AZ ERDŐDI KASZAMÁTÁKBAN.
Reading edition
1838-tól 1840-ig az erdődi vár kertrenéző tornyának azon teremében laktam, melyben Kontrás Fridrik titoknok magát főbe lőtte. Kontrás Fridrik igen kis ember, de igen nagy szamár volt, mit olvasóim is azonnal el fognak hinni, mihelyest felfedezem, hogy szerelemféltésből vetett kisszerű, de az akkori Pithaiser időszakban nagyszerü életének véget. Lakosztályommal első pillanatra megbarátkoztam, noha takaritóném Köpcös Náni egy reggel tizszer is állitotta, hogy Kontrás Frici feljár s az embert halálra ijesztgeti. Én az élőktől egész életemben jobban féltem, mint a halottaktól, s ez okozhatá, hogy Kontrás Frici megkimélt csoszogó, suhogó, halovány és hideg látogatásaitól. Dacára azon előzményeknek, mindazonáltal be kelle vallanom, hogy az erdődi várban rémletes dolgok történtek, mi annál csodaszerűbb, mert ezen rémletes dolgok épenségesen szobámban kezdődtek, de istennek hála az „erdődi kaszamátákban“ végződtek.
Principálisomnak szeretetreméltó oldalai közé tartozott a későn vacsorálás. Minden embernek vannak gyengéi s ez alapon principálisom gyengéjét is örömest eltürtem volna, de az mégis szerfelett bántott, hogy éjjeli 11 órától éjjeli 12 óráig, meddig t. i. asztalnál ültünk, rendesen burgonya vagy svaicer sajt mellett ismertetett meg óriás gazdasági theoriájával s még óriásabb praxisával. Felesége áldott jó asszony volt, Gmundenben született s évenkint csupán tejfelből többet csinált 300 v. forintnál. Gyermekeik nem valának. A nemesebb fajok ritkán szoktak szaporodni. Rokonaik voltak, de azokat, istennek hála, csak principálisom anecdotjaiból volt szerencsém ismerni. Principálisom egyetlen tengeri-csutkáról órahosszat el tudott beszélgetni, felesége pedig, ha véletlenül a lélekvándorlás került szőnyegre, annyira neki keseredett a gmundeni rémes eseményeknek, hogy reggel mondtunk egymásnak jóéjszakát, s én az ágy helyett a szérün vagy az ugaron nyugodtam ki magamat.
Principálisom szerfelett félt a kisértetektől, az asszony ellenben bátor volt. Mindezt én igen természetesnek találtam s velem mindazok, kik Nostradamust és Spiagudrit figyelemmel átolvasták. Majd minden kisértetnek meg van az a malitiája, hogy az asszonyokat nagyobb szenvedélylyel üldözi s éjjelenkint főleg azok ágyaik felé közeledik.
A mi háromságunkon kivül még egy másik háromság is lakott a várban. Kövér Peti a hetes, Egyenes Anica szakácsné és Pisze Bori a szolgáló. Mulatságosabb háromságot még Patavia sem teremtett, pedig ő ugyancsak sok bolondot karcolt egy rakásra. Kövér Peti végtelenül száraz volt és legalább 7 láb magas, bátran beillett volna a mainzi münsterbe meszelőnek; Egyenes Anica olyan görbe volt, hogy mig balkezével csizmaszárát sem igazgathatá, jobb kezével tyukszemeit a legnagyobb kényelemmel vagdalhatta; Pisze Bori nemcsak pisze volt laplandi kiadásban, hanem sejpitett is, és Stromayert a világért sem tudta volna kimondani.
Mindszent napja volt, a megholtak ünnepe s a kisértetek nagyünnepe. E nagy napon a halottak megmozdulnak sirjaikban, az élők ellenben mozdulatlanul ülnek szobáikban, minthogy e napon rendesen hüvös őszi szél fütyörész, s a hideg eső ugyancsak hull alá. E jelentős nap csendesen hanyatlott lefelé, minek én annyival inkább örültem, mert ebéd alatt egy paszternáktól csömört kaptam. Elhatároztam magamban, hogy vacsorára, nehogy gyomromat megterheljem, csupán 8 lágy tojást fogok megenni. Határozatomat státuscsin nélkül hajthattam végre. Vacsora után azonnal szobámba vonultam s végig nyulva pamlagomon a megholtakról kezdtem gondolkodni.
Eszembe jutott először is Gottesmann Ábráhám hitelezőm, a halhatatlan halandó, historiai egyéniség, az egyetlen ember, ki mint hitelező kegyes volt a váltókifizetés előtt nagy szemeit örökre lehunyni. Én általa megértem azt, mit Don Cesar de Bazan s vele tőbb milliók meg nem értek, én szemléltem hitelezőt, én hallottam hitelezőt meghalni. Légyen neki a föld oly könnyü, mint milyen nehéz volt nékem az én adósságom.
Eszembe jutott másodszor Juliska barátom, ő addig iszogálta a mákonyt, mig örökre elaludt. Juliska rendkivül szeszélyes volt, mégis jobban szeretém őt Ferkónál.
Eszembe jutott az incorrigible Panni.
Az incorrodible Fánni.
Az invincible Hánni.
Az incomprehensible Nánni.
Ennyi érdekes le, ugyan miért ment le.
Eszembe jutott nem tudom hogy hogy nem Kontrás Frigyes is, és emlékezetemet ugy lekötötte, mintha az Ancienne regime valamelyik táblabirója szerint vallatni akartam volna. Már emlitettem, hogy a halottaktól nem félek, de mindszent napján Frici mégis kellemetlen hatást gyakorolt kedélyemre.
Künn egészen ismeretlen nótát fütyörészett a szél, ablaktábláimat a hideg eső egészen a la Hoffmann kopogtatta. Olyasmit éreztem, mintha fáztam volna. Sötétben morfondirozván, mindenekelőtt gyertyagyujtásról kezdtem gondolkodni. Mig a gyufákat megtaláltam, térdeim kicsiben hogy össze nem törtek alattam. Máskor a legelső is azonnal meggyuladt, most a harminchatodikkal is alig birtam világot teremteni. A mint a gyertya világolt, térdeim erősbülni kezdének s hideglelésem szünni kezdett. Az isten áldja meg a szappanosokat, meg minden gyufakészitőt, még Irinyi János barátomat is.
Pamlagom közel esvén bizonyos misteriosus szeglethez, a kandalló mellett foglaltam helyet, csakhamar azonban feltünvén a kémény, sötét, kifelé tartó üregével, ágyam mellé telepedtem, honnan ismét egy homályos olajfestés riasztott a ládámra. Ládám már nagyapám korában recsegett, mégis elhitettem magammal, hogy e recsegést ma hallom először. Minden recsegésre egy egy jégcsapot huztak rajtam keresztül.
De minek hallgassam e recsegést, mikor nem vagyok vele muszáj!?
Olvasó asztalomhoz széket helyeztem s egy iró novelláit nyitottam fel, oly iróét, kiről bizonyos voltam, hogy munkáiban sem szellemmel, sem szellemekkel nem találkozandom. Egy negyed óra alatt három személy meggyilkolását s tizenhárom személy megkinoztatását kellett végig olvasnom. Egészen elérzékenyültem. A helyett hogy könnyitettem volna, még nehezitettem sorsomon. Lelki állapotom megfoghatlan lőn előttem, álmodni sem mertem volna valaha, hogy remegni is tudok.
Hegedűlök – gondolám magamban, ha ez nem segit, trombitálok, oly kisértet nem létezik, kit a trombita el nem riaszt, a trombitától az ökrök sőt a vadállatok is megfutamlanak.
Akaratlanul a halotti indulót játszottam Dom Sebastianból. A második huzásnál megállottam s épen valami vigabbról gondolkodtam, a mint gyenge nesz érinté füleimet. Mozdulatlanul állottam meg, mint Camillo első felléptekor a Convent-Garden szinházban. Hajam rendes állapotjában sem szokott fekünni, de most észrevehetőleg felállott. Figyelni kezdettem. Siri csend honolt szobámban. Nem szeretem a lármát, de most örülendettem, ha a Druidok bőgtek volna. Kiállhatlanabb csend soha sem boszantott. Ismételve nyultam hegedűm után, az első huzásra azonban az elsőnél valamivel erősebb nesz villámlott fülembe. Letettem a hegedüt és vonót, s egy érzékeny, de hangos monologban tudattam ismeretlen vendégemmel, hogy ugy ijesztgessen, miszerint irgalmatlanul lepuffantom.
Szélfüty és esőkopogás válaszolt szavaimra.
Hirtelen a vakablakhoz rohantam s ugyancsak meghuztam rhumos boutellámat. Ugy éreztem, hogy nem jól érzem magamat. A malheur ritkán jő egyedül, ha egy jő, jő több is. Órámat is meg kellett tekintenem. Háromnegyed mult tizenkettőre.
Huh! megrázkódtam.
Egy erősebb széllökés megrázkodtatá nemcsak az ablaktáblákat, hanem a plafondot is.
Annyi erőm maradt, hogy fegyveremet magamhoz ragadjam, s felhuzzam. Az egész egy másodperc műve volt.
Csakhamar azonban elkomolyodtam.
Ki árnyékát akarja meglőni, szamár, de ki kisértetet akar lőni, az nagy szamár. Fegyverem előbbi állásába helyeztem.
Kedvem lett volna kiabálni. De a nevetségessé tételtől még jobban féltem, mint a kisértetektől. Hatalmas döbörgő léptekkel kezdtem fel s alá sétálni. Azt kellett tapasztalnom, hogy a félelem olyan betegség, a min csak bátorsággal segithetni. Eltökéltem magamban, hogy bátor leszek. Kinyitottam ablakomat, s a kertbe tekintettem; a fák, bokrok stb. egészen más alakban mutatkozának, mint szokottan, alig tudtam fejemet künnről visszavonni s az ablakokat ismét bezárni.
Minden halott eszembe jutott, kiket valaha kiteritve szemléltem.
A hosszu fekete selyemöltönyök, fekete harisnyák, fekete hálósipkák, mint megannyi kisértő rémek vonultak el szemeim előtt.
A helyett, hogy kevesbitettem volna, még magam szaporitottam a phantomokat.
Rugóval ellátott falórám agyvelőt fagylalólag verte a tizenkettőt. Másszor ha huszonkettőt ütött, sem ijesztett meg ennyire.
Térdeim ismét inogni kezdének, hajszálaim érezhetőleg emelkedtek, szivem hallhatólag dobogott.
Egy percre elszégyeltem magamat, s hangosan felkacagtam. Későbben örömestebben sirtam volna, de nem lehetett. Tisztán, hallhatólag kivehettem, mint sétál valaki szobám falai között a padlásról a kaszamátáknak lefelé.
Ez ő! Kontrás Frigyes! suttogtam fogvacogva, s reszketve meredeztem egy helyben. „Minden igaz lélek dicséri az istent.“ e szokásos praeservativa készen állott ajkaimon.
Szobám falai között minden lecsendesült, de künn a folyosón idegrontó lábcsoszogást különböztetheték meg.
Nagy Isten! körül került, hogy szobámban ijeszszen nyavalássá. A legszélső szegletbe vontam magamat, s szemeimet eltakartam, bár csak mindenem eltakarhattam volna. Mindennemü megrontó eventualitások végig cirkáltak agyamon, s sua forma elborzadtam. A lábcsoszogás mindinkább közeledett.
Az én végem sincs messze. Még az is elhagyott, a ki senkit sem szokott elhagyni: a reménység.
Csak néhány lépésnyi távolságra lehetett már szobaajtómtól.
Meredten néztem, majd ismét eltakartam szemeimet. Küzdöttem, mint kit bekötött szemmel ledérdepeltettek a főbelövési itélet végrehajtása előtt.
Hallottam mint tette a kilincsre csontkezeit. Benyitott. Akaratlanul felé pillantottam. Hófehér mezben jelent meg, hófehér pofákkal.
Eszméletlenül estem arcaimra.
Nem tudom mennyi idő mulva principálisom jajveszékléseire ébredtem fel eszméletlenségemből. Principálisom szólitott, de még mindig Kontrás Frigyes állott előttem.
„Minden igaz lélek dicséri az istent.“
Én is dicsérem uram, de jőjön segitsen! válaszolt Kontrás a principális hangjain.
Távozzál elkárhozott – szólj mit kivánsz?
Uram segitsen, mert meghalok ijedtemben; szobám falai között Kontrás kisért.
Nagy isten mi lelte önt!? Csak nehezen ismertem principálisomra.
Megriadva odahagytam szobamat, hogy önhöz szaladhassak, utközben az udvaron a meszes gödörbe zuhantam. Halál elől, halál hátul, halál mindenfelé.
Ezeket mondva, hosszasan beszélte el a mit tapasztalt s a mit hallott.
Ő épen ugy, miként én borzadva hallgatta a falközötti kisértetes sétát, s ő is miként én azt tapasztalta, hogy a kisértet a házszinről a kaszamáták felé törekedett.
Soha sem láttam magamat nevetségesebbnek, mint a principálisban, minek következtében elhatároztam tőbbé soha nem félni, s hosszas vitatkozás után principálisomat is rávettem, hogy a kasamátákat együtt látogassuk meg, s ha lehet a kisértetről saját szemeinkkel meggyőződjünk. Kérésemnek nehezen, de mégis engedett.
Mindenekelőtt egy rőfös viasztyertyát nyomtam a markába.
Viasztyertyát azért adok principálisurnak, mert viasz a legfelségesebb antidotum a kisértet ellen; a viasztól csak az olyan Potifárné-féle kisértetek nem remegnek. Komolyan meghagyom, hogy mindenütt nyomban kövessen.
Kedves öcsém uram, nem jobb volna, ha magába menne?!
Mindenből meglátszik principális uram, hogy nem szeret olvasni, különben tudhatná, hogy a kisértet két embernek soha sem szokott mutatkozni, vagy ha néha mutatkozik is, elveszti az erejét.
Hátha mégis találkoznánk vele, mit mondjak?!
Semmit. Majd beszélek én principális ur helyett is.
Ő viasz-, én fagygyu-gyertyával kezemben, ő reszketve, én bátran haladtunk a penészes földalatti üregben.
Nagy hordó mellől több denevér repült fel. Principálisom elsikoltá magát, a viasztyertyát elejtette, s egy kisebb hordón keresztül esett.
Kedves uram öcsém, eresszen engem haza, menjen egyedül, meglássa itt halok meg a kaszamatákban.
Ha fél principális ur, nem bánom, hagyjon magamra, de azt előre megmondom, hogy én vissza nem kisérem.
Miként gondoltam, ugy lőn, nem mert visszamenni.
Semmitől se tessék tartani… eszembe jutott a talismán, melyel minden ördögöt legyőzök, kezemmel valamit csinálok, s csak ennyit mondok:
Katra, hatra, latra, Kuszi, buszi, gyuszi; Dögröm, bögröm, ögröm, Csőbe, lőbe, főbe.
Vigyázva haladtunk, kivált a principális nem csak nagy szemeit, de még nagy füleit is felnyitotta.
Közeledtünk a kaszamáták vége felé.
Principálisom ismét elsikoltá magát, mozdulatlanul megállott.
Uramöcsém, én látok valamit mozogni!
Csendesen principális ur! ön jól lát, én is látom Kontrás Frigyest.
Pár lépéssel előbb állván principálisomnál, három macskafiut, s a kandurt azonnal felismertem.
Principális ur meg ne mozduljon, én közelebb megyek s megszabaditom a szerencsétlen titoknokot. Mintegy husz lépést előre haladtam. Állásom ugy intéztem, hogy én mindent, principálisom semmit sem látott.
Nőstény macska fiait szoptatta, a lyukas falakon keresztül a padról hordta azoknak az eleséget.
Miért nincs sirodban nyugalmad, szerencsétlen Kontrás? kérdém ünnepélyesen.
Más hangon még ünnepélyesebben válaszoltam magam magamnak:
Titoknok koromban esküvel fogadtam egy szerencsétlen irnoknak, hogy ispánná promoveáltatom, eskümet meg nem tartva haltam meg. Mig valaki nem könyörül rajtam, s egy irnokból ispánt nem tesz, kóborolnom kelletik; még egy ut van megmentésemre, ha egy gyermektelen inspectort halálra ijesztek, akkor is megszabadulok. Ma holnap kénytelen leszek ez utolsó módhoz folyamodni, miután száz évig hiában várakoztam.
Hallja principális ur?!
Hallom egyetlen szerelmes uramöcsém, igérje meg Fricínek a nevemben, hogy pár nap alatt uramöcsémből ispánt teremtek.
Hallod ezt Kontrás?!
Hallom!
Megnyugszol az inspector ur igéretében?
Megnyugszom!
Akasztófa gazember, még halálra íjeszthetett volna, pedig hidd meg kedves öcsém, hogy régen feltettem magamban, miszerint ispánt csinálok belőled.