FENICE.

Spanyolországban történt, hol melegebb az égalj, forróbban pezseg a vér, erősebb a szenvedély.

1.

Don Aquilar egyike volt a leggazdagabb spanyol nemeseknek. Sevillában márványpalotája volt, Sevilla körül regényes villákat birt, a tengeren kereskedőhajói cirkáltak. – Don Lancas koronát viselt cimerében, Sevillán kivül egyetlen fája sem volt, a Ventadore-utcában erős és 10000 darab aranyat érő házán 15000 arany volt betáblázva. Százezerszer szegényebb, de huszezerszer büszkébb volt don Aquilarnál. Mindkettő spanyol volt, és nemes; mint barátok szerették egymást.

Don Aquilar midőn jó kedvet akart magának teremteni, urodalmaira gondolt, megszámlálta aranyait, s végig tekintett gyémántjain. Don Lancas gyönyörködendő, őseit sorolta emlékében, s 16 éves leányát Fenicét szemlélgette. Mindketten csak egyetlen tárgy után vágyakodtak, Don Lancas gazdagság, Don Aquilar Fenice után.

Mint jó barátok osztozának örömeikben, és fájdalmaikban, elbeszélgették egymásnak vágyaikat, ohajtásaikat, sőt annyira szerették egymást, miként elhatározták, segiteni egymáson. Don Aquilar kincseket igért a hatvanötéves don Lancasnak, don Lancas pedig nőül igérte 16 éves leányát, Fenicét a hatvanéves don Aquilarnak.

Az egyik kincseket adandott a sírnak, a másik tavaszt a télnek. A nagy uraknak más számtanjok van, mint nekünk szegényeknek, nálok sokszor összeadás, mi nálunk elosztás volna; ők azt hiszik, hogy a szívből is lehet törtszámot csinálni, s a homogeneumok s heterogeneumok összeadhatók.

Don Aquilar soha egy szóval sem kérdezte Fenicétől, tudná-e őt szeretni. Don Lancas szemlélte gyakorta leánya könyüit, dé látta barátja kincseit, s gazdagságát is, s kinyilatkoztatta, hogy megőrül, meghal, ha Feenicéje ellentáll akaratjának. Fenice nem akart atyagyilkossá s engedetlenné lenni, már 9 éves korában tanulta: „Tiszteljed atyádat és anyádat, hogy hosszuéletü lehess a földön.“

Arra senki sem gondolt, hogy sokszor a tisztelet épen az, mi az embert ideje korán elöli.

Az esküvő aug. 20-ára határoztatott.

A reggel derüs éggel köszöntött be; a fénylő nap sugárai vakitólag törtek meg az Aquilar palota lemez-fedelén, s átlopódzva a vérvörös függönyök aranyhimzésü szegélyei között, mesésországot teremtének, a keleti fénynyel butorzott teremekből.

Don Aquilar mámoros volt az örömtől; őrült ábrándjában azt gondolta, hogy még az égiek is kedveznek személyének, s nagyobbitani ohajtják gyönyöreit. Azt hitte, mit vele együtt több grandok hisznek, hogy a nap is ő miatta ragyog fényesebben, azt hitte e fűszerszámos hulla, hogy ha ő nem volna a világon, és társai, a szegény népnek holdvilágnál kellene izzadni, és fáradni, hogy éhen el ne veszszen, hogy mindennapi kenyerét kiérdemelhesse.

A derűs éggel, egy borus arcu lovag is jelent meg Sevillában. Közel, ezen a történetben nevezetes ó városhoz, egy kisded városkában a Quadiana torkolatnál Ayamonteban élt egy halász, kit becsületességénél, és ájtatosságánál fogva az egész vidék ismert, szeretett, s közönségesen csak Pietro Padre-nak nevezett. Ezen halásznak egyetlen figyermeke volt Carlos. – Az öreg halász minden jövedelmét Carlos nevelésére forditotta; Salamancában öt évig fizetett érette a sennoroknak, beutaztatta vele egész Spanyolországot, s midőn tudományokban és tapasztalatokban gazdagon mint 24 éves ifju haza jött, e szavakkal irta át neki kisded, de rendezett birtokát:

Becsületes nevet, és becsületesen szerzett kisded birtokot adok neked át, szeretett Carlosom, igyekezzél mindkettőt megtartani, gyarapitani, és szeresd atyádat.

Carlos könyüs szemekkel vette át szeretett atyjától, mit az becsületesen meggazdálkodott, megcsókolta az öreg kezét, s kimutatta neki a kiérdemlett nyugalmat. A jó tanácsot pedig elfogadta, megköszönte, s megesküdött, hogy a szerint fog cselekedni. Carlos szavát betüértelemben megtartotta.

A borús arcu lovag, ki Sevillában don Aquilar menyekzője napjának reggelén megjelent, az öreg Pietro Padrenak gyermeke Carlos Cuentas, Sevillában épen olyan ismerős volt mint Ayamonteben. Az alsóbb osztályok szeretettel, és bizalommal viseltetének iránta, saját köre baráti érzelemmel, és részvéttel ölelte, a magasabb körök tisztelték. Ő volt a szegények atyja, tanácsadója, ügyvédje, baráti büszkén vallották őt magukénak, a magasabb körök örömmel beszélgetének lovag tetteiről.

Carlos Cuentas a Ventadore utcában egy kisded, de tiszta épület előtt állott meg. A nélkül, hogy a ház lakóinál beköszöntött volna, átszolgáltatta paripáját, egy már többször igénybe vett domesticus kényszolgálatának, rendbeszedte öltönyeit, s a jövő percben Don Lancas fogadótermében megjelent.

Az öreg Don Lankas összehuzott szemöldökkel és boszusan fogadta Carlos Cuentast.

Uram don Lancas! én szerettem, szeretem, és fogom szeretni ön nemes leányát Fenicét.

Tudom Carlos Cuentas! – felelt büszkén a Don – ahhoz önnek teljes jogot adtak törvényeink. Fenicét szerethette volna bárminő labradoreszk, s nekem tűrnöm kellett volna. De leányom Fenice kezével mint atya én fogok rendelkezni. Bár mikor is szivesebben láttam volna önt Carlos Cuentas! Fenicének ma lesz menyekzője Don Aquilarral! Vannak illedelemszabályok, melyeket a középosztályok lovagjai is megtartanak. Carlos Cuentas sokba mertem volna fogadni, hogy önt ma látni nem fogom.

Változhatlan akaratja önnek uram, hogy leánya Fenice Don Aquilar nejévé legyen.

Élve vagy halva Carlos Cuentas, de leányom csak a don neje lehet!

Uram! s Fenice mit szól ön parancsára?

Carlos Cuentas; ez kissé szabálytalan kérdés, de annyit tudhatna ön, hogy midőn parancsolunk, nem gondolkodunk arról, mit szólanak parancsunkra.

Engedje meg uram, hogy egyetlen szóval bucsuzhassam Fenicétől.

Akaratommal s tudtommal ezelőtt sem találkozott ön soha Fenicével, akaratommal s tudtommal most még kevésbé találkozhatik; mint leánynyal, esküszöm, egy szót sem fog ön többé szólani, mint asszonynyal pedig Fenicével don Aquilar fog rendelkezni. Isten önnel… Don Lancas ezeket mondva megfordult, s egyedül hagyta Carlos Cuentast.

Az ifju fülig pirult, hirtelen kardjához nyult, de csakhamar feleszmélt ingerültségéből, s lassu léptekkel távozott.

Amint a Lancaspalota balszegletén haladt volna, a magasból egy csaknem egészen rohadtnak látszó narancs gurult a kövezeten elébe, s egy alig észrevehető pszt! – hangzott. Carlos hirtelen feltekintett, de senkit sem láthatott. A narancsot gondolkodva felemelte, s csakhamar egy következő tartalmu levelkét vont elő belsejéből.

Sevilla, esküvőm napján Aug. 20. 17**

Én Carlosom!

Hallottad atyám akaratját, s most nem titok többé előtted, miként ohajt felőlem rendelkezni. Meghalok érette, hogy ő ne haljon meg hiusult nagyravágyása következtében. Légy meggyőződve én Carlosom, hogy egyedül téged foglak szeretni. Egyetlen ohajtásom vajha veled még egyszer találkozhatnám. Isten veled! örökre tied.

Fenice.

Látni foglak, ha többször nem, egyetlenegyszer, ha mindjárt életembe kerül is.

Carlos Cuentas még az nap visszalovagolt Ayamontébe, hosszasan beszélt atyjával, sőt meglátogatta egy két bizalmasabb szomszédjait is, mire azonban a sápadt hold felmerült a láthatáron, egyedül haladt sötét gondolatokba mélyedve Sevilla felé.

2.

Az Aquilar-palota egyike volt a legszebb palotáknak Sevillában; körözete egy spanyol mérföldet foglalt el, melynek közepén százados fák közé temetve magaslott, s főajtóval a Salvadore utcára nyilt.

Az esküvő esteli 6 órakor ment végbe; kik jelen voltak, egyhangulag állitották, hogy Fenice igen halovány volt, s hogy az öreg Don is észrevehetőleg reszketett. A nagy urak rendesen nagy philosophusok; az öreg ur is belátta az esküvő alatt, hogy Fenice örömestebb ment volna nőül a szegényebb Carlos Cuentashoz, mint a gazdagabb Don Aqilarhoz. A dicsvágy és hiuság azonban ritkán enged a philosophiának, s az öreg Don Aquilarnak nem kellett szerető, hanem feleség.

Az Aquilar-palota teljes fényben és pompában fogadta a vendégeket. Az előcsarnok ki volt világitva, az oldalszárnyakon és Facadén a gombostűt is meg lehetett volna találni, a gránitlépcsőzeten virágok diszelegtek minden oldalon. A teremek és csarnokokból vakitó fény özönlött; olykor benyitásoknál kivülről is láthatók valának, a szőnyeg, faragvány, és szobrászat remekei. A selyemfüggönyökön átlopódzott fénysugarak illatos fák zöld levelein törtek meg; kik kivülről bámulták e fényt és pompát, azt hitték, hogy e palotában csak mennyország lehet, egy gyenge nő ellenben azt pokolnak tartá. A boldogtalanság bár hogy világitassék ki, boldogtalanság marad, a boldogság pedig sötétben is kedves.

A teremek lassankint telni kezdettek, egymást kergették a cimeres hintók, megrakva Sevilla nagyjaival; mindenki örömest mutatta magát oly helyen, hol izletes asztalon kivül szép asszonyt is szemlélhetett.

Tiz óra után tökéletes volt a társaság, az uri társalgás zaja is kicsapott a kert csendébe, s érthetetlen chaosként lebbent el a zenekar válogatott darabjai között.

Végre Fenice is megjelent a vendégek között; minden szem azonnal feléje fordult, az asszonyoké tele irigységgel, a férfiaké tele ámulattal; alig észrevehető suttogás szaladt végig a teremen. Fenice mint automat állott e derűs világban, nem hallott és nem látott semmit, lelke régen tulszárnyalta a fény és pompa e lármás csarnokát, s Carlossa mellett volt Ayamonteben. E boldogitó ábránd azonban soká nem tarthatott, innen egy nyájas kérdés, amonnan egy udvarias nyilatkozat, visszaragadták fényes boldogtalanságába. A Don mindent elkövetett, hogy tessék, túltett bárminő husz éves szerelmesen, aranyjövőt igért a gyermekleánynak, sőt annyira saloni volt, hogy Fenicének a legdelibb lovagokat mutatta be egymásután, csakhogy borus homlokáról a bánat fellegét elüzhesse. Fenice azonban folyvást bánatos arcot mutatott, egykedvüleg hallgatta a divatlovagok udvarias társalgásaikat, nem birta a nagy élet társas szabályait, nem etiquettéjét, nem tudott mosolyogni, midőn szive vérezett.

Legmulatságosabb volt Don Lancas, mintha megbűvölték volna, egyetlen szót sem szólott, tizenegy óra után kilopta magát a főteremből, lábujhegyen benyitott barátja könyvtárába, levette Calderon egy kötetjét, azt az első legjobb helyen felnyitotta, maga elébe állittatott néhány boutella Xeresit, s reggelig annyit ivott, hogy mire feltalálták, nem ismert sem istent, sem embert. Ő Andalusiában született, valódi spanyol hidalgo volt, még pedig kékvérü. Ő volt a consequenti legokosabb valamennyiek között, mert ő keresztül itta, és aludta az Aquilar-palota botrányait.

Carlos Cuentas éjfél előtt néhány perccel korábban érkezett meg Sevillában.

A fenséges nyári napot, még fenségesebb nyári éj követte; alig észrevehető szellő szárnyalt keresztül, megrakva a nyugati égalj illatával, az Aquilar park labyrintjain, mellynek sötétjeibe a csattogány dala mellett, szőtte be a tiszta hold ezüst szálait. A természet mintha vetekedni akart volna a belső fénynyel, künn a szabadban szétszórta kincseit; csillárok helyett csillagok ragyogtak, az erdők hangászkara működött, zöld bársony pázsit felett, illatozó fák és buja harmatos növényzet között, a költészet láthatlan szellemei társalogtak. A kert, melly müvészkezek, s az akkori kornak izlése szerint rendezteték, magában elég leendett, egy költői lelkü egyénben oly érzelmeket gerjeszteni, melyek mig egy részről ábrándos gyönyöröket nyujtanak, más részről a fájdalomnak azon megmagyarázhatlan tulajdont kölcsönzik, mely a test nélkűlözésével egyedül a lelket emészti.

A társaság egy arabeskekkel ékitett, és üvegoldalakkal ellátott hüs pavillonban estebédelt, melynek külrészeit illatos növények indái futották be, s annak belsejében ingerlő, és kellemesen bóditó légkört teremtének.

Fenice egy tapasztalatdús ötvenes coquet duenna, s a kedves örökké ifju Seranos marquisné között ült, szemben Sevilla legelegansabb, s legkicsapongóbb lovagjával, don Canabandossal. Szomszédnéi mindent elkövettek, hogy mosolyt és pirt csaljanak halovány ajkaira, Don Canabandos pedig egymásután százszor is megesküdött, hogy a vis a vis kedvesebb előtte életénél. Fenice egykét fájdalmas mosolyt láttatott, de halovány ajkai zárva maradtak.

Mig ezek benn történtek, addig künn a tündéri parkban egy vérző keblü lovag vándorolt, a százados fák, és gazdag növényzet ezrei között.

Cuentas Carlos megesküdött, hogy kerüljön bár életébe, a nászéj előtt látni fogja Fenicét. Carlos Cuentas valódi lovag volt; s a mire megesküdött, mindenkor megtartotta.

A pavillon jobb oldalától mintegy tizenöt lépésnyire egy buja, virágokkal gazdagon megrakott fehér rózsabokor állott. Carlos Cuentas miután több ideig hasztalanul bolyongott volna, a több száz csalutakkal keresztül kasul metszett parkon, végre feltalálta a fényben úszó pavillont, és szemben imádott Fenicéjével, a fehér rózsabokor mellé rejtőzködött, ugy azonban, hogy annak zöld levelei és tövises ágai közöl kedvesének minden mozdulatát kivehette a nélkül: hogy ő észrevétethetett volna.

A forrón ohajtott pillanat elérkezett, a kedves Serranos marquisné szomszédjával egy csínos siciliai katonatiszttel csevegett, a coquett duenna pedig Canabandos viccei által foglaltaték el, egyedül Fenice tekinte ábrándos szemeivel a hold sugárai által megezüstözött rózsabokor fehér rózsáira, mely mellől hirtelen Carlos Cuentas sötét alakja emelkedék magasra. Fenice első pillanatra megismerte szive lovagját, s gyengéden elsikoltá magát. Azonnal minden szem, a most még sokkal halványabb Fenice felé fordult, s különösen don Aquilar nem birta meglepetését eltitkolni.

Fenice gyengéd szive még jobban megfélemlett, s mielőtt egyetlen észrevétel hallatszott volna, alig hallhatólag szólott:

Még gyermekkoromban hallottam anyámnak egy bizalmas nőcselédjétől, hogy menyekzőm éjjelén a fehér rózsa szemlélete nékem szerencsétlenséget hoz; rég elfeledtem e bohóságot, de most a mint a szabadba tekintettem, s a velem átellenes fehér rózsabokrot véletlenűl megpillantottam, eszembe jutottak a hű cseléd szavai, s akaratlanul némi kis borzadály lepett meg. Bohóság az egész, s most magamnak is meg kell mosolyognom e dőreséget.

E szavak után Fenice ajkain egy alig észrevehető mosoly vonaglék keresztül.

Mindenkit ki látszék e nyilatkozat elégiteni, csak az öreg férj huzá össze szemöldökét, s tekintett bizalmasan, sokat jelentőleg Canabandosra.

Canabandos mintha érteni látszatott volna e tekintetet, felkelt ülőhelyéről, s szótalanul a szabadba nyitott.

Fenice hirtelen elpirult, lesüté szemeit, csakhamar azonban magasra emelé szép fejét, s ismét a régi halvány lőn.

Canabandos néhány percek multával ismét megjelent. „A pavillon körül csak a nyugati szellő beszélget, s a madarak dalolnak“ szólott a nélkül hogy kérdeztetett volna, s megnyugtató tekintetet vetett az Aquilar-palota birtokosára.

Fenice legkisebb jelét sem árulta el az örömnek.

Az estebédnek vége lett, a vendégek nem sokára egymásután távoztak el. Fenicének kimutattatott költőileg rendezett hálótereme, melyet ő, komornájától kisérve, csakhamar igénybe is vett.

Márta, én szerfelett boldogtalan vagyok!

Márta hallgatott; sűrün folyó könyeit törülgette szemeiből.

Márta! Szereted-e ugy asszonyodat, mint eddig szeretéd?

Asszonyom! Szolgáltattam-e valaha okot, hogy rólam az ellenkezőt higyed.

– Soha!… Márta! én gyülölöm a nemtelen Aquilart, ki nejévé erőszakolt a nélkül, hogy megkérdezte volna szivemet; most érzem csak igazán mennyire szeretem Carlosomat… örökké csak őt fogom szeretni! örökké! Inkább meghalok, mintsem Aquilaré maradjak. Márta! Carlosom a parkban vár, én láttam őt, és beszélnem kell vele, megigértem neki, s ő Ayamontéból Sevillába lovagolt, csakhogy még egyszer láthasson. Reád bizom titkomat, Márta, még egyszer, te azt 12 hónapig hiven megőrzötted. Zárd be belülről az ajtókat, s ha don Aquilar keres, mondd hogy vetkezem, hogy várjon… mondj a mit legjobbnak gondolsz, csak azt eszközöld, hogy néhány percig Carlosommal háborithatlanul időzhessek. Isten veled jó Martám, isten veled.

Fenice magára burkolá sötét mantillját, s piciny lábain észrevétlenül szökött le a márványlépcsőzeten, háboritatlanul a parkba.

Don Aquilar Márta csodálkozására nem jelent meg a hálóterem ajtajánál, Don Aquilar egy a falban készült rejtekből mindent látott és hallott, mi Fenice hálóteremében történt, s miután aragoniai tőrét derekára övedzte, s bő köpenyét vállaira hajtotta volna, csendesen egy irányban haladt Fenicével.

Fenice csakhamar elérte a fehér rózsabokrot, melynek lombjai között kedvese rejtőzködött, s mielőtt a tény nagyszerüségét átgondolhatá, Carlos Cuentas keblén nyugodott.

Tisztán ragyogó hold mosolygott e két igaz szeretőre, és sohajtásaik közé alig lengedező nyugati szél hordta a virágok illatát.

Hű keblemen vagy lelkem mindene, innen csak a halál választhat el ezen utra!

Nem ugy én Carlosom!? én Aquilarnak hűséget esküvém, sorsom s boldogságom felett ő rendelkezendik; szivem és szerelmem örökre tied, de nekem vissza kell térnem Aquilarhoz!

Soha!… Az erőszakolt eskü érvénytelen; a büszke kéjenc soha egy szóval sem kérdezte szereted-e… nejévé erőszakolt, hogy szennyes vágyait kielégithesse, s téged boldogtalanná tegyen, elrabolt tőlem, s veled elrabolta mindenemet; hű szived azonban visszahozott birtokomba, enyim vagy Fenice! csak a halál tép le kebelemről!

Carlos! gyilkolj meg engemet, sziveden örömest meghalok; fojts meg leheleteddel, és én áldani foglak!

Élni fogsz Fenice! nélküled nem kell az élet, veled akarok élni, vagy meghalni…

E pillanatban a szeretők előtt Don Aquilar sötét alakja emelkedék magasra. Fenice egy sikoltást hallatott, és erősebben simult kedvese kebelére.

Carlos Cuentas mint tolvaj lopódzott parkomba, kileste kincsem rejtekét, s azt mint gazember elorozta.

E kincs mielőtt don Aquilar rá tette volna szennyes kezeit, isten és ember előtt sajátom volt, alkudott olly birtokra, melyet én előtte jóval jogosan sajátomnak nevezheték. Carlos Cuentas ugy cselekedett, mint nemes lovag; Don Aquilar volt nemtelen gazember!

Don Aquilar azonban nem oly gyáva és buta lény, minőnek Carlos Cuentas tartotta, megleste a tolvajt, rajtérte az orzáson, s elég jókor érkezett meg, hogy igaz birtokát visszakövetelje, s a vétkest megfenyitse.

Ezeket fél gúnynyal, fél indulattal szólva, Don Aquilar meztelen tőrrel közeledék Carlos Cunentas felé. – Fenice eszméletlenül feküdt az ifju karjaiban. A jövő pillanatban a Carlos kezében is fénylő kard villogott, s miután egy lépést hátrált volna, merészen kiáltott Don Aquilárra.

Egyetlen lépést még uram, s én kénytelen leszek magamat védeni, s ha a támadó férjt megöli a védő szerető, csak isten fog igazságosan itélhetni a gyilkos felett! még egyszer mondom uram, egyetlen lépést sem többet.

Don Aquilar hüvelyébe rejté fegyverét, s kevés gondolkodás után szinlett engesztelődés hangján felelt:

Spanyol törvényeink szerint én teljes jogot gyakorlok, midőn nőmet visszakövetelem, de ha ön ellenkezőt hiszen, nyugodjék meg a választott birák itéletében s ha az ön javára dülne el, szó nélkül engedem át Fenicét.

Nem ugy Don Aquilar! a szerelemben egyedül a természet törvénye szent előttem, mely azt mondja: viszontszerelem nélkül senkinek sincs joga bárkit is nejévé erőszakolni, oly törvényt soha sem fogok tisztelni, mely arra feljogosit, hogy valakit boldogtalanná tegyünk.

Jól van Carlos Cuentas! önnek nem tetszenek törvényeink, nekem pedig nem tetszenek az ön törvényei. Válaszszunk tehát egy harmadikat, válaszszuk a lovagok azon törvényét, mely párbajjal hiszi eldönthetőnek az igazságot. Én a hatvanöt éves Don Aquilar megverekszem a huszonöt éves Carlos Cuentassal. Az erőtelen gyenge öreg kockára teszi életét, imádott nejéért, ki törvényeink szerint már a nélkül is igaz tulajdona fogott lenni.

Ki hatvanötéves létére elég erőt érezett magában egy gyenge nőt boldogtalanná tenni, az vivhatik annak jogtalan birhatásáért is. Legyen! én elfogadom! Akarom azonban, hogy a párbaj eldüléseig Fenice sértetlenül maradjon az Aquilar-palotában, s mind azon jogokat élvezhesse, melyeket bárminő vendég, egy müvelt, és becsületes gazdától igényelhet. Ezt igérje meg nekem Don Aquilar, akkor elfogadom a párbajt, s isten igazságos kezeibe teszem le sorsomat.

Fenice nem sokára magához tért ájulásából, s szorult szivvel hallgatta végig a fenebbi párbeszédet. Jól tudta Fenice, hogy Carlos mint ismert nemeskeblü lovag aljas eszközökhöz soha sem folyamodandik, hogy Don Aquilartól elválaszthassa, azt is tudta azonban, hogy kedvese által csak ily uton szabadittathatik meg, s bár csaknem megrepedt szive azon lehetőség át gondolásán, hogy Carlosa eleshetik, mégis a kénytelenség által erőtetve, szó nélkül egyezett bele ezen véres szerződésbe.

Don Aquilar lovagi becsületszavát adta, és megesküdött, hogy palotájának egy külön szárnyában fog termeket nyittatni a Fenice rendelkezésére mind addig, mig a párbaj végre nem hajtatik, hol Fenice egyedül maradand komornájával, s hová csak azokat fogja beereszteni, kiket akar.

Adott szavam zálogául fogadja el a Sennora aragoniai tőrömet, s védelmezze magát ellenemben, mint rabló ellenében, ha a kitűzött idő határáig kimutatott termeinek küszöbeit átlépném.

Az e szavak mellett átnyujtott tőrt Fenice elfogadá, s miután egy hosszú, kifejezésteli tekintetet vetett volna kedvesére, Don Aquilartól kisérve, csendes léptekkel, és gondolkodva tért vissza a palotába.

Carlos Cuentas a melyik uton jött, ugyanazon uton ment vissza Ayamontéba.

3.

August 24-kének éjszakáján csaknem egy időben négy álarczos férfi jelent meg Sevillában az „Arany egyszarvu“ vendégfogadó udvarán, s miután egy közülök a nagyterem kulcsait a főpincértől előkérte volna, mind a négyen egyszerre haladtak fel a lépcsőzeten az első emeletbe, s egymásután nyitottak be, az általok már ezelött pár nappal kibérelt főterembe.

A főterem, miként előlegesen meghagyatott, egészen kiürittetett, egyetlen bútor sem maradt, a mindennemü ékitvényektől megfosztott falak között, pusztán állott a különben diszes főterem, festvények, tükrök, diszitvények, és csillárok nélkül, mint ajtátosság végeztével a puritanusok vagy quakkerek egyházai.

A terem közepén a földre helyezett karos gyertyatartóban négy viaszgyertya világolt, fekete foltokat árnyalva a fehér plafondon.

A férfiak a szoba közepén állottak meg, levevék álarcaikat, és szivesen üdvözölték egymást. Don Aquilar halvány volt, és zavart, Carlos Cuentas szemeiből bátorság világolt ugyan, de a helyzet szokatlansága reá nézve is kellemetlen hatást látszott gyakorolni.

A segédek a pisztolyokat az ellenfelek szemei előtt töltötték meg, s miután azt egymásután kicserélték volna, az „isten segélj“ divatos szójárás megemlitésével átnyujták a feleknek.

Don Aquilar keresztben a felső jobb, Carlos Cuentas az alsó jobb szegletét foglalá el a teremnek. Az egyik segéd a gyertyatartót emelé fel, a másik pedig, miután társa is künn volt, a teremajtót kulcsolá be kivülről, figyelmesen próbálva meg a závárt.

A teremben pokolsötét lőn és síri csend.

Az ellenfelek egymás lehelleteikre, sohajtásaik és szivdobbanásaikra figyeltek, hogy biztos, és csalhatatlan irányt adhassanak gyilkolandó ónjaiknak. Egy zajosabb lépés, erősebb lélekzet; egy elnyomható sohaj, remegésből származott hangosabb szivdobogás elárulta az ellenfél álláspontját, s átszolgáltatta őt a bátrabb, nyugodtabb, ügyesebb boszujának. Ez volt Spanyolországban a párbajok legiszonyatosabbika, a legbátrabb lelkületü egyén homlokát is hideg verejték futotta be, a gyáva pedig rendesen kétszeres halált halt.

A segédek keresztbe kulcsolt kezekkel figyeltek a gondosan bezárt terem ajtajánál, melyen belűl vértfagylaló némaság, és nesztelenség uralkodott.

* * *

Mig az „arany egyszarvuhoz“ cimzett vendégfogadóban a vad szenvedély boszút szomjuhozott, azalatt az Aquilarpalota egyik teremében a gyengédebb és nemesebb érzelem virágai fakadoztak. Mig don Aquilar és Carlos Cuentas egymás sziveit keresték, hogy azt golyóikkal halálra szakgathassák, addig Fenice térdeire ereszkedve ég felé emelé szemeit, és forró áhitattal imádkozék don Aquilar lelkeért, s Carlosa életeért.

A birtokos domesticusai az alsó osztályzat egy félreeső szárnyában laktak, Fenice egyedül volt meghitt komornájával termeiben. Részint hogy ájtatos elfoglaltatásában ne háborittassék, de főleg félelemből belülről bekulcsolá termének ajtaját.

Lelki elmélyedettségéből a folyosón keletkezett gyenge nesz költé fel. Összeborzadva felugrott térdelő zsámolyáról, s Márta közelében állott meg.

Nagy isten! ki közeledhetik ily órában. Márta, én félek.

Asszonyom! bizonyosan a cselédek valamelyike jő parancsodat kikérni.

E rövid szóváltást az ajtón gyenge kopogás szakitá meg.

Ki az? kiáltott Márta elhalványulva.

Én vagyok don Lancas, asszonyod atyja, pár szóm volna don Aquilar nejével, donna Fenicével.

Az öreg don Lancas hidegen és mogorva arccal lépett be. Fenice esdeklő arckifejezéssel közeledék atyja felé, megcsókolván kezét, és szólani akart.

Mindent tudok asszonyom! minden szó, melyet mentségedül mondasz, jobban elárul, és csak neveli haragomat. Aquilar és Cuentas e percben halálra küzdenek, s ha Aquilar elesik, örökre megátkozlak, és esküszöm, hogy Carlos Cuentas csak akkor birand, ha engemet is meggyilkolt. Ha ő esik el, engedelmet kérsz Aquilartól és atyádtól, szeretni fogod férjedet, és számithatsz áldásomra. Én is kell, hogy jelen legyek a párbajnál. Isten veled. –

Kegyelem atyám, kegyelem! Don Lancas nem hallotta többé leánya szavait, sebes léptekkel hagyta el a palotát.

Fenice egy ideig határozatlanul állott, csakhamar azonban visszanyerte lelkének minden éberségét.

Ha övé nem lehetek, haszontalanul ví, és haszontalanul fogna meghalni. Meg kell őt mentenem!

Csak pár perccel ért későbben az „arany egyszarvu“ vendéglőbe, mint atyja.

* * *

Mind kettő szereti életét, s a vén róka ugyancsak összeszedi minden erejét, hogy lyukacsos tüdeje ne szeleljen – suttogott félgúnynyal az egyik segéd.

Mikor az ember nem izlelt falatot hágy ellenségének, nem örömest hal meg, a halál még egyszer olyan boszantó, ha azon gondolat kisér a mulandóságba, hogy legdrágább kincsünk felett ellenünk rendelkezendik.

E párbeszéd közben érkezett meg Don Lancas. Csendet intve kezével állott meg a segédek között.

A teremből gúnyos kacagás hangozott, rögtön utána pisztolydurranás.

Ez az Aquilar hahotája, bizonyosan kileste a vad fekvését, és biztosan célozott. Carlos Cuentas veszve van, kiáltott fenhangon Don Lancas.

A lépcsőzet felől, mely a főteremhez vezetett, éles sikoltás lőn hallható, és valami nehezebb testnek esése.

Ő az Fenice! – kiáltott másodszor is Don Lancas, ki gyermeke sikoltását megismeré. –

Azon percben egy második lövés történt, és egy még nehezebb test esése hangzott.

Ő az enyém, Don Aquilar elesett. Carlos Cuentas kétszer kopogott a főterem zárt ajtaján. Az egyik segéd azonnal felnyitotta a závárt.

Carlos Cuentas tekintete legelőször is Don Lancas tekintetével találkozott.

Még nem az öné uram! most az atyával kell önnek megvivnia, s ha azt is megölte, akkor háborithatlanul birhatja őt, atyai átkommal együtt.

Cuentas, mint ki nehéz álomból ébred fel, meredten és szó nélkül nézett kedvese atyjára. A segédek az eszméletét visszanyert Fenicét akarták atyjának átadni, de az ingerülten taszitá el leányát magától.

Kegyelem uram ártatlan gyermekednek. Ha van közöttünk bünös, az egyedül én vagyok. Uram, én az atyával nem vivok, én az atyát tisztelem, mert leányát szeretem. Nemtelen volna a leány, ki atyja gyilkosát tudná szeretni. Én megvivtam Aquilarral, kockára tettem életemet, nem egyedül azért, hogy birtokát biztositsam, hanem azért is, hogy boldogtalan helyzetéből kiragadjam. – Uram! nekem szép álmaim voltak, hogy azok nem valósulhattak, oka nem vagyok. Hogy leányodat szerettem, s viszont szerettetém, ez minden hibám, az isten itéljen felettem. Te oly árt szabtál leányodnak, melyért nem akarom birni. Mondj a minek akarsz, de lovagi szavamra mondom, én veled nem vivok! – Isten hozzád Fenicém, az érzés, melyet keblemben teremtettél, tiszta volt és örökre az marad, ha enyim nem leszesz is, mégis foglak szeretni, egyedül, változatlanul. Isten hozzád.

Fenice könyüs tekintetettel intett istenhozzádot egyetlen szerelmének, kit többé soha senki sem látott Sevillában.

Mi lett Lancasból, és Fenicéből?!

Lancasból egy a lelkiismeret furdalásaitól gyötört atya. Fenicéből egy áldottlelkü bánatos gyermek, ki vad atyját utolsó percéig vigasztalta.