III. (Artikularis világ.)

Ilyen járatban van most az a három hintó, mely egymás után evez a feneketlen sárban az emlékezetes híd felé, mely oka és tanúja volt fiskus úr esetének ezelőtt öt hónappal.

Fiskus úr nem sokat tünődött a megtorláson. Végig futtatta elméjét a boszúállás kezeügyében levő különféle módozatain, egy pillanat alatt megmérte mindegyiknek élét, súlyát, erejét, és abban állapodott meg, hogy legjobb lesz az egész falu nyakába vetni a pányvát. Akkor kiválaszthatja a maga emberét. Mert megkorbácsoltatni az asszonyt: ez könnyű volna, de nem gavalléros munka, s aztán megkérdeznék az okát is: miért? Tömlöczbe vettetni férjét, azt a zsiványt azzal a petrenczerúddal, ehhez is elvitathatlan joga volna neki, mint uradalmi mindenhatónak, csak az az átkozott miért? ne függene fölötte. Tehát színt kell adni a dolognak. Templomvizsgálatot rendezünk. Ebből zavar és ellenállás lesz olyan, a minőt csak kivánok. E miatt aztán azt veretem vasba, a kit akarok, és nem érne az életem egy ütet taplót, ha Patak Istók kívül maradna a vason. A szép asszony könyörgésre fogja a dolgot. Ez lesz az igazi elégtétel. Akkor nem lesz okom szégyenleni a fürdőt.

Ezt a gondolatot mind le lehet most olvasni arról az elégült mosolyról, mely fiskus úr arczát még akkor sem hagyta el, mikor a kátyúba vágott hintó az egész urat a mellette ülő prefektus ölébe zökkenti át.

Annál savanyúbb arczot mutatott a prefektus, a ki minden zökkenést egy-egy szitokkal kisér igaz németséggel. A prefektus úr magyar ember ugyan, de ha szitkozódni akar, azt németül cselekszi, mert a magyar káromkodás oly utálatos, hogy azt jó nevelésű ember nem veszi szájába. Ellenben az a Donnerwetter olyan ártatlan. Az nem üt agyon senkit.

– Az ördögök ásták az úrra ezt az egész komédiát. Csudálatos tücskei vannak az úrnak. Sohasem jutott volna eszébe az uradalomnak. Sár-víz idején ennyire törődni csak azért, hogy nyakát törje az ember. Magának is, másnak is.

A fiskus úr folyvást mosolygott és fújta a füstöt.

– Könnyű az úrnak – duzzogott tovább a prefektus, – mert már ki van próbálva a nyaka. Nem egykönnyen törik ki, de az enyém nem rúgókra jár, mint az úré.

A fiskus úr a prefektus észrevételeire elvörösödik, de megint csak mosolygásra fogja dolgát és kétszeres igyekezettel fújja a füstöt.

– Nézze az úr? még a torony is megbámúl bennünket, mintha számon kérné, mi járatban vagyunk?

A fiskus a toronyra tekintett. Valóban neki is úgy tetszik, mintha a torony azzal a bámész, tettetett ostoba képpel nézné, minővel a parasztok bámúlták, mikor a sárból kikeczmergett. Nini! mintha még a száját is félre vonná.

Ujabb zökkenés.

– Bárcsak jól hátba verne bennünket az a pap, hogy a házára törünk!

– No azon ne búsúljon, urambátyám! Alázatos nép az nagyon. Azt sem tudja, melyik lábára álljon, ha meglát bennünket. Ó, én már jól ismerem. Láttam egy párt belőlük. Voltam is egynek a házánál. Nyakkendőt nem visel. Gazdálkodásból télen-nyáron papucsban jár, meg dókában. Főfoglalkozása nyáron a dohány-kaccsozás és pipaszársütögetés. Teletszaka szakajtót köt és kukoriczát morzsol. Van neki méhese is, melyben déltől öt óráig alszik, és gyereke – fiú, leány – sok, kiket mihelyt járni tudnak, deákúl tanít. Felesége szilvaczefrét főz és italokat szerkeszt nyavalyatörés ellen. Majd elbánunk vele.

Ez alatt a hintók megérkeztek a faluba. Minden lélek kiállt az utczára ennyi hintó csudájára.

Három hintó! Szegény embert egytől is kirázza a hideg. Ugyan hova mennek? Ahol ni! A tiszteletes előtt álltak meg; két huszár a bíró házához megy. Mi lesz ebből?

A parochia (nem teszem hozzá, hogy «szerény», mivel ez úgy is magától értetődik) ott van az udvar közepén, jó mélyen beépítve, hogy az utczáról be ne hallhassék semmi világi lárma, zavarni az elmélkedést, melynek örök gyakorlatára van hivatva a ház lakója mindaddig, míg onnét ki nem hordják. Az épület közepén nyílik a konyha, melybe semmi okunk betekinteni, felső végén pedig a faoszlopos tornáczra egy alacsony és keskeny ajtócska magas küszöbbel. Jól felszedje a lábát és jól lehajtsa a fejét, a ki be akar rajta lépni. Belűl az ajtó sarkán felül egy nagy vasrúd lóg, nem azért, mintha volna mit őriznie, hanem csupán azért, mert egy predikátort mind az a kényelem megillet, a mi bármely más rangbeli embert. Egy tekintélyt tartani tudó predikátornak mindég első kötelessége legyen keresztvasat csináltatni benyilójára. Igen felviszi.

A fiskus úr, a ki minden volt mindenekben s a kitől ezt a jámbor prefektus nem is irigyelte, mindenütt előljárt. Övé volt a kopogtatási jog, melyre belűlről egy mély hang válaszolt.

– No ki az?

A fiskus úr bizodalmasan nyitott be.

– Mi vagyunk páterkám, jó napot.

– Páter? nem páter az fráter, hanem pater. Röviden. Syllaba prima brevis. Semmi páter az olyan fráternek, a ki ennyit sem tud, – szólt a predikátor, csak akkor kelve fel székéből, mikor a prefektust, kit már ismert, megpillantotta, szivélyesen kezet fogott vele, azután a fiskusra intett.

– Hát ez kicsoda?

A prefektus megmagyarázta neki, hogy ez az uradalmi fiskus.

– Úgy? hallottam hirét. Tessék belül kerűlni. Megférünk valahogy!

Bizony csak valahogy. Szűk szobácska volt nagyon. Egy ablaka volt, az is kicsiny és homályos. Egy kis könyves théka az ösmeretes fehérkötésű foliánsokkal, egy fenyőfa asztal és három bőrszék képezték bútorzatát. Mert az a nagy gyékény fonatú karos-szék, mely az asztal mellett vetette meg lábait, nem jön székszámba, mivel az senkit a világon be nem fogad a predikátoron kívül. Viszont a prédikátor is csak ő vele érzi magát egésznek. Imé most is első dolga betelepedni s csak azután kínálja meg a hat urat a három székkel. Osztozzanak rajta.

A prefektus megköszönte a kínált széket.

– Nem olyan járatban vagyunk, hogy el merjük fogadni, sőt el vagyok rá készűlve, hogy kikerget bennünket, clarissime! Biz azt jól is teszi!

– Azt nem jól tenné a clarissime, – szólt a fiskus. – Kikergetni csak a magunk házából lehet valakit.

A pap nagyot bámúlt a fiskusra.

– És most ki házában van clarissime?

– Ezt majd mindjárt megmondom, csak az előljárókat várom be, a kikért elküldöttem. Imé jőnek is már. Csak ide közelébb atyafiak. Úgy! A ki a szobában nem fér, maradjon kinn és onnan hallgassa, a mit mondok.

Az előljárók sorba álltak, görnyedt vállal, lehajolt fővel. Legelől áll a bíró, az egyetlen, a ki egyenesen állt, mivel bírónak úgy illik.

– Emberek! – folytatta a fiskus, – mi az uradalom és a megye részéről azért jöttünk ki, hogy ezt a templomot, melyet ti használtatok eddig, a soproni artikulusok értelmében visszafoglaljuk igazi birtokosának.

Az emberek összerezzentek. A predikátor felugrott székéről és a fiskus elé állott.

– Uram! kegyelmed tréfál vagy ingerkedik. Azok az artikulusok minket pártolnak. Mi háborítatlan birtokában voltunk ennek a templomnak, mióta fennáll.

– Maga tréfál, clarissime! – válaszolt a fiskus szárazon, – az artikulusok értelme az, hogy azé a templom, a ki építette, akárkik használták is időközben. A kérdés hát csak az, hogy kik építették?

– De mi szükség van erre a kérdésre is, holott az egész községben egyetlen katholikus sincs?

– Nagyon is van. Az artikulusok még az esetre is világosan intézkednek, ha valamely község lakósai mind reformálódtak volna is. Tehát minden csak azon a kérdésen fordúl meg: kik építették a templomot?

Egy öreg ember közbeszólt:

– Én uram és én Istenem! Kik építették volna? Mi magunk építettük.

– Hol vettétek hozzá a téglát?

– Hol vettük? hát uram volt itt a töröknek egy régi temploma, melyet ezelőtt hatvan esztendővel elkezdett Szigetvárra hordatni. Az egész falu hordta keserves robotban, én is raktam a szekérre, mint iskolás gyerek. Utoljára a török is megsajnált bennünket, megkínált, hogy váltsuk meg a mi még itt maradt. Megvettük hitelbe háromszáz forintért. Kétszázat lefizettünk, százzal most is adósai vagyunk, mert azután valami hét esztendőre kiverték a törököt az országból, így a pénze nálunk veszett. Pénzen vettük a téglafalat, pénzen hordattuk a Dráváról a fenyőket, a deszkákat, magunk ácsoltuk az egész tetőt, magunk ragasztottuk hozzá a fatornyot… Egy porszem, egy szálka nem sok, annyi sincs belőle az uraságéból.

– Az mind meglehet, hogy pénzen váltottátok meg; hogy pedig a tornyot ti építettétek hozzá, arra meg mernék esküdni, elárúlja mesterét. Hogy azonban a török temploma lett volna,… no azt elhiszem én, de a Tiszteletes nem hiszi. Nem igaz, clarissime? Hiszi maga, hogy ez a templom a töröké volt?

– Nem hiszem. Hanem minálunk szokás minden régi épületet török – s ha nagyon régi, tatár építménynek nevezni. Azonban akárki építkezett itt, az bizonyos, hogy mi pénzen vettük minden anyagát.

– No ha vették, nem igaz jószágot vettek. A ki lopott lovat vesz, lovavesztes lesz. Aztán az sem áll, hogy újra építették volna. Kálvinista ember nem épít ilyen magas falat.

Az öreg előljáró igen keserülötte ezt a szót. Még hogy kálvinista ember nem épít ilyen magas falat!

– No nézzék meg hát uraimék magok és olvassák el azt a régi írást, a mi a templomban van, ha már nekünk nem hisznek.

– Magunk is azt akarjuk, – szólt a fiskus és felkelt. Vette a süvegét és társai kiséretében a templom felé indúlt. Az udvar már akkor tele volt néppel. A tömeg útat nyitott az uraknak s halk zugással kísérte a templomba.

A templom két különböző világ ízlésének és czélzatának jeleit viselte magán. Magas alapfalai pillérekkel kikoronázva kívül-belől. Északi oldala egészen ablaktalan, a délre néző sűrűn megrakva keskeny, magas, ívbeszökő ablakokkal. Belől a nyugati részen szilárd, karcsú kőoszlopokon nyugvó meredek kar: mindmegannyi mutatóújjak, melyekkel a középkor figyelmeztette a szemlélőt: Én építettem.

De ugyanezen falakon kívül és belől annyi teher, annyi szükségtelen felszerelés, melyeket egy későbbi előrelátó század mintha csak a bekövetkezendő mixta deputácziók félrevezetésére ragasztott volna oda együgyű furfanggal. Mindmegannyi koholt okmány a középkor által írt követelés megczáfolására. De bizony nem te építetted, hanem én. Imé rajta is hagytam a kezem szennyét. Ott sorakoznak egymás után, mint egy bekövetkezhető per alkalmára készített érvek, az ormótlan torony, melynek minden porczikája fából van és ha nagy szél fúj, versenyt nyikorog az előtte álló jegenyefával. Azután a déli oldalon egy gusza czintériom vályogból rakva, széles, alacsony ajtaját kétfelé tátja, mintha disputálna: már hogy építettek volna engemet a góthok. Nagyobb bizonyosság okáért rá is van írva tűzfalára az építési év, 1690. Mindez értelmes arábiai számokkal, nehogy a római számokból valaki régibb keltüségi kriteriumot formáljon. Ott vannak aztán a belső ismérvek is (a mennyiben belül vannak) a kathedra, fölötte az elmaradhatlan koronával és aranyozott kösöntyűivel; a korona homlokán fából kifaragott nyitott könyv, melynek fehér lapjára Ezekiel II. 3. 4. 5. 6. 7. van jegyezve. (Az ilyen jegyzések mindig következtetnek a predikátor temperamentumára. Nyilván a ki ezt iratta, valami kegyetlen ember volt.)

A keleti hajót, hol hajdan oltár állhatott, egy alacsony kar tölti be fából, kékre kifestve. Ez ellenargumentumul van szögezve a szemben kellő oszlopzatos kőkarnak.

A mennyezet fehér és piros virágokkal tarkázott kék deszka-koczkákból áll. A középső koczka parasztra van hagyva és akkora kör van belerajzolva, a mekkora csak bele fér. A körben kerek írás csiga alakú sorokban:

EPVLT EZ ISTTENNEC HAZA AN. 1690. BARATHI JANOS PREDICATORS:…

Azután körönként kisebbedő betűkkel az öreg biró, azután az öreg kurátor, kis kurátor, külső-belső előljárók neve rangszerénti sorban. A harangozóé már egészen belesodródik a czentrum örvényébe. A mesteré nincs. Annak nem dukál monumentum.

– No nézze nemzetes uram! – mutogatott az öreg előljáró. Olvassa bár tulajdon maga azt az irást.

– Látom, – felelt a fiskus. – Irás nélkül is tudom, mi itt az új, mi itt a régi. Új a menyezet, a kathedra, a torony, a kis kar, mind ez látszik a munkáról. Új a nyugati előfal felső része, látszik a repedésekről, a mint lejebb szállt. De az egész falazat régi. Aztán nézzétek, itt a kis kar alatt a talaj egy egész lábbal magasabbra van emelve, mint egyebütt. Mire mutat ez? Arra, hogy itt volt az oltár. Nem igaz-e, clarissime?

– Igaz; de azt is csak az a nép építette, mely itt lakott. Elődei a mostani kornak.

– Lássa, clarissime, hogy maga az, a ki tréfál. Hiszi azt, hogy ez a soproni artikulusok értelmében kielégítő ellenvetés.

A predikátor hallgatott.

– Nem hiszi; – felelt helyette magának a fiskus, – mert azok világosan intézkednek azon templomokról, melyeket katholikusok építettek s az anyaszentegyháznak visszaitélik még azon esetben is, ha a község mind elhagyta volna is régi hitét s ha egyetlen katholikus nem volna is a községben.

– Uraságod már nem tréfál, hanem félrebeszél. A soproni artikulusok szólanak olyan templomokról, melyeket tartoznak nekünk visszaadni, de nem olyanokról, a melyeket mi tőlünk békés birtoklóktól elfoglalhatnának. Most.

– Ejh mit! A törvényt nem kegyelmed magyarázza, hanem a kinek a kezében az erő van.

– Az erő? – kérdé a prédikátor és a kezében levő csontfogantyus, szeges végű, vastag nádpálczát megemelte.

Nem volt vele semmi ártó szándéka. Csak gestikuláczióképen történt és önkéntelenül. Megemelte, azután függélyesen a földnek szegezte.

– Az erő? – kérdé ismételten, – no hát nézzen ide uraságod.

Akkor ránehezedve a fogantyúra, elkezdte a pálczát nyomni lefelé. A templom talaja – valamikor kővel vagy téglával kirakva – most nyirkos, csupasz föld volt, de ezer és ezer lábnyom alatt szilárddá tömürülve, nehezen nyitott útat a szeges botnak. De útat nyitott. A pálcza lassan, de észrevehetőleg fúródott a földbe az érczmarok nyomása alatt. Végre egészen elmerűlt, hogy csak fogantyúja maradt ki belőle, megfeküdvén a talajt, mintha úgy ejtették volna oda.

– No hát a kinél van az erő, húzza ki ezt a pálczát onnan, a hova én leszúrtam.

– De meg is izzadt bele kegyelmed. Én pedig minden izzadtság nélkül kihuzom, – felelt a fiskus mosolyogva, és a templom-ajtóhoz lépve, annak tárt szárnyai egyikéből kivette a kulcsot és folytatta:

– Itt a kegyelmed ereje. A templomot ezennel az uradalom, mint építtető patrónus nevében birtokba veszem. – Ezzel kilépett a templomból.

A megyei küldöttek és uradalmi tisztek szótlanúl léptek utána; a nép, férfi és asszony, öreg és ifjú zúgva, jajgatva, sírva rajzott körűlötte.

Ismerték a fiskust. Senki sem hitte, hogy a szerencsétlenséget a törvények mérték volna rájok.

A hír sok mindent beszél azokról a háborgatásokról, melyeket az ország és megye különböző községei szenvedtek. Templom-foglalásokról és rombolásokról, melynek gonosz munkája évről-évre folyik, néha megpihen s aztán újra kezdődik megujúlt szenvedélylyel; ellentállásokról, melyeket erős és vitéz predikátorok, majd gyenge, de elszánt asszonyok fejtettek ki s diadallal végeztek.

De éppen azért, hogy ők az általános háborgatás között mindaddig sértetlenül maradhattak, nem tudták e rögtöni veszedelem okát a törvényre vinni vissza. Mindenki személyes és titkos okot keresett s mindenki ugyanazt az egy okot találta meg.

– A Patak menyecske csúffá tette a fiskust. Most a fiskus az egész falun állja boszúját.

A szegény asszony ott volt a tömeg között, ott volt férje is. Mindketten hallották a gyanításokat, a véleményeket, a kárhoztatást, azután a szitkokat is, melyek inkább Ilonát, mint a fiskust illették.

– Patakné az oka mindennek!

– Féltette a gyönyörűséges képét, mintha megharapta volna a fiskus.

– Mintha megették volna azzal a kis enyelgéssel.

– Most már aztán elmehet a hídra énekelni, mint a koldus.

– El ám, meg vele együtt mi is.

Patak István hallotta a megjegyzéseket, de nem szólt semmit. Merően szegezte szemeit a fiskusra. Ez a ledér, ez a dölyfös ember! Hát mindenható ez? Hát ennek szabad az asszony tisztaságát beszennyezni büntetlenűl? Ennek van hatalma ide jőni és szemébe mondani ennek a sokaságnak: a mi a tied, az nem a tied, hanem az enyém; ennek van szíve kizárni egy egész népet abból a hajlékból, melyben Istenét imádta? Van szíve azt mondani: inkább örökre üres és néma maradjon, mintsem ti énekeljetek benne. És a mit itt ez az ember cselekszik, annak minden átka az ő ártatlan hitvesére nehezűl?

Elszántan vetette magát a fiskusra, midőn a kulcsot felmutatta.

– Nem megy az olyan könnyen uram! Hát az úr sohasem jöhet a mi határunkba, hogy veszedelmet ne hozzon?

Érczujjai belemélyedtek a fiskus kövér csuklójába. Egyet fordított a fiskus karján s hátra csavarta, egy másik fordítással pedig kitekerte kezéből a kulcsot.

– Ezt a kulcsot nem az uradalom csináltatta.

Mindez gyorsabban történt, mint elmondtuk. Mire a két megyei huszárnak eszébe jutott a fiskus védelme, már akkor a kulcs a predikátor kezében volt, Patak István pedig a templomfalnak vetette hátát. Kezében egy tégladarab első védelemre.

A fiskus ordított:

– Verjétek agyon azt a kutyát. – Mihelyt azonban szabadon érezte kezét, a bíróra rohant s azt ököllel arczulütötte.

– Zsivány! Hát nem tudod kötve tartani azt a másik zsiványt?!

A bíró meg sem mozdúlt az ütésre. Hah! ha most ő bíró nem volna. Megtörülte arczát és szólt nyugodtan:

– Semmi bűnt sem tett, nemzetes uram.

De ezt a szót már nem hallotta a fiskus.

Egy hamus fazék repült szeme közé, melynek tartalmától tele lett mind a négy érzékenysége, anélkül, hogy ideje lett volna kiköpködni. Segítségére jött azonban egy meszelő, mely arczáról a rárakodott hamut letisztogatta és a helyét beecsetelte fehérre. Ugyanezen pillanatban egy sütőlapát ütötte tarkón, mely miatt süvegje a szeméig csúszott le, ezt egy kuruglya elhárította onnan, hogy a fedetlen, kopaszodni kezdő fejet a pemet szabadon tisztogathassa. A legszokatlanabb fegyverek csattogtak feje körül, több fenyegetéssel, mint ártalommal, miközben folytonosan hangzott a bőszült sivalkodás:

– Üssétek le, szaggassátok szét!

Az asszonyok. Az artikuláris világ szabadalmazott guerillái, kiket semmi törvény sem bűntet. Azért, a hol a templomot kell megvédeni, erőszakkal az erőszak ellen: ott sohasem szerepel férfi, mindig asszonyok. A kit ezek megvernek: azt kinevetik, ha úr, – deresre húzatják ellenben, ha katona.

A boldogtalan fiskust most a bíró vette oltalmába. Középre fogta esküdt-társaival, hogy a fiskus megtépett feje úgy nézett ki közülök, mint a ketrecz rácsai közűl a fenevad. Kézzel és pálczával elhárították a fiskusnak szánt ütéseket. A fiskus bátorságban érezvén magát, éktelen káromlásokat harsogtatott megtámadói ellen, melyeket azok válogatott változatokba öltöztetve adtak vissza.

A többi urat a váratlan veszedelem a templomba szorította volna, de ezt már akkor a predikátor bezárta. Meg kellett elégedniök a czinterium oltalmával.

Mikor a zaj csendesülni kezdett, a szolgabíró kihozatott egy gyalogszéket a czinteremből és arra felállott.

– Emberek! – kezdé halk, siket hangon – (a nagy izgalmat ez a hang fékezi meg legjobban) – a mi itt történt, azért ti fogtok felelni, ti férfiak. A fiskus úr kötelességét teljesítette, ti pedig megengedtétek asszonyaitoknak, hogy őt a kötelesség teljesítésében csúfosan akadályoztassák. Ismétlem, a mit a fiskus úr mondott. A jogos tulajdonost, az uraságot visszahelyezem a templom birtokába. A kulcs csak formaság ugyan, de erre a formaságra szükség van. Átadjátok-e?

– Nem adjuk. Törjék be az urak az ajtót. Menjenek be az ablakon. Csináltassanak hozzá másik kulcsot, hangzott mindenfelől.

– Ha nem adjátok, úgy is jó. Be nem töretjük az ajtót, mert ez szentségtörés volna. Ablakon sem megyünk be, mert ez tolvajság volna. Másik kulcsot sem csináltatunk, mert ez tolvajkulcs volna. Mi törvényesen járunk el s az uradalmat erőszak nélkül akarjuk a templom birtokába helyezni. Azért a zenebonáért, a mit itt az asszonynép elkövetett, az egész falu minden férfia felelősségre volna vonható, de a megye nem fogja magát terhelni ily tömeges fenyítkezéssel. Ez az uradalomnak is kárával járna. Hanem felelni fog az előljáróság. Három embert holnap délre a bíró vasban fog beszállítani a székvárosba. A kik önként vállalkoznak vagy a kit ti választotok. Nekem mindegy. Fődolog csak az, hogy holnap délre jelentkezzék. Ha bejőnek magoktól, jól cselekszik, ha be nem jőnek, nem jól cselekszik. Negyedik lesz a zenebona szerzője Patak Istók. Őtet sem veretem vasra; ha bejő magától jól cselekszi, ha be nem jő, ám ti lássátok. Azt is megmondom, hogy míg a templomkulcsot önként be nem hozza valaki, addig ezek az emberek vizsgálat nélkül fognak raboskodni. Hogy pedig erre minél hamarább elhatározhassátok magatokat, annak is megegyengetem az útját. Gondoskodunk róla, hogy ne legyen bujtogatótok; a Tiszteletesnek ki kell a faluból költözni. E czélból a papházat és mesterházat visszaveszszük tőletek. Egyik sem szabadfundus, ti tudjátok. Robotoltatok mindkettőért. Tizennyolcz napot a papi fundusért, tizennyolczat a mesterházért. A szolgált robotot és a beépítkezés értékét becsű szerént megkapjátok az uradalmi pénztárnál. Tiszteletes uramnak pedig kétszer negyvennyolcz órát engedünk a kiköltözésre mesterével együtt. Értettétek?

A szolgabíró száraz, élettelen beszéde jéggé fagyasztotta az embereket. Senki sem felelt kérdésére.

Nem is várta. Intett a kocsisoknak. Fellépett kocsijába s az öt úrral elhajtatott.

A nép ámolyogva hullámzott haza, csak az előljárók maradtak a parokhia udvarán tanakodni.

Érezték, hogy nincs szabadulás. A papház és mesterház az uradalom telkén van, tehát joga van kivetni papot és mestert. Nem lehet ellentállani. De a templom szabad funduson van, attól ők nem robotoltak soha. Ahhoz nincs joga az uradalomnak. Ha erőszakkal elveszik, vegyék el, de a kulcsot önként át nem adják soha. Most a Tiszteletes kezében van; maradjon is ott, vagy adja oda valakinek, de senki sem tudja, kinek.

Azután a három ember kijelöléséhez fogtak. Ez elől sem lehet menekülni, mert ha önként nem jelentkeznek, katonaság fog végezni.

– Istók öcsém, – szólt a bíró Patak Istvánhoz, – te szerencsés vagy, mert ha elszaladsz, te helyetted senkit sem visznek el. Fogd a baltádat és eredj, a merre látsz.

– Nem megyek, bíró uram! mikor a másik három emberről is van szó, nem volna becsület kihúzni magamat; veressen kend vasba!

– Hát a többi három ki lesz? – kérdi tovább a bíró. – Úgy illik, hogy az előljáróságból kerüljön ki. Öreg ember híjját kevésbbé érzik meg idehaza. Mihály öcsém, János nász és András bátyám! Kentek cselédes emberek, legkönnyebben elviselhetik.

A három ember nem mondott ellent.

– Ha már meg kell lenni, hogyne viselnénk el a vallásunkért? – Összetette kezét mind a három felvenni a nehéz vasruhát.

Hát a pap? Nem rendűlt meg?

Nem; el volt erre készülve már ifjú korában, mikor e hivatalra adta magát. Üldözés nélkül is ki volt téve koronkénti változásnak. Ha jobb állomása akadt, ha szolgálatában hibát találtak, ha méltán vagy méltatlanul bántalmazták: ott volt a dislokaczió, melynek alkalmával könnyű volt, ha nem könnyíteni, legalább változtatni sorsát. Nem esett kétségbe magáért. Az eklézsia pedig sokkal szívósabb, mintsem ilyen apró viszontagságok megingatnák.

Bevonult a muzeumába, elővette a protokollumot és mindjárt a legutolsó keresztelési adat után bejegyezte a nap történetét.

«Ezen kisdednek keresztelése napján stb., stb. három hintóval kijöttek valamely urak (Solt. LXXIV. 4. 19.) és a lakosságot kegyetlenül megtortúrázván, egynehány embereket foglyul vittenek. Ez az itélet lőn a sok bűnért, mely az egész népben eláradott», stb., stb. Azután feljegyezte örök emlékül a hat tyrannus nevét s befejezte egy deák szóval: Recrudescant.

Másnap reggel besétált a szomszéd városba a seniorhoz helyet kérni. Az újfaiak, kik csak mostanában hordták ki a papjokat, úgyis jártak nála a mult héten, hívták. Adja neki Ujfát.

A senior kiadta neki a Concessát (Komj. III. 27–28.), másik héten érte jöttek az újfaiak három kocsival és elvitték.

Indulása előtt meglátogatta Patak Istvánné.

– Uram! mi szenvedünk, kegyelmed szabadúl. Férjeink fogságban, ki tudja meddig, s kegyelmed mint a fecske röpül a tél elől.

– Örömest szenvednék veletek, de én hajléktalanabb vagyok az égi madárnál.

– Mind a hatvan ház a kegyelmedé, mely a faluban van.

– Mind a hatvan ház az uradalomé s a ki engem befogad, maga is hajléktalan lesz, – felelt a lelkész, miközben az asszony vállára tette kezét és folytatta.

Felragadta a nehéz kulcsot…

– Jobb így. Ha elmegyek, a templom tiétek marad, mert az uradalom feltöretni nem fogja, engem pedig nem ér el keze ott, a hova megyek. Holott ha itt maradnék, ki tudja, milyen kisértetbe ejtene. Zaklatások, édesgetések, gyermekeim jövője… Uram! ne vigy kisértetbe. Jobb, legyek én távol, a templom zárva, a nyáj megverve, de mindnyájan istennek vesszeje alatt, de oltalma alatt.

– Ah! kegyelmed az az erős ember, ki a földet átszegezi pálczájával, de a kisértet nyilától fél, mielőtt idegbe tétetnék! Szegény hit, melyért csak ennyit mer az ember, nyomorult szeretet, mely az első fuvallatra megfagy. Menjen kegyelmed, nem a mienk többé, de a templom miénk marad s kulcsának nálunk a helye.

Felragadta a nehéz kulcsot, mely történetesen az asztal sarkán nyugodott.

– Asszony! – kiáltott a lelkész, megkapva a menyecske kezét, – te ne keresd a rémet, melytől én futok. Tudod-e, hogy ezzel nyílik férjed tömlöczének ajtaja?

– Tudom s inkább soha ki ne nyíljék, mint ezzel nyíljék, – felelt az asszony kegyetlen lelkesedéssel s keblébe rejtette a kulcsot.

– Ó asszony! nagy a te hited, de rettegek, hogy megkisértésed még nagyobb lesz. Ne tudjon róla senki, hogy a nagy kisértettel ekként szövetkeztél. Kivánja-e, elfogadja-e tőled Isten ezt a nagy áldozatot? De mindegy! Magad vetted kezedbe életedet és férjedét. Ha majd egyszer jobban szereted ezeket, mint hitedet, akkor beviszed ezt a kulcsot azoknak. Akkor férjed megszabadul. Még nem késő, add vissza; adjuk másnak vagy vessük a tóba! Mit! Életedért? Nem? Egy vagy másképen átkozott akarsz lenni? Menj! Isten azt is megbocsátja.

Míg a predikátor beszélt, az asszony görcsösen szorította két kezét keblére, hova a kulcsot rejtette; aztán a lelkész kezére borúlt.

– Nem.