NORA.

1840-ben dolgaim Abaujmegye éjszaki részén utaztattak keresztül; bizonyos napon véletlen körülmények által késleltetve, éjszakára a kitűzött helyet el nem érhettem, s hálásra E. falucskában maradtam meg. A falu birtokosának praefectusa szivesen, sőt mondhatnám barátságosan fogadott; felednem engedé az utazás gyakrabban előforduló kényelmetlenségeit; mi távol ismerősöktől, s bizalmas barátoktól felettébb jól esett.

A praefectus nős volt; neje egyike volt a legszeretetreméltóbb teremtéseknek. Gyermekeik nem lévén, a szeretet, e legnemesebb érzés szétszóratlanul oszlott fel közöttök. Arcaik derűje, s romlatlan kedélyük tanusitották a családboldogságot; a több fiatal házasoknál divatban lévő idétlen enyelgésekkel, s émelygős széptevésekkel nem untatának. Nem ajkaik, hanem arcaik s szemeik mondották, hogy boldogok.

Az ily nemes példányok akaratlanul eszünkbe hozzák saját kedveseinket, s mig egy részről a csendélet ábrándjaiba bevezetnek, másrészről saját szebb emlékeink ajtaját tárják fel előttünk. A közel estelig családügyeinkről beszélgettünk, s többször emlegettük azokat, kik előttünk legkedvesebbek.

Egyszerű, de izletes estelihez ültünk. Mintha az anyag élvezete, össze nem fért volna a szellemi érintkezésekkel, közönbös tárgyakról kezdtünk beszélgetni.

Az esteli alatt fiatal leányka tette a szolgálatot. A háziur s kedves neje egyszerüen Norának szóliták.

Menten minden költői elragadtatástól, teljesen meggyőződéssel állitom, hogy soha sem láttam igézőbb főt, szebb külsőt, és tökéletesebb termetet. Akaratlanul bár, de többször s hosszasabban nyugodott rajta tekintetem.

Nora legfeljebb 17 éves lehetett, tökéletes birtokában azon szépségnek, mit az élet kora, romlatlan tavasza szokott kölcsönözni. Sötétkék szemeinek szelidsége, olykor tüzes és határozott pillanatokba emelkedett. Gesztenyeszin fürtei buja hajlásokban fedezték gyönyörü fejecskéjét, s tisztán hagyva a kékeres halántékot, a fej hátsó részén sötét fodrokban vesztek el. Ragyogó halvány arcbőr hasonlitott a márvány bágyadt fényéhez. Kis kezek, kis lábak, nyulánk de gömbölyü testalkat, idomzatos karcsusággal Norában a természet remekét mutatták fel.

Lelkem ennyi tökély szemléltekor hidegen maradt. Szerető nőmre gondolék, s illusioim szétfoszoltak mint ködfátyol az izzó nap sugáraitól. Többször egymásután vallottam be magamnak, hogy e leányka gyönyörü, de szivem menten maradt mindennemü érzelemhevülésektől. Én Norában a teremtés müvészetét csodáltam, s csak annyit éreztem, mennyit érezni szoktunk, midőn Canova valamelyik nőszobrát bámuljuk.

Nemde ritka külső, – enyelgett a szives házi gazda minden tartózkodás nélkül – első pillanatra feltünt mindazoknak, kik őt szemlélheték. Mások nyilatkoztak, ön hallgat; de épen ezen szemlélődő hallgatásban rejlik a meglepetés nagyobbszerüsége.

Jól esett, hogy ez őszinteség által az illemszabályok alól felmentetém, és szabadon nyilatkozhatám.

Azt tartják, a szépség mindenütt királyné; a királynékról pedig dicsérőleg pirulás nélkül nyilatkozhatunk bárminő korban, mégis engedelmet kell kérnem nagysádtól azért, mit bevallandó vagyok, t. i. hogy a kis Norát igen szépnek találom.

Szives gazdám szeretetre méltó neje mosolygott, mégis volt pikkantság válaszában.

Szolgálómra még akkor sem tudnék szerelemféltő lenni, ha én Latona volnék, ő pedig Diana.

Lehet valaki szeretetreméltó sublime müveltség nélkül is. E tétel igazságáról házigazdám szeretetreméltó neje győzött meg. Más választ örömestebb fogadtam volna.

Minthogy pedig a szépség soha sem érdektelen, meg nem állhatom, hogy Noráról egy mulattató eseményt el ne beszéljek.

Kissé elfogultan észrevétel nélkül hagytam a praefectus nyilatkozatát.

Nora árva leány. Szülei egyszerre haltak el az 1853-iki cholera alkalmakor. Atyja kerülő volt grófom jószágaiban, egyszerű, de becsületes ember. Anyja többet volt házamnál, mint odahaza. A gyermek-leány udvaromban nőtt fel, s szüleinek halála után mint hálás emlék maradt udvaromban. Konyhámban, és cselédszobáimban növelteték, a szakácsnék és szolgálók által, mely utóbbiak közül mainap egyiknek helyét pótolja. Ismeri ön hetesemet?

Egyetlen táblabirót ismertem rútabbat Szathmármegyében, ha a ragya-logarithmus szépségnek tartatnék, Samu volna legszebb ember a világon! válaszoltam mosolyogva.

Nora szerelmes ezen ragyás ördögbe, sőt mi több, megkinálta szép kezeivel, de izléstelen udvarnokom kereken visszautasitá e jelentős ajánlatot.

Sus de glandibus:… különben könnyen megfejthetem magamnak ezen abnormitást. Nora tiszta öltözete s azon pártfogolás nyomán, melyet önök részéről nyer, a házi cselédség előtt némi aristocraticus szinben mutatkozik, az e fajta domesticusok pedig irtóznak mindentől, mi legkisebb uriasságot tanusit. Nem ismertem parasztot, ki az ananást kedvelte volna, a bécsitök legkedvesebb ételök.

Korán reggel folytattam tovább utamat.

* * *

1844-ben a telet Kolozsváron töltöttem. Operasaison következett, magam sem tudom miért, miért nem, örültem e változásnak. Ez időben par excellence opera járta, azzal bolonditottuk egymást, s abban majmoltuk a nagyvilágot. Megérkeztem után másnap esteli 8 órakor régi ismerőm egy szinészliterator nyitott szobámba.

Reméllem ma eljösz az operába?!

Ma, és mindenkor. Örömestebb nézem Dérynét Camillában, mint Rachelt Portiában.

Ismerőm még nem is mosolygott. Az ily szamárságokon az időben nem is mosolyogtak.

Hidd meg, szinte jobban szeretném, ha nem jőnél, vetélytársaim gomba módra teremnek, veled ismét kebelgyilkosaim fognak szaporodni.

Hogy hogy?

Szemlélni fogod Norát, s azon pillanatban bele szerelmesedel.

Nős vagyok, és szeretem Alojziámat, én Norában ha megérdemli, csak a művésznőt fogom csodálni.

Nora névről akaratlanul eszembe ötlött a praefectus szolgálója. Kiváncsian kérdezém: Légy szives nekem imádottadat lefesteni, én is ismertem egy gyönyörü Norát, vajjon nem az-e?

Mindenekben hasonlitott a praefectus Norájához, szinészlitterator ismerőm carissimája, – csak valamivel testesebbnek copiroztaték.

Származási történetét is ajkaidról szeretném hallani?

Két éves szinésznő; Pelikán komikus hozta valahonnan a tótok közől; Magyarországban kellett születnie szegénységben; ha igy folytatja? Párizsban fog meghalni gazdagságban.

S Pelikán hogy veszité el e tót kohinort.

Vérével akart táplálkozni a bitang. Nora megutálta, megszökött, s egy kegyesebb madárfajhoz szegődött. Egy éve a Kajetán operaszemélyzetében brillirozik.

Ő az, bizonyosan ő, a praefectus Norája. Szerencsétlen hetes!

Miféle praefectus Norája? nyilatkozzál érthetőbben, hadd keressem fel antagonistámat, hadd híjjam párbajra s hadd gyilkoljam meg.

Háládatlan, kedvesed jóltevőjét akarnád meggyilkolni?!

A szerelemben nincs jóltevő, minden első szerető, rabló, orgyilkos.

Nora árva leány volt, a praefectus nevelte fel. Öld meg inkább a hetest, ki angyalod szerelmét visszautasitotta.

A hetes nem halált, a hetes örök életet érdemel. Ki ilyen szépséget vissza bir utasítni, az olyan hetes halhatatlan.

S minő hirben áll Nora Kolosvárott?

Ragyogó hirben! Akarata márvány; erénye platina.

Saját kilátásaid?

A jelenben még göröngyös utakon járok, de rózsaszinü ég alatt.

Egyedül?

Többed magammal; több száz lángoló keblüeknek vagyok vezére.

Ha első találsz czélt érni, még akkor is meggyűl bajod követőiddel.

Át nem hágható határt vonok köztem és közöttök. Kezemmel kinálom meg imádottamat; oltár előtt biztositom törhetlen hűségemről.

S ha visszautasit?

Meghalok.

Félóra mulva e bramarbas után a kolozsvári operában találtam magamat. Normát adták. A cimszerepet Nora meglehetősen játszotta, koszorúkat s tapsokat aratott; ki ügyességét, müvészetét ritka szépségü külsejével összekötötte, gazdag jövőt jósolhatott Norának, fénykört nevének. Sever kegyetlenkedett. Adalgisa ha vajból lett volna, sem játszhatott volna lágyabban. A chorus demonstrálta, hogy a druidok sem voltak mentek a bőgéstől.

Opera után Norával ugyanazon vendéglőben, ugyanazon asztalnál vacsoráltunk. Társalgásában annyi könnyüség volt, hogy azt bármelyik marquisnő születési gyengeségei is megbirták volna.

Midőn reám tekintett, felismert s kissé elpirult.

Nagysám a legkegyesebb müvésznő a világon, nemcsak a szinpadon, de még azután is hagyja magát csodáltatni.

Azon különbséggel, hogy a szinpadon kivül nem szoktam szerepet változtatni, s örökké Nora vagyok.

De nem mindenkinek?!

Mindenkinek, kiknek igényük lehet velem társaloghatni. Hogy kiknek van joguk ez igényre, azt magam szoktam meghatározni.

Szinészliterátor ismerőm a fokhagymás rostélyosról a pacsulis Norára emelé szemeit. Nem tartozhatott a jogositottak közé, mert Nora a helyett hogy figyelmére méltatta volna, egy koppantó orru tanár tubákolásában mélyedt el.

Parancsol vizet Nora nagysám? – kérdezé figyelmet gerjesztő hangon szerelmes ismerőm.

Ma kizárólag pezsgőt és aszút ohajtok izlelni, válaszolt Nora hidegen.

Ismerőm hallgatott. Egy boutella pezsgő 3 pft, egy boutella aszu 2 pft volt Kolozsvárott. Dacára e jellemzetes némaságnak, csakhamar pezgős s aszús boutellák mutatkoztak az asztalon. Poharak osztattak körül, s szinig töltettek.

A legkedvesebb Norma egészségeért.

Mindannyian fenékig üritők poharainkat. A szinészliterátor megmutatandó mennyire imádja a müvésznőt, háromszor ivott egymásután.

Minden társalgási könnyüsége mellett, még meglehetősen mindennapi volt Nora Kolozsvárott. Különben ennyi mindennapi lény között nem kis feladat leendett ünnepi alakban mutatkozni. – Későbben több statiszták s mindennemü és rangu szinészek jelentek meg. Végtelen zaj keletkezett. Sokat evett, de még többet ivott a társaság. A nők versenyeztek férjeikkel és kedveseikkel. Nora volt a legjózanabb közöttük, de azért ő is belekönyökölt a becsináltos tálba, felforgatott egy pár poharat, s éjfél felé megengedte magát öleltetni egy juristától. Még ez időben Nora mindenekben hasonlitott azon papnékhoz, kik 1844-ben Thalia templomában a müvészet istenének áldozának.

* * *

1850-ben Nora Párizsban a Servandoni utcában, egy a Saint Sulpice háta mögött épült palotában lakott.

Juliusban egy délután nyitottam fogadó teremébe. Müvészi kezektől vésett tölgyfabutorok, sápadt selyemmel bélelt székek, karszékek és pamlagok ajánlkodtak a legszükségesebbek fedezésére és kényelemül. Nem volt semmi a teremben, mi ma szükséges, holnap szükségtelen; a legkisebb tárgy tanusitotta, hogy a birtokosné bir izléssel, feltünni akarás nélkül. A legválogatattabb belföldi és külföldi növények illatoztak költői rendetlenségben, élvezhetővé sőt kellemessé alkotva, az év e szakában szokottan leverő és kellemetlen forróságot. Tengerzöld függönyeit Lebrun festette, a plafond ékességei Tenardot dicsőíték.

A müvészi elismerés és méltánylat aranyból s ezüstből készült s igy maradandó becsü emlékei, idősoros egymásutániságban hevertek, egy ébenfából készült elefántcsont claviaturáju zongorán.

Midőn a terembe léptem, Nora bő fehér kaschmir reggeli öltönyben tükör előtt állott, s hullámzó buja fürteit rendezte. Kedvesen mosolygott, midőn megpillantott, s szives fogadtatásjelül fehér kezecskéjét nyujtá.

Köszönöm önnek, hogy meg nem feledkezett földijéről!

Földimről, s a müvésznőről, ki hazám dicsőség-koszorujába mindennap fris virágokat tűz.

Mióta mulat ön Párisban?

Tegnapelőtt éjszaka érkeztem, öt nap mulva távoznom kelletik.

Előre is hizelegni merek magamnak, hogy ön mindennap meg fog látogatni.

Egymás mellett foglaltunk helyet a pamlagon. – Mint régibb ismerősök bizalmasan csevegheténk a multakról is.

Megvallom, kissé meglepett Norának tettetésment természetessége, mégis zavarodás nélkül köszöntem meg bizalmát.

Élnek-e még a praefectus, páratlan jószivü neje, s a jellemzetes hetes, Sámuel?

Egyetlenegyszer sem találkoztam azontul velök az életben.

Barátom! különösnek fog ön előtt tetszeni, midőn azt állitom, hogy szerencsémet egyedül a Samu ambitiojának köszönöm. Aajánlatom visszautasitása költé fel lelkemben az önérzetetet, eltökéltem magamban, hogy mit ő semminek sem tekintett, szépségem által kell boldogulnom. A hetes s a mostani század philosophiája nagyon különböznek egymástól. Samu belsőmet vizsgálta, s mert ugy találta, hogy az az ő belső tökélyeivel ellenkezik, eltaszitott magától; a világnak a külső kell s mert ugy találta, hogy arcom szép, termetem tökéletes, lábaim, kezeim kicsinyek, felkarolt, fölemelt magához, s boldogított! Pelikán vezetett a nagyvilágba, s csak akarnom kell: herceg vagy gróf karjain fogom azt elhagyni.

Távozásom után vicomte Sengal foglalta el helyemet a pamlagon.

Másnap gróf Deforral ebédeltem Noránál.

Harmadnap marquise Segurral találkoztam.

Bizalmas akarok lenni önhöz, barátomhoz. Egy hónapja mult, hogy nem éneklek, hogy nem játszom. A fiatal herceg Rohan megajándékozott szivével, szerelmével. Mindkettővel sőt vagyonával is szabadon rendelkezem. En a herceget viszont szeretem, nem azért mert gazdag és hatalmas, hanem azért, mert fiatal, szép és szeretreméltó. Egy pár hetet még Párizsban fogunk tölteni, azután Görögországba utazunk. Megismerni az egész világot, az egész emberiséget, ez vágyaim legutolsója. Beutazzuk a müvelt és müveletlen földrészeket, s hogy a herceg se panaszkodhassék, egy pár év mulva visszatérek egyedül Magyarországba; a herceg pedíg előlről kezdheti. A hercegek azt hiszik, hogy két év alatt a mennyország is élvezhetetlen. Ha a hervadt nőket, miként a hervadt virágokat emlékkönyvek foliantok közé lehetne rejteni, tartósabb hajlamokról is hallana barátom.

Norát ötödnap is meglátogattam. A szokottnál komolyabbnak és halványabbnak találtam.

Isten tudja mikor fogok utazhatni, egészen más tervekről kell gondoskodnom.

Talán a herceg…

Igen a herceg,… vágott hirtelen beszédembe, olvassa ön ezen levelkét.

Illatos levélből következőt olvastam: – „Szerelmem! Meguntam életemet, az minden változatosság mellett nem egyéb unalmas egyformaságnál. Különccé kell lennem, hogy forradalmat csináljak salon életünkben. Minden érdemünk abban áll, hogy különcök vagyunk! én par excellence az akarok lenni, hogy mentül nagyobb érdemeim legyenek. Fogadd el kezemet, s add érette a tiedet. Ha akarod, holnap Rohan hercegnének fognak nevezni. Egészen a tied

Rohan.“

Olvassa el ön válaszomat. – Hercegem! A herceg kedvesét meglehetősen játszottam; legalább a közönség s önnek baráti többször megdicsértek. Meglehet a hercegnőt roszul fognám játszani, már pedig müvészi dicsőségemet, ragyogó nevemet s koszoruimat királyi koronáért sem veszélyeztethetem. A hercegek az igaz, hogy különcök, de a müvésznők még különcebbek. Nora.“

S mit teendő lesz most barátném?

Énekelni és játszani fogok.

Nora, kit nőül egy rút hetes nem akart elfogadni, tiz év mulva egy hercegnek adott kosarat.