VI. (De hát igazán megbocsátja-é?)

Az innep rendszerint csak délig innep. Délután utálatosságai nyilatkoznak. Ez is ilyen innep volt.

Kinn a faluvégen, s bent a templom előtt a sátorok körűl marakodó tömegek, kik borral, márczczal, nyers vagy égett hússal jól lakva, tánczban felbőszülve rúgják, harapják, tépik, öklözik egymást; más rész, a falubeliek, távol tartva magukat e kárhozatos vigalomtól, járnak fel s alá az utczán, tömegekben zúgva, átkozódva.

A ki Patak István ablaka alatt megy, az kötelességszerűleg beordít valami mocskos átkot. Ilona általánosan elfogadott neve: Júdás.

– Mit csinálsz Júdás? Gyere ki te Júdás! Hol a harmincz ezüst pénz Júdás? Mit adtak a papok Júdás?

Egy siheder valahonnan koromdarabot kerít, és felírja a ház falára nagy otromba betűkkel: «Itt lakik a Júdás.» A másik még tovább megy, lerajzol a falra egy csudálatos alakot és aláírja: «Júdás ez!»

A tömeg egyre szaporodik, a faluvégről bekerülnek verekedni a vidéki legények, azok is ordítják a ház előtt: – Júdás! Gyere ki Júdás!

Azt sem tudják, ki az a Júdás.

Bent a házban némaság. A vád, a rettegés, a halál némasága. Egyik ágyon Patak István fekszik örökké alva. Nem hallja, nem is érti az átkokat. A másikon Ilona ül, ébren, figyelve, elmélkedve, s szemeit merően, mozdulatlanul egy pontra szegezve.

– Engem hínak Júdásnak! Én vagyok a Júdás, a ki elárulta az Urat! Szegény Júdás! minek árultad te el a te Uradat. Hiszen más is el tudta volna azt árulni, s most nem te volnál a falu Júdása?

– Júdás! Júdás! Gyere ki Júdás! – ordított a tömeg odakint.

– Engem hívnak ki, de nem megyek. Semmi dolgom velük. Vajjon miért hívnak? Hogy én árultam el? Köszönjék meg, hogy nekik nem kellett ezt tenni, mert most ők volnának a Júdások. Én kiabálnám rájuk: Júdás! Júdás! De nem kiabálnám ám, csak elgondolnám magamban egyszer. Azután nem mondanám soha senkinek sem.

Egy kő repült be az ablakon, utána ordítás és kaczaj. Júdás! Júdás!

– Itt nem tudok gondolkodni tovább a nagy lárma miatt, – szólt rettegve az asszony. – Oda megyek a kályhasarokba, ott húzom meg magamat, a hol nem talál a kő. De te, én Istenem, ott is megtalálsz, oda is eljösz utánam. Úgy-e eljösz?

Leszállt az ágyról és a kályhasutba vonult, ott összehúzta magát és összetette két kezét. Arczán a fásultság kegyetlen nyugalma; könytelen szemeit tétovázva vitte egyik ablakról a másikra.

– No most édes jó Istenem! No most kegyetlen bírám, jöjj ide! Itt nem háborgat bennünket senki. Hadd beszéljünk együtt. Hadd pereljek veled! Miért tetted rám azt a nagy keresztet? Miért tettél ki magadnak mint egy tárgyat? Azt kivántad volna, hogy gyermekeimet hagyjam el? A kis fiaimat áruljam el? Oda vessem a kegyetlen fenevadaknak? A tűzbe, a Hinnonba? A kulcsot csak a pap bízta rám, – gyarló földi ember; de a kis fiaimat te adtad nekem! Hát mondd meg már most, melyiket kellett volna elárulnom a másikért, hogy igaz maradhassak? Azt mondod, jobb az engedelmesség az áldozatnál; de hát melyik az engedelmesség? Hiszen azt kerestem, azt kérdeztem mindig! Mindig azt kerestem; ne haragudjál rám, hogy az én szegény lelkem nem tudta kitalálni: melyik tetszik neked? De jobb, hogy meg nem jelentetted, mert a két kis fiamat a te szavadra sem adtam volna oda. Ha te kérted volna, neked oda adtam volna, de embernek nem.

– Júdás! Júdás! – hangzott az ordítás és repült a kő.

– Úgy-e nem igaz, édes jó Istenem! Tégy csudát, intsd meg őket, hogy ne mondjanak engem Júdásnak, mert én nem vagyok az. Nem adott nekem pénzt senki. Te tudod legjobban: úgy-e nem adott senki, senki?…

E pillanatban nagyobbik fiacskája jött be sírva. A nyakában egy istráng. Keserves fuldoklások között panaszolta el, hogy egy asszony vetette nyakába és azt mondta neki: Te Júdás-ivadék! vidd be ezt a kötelet a Júdás anyádhoz, akaszsza fel magát.

Az asszony szelid gonddal leoldozta kis fia nyakáról a kötelet s felemelte.

– Látod ezt, édes jó Istenem! Hát megérdemelte ezt az én szegény életem? Vagy talán nem is élet ez az enyém, hanem csak mese. De a mesében a ki szenved, utoljára boldog lesz. A te világodban pedig nem így van, mert micsoda boldogságot várhatok én? Azt, hogy a kis fiaimat Júdás-ivadéknak nevezzék. Ne nevezzék, mert felgyújtom a falut. Nem gondolok vele, ha soha meg nem bocsátod is. De mégis nem gyújtom fel, uram Isten, nem gyújtom fel: csak ezt az egyet bocsásd meg!

– Júdás! Júdás!

– De te semmit sem felelsz nékem én teremtőm, én bírám! Messze vagy tőlem? Nem hallod a féreg lélekzetét? Hát majd közelebb megyek hozzád! Szemtől szemben! Ott ítélj meg engemet.

Indult kifelé.

– Hová mégy anyám?

– Megyek kis fiacskám az Istenhez, megkérdezem tőle: igazat mondott-e a pap? Megkérdem tőle, ha megbocsátja-e?

Felment a padlásra, felvitte a kötelet is.

*

A nap rég lement, a mézeskalácsos sátorok bevonták a szárnyaikat, a csillagok felgyuladtak, mikor a bátyura elő mert jönni házi rejtekéből. Egész nap őrizte házát, hogy a szentségtörő innep bűnéből valami szenny ne ragadjon rá, se háza népére.

Első dolga volt felkeresni Patakékat. Patak István folyvást aludt; a kis gyermekek egyike bölcsőjében, másik a szoba közepén. Sírt mind a kettő.

– Hol van anyád, te gyerek?

– Elment az Istenhez, valamit kérdezni akart tőle, aztán még most sem jött vissza.

Az öreg ember összecsapta a kezeit és ösztönszerűleg rohant a padlásra.

Másik perczben a karjain hozta a lélektelen hullát. Nyakáról úszott a kötél. A szép, szelíd arcz meg volt kékülve.

– Ember ne aludj! – ordított a vén ember. – Nézd, mit csinál én velem ez az asszony.

Patak István felvetette szemeit s egy rémeletes kiáltás után újra behunyta. Örökre.

Az ordító gyülevész betódult a házba. Könyörület és szívtelenség, részvét és átok, fájdalom és káromlás vegyes üvöltései töltötték be a kis lakot. Ez volt a szegény asszony virrasztó éneke.

Aztán eljöttek a bírák. Azok elhatározták, hogy szentelt földbe nem szabad temetni egy ilyen elkárhozott léleknek a testét, a kinek nagyobb volt a bűne, hogysem megbocsáttatnék. – Ez volt a szegény asszony búcsúztatója.

Azután begyűlt a közrend. Az azt határozta, hogy de bizony nemcsak hogy a közönséges temetőbe, de még a falu határában sem; mivel az ilyen gonosztevő holtteste miatt elverné a vetéseket a jég, meg a sáska. Ez volt a szegény asszony siratója.