusztai találkozás. Azután elolvasta a románczot.

Haramia útját állja az utazó hölgynek. A hölgy aléltan rebegi: «Könyörülj». Haramja gyöngéden bátorítja foglyát s csak egy csókot kér tőle, mire a hölgy elpirúl. A haramja nem tudja harag-e vagy szégyen ez a pirulás?

Dína visszatette a könyvet helyére, futott ki a kertbe, és ott leült egy lugasba.

Ott még egyszer átgondolta a románczot, és megalkotta az összefüggést Dombay magaviselete és a románcz tartalma között.

Oh az az ostoba tekintetes asszony!… Szegény haramia!

Hanem annak a tartózkodás nélküli bizalmasságnak, melylyel eddig Dombayt látta, egyszerre vége lett. Lőrinczné asszony éles szemei nem látták meg ezt a változást. Azt mondják, hogy a szerelem vak. Vakok ám az őrei.

Dombay is visszamerült zárkózottságába. Ámbárékhoz ritkán ment, s ha ment, Dína nem futott eléje, nem üdvözölte mosolyogva, s ha bent voltak, nem untatta zongorájával.

A Pusztai találkozás románcza volt a tükör, melybe a két lélek egyszerre tekintett. Egyik sem látta a másikat, mindegyik csak magát. Dombay a haramiát és Dína – – a tekintetes asszonyt.

*

Az építkezésnek nincsenek regényes változatai, ha csak azt nem tekintjük ilyenül, a mi Dombay lelkében véghez ment hétről-hétre, mikor pénz elfogyott, mesterek zúgolódtak, napszámosok kaszálni, aratni mentek; a homok ott volt a hegy tövében, öreg szemes kavicsok, de nem volt a ki felhordta volna; mikor fal betetőzésre várt, de a tető alkotmány-czikkelyei még a városban hevertek, s mindezekért magának kelle végig futkosnia a pusztát, hogy a hideg rázta bele mind a két félt, azt is a ki ment, azt is a kihez ment. A sok futkosás verítéke lemosta, a sok vakolatpor lezsurolta bizony róla azt a színekben játszó zománczot, melynek késfoknyi vékonyságú vértezete a lelkész személyét tiszteltté teszi, mint egy királyt vagy egy matronát, és kiméltté, mint egy koldust vagy egy kisdedet; a mely megoltalmazza minden bántalomtól és képtelenné teszi minden bántalomra, mint a méhek között a királynét; de a mely zománcz, ha egyszer pattogni kezd, az egész edény zsibvásárra kerűl.

De csak elvégződik ez is, minél több ügygyel-bajjal, annál nagyobb örömre. Őszre be van fejezve az építkezés, következő tavaszszal besimítják, pünkösdre ki van tisztogatva a kevély kis nyúlánk épület ragyogó bádog tornyával, két kis hangos harangjával. A kondori nemes reggelenként, mielőtt aklait megtekintené, önérzettel tekint a templom-hegyre, ha ott van-e még az ő századok óta nélkülözött büszkesége; túl rajta látja a felnyúlt akácz-erdőt, Ábel úr örömét, és annak lombjai között őrködni a fehér kéményt: a mely alatt csendes magánosságban piheni küzdelmeit az, a ki mindezt a dicsőséget létre hozta.

Meg is lesz jutalmazva. Mert imé pünkösdre van kitűzve a templomszentelés, csakhogy az egyháztanács határozatából a gregoriánum törvényei ezúttal mellőztetnek, s pünkösd napja egy héttel későbbre deklaráltatik, hogy az egyházmegye összes papsága, a ki a kalendáriumbeli pünkösdben nem mozdulhat helyéből, testületileg megjelenhessen. A szentelés után nagy lakoma az erdőben, egészen hasonló ahhoz, a mely ezelőtt öt évvel az új papot fogadta. Ott olyan áldomásköszöntések lesznek, a melyek Dombay nevének örök életet igérnek.