A FEHÉR RÓZSA.

Bellini „Romeo“ cimü operáját adták. A szinház zsufolva tömve volt. Maga a darab meglehetős vonzerővel bir, de még nagyobb vonzerővel birt Signora Bianka, ki nem régen jött Olaszországból, s először lépett fel Juliában.

Bianka magas nyulánk egyéniség volt, hollófürtőkkel, és égszemekkel, hófehér gömbölyü keze, s kerekded piciny lábai, még a csillárok fényénél is feltüntek; ajkait és fogait pedig bizonyos divatlap ujdondásza, már fellépte előtt a korallokhoz és keleti gyöngyökhöz hasonlitá.

Hirhedt énekesnő volt, Olaszországban minden felléptét 100 darab aranynyal dijazták, s grófok, sőt hercegek is megtapsolták, a divatlapok koszorúba foglalták nevét, midőn róla megemlékezének.

Még pár napja lehetett Pesten, már két előkelő uracsot emlegettek, kikkel örömestebben társalkodott.

Vezekény László, és Haracs Tihamér voltak a boldogok.

Vezekény gyakrabban sétált vele Pest legnépesebb utcáin; Haracscsal ugyanazon kocsiból látták a szinház előtt kiszállani.

Az operában jelen volt mind a két udvarló, – külön páholyban, midazonáltal közel egymáshoz.

A müvésznő minden legkisebb mozzanatát figyelemmel kisérte a közönség, az énekrészek után viharzó taps keletkezett, koszoruk repültek a szinházban, de a koszoruzápor között is meg lehetett három kisebb bokrétát különböztetni, melyben a virágok között valami egyéb is csillogott.

Az egyik bokrétát Vezekény dobta, a másikat Haracs.

A harmadik bokréta ismeretlen kéz által repült rendeltetése helyére.

A darabnak vége lőn, a szinház nem sokára azután kiürült.

Az énekesnőt az öltözőterem ajtajánál két uracs várta, kik noha igen közel, egyetlen szót sem váltottak egymással.

Kevéssel azután a müvésznő megjelent, egyetlen fehér rózsával, még a fehér rózsánál is fehérebb kezében.

Mindketten egyszerre szólottak.

A müvésznő válaszolni akart… de egyszersmind a fehér rózsát is nyujtotta. Azon pillanatban férfiui hang hallatá:

Bianka!

A müvésznő hirtelen megfordult, a fehér rózsát Vezekény átragadta, s ajkaihoz emelé, mig Haracs dühtől szikrázó szemekkel rohant el.

Bianka az ismeretlennel, ki nevét hangozá, űlt kocsiba, mely velök elrobogott.

Vezekény mindig kezeiben tartá a fehér rózsát, epedve nézett utánok, s egy nagyot sóhajtott.

Ugyanazon éjszaka, midőn Haracs a boszútól és kételytől nyugtalanul virasztott, Vezekény a szebb való helyett kellemes álmokban ringatódzott, gróf X kéjittasan játszott a kedves teremtés hollófürteivel.

Mindenki terveket készitett a viradó napra, de a tervek kivihetők lesznek-e, arról talán egyedűl Haracs gondolkodott.

Másnap korán reggel Vezekény inasa Haracsot jelenté.

A háziur reggeli pongyolában volt, s egy illatos szivar bodor füstjében gyönyörködött.

Uram! talán ha nem szólok is, ki fogja találni ily korán miért alkalmatlankodom.

Egész éjszaka álmadoztam, s ön alkalmasint tudni fogja, hogy az álmadozók képtelenek találgatásra.

Uram, ön egy fehér rózsát tulajdonitott el tőlem, mely mint virág igen csekély értékü ugyan, mint szerelmi ajándék nekem felette becses.

Uram! én az ön véleményében tökéletesen osztozom!

Elhinném, ha ön tettleg ellenkezőt nem tanusitott volna; ön a nekem nyujtott rózsát erőszakosan elrabolta.

Ön talán csak álmodta azt, mit most valóság képében előad.

Tudja meg az úr, miszerint nekem Biankával komolyabb viszonyom volt, és van… a fehér rózsát operánk disze nekem nyujtá.

Egy virág sohasem jogosithat fel lovag embert az ily viszony bevallására.

Nem jöttem leckét hallgatni, hanem hogy önt megleckézzem.

Elég! uram! ön az én termeimben, az én szállásomon van…

Talán ki fog ön engem dobatni?

Csak figyelmeztetem, hogy gazdai jogaimmal élhetek!

Minthogy ön szeret a lovagiasságról beszélni, remélem künn a szabadban hasonló hidegverüséget fog ön tanusitani.

Ma végzendőim vannak, holnap reggel szivesen megadom az elégtételt, mit ugyan ön, magaviseletéről itélve meg nem érdemelt.

Künn a zugligetben, a csillagvölgyben reggel 8 órakor.

A hol tetszik.

Vezekény, mintha semmi sem történt volna, igen kedélyesen reggelizett, későbben csinosan és izletesen felöltözött, s pontban 12 órakor Biankát meglátogatta.

Egyedűl, és olvasásba merülve találta.

Bianka kedélytelennek mutatkozott, s Vezekényt, pár nap előtt még elfogadott, s kedvelt udvarlóját közönbösen fogadta.

Az ügyes szemlélődő azonnal észrevette a hidegséget.

A szelid égalj csalogánya, tegnap este mint Julia, egész fenségében ragyogott.

Találjanak már ki önök, valami ujabb epithetont másnak dicsőitésére; e kitételt ma legalább hatodszor hallom.

Vannak ajkak, melyekről Bianka hetedszer is örömest hallotta volna. – Vezekény észrevehető gúnynyal válaszolt.

Igaza van önnek… miért titkolódzam, én tegnap este óta ismét boldog vagyok!

Hányszor mondhatta ezt el a szép Bianka életében?

Istennek hála, igen sokszor. Lássa barátom, az ember nem él örökké, mit elmulaszt, sokszor akarva sem tudja helyrehozni.

S a müvésznők azt hiszik, hogy tudnak szeretni?

Forróbban s lángolóbban, mint bárki más; csak ember kell, ki e nemes tüzet folytonosan éleszteni tudja és akarja.

Legkisebb bejelentés, és kopogtatás nélkül, egy Vezekény előtt ismeretlen egyéniség lépett a terembe.

Köszönet hercegem, ön mint mindig, ugy ma is megtartá szavát; ön szeretetreméltóságát magával hozta s egyedül unalmas nejét hagyta Florencben.

Okos ember azon törekszik, hogy minél könnyebben utazzék, a marquise kissé nehézkes volt ily hosszú utra.

A herceg csak most vette észre Vezekényt, s azonnal belátta, hogy kissé sokat mondott.

Egyik őszinte tisztelője bravourjaimnak!

Igaza van a kisasszonynak, én a müvészt az embertől meg szoktam különböztetni.

Vezekény e sokféleképen magyarázható válasz után kalapot vett, s távozott.

Bianka pedig mintha mi sem történt volna, ruganyos pamlagára ült, s az álmélkodó herceget maga mellé szólitá.

* * *

A kitüzött helyen s kitüzött órában mindketten megjelentek: Haracs és Vezekény.

Mielőtt élet, s halál felett vettetnék el a kocka, a fehér rózsát, mi ön részéről, irányomban annyi méltatlanságra nyujtott alkalmat, ezennel önnek kézbesitem, a müvésznő tegnapi magaviseletével csakugyan meggyőzött, hogy ajándoka méltóbban illeti önt, mint engemet.

Mindezt Vezekény gúnynyal mondá, s a fehér rózsát indulattal dobta Haracs lábaihoz.

Mindketten egyforma távolságban állunk az élet és halálhoz, e középvonalon azt hiszem, a legerősebb és legsértőbb bántalmak sem bántanak, válaszolt Haracs oly ember hangján, ki szemközt egy másikkal, kissé remeg társától.

Még egyet! Mielőtt lőnénk, kötelességemnek, magam iránti legszentebb kötelességemnek tartom kinyilatkoztatni, miszerint nem a Bianka szerelmeért vivok, s szántam magamat a halálra, hanem saját becsületemért; ezeket mondván Vezekény, helyét elfoglalá.

Ugyanezt tevé Haracs is.

Már előbb megegyeztek, hogy segédek nélkül vivandnak.

Mindketten csaknem egyszerre s igen kis kűlönbséggel lőttek egymásután.

Haracsnak megtörtek lábai, azon helyen, hol állott, rogyott össze.

Bianka, csak legalább mostani helyzetemben láthattál volna… – szólt hörgő hangon.

Ön akarta, s én mégis nagyon sajnálom önt. Ön nemsokára örökre lehunyja szemeit, Bianka pedig talán épen e percben is, bizonyos olaszországi herceg udvarlásait fogadja el.

A Haracs vonásaiban e szavakra a lehető legkeserűbb érzés tükröződött.

Uram! teljesiti-e ön egy haldokló utolsó kivánatát?!

Szivemet hazudtolnám meg, ha azt nem teljesiteném!

Vegye fel a fehér rózsát, fesse pirosra csorduló véremmel, s küldje el Biankának.

E szavak után Haracs nem sokára örökre lecsuká szemeit, Vezekény ugy tőn, mint megigérte. Valamivel későbben vadászsipot vont elő zsebéből, füttyentett, mire négy erőskaru férfi megjelent, s a hullát karjaikon egy szekérre helyezék, mely azután csendesen haladt a város felé. Vezekény is kocsin ült, melynek lovai száguldva ragadták szállására.

A vértől pirosló rózsát, e sorok kifejezetében küldötte Biankának.

„A kisasszony fehér rózsájáért pirossal kedveskedik Haracs. Az ember élete csekély ott, hol a becsülettel tétetik párhuzamba, de végtelenül nagy áldozat egy léha asszonyért.“

Vezekény egy órával későbben vaggonban ült Bécs felé.

* * *

Hercegem, nem volna-e kedved visszatérni Olaszországba?

Veled örömest! s honnan e rögtöni elhatárzás?

Lásd, ott ha mind feltámadnának is, kik szerelem miatt elvérzettek, sem csinálnának olyan lármát, mint ezen országban érdekeink egyetlen áldozatja.

Párbaj nemde!? s az egyik elesett?

Ugy van! de mindez legkevésbé sem bántana, de az nagyon geniroz, hogy e miattam történt halálról, már az egész városban beszélgetnek.