KEDVES VISZONTLÁTÁS.

1843-ki május 16-án bucsuztam el Frosinától. Romeo és Julia nem bucsuztak keservesebben, mint én és Frosina. Minden részletesb apróságokat leszámitva, elég ha annyit bevallok, hogy ő elájult, én pedig bőgni kezdtem.

Szerencsétlenségünkre a legkellemesebb tavaszéj volt, a lugas körűl, hol bucsuzánk, különnemü madarak hangicsáltak, sőt még a hold is teljes fényben ragyogott. Az egész természet oda látszék működni, hogy elválásunk költői, tragicus és drasticus legyen.

Látlak-e még valaha Szepi? szólt siró hangon Frosina.

Miután most majd minden évben van kholera, egész bizonyossággal nem állithatom, hanem azt remélem, igen! válaszoltam én.

Én a kholerától nem félek ugy, mint attól, hogy el fogsz felejteni.

Attól mit se félj! a nő háromszor felejt addig, mig mi egyszer, különben ha mégis hajlamot éreznék a feledésre, kandirozott kalmusgyökeret eszem, az az emlékezőtehetséget végtelenül előmozditja.

Szepi! egyetlen Szepim!

Frosina!

Lásd Pest az élvek, gyönyörök tengere, te benne okvetlenül el fogsz merülni.

Ne félts egyetlenem! Voltam én már másszor is Pesten, mégis épen hoztam vissza számodra szivemet. Én jobb uszó vagyok magánál lord Byronnál, pedig az a Darda–Nelliket is átuszta.

Szepi! egyetlen Szepim?

Frosina!

Valami nálamnál csinosabb, gszdagabb asszony vagy leány hálójába kerit, s mint a pók a legyet, felélvez.

Nincs az a szépség, nincs az a tökély, mely hozzád mérve törpévé ne silányuljon, nekem csak emlékeznem kell reád a büvös csábok közepett, s haladéktalanul meggyőzhetlen s rendületlen maradok, mint valami gránitszikla.

Szepi! egyetlen Szepim!

Frosina!

Hiszem, hogy egykét évig nem fogsz feledni, hiszem, hogy fenséges és próbált szerelmed megbirkozik pár év ostromló s csábitó változatosságot mutogató rohamaival; de három, négy, öt, sőt több évek kihűtik az aethnát is, száz év Heklót csinál Heklából is.

Matusalem hatszáz évig maradt hű kedveséhez, pedig Matusalem hozzám képest barbar, és majom volt. Az időtől ne félj egyetlenem! az idő diadalmaskodhatik még az ércen is, de az én szivem gyémántból van, sőt annál is keményebb.

Szepi! egyetlen Szepim!

Frosina!

Dacára ezen valóban érzékeny kitöréseknek, ezen mondhatni keserü kételyeknek, ezen boszantó szemrehányásoknak, Frosina a bucsu órájától egy év mulva feledett, s nejévé lőn egy sveici órakereskedőnek, ki nálamnál sokkal rútabb volt, a comfortra pedig annyit sem adott, mint egy vargalegény, s télen nyáron anginetet viselt, s báránybőr-sápkában járt.

Ez nekem végtelenül fájt, nem egyedül azért, hogy Frosina hűtelen lőn, hanem főleg azért, hogy hűtelensége által az egész asszonyi nem iránt elvesztém bizalmamat.

Bizalomvesztésemnek lettek azután a legkellemetlenebb következményei.

Mindig csak közeledtem a nők felé, de kellőleg egyhez sem mertem simulni.

A leánykák irányában távol egy helyben maradtam, minek természetes kővetkezménye lőn, hogy a cél is távol maradt tőlem.

Elszalasztottam egy özvegyet, kinek terjedelmes orra volt ugyan, de terjedelmes birtokai is voltak.

Elszalasztottam egy másikat, ki száguldó aszkórban volt, már régen meghalt, s 100;000 forintot hagyott hátramaradt férjének.

Elszalasztottam egy harmadikat, ki oly hirhedt gazdaasszony volt, hogy csupán tejfelből jelentős vagyonkát gyűjtött, tojásárulásból pedig csinos házacskát vett Debrecenben a 13 városban.

Mit mondjak a hajadonokról.

Enyim lehetett volna a Forstmeister leánya Teréz, kinek szépségéről ugyan mindenki hallgatott, de vagyona hetedhét országra szólt.

Enyim lehetett volna Babett, ki vak volt és siket, de férjét háromemeletes házba vezette.

Enyim lehetett volna a kedves és szeretetreméltó szerény Fanni, kit szépsége miatt a vidék büszkeségének neveztek.

Enyim lehetett volna Anna, Panna, Iluska és Piroska! mind megannyi gratiák és aurorák selyem, vagy arany köntösben.

Most, s igy pedig egyedül állok bizalmatlanságomért.

Tiz év alatt Frosináról igen keveset hallottam, jobb leendett, ha semmit sem hallottam volna.

Férjét ugy tekinté, mint divatcikket; felvette és letette.

Kalandjai is voltak, melyeket, meglehet nagyitva adtak elő ellenségei.

Megszökött egy pálinkafőző-legénynyel, s távol férjétől három hónapot töltött Kolosváron.

Ruhaszekrényében a szobaleány viklerjét keresvén, egy fiatal embert is talált.

Mulató teremének ablaka alatt egy kitört nyaku urfit találtak.

Egyszer egy hétre ment el hazulról, azt állitván férjének, miszerint rokonait megy látogatni; későbben kisült, hogy rokonai épen oly kevéssé látták a hét lefolyta alatt, mint férje ura.

Bizonyos csinos pórsuhancnak aranygyürüt adott ajándékba.

Férje ura, a legkedvesebb frakkját egyszer a nobelbálban egy fiatal patvaristán felismerte.

Még olyan bolondot is hallottam róla, hogy egy csinos örmény boltoslegénytől ingyen kapott selyem bálruhát.

Hogy mindezen hirekből valami igaz is lehetett, tanusitotta az, hogy férje ura 1853-ban 30 éves korában mellevesedésben halt meg, mit a halandók dr. Ájváj állitása szerint, rendesen bánatjukban szoktak kapni.

1853-ban emészthetlenségben sinlődtem. Ezen év az ételek országából nem birt olyasmit felmutatni, a mit meg tudtam volna emészteni. – Próbáltam mindent, elkezdve a gabonapálinkától le a centauriáig, mind hasztalan, utoljára nemcsak nem fogyasztottam, hanem fogytam is. Az orvosok minthogy a gyógyszertári szerekről határozottan lemondtam, mérgökben Marien-Badot ajánlották, jól tudván, hogy ha én nem emésztek is, de ajánlott curájok kevés pénzemet okvetlenül meg fogja emészteni.

Az ember, kivált midőn nem emészt, fűhöz, fához ragaszkodik; ajánlatukat elfogadtam.

Elutaztam a kijelölt fürdőbe. Meglehetős számu roszgyomru egyéneket találtam, kivált a magasabb osztályokból, és szépnemből. Rosz gyomrom után itélve a pincér engemet is bárónak cimzett.

A meg nem emészthető vituluszt pótolja legalább a titulus; gondolám magamban, s a bárócimet elfogadtam.

Ittam a vizet mint valami gődény, még pedig sikerrel, két hét mulva meg birtam emészteni egy galambcombot, s hét szem befőtt szilvát.

Hiszem, hogy tökéletesen kigyógyultam volna, ha véletlenül Frosinával nem találkozom.

Szegény Frosina gyomra még ziláltabb állapotban lehetett az enyimnél, mert ugy nézett ki, mint a viasz, s oly vékony volt, mint a papiros.

Ah minő szerencse önnel találkoznom! – szólott oly szellemi hangon, miszerint bárki észreveheté, hogy az nap nem emészthetett meg többet egy sármánynál.

Enyim a szerencse! – válaszoltam galambcomb-hangon.

Sok történt velem azóta, mióta utolszor láttuk egymást.

Velem igen kevés, de gyomrommal annál több.

Szegény jó Szepi!

Szegény (rosz) Frosin! A „rosz“ mellékletet csak gondoltam.

Tud-e még ön ábrándozni?

Tudok! de csak annyira, mennyíre egy galambcombtól, s hét szem szilvától kitelik.

Elég, sőt sok is olyan lénynek, ki ma sem evett többet egy szál paszternáknál. Jőjön ön szobámba, s csevegjünk a 10-évelőtti boldog napokról.

Nem bánom!

Karöltve sétáltunk szállására. Lassabban karöltve, csak egy galambcomb, s egy szál paszternák sétálhatott volna.

Bámultak, kik már egy tányér spinóttal, s egy fél csirkével is megbirkozhatának.

Kényelmes pamlagon, egymás mellett foglaltunk helyet.

Szepi, én özvegy vagyok!

Frosina! én nőtlen maradtam.

Ah!

Oh!

Épen ma egy hete ültem születésem 26-todik évét!

Én ma két hete a 36-kat.

Tiz év külőnbség; mindig a spártaiak jutnak eszembe.

Nekem meg a görögök és romaiak!

40,000 forinttal rendelkezem.

Én 250 forinttal!

Szepi! akarod kezemet, pénzemet, mindenemet?

Holnapig gondolkodom.

E párbeszéd alatt egy hat éves piszeorru gyermek jelent meg.

Kié ez a kedves gyermek Frosina?

Az enyim.

Holnaputánig gondolkodom.

Egy másik hétéves ragyás leányka mutatkozott.

Tinikém! csókolj kezet Szepi bácsinak.

Frosina! egy hétig gondolkodom.

Pupos vállu öt éves kölyök czammogott be.

Miskuc! hol csavarogtál ily soká?

Frosina! egy hónapig gondolkodom!

Vöröshaju, nagyfülü 9 éves leányka csókolt kezet mindkettőnknek.

Legnagyobb gyermekem Aurora!

Minő kedves teremtmény! Frosina, fél évig gondolkom!

Félszemre vak, 8 éves kölyök tört a szobába.

Gyuszimnál nincs pajkosabb gyermek a világon.

Frosina! kilenc hónapig gondolkodom.

Fajdtyuk-szemkörnyezetü négy éves fiucska oldalgott be.

Kedves jó Fricikém, ehetnél?

Frosina! egy évig gondolkodom.

A dajka egy csenevész félszopós, féléves gyermekkel jelent meg.

Legkisebb s épen azért legkedvesebb csemetém!

Frosina! ilyen gyomorral lehetetlen házasodni.

Lelkem Szepim, az enyim sem jobb.

Épen azért még kevésbbé szövetkezhetünk; egy rosz gyomor is elég baj, hát még kettő.

Vigasztalandjuk egymást.

Falra borsót hánynánk; a rosz gyomor a vigasztalást sem képes megemészteni.

Zöldségekről előre gondoskodtam; van céklám, karórépám, kartifiolám, spinotom, podlupkám, zellerem, murokrépám.

A sóskától várok mindent, azért a jövő tavasznál előbb semmi esetre sem nyilatkozhatom.

Kegyetlen!

A sors igen; én ártatlan vagyok, ennyi gyermek közé jó gyomor kell.

Ma holnap megnőnek szárnyaik, s ők bizonyosan el fognag repülni.

Igaz, csak az a baj, hogy vannak közöttök csuszó mászók is.

Nevelőbe adom!

Akkor szárnyra kél a 40,000 forint is! Mostanában ingyen csak a pesti dologházban nevelnek.

Szepi! te kérlelhetlen vagy!?

Engedd meg angyalom, hogy kissé távozzam; májam, vesém, lépem… jaj… görcsök!… szivszorulás… rágás… nyilalás… mindjárt visszatérek.

Szepi! egyetlen Szepim, tekintsd árváimat!

Egyedül azokat tekintem.

Még azon éjszaka megszöktem Marien-Badról Gleichenbergbe.