IX.

Hová lett innen a Nyöszörgő halom? És micsoda kihívó magaviseletű torony az ott, azon a dombon, melyet ezelőtt tizenkét évvel Nyöszörgő-hegy néven mutatott be Csont Ábel úr? Az a kövekből rakott jegenyefa hogyan meri mellét oly egyenesen szegezni az északi szélnek; s az a sugár nyilvessző, mely a torony hegyén az állhatatlan vitorlát helyettesíti, hogyan tud szembe fordúlni a bármely oldalról támadó szellőnek, meglövéssel fenyegetvén még az ártatlan zephyrkét is? Minő elszántsággal hajlik előre a homlokzat két szárnya, mint egy védelemre kelő sasmadáré?

És hol születtek azok a homokos, de tiszta serpentinek, melyek illatos bokorszegélyzet között három oldalról kanyarognak fel a völgyből; kimért közökben jobbról-balról feleresztett lombos fák, élő szobrai egy kertész-kezek által alkotott kalváriának?

És micsoda sötét alagútja az a szőlőleveleknek, mely a templom nyugati ajtajától egy téres gyümölcsösön keresztül abba az Elysiumba vezet, melynek tornácza oleander-bokrokon látszik nyugodni, s kéménye csak lopva tekint ki a kábító illatú ákáczok hét-soros erődei közül?

És hová lett az a mély homokvölgy, mely régebben a Nyöszörgő-hegy és az Ihárosi építette lelkész-lak között állott?

És nem Dínának neveztük-e mi régebben ezt a telt idomú kökény-szemű asszonykát, a ki imé karjain egy busa leánykát tartva, kegyetlen fenyegetődzéseket intéz egy fiatal akáczfa ellen, melynek ágai között valami gézengúz foglalt megközelíthetlen állást? A Gyula gyerek az, a nagy gonosztevő, a ki fejébe vette, hogy hintát köt a fára, de a kötél sehogysem akar kötélnek állani, mert az ő hétéves ujjai csak képzelik, de nem tudják, hogy mi az a hurokvetés.

És az az egészséges vállas úr ott abban a porkabátban, a ki Konstantinápolyt, az Aja Sophia kupolájánál fogva felemeli s egy tollseprüvel kisöpri belőle a muszkákat; majd egy üveg-ablakon át betekint Debreczenbe, hogy mit csinál most a civis ebben a rekkenő melegben; azután Páris kapuiban állapodik meg, s a részrehajlatlan végzet közönyével szemléli, miként tolonczozzák ki az ouvrierek a proletárokat; végre az Angyalvár bejáratához illeszt egy csinos nádcsövet, hogy a jogos tulajdonos könnyebben ügyelhessen az útlevelekre;

tehát ennek a sok Dzierzon híre nélkül épült világvárosnak ura nemdenem ugyanazon Dombay Máté-e, a ki…

*

Most egy kék kötényt köt maga elé s a Dávid szomszédtól kapott deszkák közül oda illeszt egyet a gyalupadhoz.

Ha már idejutott, lehetőleg meg akarja szépíteni földi szállását. Becsukta maga mögött az ajtót, itt kell előre mennie.

A zsidó gyerekeknek, kiket apjok, igéretéhez híven felküldött, magánfoglalkozást szab, ő pedig megteszi az első fűrészmetszést papihivatalának második hetében.

Szerencse fel!

Ez az ő titkos, de valódi beköszöntője. Ez a fűrészhang igazabb jó kivánatot zizeg az ő fülébe, mint minap azok a pohárcsendülések az erdőben.

A gyalupad az ő iróasztala; enyves serpenyő, festékes láda a kalamárisa; fúró, fűrész, kalapács az ő segédkönyvei, s pennája a mázoló ecset. E mellett arra is ráér, hogy a Dávid nemzetét bölcscsé tegye; tanítja mindenre, sőt a két nagyobbat még a Pentateuchusra is, szívességből; mely fáradsága a deszkák árában fog betudódni.

Ablakrámák és ablakredőnyök simúlnak egymásután gyalúja, – és zöldülnek virulóra ecsetje alatt; a benyilóban egymásra lapúlva száradnak a párosával összeeresztett padlódeszkák, a szoba talaján keresztbe feküsznek a vánkosgerendák. A padlózat alá száraz homok való, a mit nem kell messze keresni; a Dávid fiai betalicskázzák mulatságból; de mivel az ő kezük nincs a talicska szarvaira alkotva, Dombaynak sajátkezüleg kell a hiányt pótolni, mit meg is tesz, szép holdvilágos éjszakákon lopkodva be a szükséges lomot. Lopkodva, mondjuk, mert attól tart, hogy a közföldnek ilyen magánczélra bitangolása szemet szúr; még inkább félti lelkipásztori méltóságát, mert mit szólna hozzá, ha valaki meglátná, hogy ő homokot talicskáz.

Másfelől Talpárdi nagysága is embere akar lenni a szavának. Neki hajtja mind a tizenkét igáját és egy hét alatt annyi követ, téglát, épületfát felhordat, hogy a ki látja, megbotránkozik benne. Harmadrésze is elég volna egy szobához, de Talpárdi úr azt mondja, hogy ha már úr fog bele, ne legyen szegényemberes munka.

Ez is gyorsan ment, mert Talpárdi úr nem szeret czeremóniázni. A Dombay terve szerint kiépűl az épület homlokzata most már három szobával, hat ablakkal, hat zöldelő szemmel és ellát a puszta szélső határáig.

Maga Talpárdi úr is megcsodálta.

Sok is ez egy pusztai papnak. Hanem hát a zsalúk honnét teltek ki, meg a padlózat és egyéb fölösleges luxus?

Megenyhűlt, mikor megértette, hogy az a Dombay saját keze műve.

– Na most már nem haragszom, hogy Kondorra jött; látom megél a jég hátán is, ha csak az a czélja, hogy megéljen. Ha valamiben segítségére lehetek, legyen hozzám bizodalommal, kedves papom.

– Igenis leszek, még pedig azonnal. Ezt a fölösleges anyagot, a mi megmarad az építkezéstől, adja nekem nagyságod asztalosmunkadíjban.

– Talán negyedik szobának? Abból semmi sem lesz. Nem való a sok szoba szegény embernek.

– Csak bízza rám. Nem lesz belőle szoba.

Talpárdi úr ott hagyta neki s haza hajtatott. Útközben találkozott Ihárosival.

– No Dávid! Szivárog ám már a csatornában a víz – Domboritól Gemenczig.

– Duna-e vagy csak föld árja?

– Eredj, nézd meg magad.

*

Az építkezés két hónap alatt be lőn fejezve s elkövetkezett Dombayra nézve a holt izé. (Fővárosi jargonban saison morte.) Julius, augusztus. Igazán holt. Akár egész nap se tegyen egyebet, mint mélázzon a kanapén s tanúlja Horatius ódáit és tanítsa a Dávid házanépét, mert magyar gyerek ugyan még nem látta az oskola belső világosságát; sőt az iskolaház környékén köröskörül két dülőföldnyire ugyan buján nőhet a fű. Ott nem mernek lovat legeltetni, sem libát, mert méltán attól tart a gyerek, hogy Dombay az ablakból les rájok s a kit elcsiphet, viszi be az iskolába, diktálni a kétszerkettőt.

Így a tudomány bő forrásában a zsidó gyerek lubiczkol nagy præjudiciumára az egész keresztyénségnek és nagy csorbulására Dombay jónevének. Tudtára is adatik, hogy ez a dolog nem tetszik közvélemény ő fenségének.

Először csak szép módjával s a legtapintatosabb modorban súgják meg neki, hogy minek töri magát, mikor neki az nem kötelessége. Hiszen nincs az az ő konvencziójában, hogy nyáron is tartozik tanítani. Mikor ez nem használ, akkor a fellázadt jog kezdi hallatni kedvetlen mordulását, hogy az, a mit a tiszteletes úr elkövet: nem kevesebb, mint valóságos jogbitorlás és egyházellenes cselekmény Máté XV. 26. nyomain. Hát az ő véres verítékükön a zsidó gyerek lelke táplálkozzék?

Dombay nem hallja a közvéleményt, noha Csont Ábel úr kürtjén a hierarkhiát emlegetve zúg fülébe, hanem teszi, a mire vállalkozott. Másfelől tervezget s papiroson szépen kiszámítja, hogy öt év mulva a kondori egyháznak teljesen be kell rendezve lennie.

A berendezést a lakása körül elterülő két holdnyi belsőségen kezdi, melyet csak el kell egyengetni és megforgatni, hogy paradicsomi kert legyen belőle. Nem is nagy munka, mert igaz ugyan, hogy a terület nagy része hepe-hupás homokszakadás, de az északra nyiló rész egyenes gyepes tér, úgy szintén a tornáczra néző is, ki egész a Nyöszörgő-halomig, kivévén azt a kis mélyedést ott a halom tövében.

Mindezeket el birná látni egy kecskeméti gányó: és Dombay Máté nem birná-e meg?

Azokban a szép árnyékos, gyengén kitisztuló, ismét beborúló egű szeptemberi napokban, melyek a permetezgetést májustól örökölték, megkezdte a munkát.

Az ablakai előtti tért fogja jövő tavaszszal akáczokkal beültetni.

– Hát ebből mi lészen?

E czélból gödröket ás, mélységben és szélességben három lábnyiakat. Három öl távolságra egymástól quincunxra. Ingre vetkőzve, mint egy Garibaldi, hányja ki a földet. Ezt az egész télen hadd szívja a fagy, hadd járja a hó-lé.

Az ásó nehezebb mint a gyalu, de azért nem fog ki rajta. Legfeljebb egy kis gyöngéd panaszt kényszerít ajkaira.

Hej Robinson! Mégis csak jobb sorsod volt neked. Legalább volt egy Pénteked. Jó volna nekem csak egy árva kannibál is.

No, ha csak kannibál kell, ime itt közelget Csont Ábel személyében, még pedig egyenesen azzal a szándékkal, hogy téged felfaljon. Itt a jó alkalom a te kegyetlen megleczkéztetésedre, a miért szót nem fogadtál a Csont Ábel úr közvéleményének. Hát zsidó gyerekeket tanítani hoztunk mi téged? Nem önkénykedés ez? Nem első lépés ez a gyászos hierarkhiára! No megállj te hierarcha!

– Hát ebből mi lészen? – kérdé köszönésképen, megállva az ásózó lelkész előtt.

– Erdő lészen, ha lészen, – fogadá az adjonistent Dombay. – Körülültetjük a házat egy kis erdővel, fával.

– De micsoda fával?

– Azt hiszem akáczfával.

– Akáczfával? – csúfolódott az ember. – Dejszen az itt meg nem fogja, az már bizonyos.

– Nem fogja? – kérdé Dombay, kimeresztett szemeit végig hordozva a távoli tanyákon, melyeknek homlokai csak itt-ott csillámlottak ki az akáczok felhőiből.

– Hjah! Az egészen más; azok a tanyák egészen szelid homokon vannak, még a szőlőt is megtermik. Vízeres, kötött, szelíd természetű homok. De nézze az úr ezeket a csigákat és bigákat, melyeket itten tetszünk látni. Mire mutat ez? Arra, hogy ez a homok a pliocen-korszakból való, a mint azt, tetszik is tudni, Darwin bölcsen megmutatta. Mert azt talán csak nem hiszi az úr, hogy az Isten hat nap alatt teremtette a világot? Nohát. Mikor a pliocen-korszakban ezen a helyen édes-tenger volt, az urak tanyái mind víz alatt állottak; a víz sok száz esztendőkig megfeküdte és a minéműségüket általjárta jól: azért a mi földjeink tele vannak mindenféle savakkal s a fát meg is hajtják. Ez a hely pedig, a melyet az úr most áskál, hiszen úgy is látszik, hogy jóval magasabb a többinél, akkor is sziget volt, a víz ide föl nem hatolhatott, savakat itten le nem rakhatott. Vagy azt tetszik hinni, hogy ha itt megfogná valami, nem osztotta volna fel a familia régesrégen? Theoretikus ember az úr, látszik.

Dombay megsemmisűlten nézett az ásó vállaira.

Ó te Sárvári, te Kerekes, te Péczeli, te Aranyi és ti mind a tizenketten, le egész a zsidó prézesig! Halljátok? Hogy én theoretikus ember vagyok! Hát azért bízott engem ti reátok a gondviselés, hogy belőlem theoretikus embert faragjatok? Nem jobb lett volna a kimeríthetetlen theoremák helyett egy kis pliocent csepegtetni fogékony lelkembe?

Végig tekintett az ásott gödrökön.

Ennyi munka hiába! És mindez csak azért, mert Aranyi professor a pliocen-dolgokat nem tanította.

– Mindegy! – mondá végre elszántan. – Elültetem; ha az ákácz meg nem fogja, megfogja a licziom, ha ez sem, megfogja a szerb tövis.

– Az kéne még, hogy a közföldet szerb tövissel népesítse be az úr. Most is nyakig vagyunk már az irtásával, mert a kormány egyebet sem tud, mint a kisbirtokosokat zaklatni.

– Nos tehát megmaradunk az akácznál. Mindaddig próbálgatjuk, míg nem sikerül.

– És hol tetszik venni a csemetéket? Mert a familia nem ád ám. Hogyne? Haszontalanra, mikor úgyis kiszárad.

– Nem is fárasztjuk a familiát; mindenütt van jó ember. Főgondnok úr sem sajnál tőlem egy-két szálat, ha szépen megkérem.

– Már az más! – szólt ámultan Ábel úr. – Így már helyesen van. Akár egy kocsiderékkal, ha így beszél velem tiszteletes uram. A legszebbeket válogatom ki, még bérest is küldök ültetni.

Azután jó egésséget kivánt olyan illedelemmel, a minő telt tőle, és távozott, szidva magában az ilyen adta papját, a kin nem lehet kifogni. Csak annak örül, hogy egy kicsit mégis megnyaggatta. Jó ember lesz, ha leszokik a hierarkhiáról.

Szavát is tartotta: a következő tavaszszal saját iskolájából és saját embereivel elültette a hét sor ákácz-csemetét. Még azon évben ölesre hajtott valamennyi és egy szál sem pusztúlt el az édestengerben feneklő pliocen-theoria miatt.

Robinsonunk megnyerte az első ütközetet a kannibál ellen, de nem fegyverezhette le.

Mert az, hogy Csont Ábel úr ez időtől kezdve idejének nagyobb részét nem a méhesben és a Budai Ésaiás Magyartörténetével tölti, hanem kint a méhes előtt, honnan a parokhia összes ültetvényeit, nevének tavaszról-tavaszra kizöldülendő örök emlékét áttekintheti, csak arra mutat, hogy Csont Ábellel is vele született a szép iránti fogékonyság, nem pedig arra, hogy a megvert ellenség hív szövetséges lesz.

Egyébiránt pedig kannibál és kannibál között különbség van.

De van Robinson és Robinson között is. A Campe Robinsonja semmi nélkül vetődött ki a maga szigetére, míg a mienk sokat megmentett a hajótörésből. Megmentette azt, a mit egykor Simonides; és megmentette azt is, a mit Simonides társai hiába hurczoltak a partra.

Talán még hasznára vált a Junda elutasító válasza is. Ez a válasz az ábrándozó lágy kedélyű fiúból egy óra alatt határozott czélokra törő aczél akaratú férfit érlelt. Érezte, hogy a földön ül, honnan ha esik, csak fölfelé esik s csak magának esik. Jó a férfiúnak egyedül lenni.

Azután imént czéloztunk Simonides társaira. Dombay nem jutott ezek sorsára, mert ő neki egy pár ezer forintocska tőkéje volt; szülei örökség s nevelői fáradsága díjai. Ennek jövedelmét az ő jóltevő keze korábban minden számítás nélkül szórta boldognak-boldogtalannak, amit most ha akarna sem tehetne, mert a pusztán nincs szegény ember, legalább nincs, a ki irigyelné.

Most azonban nem is szórná, mert a mit Ihárosi előljáróban mondott neki vigasztalásul, ő azt komolyan veszi és az őszi ködös napokban elkezdi forgattatni fél öl mélyre a maga két holdnyi belsőségét. Hiszen van neki már kertészeti és szőllőszeti kézikönyve, s ezek bizonysága szerint egy hold föld felforgatása hatvan forintba kerül. Mi az?

Híre szalad ennek is a pusztában és a kiváncsiság egyszerre tódulni kezd különböző ürügyek alatt a remete-lakhoz.

Mert Ez-s-ez úr nagyon rég volt már templomban, azért most kivánkozik az Isten házába. Kijövet fejet csóvál a szokatlan munkára. Micsoda ez? Mi megérjük kertnek forgatatlan földdel is, ez meg úgy turkál a máséba? Mi jusson?

T. cz. és T. N. uraknak most jut eszébe, hogy vissza kellene adni Dombay úrnak a látogatást. Megdicsérik Csont Ábel urat a szobák buzgó lepadoltatásáért, azután megteszik a megjegyzést a világ felforgatására. Hiszen az ekklésia tiszte volna ez.

A harmadik csoport az egész presbyterium. Iskolalátogatás ürügye alatt lepik meg, mert Ábel úr látja a méhesből, hogy Dombay uram sok időt tölt a napszámosok körül.

Nem kapták tetten, mert ihol ebben a pillanatban is az Ábel úr csemetéje más két úrfi társaságában Hannibált nyomozza Cornelius útmutatása szerint.

Ünnepi alkalom ez Mecsekinek és Ihárosinak egyaránt, mert mindketten bolondulásig szerelmesek Corneliusba. Kérdezik a fiúkat itt is, amott is, és a vén Csont csak úgy mosolyog a torzonborz szakálla közül, hogy a fiú minden kérdésre megfelelne, ha időt hagynának neki. De nem hagynak, mert a két úr nem azt akarja látni, mit tud a fiatal Csont, hanem egymásnak kérkedik a tudományával.

Azután sorba kérdik az apróbbakat. Mecsekinek nagy megelégedésére szolgál, hogy a katholikus gyerekek Szent Lukács szerint mondják a Miatyánkot és a maguk hittanában oktattatnak; Ábel urnak viszont az tetszik, hogy a Dávid zsidó fiai preczentorokként működnek a zsoltárok éneklésénél, és szemei ragyognak, mikor az idősebbik sadduczeus ragyogó szemekkel elfeleli, hogyan tánczolt a nagy Kinizsi a foga közé fogott törökkel, és hogyan vágta be a kis Botond a konstantinápolyi kaput. Csak Dávid urnak nem volt inyére, hogy egy kis fizikát még most sem tudnak a gyerekek.

Iskolaszemle után gyűlést tartottak, melyben végzést hoztak az iránt, hogy «az ekklésiai belsőség felforgatási költségével lelkész úr semmiképen terhelhető nem levén, utasíttatik főgondnok, hogy az egész területet tíz év alatt tíz egyenlő részletben fordíttassa föl.»

*

– Meg van ön elégedve a végzéssel? – kérdé Lőrincz úr Dombaytól, midőn távozni készült.

– Nem.

– Én sem; ez a végzés csak arra való, hogy foganatosítva ne legyen soha. Jól tette ön, hogy szó nélkül elkezdte s jól teszi, ha folytatja. Egyet azonban nem tett jól.

– Kérem.

– Nem teszi jól, hogy minket nem szeret, a miben egyébként igazsága van! Nem sok szeretni való van rajtunk.

Dombay tiltakozni akart.

– Ne tiltakozzék. Az nem hiba; de hiba, hogy nem is keresi bennünk a szeretni valót. Hiba, hogy nincs hozzánk bizalma. Mi nem tudhatjuk, miben keressük önnek kedvét, önnek magának kellene alkalmat nyújtani, hogy segítségére lehessünk. Hanem ön büszke s fél a visszautasítás szégyenétől. Jól van, én hát rákényszerítem a szívességemet, ha annak nevezhető s öt embert küldök egész hétre a földmunkához. Csont Ábelre ne nehezteljen. Ő olyan Balambér koma; csak a szakálla bozontos, de a szíve nem.

Bizony hiába árulkodott ott Mundzukus komára háta megett; a koma nem volt az az ember, a ki minden szíre-szóra változtatta elveit. Hanem Lőrincz úr annálinkább megtartotta igéretét.

Elküldötte az öt emberét egész hétre, azután a másik hétre is, míg az egész terület munkája be nem végződött.

Vége felé megszégyelték magukat az urak is. Mindegyik küldött az utolsó napokban egy-két napszámost, még Ábel úr is. Ennélfogva hű maradt a valósághoz, midőn az egyházi tanácsban kötelességének tartotta örömmel jelenthetni, hogy az egész parochiális belsőség megforgattatott.

*

Nincs abban semmi regényes, hogyan turkál fel valaki két hold homokot, hogy ültet tele innét és amonnét szedett-vedett csemetékkel, tőkékkel; miként éldegél hivatalának napközben, s fáinak reggel és alkonyatkor; az olvasó kétségkívül különb kertész mint a ki ezeket írja, s könnyebben elképzelheti, mint az író leírhatná.

Az idő repül.

Míg ezeket leírjuk, Dombay akáczosa fiatal erdővé lesz Ábel úr dicsekvésére; az udvar, mert ez is van, szabályos és nem a Fekete-tengerig terjedő, hanem eper- és ákácz-sövénynyel bekerítve, telve gyümölcsfa-csemetékkel, szőllőlugasokkal oltott rózsákkal. Dombay most lesi, melyik fa nem rúgja el a virágát; ezen a nyáron már egy pár szem gyümölcsöt is szakaszt a saját ültetvényéről.

Nagyot dobbant a szíve. Ha mégis másodmagával szakaszthatná!

– Eh! bolond álom. Túrd ember a földet; tedd paradicsomoddá, de nézz a csillagokra! Szólt önmagához, midőn a Junda végkép elenyésző ködfátyolképe mélyéből előtűnik egy mosolygó alak; hajnalarczú, kökényszemű, tömött szőkehajú; a ki egykor könyet hullatott az ő kezére, és a ki ezelőtt három évvel ezt mondá: Óh az a csúf Junda.

És a kit ő esztendőben egyszer lát szeretetreméltó kedélyének ártatlan frisseségében, és a kinek mély tüzű szemei oly csodás fénynyel ragyognak rá.

És a kit egykor szíve mélyéből meg fog áldani, ha ugyan nem kicsinylik az ő áldását, és nem valami esperest fognak e tisztre méltóztatni az előkelő szülék.

Túrd ember a földet.

A kinek nincs mit remélni, mindent mer.

Még a Nyöszörgő-halmot is meg meri támadni, hogy azután még nagyobbat merjen.

Nem emlékszünk rá, hogy a Nyöszörgő-halmot rajzoltuk volna. Nincs rajta semmi érdekes, hegyes vidéken domb számba sem menne. Itt azonban az úri rend a csinosabb halom nevet ruházta rá, míg a köznép hegy-nek nevezi, mert uralkodik az egész puszta és annak minden homokbuczkái fölött. Szép zöld pázsittal bevonva, s egyik oldalával az erdőnek támaszkodva, távolról festői tekintete van.

Ha egy varjú száll is le a csúcsára, azt is észre veszik a tanyákról.

Hát mikor hat ember dolgozik, ás, talicskáz rajta!

De hát hiszen azért lesz az ember vademberré, hogy tudjon élni az eszével. Az a dicsőséges november hónap, melyet a mi emberünk a keresztyén æra minden májusánál és szeptemberénél kedvesebbnek tart most, mikor az elérkezik hétszámra tartó ködével, melyen még Csont Ábel sas-szeme sem hatol keresztül.

Elő azzal a hat emberrel!

Mire a köd felszáll, az idő kitisztúl és megerősödik, Ábel úr pipára gyújtva kilépked a méhes elé, hogy meglássa, maradt-e még lomb az akáczültetvényein, akkorra a hat ember végez.

Ábel úr lát, szédül és ijedten fut Dombayhoz.

– Hová lett a nyöszörgő kalapja!

– Levétettem a mint tetszik látni.

– És hová, mi czélból?

– Ezt a mély völgyet temettettem be vele a tövében. Ne jöjjön indulatba kérem, ennek meg kellett lennie.

– Ah ah! zúgott a komor ember a kétségbeesés hangján. Mi lesz már most a birtokainkból? Erről a hegyről a szél az egész pusztát eltemeti homokkal.

Dombay elnevette magát.

– Ne tessék megijedni. A multkor ön tartott nekem előadást a geologiából, most én szolgálok vele. Nézze ön, ez a talaj nem a pliocen-korszak szüleménye, hanem a mi édes testvérünk, t. i. agyag, mely megállja a helyét.

– De még sem kellett volna ezt tenni a familia híre nélkül.

Dombay tovább mosolygott.

– Mit gondol ön, megengedte volna a familia-gyűlés?

– Bizonyosan nem.

– Tehát jobb volt nem kérdezni.

Ábel úr szomorkodva távozott, szíve mélyéből sajnálva a gyönyörű pázsitos tetőt. Hogy el van csúfitva!

Valóban el volt. Hosszúkás kúpja le volt szelve, s a tetőn hatvan-hetven négyszegölnyi sík maradt. Egyenes mint az asztal.

Rettenetes jogsértésnek tekintette ezt az egész familia. Vitatták a dolgot mindenfelé, de kénytelenek voltak benne megnyugodni. Arra csak nem kényszeríthetik Dombayt, hogy hordassa vissza. Ki venne a nyakába ilyen vesződséget. Aztán a területnek ő volt a tulajdonosa használati joggal; tehát tehette épen annyi joggal, mint a többi rész felforgatását.

De már nem földforgató, hanem világháborító.

Hát még a mi ezután következett!

A következő tavaszszal négy kőmives legény vándorolt keresztül a pusztán, s a korcsmába betértek pihenni.

Dombay megtudta ott létüket, felfogadta mind a négyet, s a Talpárdi úrtól ajándékba ott hagyott kőanyagot a Nyöszörgő-hegy északi oldalán felrakatta velük falnak, hogy lett belőle egy csonka torony. Egy tíz láb magas csonka torony.

Két nap alatt elkészült, s vele csordúltig tölt a pohár Csont Ábel kezében, mert ez mind az ő baja lesz már most; őtet eszi meg a familia.

Talpárdi úr is megszemlélte a mint elhajtatott alatta, s meg nem állhatta, hogy be ne tekintsen Dávid öcscséhez.

– No Dávid! Duna ám már. Láttad a Nyöszörgőt?

– Láttam ám, – felelt Dávid szárazon.

– Mi lesz abból. Világító-torony, lovag-vár, Henczi-szobor?

– Kérdezze meg bátyám az építőjét, mert ha én kérdem meg, nem jó vége lesz.

De hát van abban valami botránkoztató, hogy valaki a maga költségén épít olyan területen, a mely az övé, míg él, legalább míg ott él? Hát ha például tyúkólat, galambdúczot szerkesztett volna oda, vagy egy szárnyékot, – a mi a juhásznak is szabad, – lehet az ellen kifogás?

Nem; a papi törvény nem ellenzi. Óh ravasz egy törvény az! Nem bánja, ha réz-sarkon forgó várat épít is valaki, csak azt teszi hozzá, hogy az építő annak költségei megtérítése iránt követelést nem formálhat.

Nos hát Dombay bizony nem kivánja, hogy váltsák ki mármost tőle a tornyát, sőt még azt sem kivánja, hogy helyeseljék. Elég, ha ő jónak tartja, s azt mondja: várják be a végét. A mit ő még eddig rendezett, javított, túrt, kapált, ültetett, annak mind jó vége lett, és igen kietlen lenne a kondori puszta, ha egy hatalmas szél mindazt egy pillanat alatt elsöpörné onnan. Ebben bizik most is.

Az igaz! Hanem ennek a hegytetőre épített kalitkának mi lehet a czélja?

Mindenki tudja, de senki sem meri megnevezni. (Torony.)

De hát ez a torony olyan nagy köve a botránkozásnak? Hát ha valaki jótékony czélra hagyományoz száz forintokat oly feltétellel, hogy azok ötszáz esztendő mulva egy pár milliárdra nevekedvén, az alapító nevéről nevezett kisdedóvó alapjául szolgáljanak, nem méltán megérdemli-e a magyar Peabody nevet ekkor? És a ki egymaga felépit egy tornyot tíz láb magasra, nem érdemel-e hálát a birtokos uraktól, a kiknek fejenként mármost csak mintegy öt lábot kell ráépíteni, hogy olyan tornyuk legyen mint a Szent-Istváné Bécsben? Hiszen addig szó sem lehet eklézsiáról, míg torony nincs.

Mert míg torony nincs, addig harang sincs; valamig pedig harangok nincsenek, mi gyüjti egybe a népet? És ha a nép egybe nem gyűl, kinek prédikál a pap? És ha nincs kinek prédikálni, minek akkor a pap? És ha papra semmi szükség, hol van akkor az eklézsia!

Tehát torony annyi mint eklézsia.

De a kondori közönség másként fogja föl a helyzetet. A Nyöszörgő-halom tövében fut el az országút sűrű ákácz- és eperfa-szegélyzet között, az igaz: de ez a szegélyzet mégsem oly sűrű hogy a fuvarosok éles tekintete át ne hatoljon rajta. Már pedig a fuvaros-nép a legelmésebb és legrosszabb-nyelvű kinövése a kaukázusi fajnak, és ha ez valami találó megjegyzést röpít arra a bolond-várra, azt semmi eső le nem mossa a familiáról. Mert hiszen egy zsebóra, melyet agyonütnek, egy tábla hajdina-vetés, melyet megúsznak, egy bögre szappanos lébe beáztatott fejkötő, melyet a jámbor gazda paczal-leves helyett felkanalaz, egy ócska zsoltár, melyet a menyecske a kötött gombócz között feltalál, vagy – mint Kisfaludytól tudjuk – egy ártatlan gólya, mely a tornyon fennakad, mind elegendő arra, hogy országos hírnevet szerezzen a falujának.

Ez hozta rémületbe az egész Kondort.

Az a csonka torony ott csúfkodik; akár ott hagyják, akár lerontják, kész a veszedelem s egyéb sem kell hozzá, mint egy gyors-eszű baranyai ember, a ki példabeszédbe foglalja.

Szidták az urakat, mert ők jártak oda papot keresni, mind ott voltak a nagy bevonuláson, ők hajtották az útszélre nyájaikat, ők lakták el az áldomást; – és különösen Dávid urat, mert ő gondolta ki a holdas eszével, hogy Kondorra iskola kell, azután meg pap, s ihon utoljára torony lett belőle.

Nem is mert Dávid úr a familia-gyűlés felé menni; a többi úrnak is sok dolga támadt, s szegény Lőrincz úr maga maradt Dánielűl az oroszlánok között, a kik már most egyre-másra diktálni akarták a vérbírói itéleteket.

Mikor látták, hogy Lőrincz úr nagyon neki vetette a hátát a toronynak, a mi miatt nem lehetett a paphoz férkezni, a Mineka-párt ott hagyta a gyűlést.

A Kikőhuznyiak magukra maradva, nem mertek tovább harczolni, hanem feljárták a pusztát és összeszedték a vádakat Dombay ellen. Még Dávid zsidóhoz is elmentek, hogy tud-e valamit a papra? Igen is tudott; hogy a Pentateuchust magyar-módra olvastatja a gyerekeivel, a mi miatt azok reformált zsidóvá lesznek. Breschith bara. Holott igaz zsidó úgy olvassa azt Böröschisz bóró. Ezt is beletették a vádba.

Mikor a vádpontok tizenkettőre felszaporodtak – a min alól el se kezdje az ember, mert semmi foganatja sem lesz, – gyűjtést rendeztek maguk között; a begyűlt 17 forint 9 krt átadták a két legtanultabbnak, hogy menjenek be Fűzvárra instáncziát iratni valamely fiatal ügyvéddel. Öreghez ne menjenek, mert az nem tudja a törvényt, és mind egy követ fúj a papokkal.

Egy fiatal doctor meg is írta aztán 10 forintért olyan hathatósan, hogy egy minisztert is elcsapnának rá.

Most már csak alá kell írni. – Igen, de ki kezdje meg, mert az nem mindegy ám. Egy az, hogy a kérvényt mindig az első aláíró nevéről nevezik: «Olvastatik Borona Jábes és társai stb. folyamodása», a mit röstel az ember; más meg az, hogy ha rosszul üt ki a dolog, fizetni is kell, és megint csak Borona Jábes neve kerül legelől. Urat kell rá keresni, az úgy sem kár.

Igen, de kit? Talpárdi úr elnöke a papi törvényszéknek, szó sincs róla, hogy vádló legyen. Ámbár úr nyilván védelmezi a bűnöst, Mecseki úr mindig ellensége az igaz ügynek, Dávid úr következetességből nem teszi meg, a többi úr pedig nem gondol vele, ha a világ felfordúl is.

Hanem Csont Ábel úr!

Főgondnok, tehát kötelessége az egyház javát előmozdítani. Azonkívül igaz ember is, mert nem veti meg a rajthuzlit, nem nyíri a haját és nem fésüli a szakállát, megmondja az igazat, noha deákul. Ez az igaz ember.

Felkeresték a méhesében. Ezúttal azonban kiderült, hogy a rajthuzlit, sőt még a csizmát is meg szokta vetni titokban. Aludt; ő maga egy szalma kanapén, a rajthuzli pedig előtte egy széken.

A deputáczió elmondta, hogy miben járnak.

– Hadd látom az írástokat! – válaszolt Ábel úr olyan kedvvel, a minőre déli álomból szokott az ember felserkenni.

Az ember nyujtotta volna az írását, de Ábel úr visszatolta.

– Csak olvasd magad, nincs itt a szemüvegem.

«Tekintetes Szent Törvényszék!»

– Szamár vagy fráter! Hát miért volna az Tekintetes. – Csak olvasd tovább.

«Méltóztatik rá emlékezni, hogy ezelőtt négy évekkel a kondori nemes familia a maga zsenge egyházát megalakítván, lelkészért folyamodott a Tekintetes szent székhez, melyet minden ellenmondás nélkűl meg is nyert t. cz. Dombay Máté személyében, a ki világból kivénült vén káplán létére örülhetett is előmozdíttatásának, noha mi már akkor is úgy gondolkodtunk, hogy kell benne lenni valami nagy fogyatkozásnak, mert különben elfogadták volna eő kegyelmét a tarhalmi avvagy gódirczi uraimék, de csak mireánk tuszkolták, mint a kik nem ismertük. Noha mi az ő szolgálatában hibát nem kerestünk, mindazáltal ő fölemelte sarkát ellenünk, mivel kevély, embert nem becsülő, magának való, földiek után eredt és az eklézsiának siralmas károkat okozó lelki szolga, a ki a helyett, hogy hivatalát folytatná, az Izrael nemzetét vezérli a zsidó bibliában és az úrfiakat tanítja deákságra, mely miatt a nép úgy elszokott a templomtól, hogy csak nagy ünnepeken gyűl egybe teljes számmal…»

És így tovább.

– Hát miért hoztátok ezt ide? – kérdé Ábel úr, mikor vége volt a műnek.

– Hogy írja alá tekintetes urambátyám.

– Hogy én árulkodó legyek. Feladó. Denuncziáns. No várjatok, hát majd aláírom.

Felkapta a polczról a legközelebb eső kaptárt. Nem nézte: teli-e, üres-e; úgy a fejébe nyomta a szószólónak, hogy a válla sem látszott ki belőle.

Az ember elbődült; szerencséjére a kaptár üres volt, de azért kiállta az egész raj ijedtségét. Társa futott volna kifelé, Ábel úr azonban útját állta az ajtóban.

A konfederáltak moczczanni sem mertek, mert jól látták, hogy Ábel úr közelében deszkához tapadt népes respublikák forronganak. Ha azokat lázítja fel urambátyám, nem jó világ lesz.

– Hát frátres! Ti kötözni való bolondok! – rikácsolt Ábel úr bárdolatlan hangja a pipafüsttől sárgúlt, kúszált bajusz közűl. – Ti kötözni való bolondok! Mióta árulkodik a nemesember, mint valami szedett-vedett csürhe nép? Mióta keres másutt igazságot, mikor maga birája is lehet? Hát nem a tiétek ez a puszta? Mi? Hát nem hordhatjátok ki a papot, a mikor tetszik? Mi? Az igaz, hogy becsuknak érte két esztendőre, de legalább nem lesz benne mit szégyenleni.

A szószóló azalatt kihúzta fejéből a süveget, védelemre kezébe vett egy rajrázó csáklyát és elkezdett pattogni.

– Dejszen, én bizony nem kínzom a jószágomat azzal, hogy kihordjam ebben a nagy homokban! Mert az a familia dolga. Ám ha tetszik, hordjuk ki közmunkában, kire mi esik; majd meglátom, ott lesznek-e az úr szekerei. Ha pedig nem tetszik, maradjon az úr magának, mi megyünk a magunk útján.

Letette a csáklyát, felkapta az asztalról az Ábel úr pennáját és ott Ábel úr szeme láttára megmutatta, hogy alá meri kanyarítani Ábel úr nélkül is. Nemes Borona Jábes.

– Én felelek mindenért. A ki igazi atyafi-vér, annak itt lesz a neve.

(Igaz bizony; ha sikerül. De ha nem: mind eltagadja, és magad maradsz benne nemes Borona Jábes.)

Ábel úr összeszidta még egyszer árulkodó mivoltukat és kikisérte a vendégeit egy furkós bottal, szívesen felkérvén őket, hogy csak még egyszer itt ódalogjanak az irásukkal, majd kihúzatja velük a lutrit.

*

Dombay sejtett valamit a mozgalomról és örűlt neki. Hiszen a toronynyal épen ezt akarta előidézni.

Életkedve teljesen visszatért. Háza, udvara be van rendezve, s hogy hivatala is úgy legyen, erre nézve is le van téve az alap.

Volt ideje kirándulásokat tenni a pusztába; látogatásokat tenni, ismeretségeket kötni, még pedig nem csupán a kiválóbb családoknál, hanem a magokban vonult, rejtekben élő egyéneknél is. Hóna alatt egy Diószegivel.

A Diószegi pedig nem boros-palaczk, hanem füvészkönyv; valamint hogy a kiválóbb családok és a rejtekben élő egyének is, kiket fölkeresett, nem a kondori pusztán élő atyafi urak és embertársak, hanem azok a csodálatos szép teremtések, a kikkel az Örökkévaló keze mindjárt harmadik napon kihímezte a száraz földet.

Dombay változatosabb és gazdagabb növényzetű vidéken nevekedett és így a dicsőséges Flóra királynő pusztai népét nem ismerte s keveset is tartott róla.

Meg is lakolt érte s már az első kirándulás alkalmával szemrehányó szégyennel kelle bevallani tévedését. Az ő régi kedves kis ösmerősei köszöntötték mindenütt nyílt, mosolygó ajkakkal. A középhegyek arisztokrácziája, a folyampartok czivilizált polgársága és az erdők sötétarczú farmerei, melyek gyökereikben és piliseikben tőrrel és revolverrel járnak, meg vannak itt telepűlve mind. Némelyik itt még jobban boldogul és idő előtt nyit. «Nini, hát kegyed itt van már?» A másik újra virágzik és meglepi az embert, mint egy holtnak hitt jó barát. «Hogy kerűltél vissza?» A Foganőtt kaczag a találkozás örömén, a Fintor és a Pintyő ajkaikat pittyesztik. «Valahára mégis eszébe jutottunk önnek!» Minden lépésen új találkozás. A Kosbor-dynastia saját parkjaiban pompáz, az Arachne fajzata, mely pókot virágzik, a jajgató Delphinium, a czivilizáczió elől erdőkbe menekült Hunyor és a száműzött Paris, mely négy rendbeli oklevelével hiába védi létjogát, elszigetelten búskodik, mint egy testvértelen népfaj Európa közepén.

Az ismerősök között szerényen várja a látogatónak kegyes tekintetét egy-egy ritkább szironták, fűz és liliom. Ott tolonganak az árvalányhaj és a gyopár, a királydinnye és a szamárkenyér kékvirága, mindegyik kérkedvén az elsőbbséggel. – Amazok ősfoglalóknak tartják magukat, míg ezek a Petőfitől kapott donátionálisra hivatkoznak. Dombay int a kamarásának és Diószegi kamarás egymásután mutatja be őket. Természetesen a Linné szertartásos rendszere szerint, mert a másik sokkal demokratikusabb, mintsem egy utazó fejedelemnek kedvére lehetne.

A füvész-ember poézisa különbözik más halandóétól. Neki nem kellenek sem a délibáb enyelgései, sem alkonyodó nap aranysugarai, sem a nyáj kolompja, sem az alakot cserélő felhők. Lába alá vigyáz, hogy kis barátnői közül egyet is el ne tapodjon. Szegénykék! úgy is rövid az életük, hadd örüljenek. Dehogy szakasztaná le ha ösmerős, dehogy tapodná el ha ösmeretlen.

Nem lát semmit, csak a virágot, melyet óvatosan át kell lépnie. Azt sem veszi észre, hogy most egy jegenyesor közé érkezik, mely Ámbár Lőrincz úr major-belsőségét szegélyezi. A major és jegenyesor között gazdag kaszáló termi azt a híres szénát, melyet a kondori közvélemény a sáfránnal tart egyértékűnek.

– Kegyed nem fél a naptól?

A fasor hosszúra nyúlt árnyékában – noha még csak néhány nap múlva lesz pünkösd – megszáradt rendek, melyeknek felgyűjtésével két nő foglalkozik. Az egyik szép karcsú növésű, rövidecske szoknyában; fején a finom fehér kendő jó előre húzva védelmezi a titokzatos arczot; nem muszáj azt a napnak látni, hogy szőke-e vagy barna, a ki a kendő alatt van. Köntöse ujja piros szalaggal felkötve, de a két gömbölyű kart fehér gyolcsujjak védik a napfény ellen; mert a nap a milyen irigy, még befeketítené.

A rendek a jegenyesorra dűlnek. A leány a rend végének alá akasztja a vellát, annálfogva ostorhegyre veszi, meg sem áll addig, míg halmazba nem torlódik. Azután gereblyét vesz föl, visszamegy a jegenyesor felé, hogy az elmaradt szálakat fölgereblyézze. Itt fölveti szemeit, megpillantja a közelében lépkedő Dombayt és ráijeszt.

– Nini Dombay úr! Felénk sem néz.

Az ifjú odatekintett s fölismerte Dínát.

– Kegyed nem fél a naptól? – kérdé a leányhoz lépve.

– A mint látja; – szólt a nyugvó napnak szegezve piros arczát, mely ragyogott a serkedő verítéktől, mintha gyémántporral volna behintve.

– Mulatság ez vagy kötelesség?

– Még pedig szigorú kötelesség, miután belekezdtem. Oh én igen szeretem a gyűjtést: nézze ön, talál-e utánam egyetlen szálat is? El ne feledjen megdicsérni apámnak. Sietnünk kell vele, hogy meg ne ázzék, mert akkor mindjárt megfeketednék, értékét vesztené és – –

– És?

– És hibát találna ön benne, még visszautasítaná. Apám azt mondja: önök nagyon válogatósak.

– E szerint ez az én honoráriumom. Úgy nekem is kötelességem részt venni a gyűjtésben.

– Nem, nem! Ez nagyon is idylli volna, a mi csak írva szép, de téve szót támaszt. Hanem igaz, tudja-e, hogy önt veszély fenyegeti?

– Tudom és ismerem annak egész nagyságát. (Valahányszor veled találkozom. Gondolta utána.)

– És mit tesz ön?

– Kikerülöm.

– Én az ön helyén fölkeresném.

Az ifjú meglepetve nézett a leányra. Most vette észre, hogy nem érti.

– Micsoda veszélyről beszél kegyed?

– Vád alá fogják önt, s minden bűnét elősorolják, a mit négy év óta elkövetett. A panaszlevél meg van írva tömérdek aláírással. Azt mondják: nem is a püspökhöz nyujtják be, hanem a generális vice-notariushoz, mert ez a legfőbb személy a papok között.

– Ha már árulkodik kegyed, árulja el az aláírókat is.

– Azt nem teszem. Csak kettőre vallok. Az egyik Borona Jábes bácsi, a másik Ámbár Dína.

– A ki az igazmondást nem vádlottól tanulta.

– Igazat mondok. Apám távollétében hozták hozzánk és ott hagyták. Én elolvastam s minthogy egyenesen azt kérik, mozdítsák el önt tőlünk, én is aláírtam. Ámbár Dína. Csakhogy vízzel írtam. De írtam s be is poroztam balatoni porzóval.

– Inkább sohasem mutatom magamat, csak ne kergessen el.

– De micsoda élete van önnek ebben a szomorú pusztában?

– Kegyednek szomorú puszta ez?

– Nekem nem az, mert az enyim; az én hazám, melyet semmi kincsért el nem hagynék; de önnek nem hazája; itt nincs senkije –

– De van; egy szép házam; előtte egy ákáczerdő és egy szép kert, az az enyém, mert én alkottam.

– Ön nem boldog benne; menjen ki belőle. Hagyjon el minket.

– Szót fogadok, miután Dína parancsolja. Megyek.

– De nem a nélkül, hogy a harczot végig ne küzdje. Még azt mondanák: megszökött. Apám szereti önt és oldalánál lesz. Jó éjszakát!

A leány tovább gyűjtött. Dombay még a tornáczról is látta, a mint fürge léptekkel kergeti halomra az engedelmes rendet.