SZÉP NAPOK.

Szép napok valának. A megelégedés és benső nyugalom napjai.

A közönség esőt kért, s a magas ég megadta.

Élvezhetém én is e napokat, s épen azért nem adnám magamat egy millo zechinoért.

Irták pedig akkor az 1840-ik évet, s a vastagételek között a töltött káposzta uralkodott.

Akkor husz éves valék; most harminchárom éves vagyok. Tizenhárom év óta sok minden megváltozott, legészrevehetőbben azonban kedélyem változott meg, s inaim ruganyossága. Megváltoztak azok is, kiket szerettem, s kik engemet szerettek; arcaik megráncosodtak, szivük pedig gyengébben lüktet. Boldogok, kiknek gyomruk jól emészt. Fájdalom! én ezt az enyémről nem mondhatom.

1840-ben Vállajban laktam. Vállaj a legszebb sváb falu, Heim Mariska pedig a legszebb sváb leány volt az egész világon. Abban az időben még jobban birván szemeimet felnyitni, Maricsli az első pillanatra feltünt előttem. Krumpliszedéskor ismerkedtünk meg, kukurica-morzsolás alatt haladtunk az ismeretségben, dohánysimitáskor viszonyunk fait accompli volt. Szerencsémet még tisztartó főnököm is irigyelte, kit, ha meg nem halt volna, szerencsés lennék megnevezhetni; a holtakat azonban békességben hagyom.

Mint minden pórleány, Maricsli szerette a csecsebecsét, s innen magyarázható, hogy nemcsak fizetésemet huzta, hanem még adósságokat is csináltam miatta. Egy irnoknak akkoriban 100 bankó forint volt fizetése, most a kocsisoknak 120 bankó forintot fizetnek. A kor változott, de változtak az irnokok, sőt kocsisok is.

Maricslinak az akkori szokásként házasságot igértem. Későbben jót nevettem e bolond igéreten. Maricsli pedig jót sirt. Már akkor is divatban volt, hogy a min egyik ember nevetett, a másik sirva fakadt. Ég és föld elmulhatik, de ez a divat bajosan fog elmulni.

Főnököm haragudott reám; nem azért, hogy Maricslit bolonditgatom, hanem hogy ő nem bolonditgathatja. Főnököm tiszttartó létére is ember volt, s büszke volt reá, hogy magát annak nevezhette. Az ember arra rendesen legbüszkébb, a mi legkevesebb fáradságába került.

A viszony csendesen kezdődött, de lármásan végződött, mi rám nézve annál kellemetlenebb volt, mert akkoriban fülfájásban szenvedtem. Örömest betömtem volna szájukat a lármázóknak, de nem volt mivel. Egy irnok, kivéve lelki tehetségeit, vajmi kevéssel rendelkezhetik.

Fuss! vagy fizess! Futottam – Vállajról egyenesen az alföldre. Az alföldön magánosságot kerestem. Hol egyik helység 12 mérföldnyire esik a másiktól, könnyü ott magánosságot találni. Az ember azonban olyan mint a nemesis, megtalálja az embert az alföldön is.

Ez az ember egy juhászati individuum volt, ki engem mód nélkül szeretett, s kit én módosan gyülöltem. Az ilyetén viszony, milyenben mi voltunk, módi az alföldön. Mint módi soká nem tarthatott. Összejöttünk, először szépen, azután csufosan, végre elváltunk diplomatice, azaz szerencsét kivántunk egymásnak. Ő megvárta, mig felgyujtották, s vizesen ment a felföldre, én a szó szoros értelmében szárazon hajtattam be az ország szivébe Pestre, mely már akkor is jelentékenyen dobogott.

Pesten az élet hullámzó tengerére vetettem magamat compass nélkül, s csak innen magyarázható, hogy későbben a való helyett a jó reménység fokánál kötöttem ki.

Kopott ruhában léptem a nagyvárosi életbe, mégis elegans és splendid barátim akadtak. Azt tartották, a mit Rousseau, hogy a kopott ruha alatt legtöbbször jó sziv dobog.

Semmit sem dolgoztam. Az ember fiatal korában igen boldognak érzi magát, ha semmit sem dolgozik. Vallásos voltam, egész bizodalmamat az égbe vetettem. Későbben keserüen tapasztaltam, hogy az ég az izraelitákat nálamnál jobban pártolta. Legelőször is olyan ember akart rajtam könyörűlni, kinek magának sem volt semmije, s ki azt hitte, hogy midőn engemet pártfogol, lekötelezi magának az emberiséget. Annyit mégis kivitt, hogy bizonyos ideig pas des deux koplaltunk, következőleg lelkiismeretesen vigasztalhattuk egymást.

Az olyan viszony, mit koplalás kötöz össze, gyenge, s hamar elszakad. Elszakadtunk összekötözhetlenül. Fajunk közös gyengeségében sinlődtem azaz tetszettem magamnak, s azt hittem, szükségképen másnak is fogok tetszeni. Ez alapon derüs arccal néztem a jövőbe. Derüs arcomba bele szerelmesedett az egész világ, s komoly arcu pártfogókra találtam. Legelőször is egy tengeri fóka arcu tabularis prokátor méltatott figyelmére, s mint patvaristát asztalhoz ültetett. Tetszettek neki élceim, személyemmel nője volt megelégedve, én kosztját találtam szeretetreméltónak. Castor és Pollux nem élt kellemesebb viszonyban, mint mi hárman éltünk három hónapig egymással.

A gazda ritkán volt odahaza, én is szerettem volna kószálni, de fiatal oldalbordája Sarolta, holmi nyalánkságokkal hon marasztalt. E házias magamviselete annyira megtetszett főnökömnek, hogy mint solid fiatal embert, országszerte magasztalt és ajánlgatott. Egyszer azonban olyasmit vett észre, mit észrevenni a tabularis prokátorok sem szeretnek, – gyengéden felemlegette szabad kosztomat, s lakásomat, s miután gorombán lehordott volna, a lehető legdurvábban elutasitott.

Csak kosztját sajnáltam. Vigasztalt azonban a gondolat, hogy ez nem első, s utolsó jó kosztom lesz a világon. E merész gondolat későbben számtalanszor szinte kétségbe ejtett. Planetám azonban nem hagyott elveszni; az oroszlánjegy alatt születtem.

A multat feledve, a jövőről nem gondolkodva, egyedül a jelennel bibelődve, nyitottam a szinházba. Opera volt. Meggyőződhetém, miként a bőgésben is van müvészet, s e meggyőződés a müvészet felé forditá eszmélkedésemet. Még azon éjszaka irtam egy poemát, melyet valamennyi belletristicus és politicus lap visszadobott. E dobás kicsibe mult, hogy agyon nem vert.

Vigasztalásul ismét az élethez folyamodtam, s másnap jóllaktam salmanádlival. A milyen vastag volt a salmanádli, épen olyan vastag volt megelégedésem. Novellát irtam, a legborzasztóbb novellát, melyben a hőst agyon püffentik, a primadonnát agyon döfik, a lateralis és collateralis személyeket megbélyegzik, guillotinozzák, kartácsolják, sőt még egy almáriumot is felforgatnak. Novellámat az akkori szerkesztők legtudományosabb, de legszegényebbike – verje meg a mindenható – kiadta. Az nap nem ettem egyebet annál a novellánál, s a dicsőséggel tökéletesen jóllaktam.

Ennek a szerkesztőnek köszönhetem négy évnek dicsőségét, kilenc év dicstelenségét, és nyomoruságát.

Mint iró végtelenül magasan hordtam fejemet, egyébként meglehetősen alant maradtam.

Első szépirodalmi művem következtében, egy vidéki vaddisznó megbámult, két logicus pedig kalapot emelt előttem. Hizott lelkem a dicsőségtől, testem ellenben meghurkadt.

Ezen idő alatt egy veszélyes kalandba bonyolódtam, melyből üres erszényem rántott ki. – A városerdőbeni arenában csepüt evett, s pántlikát okádott valami strachinoi olasz. A müvészetnek minden ágát szerettem, még a veszettkutya-üldözést is, a miért elhatároztam, hogy a sennort megnézem. Két font megevett csepü után, 16 rőf pántlikát mutatott be a közönségnek. Olyan nagy volt a közönség részérőli lelkesedés, hogy dacára egy lap általi megbizatásomnak, nem voltam képes azt leirni. Az olasz nép már akkor is olyan szerencsés volt, hogy a csepüevéssel is furorét csinált. Lelkesedésem közepett tekintetem egy fehércseléd arcain akadt meg, kinek végtelenül kis feje, és végtelenül nagy kalapja volt. Mosolygott reám; mosolyát 25%-val adtam vissza. Ismét mosolygott 50% dukált. Már szinte félnem lehetett, hogy ilyen roppant uzsoráskodásért becsipnek. A gyönyörü arccal biró kis fej ez undok nagy kalapban is jól vette ki magát, s én hizelegtem magamnak, miszerint stranierám á la Luis IV. öltözik. Pillanataink harmadszor is találkoztak. Signor Bombino épen akkor varázsolt egy 21 hüvelyk hosszu magasteteju kalapot kolbászszá. A kolbászt szeretem, de mégis elragadtatásomban figyelmemre sem méltatám e barbar metamorphosist. Megmagyarázhatlan gyönyörrel nézdeltem a kis főt, és óriás kalapot.

A signor egy spádéba ült; e mutatványban mutatta meg, hogy halhatatlan; e mutatványnyal egyszersmind befejezte azon napi dicsőségét.

Hogy egy félöles spádé hol veszhetett el egy háromnegyedrész öles olaszban, még a leghiresebb naturalisták, sőt antropologusok sem birták megfejteni.

Kimenetkor mindent elkövettem, hogy stranierámhoz közel maradjak, s szem elől ne téveszszem. Hasztalan volt e gondos elővigyázat, ő jobban vigyázott reám, mint én reá. Az előcsarnokban találkoztunk; egy részérőli sokat igérő mosoly nyiltan elárulta, hogy e találkozásra számitott.

Nagyvárosiasságomat kitüntetendő, tartózkodás nélkűl megszólitottam.

Minek köszönhetem a rendkivüli szerencsét, hogy nagysám figyelmére méltatott?

Ön végtelenül hasonlit szeretett testvéremhez Güntherhez, ki hadnagy, s most az Ichthyophagok ellen harcol Gedrosiában.

Bárminek köszönhetem is azt, de én e délutánt soha sem fogom feledni.

Alkalmat nyujtok önnek, hogy sohase kellessen arról gondolkodnia. Szivesen elfogadom önt szállásomon.

Meghajtottam magamat; kevéssel azután karomba csimpalkadott, s a legélénkebb társalgás közepett gyalogoltunk a tehén-utcába, hol egy alacsony, de tiszta épületben mutatta ki szállását.

Szobái egyszerüen, de tisztán és izletesen voltak butorozva.

Szereti ön az aludt tejet? e kérdéssel nyitotta meg a kevés időre bezárt társalgást.

Mi alszik, mindent szeretek!

Egy nagy guta tál helyeztetett elibünk. Kissé tejfelesebbnek ohajtottam volna, de nyilatkoznom nem lehetett. „Nagyon is természetes leányka“ gondolám magamban, s tetszett az ozsonna.

Egy hónapon keresztül mindennap aludttejeztünk. Bizonyos tekintetben biztositva voltam tehát, s költségvetéseimben nagy törléseket tehettem.

Megtörtént azonban, a mit nem vártam. Bizonyos nap délutánján az aludttejezés alatt, egy hosszu tót szolgáló magánál még hosszabb contóval jelent meg a kisasszony előtt, s a hónap folytában felfalt aludtejért 5 pftot követelt. A kisasszony bizalmas tekintetet vetett felém, s miután a szolgáló várakozásra utasitatott volna, négyszemközt igy kezdé beszédét:

Restellem az egész dolgot. Tantom épen reggel küldi havi járandóságomat, legyen szives barátom, reggeli 8 óráig 5 ftot kölcsönözni.

Én sokkal jobban resteltem a dolgot, s az öt pengőt, azaz tárcámnak egész tartalmát markába nyomtam.

Még két hétig mindennap aludtejeztünk, de az öt forintról egyetlen árva szócskával sem emlékezett. Nehogy ismét restelleni való dolgok jelentkezzenek, elmaradtam tőle, s szállásától. Jóllaktam nemcsak aludtejével, hanem vele is.

Később is gyakrabban eszembe jutott a biztositott aludttej, de a straneriát végképen feledtem.

Az aludttej-epocha alatt megismerkedtem egy baromorvossal is, ki hideg vizzel gyógyitott, s kit e merény miatt baromorvos társai rettenetesen üldöztek. – Hiába mutogatta és bizonyitgatta a szerencsétlen furulyás, hogy az embernek és baromnak csaknem egyforma természete van, hiába gyógyitgatott a legnagyobb sikerrel, elannyira hogy még embertársai is hozzá folyamodtak, ellenei annyival dühösebben üldözték, sőt egy orvostársa szemtől szemébe ugy nyilatkozott: miszerint nem baromorvos, hanem barom – orvos.

E megsértésből párbaj keletkezett. A segédi szereppel én tiszteltetém meg, s előre örültem, hogy valahára orvost is láthatok meghalni, s hogy egy orvossal kevesebb lesz a világon.

A kikötés szerint hajnalban kellett vivniok, fedetlen fővel.

Pontban öt órakor megjelentünk társammal, a sértő orvos segédjével.

Nyolc óráig várakoztunk, sem sértett, sem sértő nem mutatkozott.

Később tudtuk meg, hogy félelmökben mindketten megszöktek, az ég kegyére bizván beteg embereiket, s beteg barmaikat.

Egy novellát penderitettem a poltronok emlékére e cim alatt:

„Párbaj egy barom, s rendes orvos között.“

Novellám rendkivüli hatást gyakorolt, kivált a magasabb körökben, mindent adtak, csak azt nem, a mi kellett volna, honoráriumot. A szerkesztő kinyilatkoztatta, miszerint nagy ember lesz belőlem, s meghítt ebédre.

Délután öt forintot kértem tőle szórakozásra, de nem adott, azt állitván: miszerint még igen sokat kell irnom és tanulnom, hogy mint középszerű iró is felléphessek.

E nyilatkozat végképen elriasztott az irodalomtól, s a khemiára (vegytan) adtam magamat. A vegytan tanulmányozása mellett legkönnyebb éhen meghalni, a nélkül hogy az ember kivánt sikerhez juthatna. A vegytantól a bölcsészeti tanulmányokhoz szegődtem. A bölcseleti tanulmányok és koplalás együtt járnak, s igy attól is szöknöm kellett. Az ipar és mesterségek nyujtanak életbiztositékot és kényelmet.

Oly mesterséget kivántam választani, mely tisztán magyar embereket, és csupa szép leányokat tartalmaz.

Csizmadiává lettem Nagykárolyban. A legterjedelmesebb osztályba kebeleztetém be magamat, Nagykárolyban tömérdek csizmadia van, de okosabb egy sem volt nálamnál. Mint inas, céhmesteri titoknokká neveztetém, s én vittem és vezettem a céhgyülési jegyzőkönyveket. Titoknokságom kezdetén már annyira birtam főnököm bizalmát, miszerint tanácsomra egy praesidialist adna ki, mely szóról szóra igy hangzott:

Minden társulat főnökének jogában állván, oly rendeleteket bocsátani közre, melyek által a társulat haladása, előmenete, felvirágzása, boldogulhatása biztosittatik, rendelem a mint következik:

1-ször. Minden néven nevezendő csizmadia magyar zsinoros dolmányban, csizmábahuzott magyar nadrágban, nem különben kerek kalapban fog járni.

2-szor. A céhmester nádbotot használ, a többiek intra et extra gremium somfa-, vagy különös engedély mellett, tölgyfabotot.

3-szor. Gubát csak a városon kivül szabad hordani.

4-szer. Kivánatos, hogy csizmadia csak csizmadiacsaládból házasodjék.

5-ször. A csizmadia-táncestélyek csárdással kezdődnek és csárdással végződnek. Sebesebben forgatni csak a 18 éven aluli leányokat szabad.

6-szor. Mindenki annyi süteményt visz a táncestélybe, mennyit egy ember elbir.

7-szer. A hétfő – blauer Montag helyett – „Heverdel hétfő“nek fog cimeztetni.

8-szor. Kivánatos, hogy a céh-ülésekben kevesebb bor fogyasztassék, s többet tanácskozzanak.

9-szer. Tapasztaltatott, hogy több csizmadiának szánt gyermekek Gyula, Aurél, Koriolan, Edgard, Evalin, s Jenő nevekre kereszteltetnek. Őseink s elődeink József, János István, György, Sándornak kereszteltették gyermekeiket, pedig erősebb csizmákat varrtak, mint mi varrunk; maradjunk e becsületes magyar nevek mellett.

10-szer. Ünnepnapokon pedertessenek ki a bajuszok.

11-szer. Mennyiben lehet, nélkülözzük a schuszterek szokásaikat.

12-szer. Igyekezzék mindenki rámás csizmákat késziteni.

E rendelet nagy applausussal fogadtatott, én 24 inast praetereáltam, s kineveztetém legénynek, megtartva titoknoki állásomat, s napról napra több kitüntetésekkel jutalmaztatám.

A céhmester leányostól belém szeretett.

Ágnes későbben nőm lett, s jelenben mint igen boldog csizmadiamester, ajánlom szolgálatomat s tehetségeimet a a nagyérdemü közünségnek.

Lakásom van az Árokparton numeró 2224.

Dolgozom rámával és ráma nélkül.

Egypár uj csizma 6 váltó forint, a fejelés 3 forint, a talpalás 1 forint 40 krajcár.

A jövő héten érkeznek meg fontostalpaim.