XVIII. A FELESÉG ÉS AZ ODALISZK.

Bánfiné ama kínos jelenet óta nem találkozott férjével. A sors úgy hozta, hogy Bánfinak szüntelen távol kellett lennie; alig jött meg a gyula-fehérvári gyűlésről, már Somlyóra hítták, a hol seregei állottak, farkasszemet nézve a törökkel. Azon nehány óráig, melyet házában tölte, neje elzárkózott előle, egyébiránt az udvari cselédség sem látta őt soha. Ki sem járt szobájából, és senkit sem fogadott el…

Egy napon Koppándon lakó Vitéz Gábor uramnak fia születvén, a nemes úr nem tudva semmit a Bánfi és neje közti feszültségről, mindkettőt külön meghívá a keresztelőre komáknak.

Ily meghivást el nem fogadni lehetetlen. A határozott napon Bánfi Somlyóról, Bánfiné Bonczhidáról Koppándra hajtatva, a keresztelő háznál találkozának, egészen tudtokon kívül.

Az első látásra visszadöbbentek egymástól. A hajlam rég kereste e találkozást, de a büszkeség mindig tiltá, s míg egyik érzelem örült, addig a másik boszankodott a véletlenen.

Egyiket sem lehetett azonban mutatniok.

A baráti kör előtt úgy kellett viselniök magukat, hogy arczaikon senki észre ne vehesse, miszerint e találkozás náluk nem mindennapi dolog.

Az ünnepély és lakoma végeztével, mely késő éjszakára lőn befejezve, Vitéz Gábor uramnak gondja volt rá, hogy minden vendégét illő kényelemmel elhelyeztesse. A nők férjeikkel, fiatal leányok egy külön terembe, az ifjak a vadászszobába voltak elszállásoltatva. Bánfi Dénesék számára a külön kertilak készíttetett el, mely elkülönítve az udvari zajtól, legnyugalmasabbnak igérkezett. A házigazda kitüntető kedveskedésből szállítá őket ide.

Már ekkor oly régóta nem aludtak egy fedél alatt.

Ennyi ismerős előtt nem lehetett nekik haragot mutatniok, s kénytelenek voltak elfogadni az ajánlott szállást a sziveskedő házigazdától, ki saját maga kisérte őket odáig, kedélyesen tréfálkozva velük; s ott számos jóéjszakakivánás után magukra hagyá.

Két egymásba nyiló csendes kis szoba volt, melybe Bánfiék vezettetének. Oly nyugalmas, otthonias tekintetű szobácskák. Az egyikben vidor tűz pattogott magasra fölrakva a kandallóban, s a szögletben hosszú fali óra ketyegett csendesen. Az ágymenyezet brocatfüggönyei mögött, mik félig szét voltak vonva, oly nyugalmasan kinálkoztak a hófehér duzzadozó párnák, melyek fölrakott halmazára két kis piros szalagos vánkoska volt téve.

A másik szoba, félig a kandalló tüzétől megvilágítva, egy kerevetet engede látni, medvebőrrel beterítve, egyetlen szarvasbőr-vánkossal. Hihetőleg arra nem is számítottak, hogy ott is alugyjék valaki.

Bánfi szomoruan tekinté nejére. Most látta még csak, minő kincset birt e szép és nemes vonásokban, midőn azokhoz nem volt szabad közelítenie.

A nő szeliden, búsan, szemeit lesütve állt Bánfi előtt. Az ő szivében is annyi áruló indulat szólt férje mellett; a büszkeség, a sértett női erény, ez a hajlatlan biró, már szinte ingadozni kezdett. A nemes kebelben nem gyűlölet váltja föl a szerelmet, hanem fájdalom.

Bánfi közelebb lépett hozzá és neje keze után nyulva, azt megszorítá. Érzé, hogy az reszket, de azt is érzé, hogy az vissza nem szorítja.

Még többet merészelt: magához ölelte gyöngéden, megcsókolá homlokát, aztán arczát és ajkait. A nő engedte tenni, de nem viszonzá. Pedig ha föltekintett volna férje szemeibe, a bánat legőszintébb könyét látta volna azokban ragyogni.

Bánfi szótlanul, sohajtva ült le egy karszékbe, Margit kezét kezében tartogatva, s csak egy nyájas szó kellett volna nejétől, hogy annak lábaihoz omoljon s sirjon előtte, mint egy bűnbánó gyermek.

Bánfiné e helyett önmegtagadó szenvelgéssel kérdé férjétől:

– Kiván kegyelmed e szobában maradni, s hogy én menjek át a másikba?

Bánfit fájdalmasan érinté e szavak hidegsége. Nagy melle reszketeg sohajtól emelkedett, szemei bánatosan tekintének Margit mosolytalan arczának elzárt paradicsomára. Fölkelt a székből szomorúan, ajkaihoz voná neje kezét s alig hallhatóan suttogva: «jó éjt», ingadozó léptekkel a mellékkamarába eltávozott, behúzva maga után a kettőjük szobáit elzáró ajtót.

Bánfiné vetkőzni készült, s a mint magános fekhelyére tekinte, valami fájdalmas érzés állta el szivét, zokogva veté magát vánkosára s mintha nem nyughatna ottan keble háborgásától, fölkelt ismét, egy széket vont a kandallóhoz s oda leülve, arczát tenyerébe hajtá s e helyzetben maradt, mélázva, ábrándozva, álmodozva.

Lehet-e annál nagyobb fájdalom, mint mikor a szív küzd önérzelmei ellen? Mikor a nő meggyőződött arról, hogy szerelme ideálja, kit Istene után imádott, nem egyéb mindennapi embernél? s annak, ki őt oly nemesen szerette, csak megvetésére érdemes? És mégsem tudja őt nem szeretni! Érzi, hogy gyűlölnie kell, s nem tud megválni tőle. Tudja, hogy nem élhet nála nélkül – és szeretne érte meghalni – és az alkalom nem jő a meghalásra.

Csak egy be nem zárt ajtó választja el őt tőle. Alig vannak néhány lépésnyire egymástól. E távolság milyen kevés és mégis milyen sok! Hallhatja sohajtásait; annak sem jő álom a szemeire, hozzá ily közel, kit oly keserűen megbántott. Minő boldogság volna e nehány lépésnyi közt elhárítani, pihenni egymás keblén, felelni egymás sohajára. De a megbocsátás lehetetlen; a szív ugyanazon pillanatban ohajt és iszonyodik, szeret és utál!

Miért nem lehet elfeledni azt, a mi már egyszer tudva van?

Miért nem lehet azt tenni, hogy ne fájjon az, a mi fáj?

A nő gondolkozott, álmodozott.

Úgy tetszék, mintha álmában beszélne férjével.

– Te magad mondád, hogy váljunk el, mikor még sziveink vérzeni fognak egymásról leszakadva. Miért nem teszed tehát? Miért sohajtasz, ha látsz? miért csókolsz meg? e sohaj, e csók nekem fáj, szívemet bántja. Váljunk el. Te akarod.

A kandallóban parázszsá égett a tűz, a vereslő zsarátnok fölött alig tánczolt még egy halavány el-elváló lánglobogvány, mint a kiégett szenvedély utolsó gondolata. A szoba köröskörül mindjobban elsötétült, a parázs fényében csak a busongó nő alakja volt megvilágítva, tenyerébe hajtott fővel, mint egy a sírok fölött gyászoló márványszobor.

Egyszerre az éj és a gondolatok csendjében úgy tetszék, mintha a folyosó felőli ajtó előtt, melyen bejöttek, halk csoszogás és suttogás hangjai közelednének.

Bánfiné hallotta azokat, de úgy volt, mint ki előálmát aluszsza; hall, de nem figyel arra, a mit hallott: tudja, hogy mi történik körüle, de nem gondolkozik róla.

A suttogás az ablak előtt is kezde ismétlődni, s úgy tetszék, mintha abba itt-ott halk kardcsörrenés is vegyülne. A nő azt hivé félálmában, hogy fölkelt és az ajtót bereteszelé. Csak álomképzelődés volt ez; az ajtó nyitva maradt.

Ekkor valaki a kilincshez ért s a nyikorgás hangjára Bánfiné azt álmodá, hogy férje lépett ki hozzá s engesztelő hangon beszélve könyörög. Az álmodó kimondhatlan iszonyatot érze, a mint ez alak mágneses gőzkörébe lépett. Váljunk el Bánfi! akará a nő mondani, de a szó megfagyott ajkain. Ekkor az álom-alak suttogva monda: «én nem vagyok Bánfi, hanem a bakó!» s kezével megfogta a nő kezét.

Bánfiné ijedten sikolta föl e hideg érintésre s fölébredett.

Két férfi állt előtte kivont karddal.

A nő borzadva tekinte szemeik közé.

Mindkettő ismerős volt előtte. Az egyik volt Kornis Gáspár, marosszéki főkapitány, a másik Daczó János, csiki főkapitány, kik most fenyegető arczczal álltak előtte, meztelen kardjaik hegyét a nő mellének szegezve.

– Egy hangot se, asszonyom; szólt fenyegetve Daczó. Hol van Bánfi?

Az előálmából fölriadt nő még alig birt különbséget tenni ébrenléte tárgyai között, s rémületében megbénult lelke nem hagyta szóhoz jutni.

Egyszerre azonban észrevevé az ajtón keresztül a folyósót elállott fegyveres népet s hirtelen magához látszott térni lélekjelenléte. Eszméi utolérték a fenyegető percz jelentőségét s a mely pillanatban Daczó újra fogcsikorgatva kérdé tőle, hol van Bánfi? a nő egyszerre fölugrott székéből s gyorsabban a kimondott szónál, azon ajtóig futott, mely férje kamráját elzárta s a kulcsot hirtelen ráfordítva, minden erejéből kiálta:

– Bánfi! mentsd meg magad. Életedre törnek!

Daczó odarohant, hogy befogja a nő száját, s a kulcsot elragadja tőle.

Bánfiné azonban ritka lélekjelenléttel a kezében levő kulcsot hirtelen a kandalló tüzébe vetve sikolta:

– Fuss Bánfi! Ellenségeid vannak itt.

Daczó ki akarta kapni a tűzből a kulcsot, s kegyetlenül megégette kezét, erre sokszoros dühében a kiáltozó asszonyra rohant kivont karddal, hogy keresztül döfje, azonban Kornis visszatartá kezénél fogva.

– Csendesen, uram. Nekünk a nőt megölni nincs utasításul adva, s az nem is volna hozzánk illő tett: siessünk inkább az ajtót betörni.

Erre mindketten az ajtónak feszíték vállaikat. Daczó káromolva, kiáltozva valamennyi ördögöt, míg Bánfiné térden állva imádkozott Istenhez, hogy férjét engedje megmenekülni.

Bánfi szinte azon perczben szunnyadt el, melyben felesége. Neki is gyötrő álma volt. Börtönben hivé magát, s azon pillanatban, midőn Margit fölsikoltott, ijedten ugrék föl s minden gondolkozás nélkül fölszakítva a mulatólak ablakát, a kertbe kiszökött.

Hirtelen széttekinte. A ház minden oldalról körül volt véve fegyveres székelyektől, a kert hátulját egy széles árok zárta el, tele megzöldült esővízzel. Egy csomóban négy vagy öt csatlós állt gyalog tömegek közt, fölnyergelt paripákkal, mikről a kapitányok szállottak le.

Nem volt gondolkodásra való idő. Bánfi a sötétben hirtelen oda futott a csatlósok közé s egyet közülök ököllel főbeütve, hogy orrát, száját elborította a vér, annak paripájára felszökött s a kengyelvasat a ló oldalába vágta.

A csatlós ordítására, ki a ló alá esve nem szünt meg annak kötőfékét kezében tartani, odarohantak a körül lézengő székelyek vad kiáltozással.

Bánfinak hirtelen eszébe jutott a nyeregkápába nyúlni, a honnan sohasem szoktak hiányzani a pisztolyok, a mint azoknak agyát kezeiben érzé, hirtelen a kétfelől elébe tolakodó tömegek közé lőtt velök, az erre támadt zavar, ordítás és sikoltás alatt neki ágaskodtatva a bőszült paripát, keresztülnyargalt a kerten. A csatlós még mindig nem bocsátá el kezéből a paripa kötőfékét, hanem hurczoltatta magát a földön általa, míg végre egy fatörzsbe vágta fejét, s eszméletlenül ott maradt. Erre Bánfi neki ugratott az ároknak s egy merész szökéssel keresztülszöktetett rajta. Üldözői nem merték ez ugrást utána csinálni s elébb a kapura kellett kerülniök, mialatt Bánfi nehány száz lépésnyi előnyt kapva, neki ereszté az üldözés zajától megbőszült paripát s engedte azt vágtatni hegyen-völgyön keresztül, a merre neki tetszett.

– Oh átkozott némber! ordítá Daczó, öklével fenyegetve Bánfinét, midőn megtudta, hogy férje megmenekült. Te vagy az oka, hogy Bánfi kiszabadult kezeinkből.

– Hála neked, hatalmas Istenem! rebegé Margit kezeit az égre emelve.

A dühödt székely nép elszalasztva a férjet, villogó fegyverekkel rohant az asszonynak, őt meggyilkolandó. Halál reá! halál fejére! ordíták bőszült haraggal.

– Öljetek meg! örülök meghalhatni! szólt Margit magát térdre bocsátva előttük. Nem volt több óhajtásom, minthogy érte halhassak meg. Isten velem.

– Takarodjatok innen! kiálta hirtelen közbe Kornis Gáspár s leverte kardjával a székelyek fegyvereit, hosszú palástjával betakargatá a térdeplő asszonyt. Nem szégyenlitek magatokat? Egy asszonyt akarni megölni. Te tatárnál is pogányabb had! Menjetek Bánfi után, ha elszalasztottátok.

– Megöljük! megöljük! ordítának a góbék, taszigálva Kornist a nő elől.

– Ejnye beste fiai, hát ki parancsol itten? Hát nem kapitánytok vagyok-e én, mi?

– Nekünk ugyan nem. Szólt visszapattogva egy makacs lúfő székely, köpczös vállait rángatva; nekünk Bethlen Miklós uram a kapitányunk, az pedig nincs itt.

– No hát menjetek utána. Most pedig azt mondom, hogy a ki ebből a szobából ki nem takarodik, azt tüstént kolbásznak aprítom.

A székelyek erre megrőkönyödtek, míg valaki hátul elkiáltá magát: «jerünk Bonczhidára!»

Erre a többi is utána ordítá: jerünk Bonczhidára; s nagy káromkodás és rendetlenség között eltávozának.

Kornis Gáspár pedig rögtön kocsira téve Bánfinét, Bethlen várába viteté, mely akkor Béldi Pál tulajdona volt, remélve, hogy Bánfi is szelidebben fogja viselni magát, azt tudva, hogy neje fogva van.

* * *

A fejedelem parancsából Bánfi ellen fölültetett székely had azalatt megérkezék Bonczhida alá. A kastély porkolábjának előmutatva a fejedelmi parancslevelet, az minden ellentállás nélkül megnyitá előttük a kapukat, a holott egy csapatot elhagyván Daczó János, meghagyá az ott maradóknak, hogy ha Bánfi haza találna vetődni, őt rögtön elfogják, maga a többi hadakkal kiment Örményesre, a hol szintén kastélya volt Bánfinak, őt ott keresendő.

A Bonczhidán maradt székelyek, a mint megérezék, hogy kapitány nélkül maradtak, nosza úrrá tették magukat az elfoglalt kastélyban; elébb csak a tornáczokba tolakodtak be, azután követelni kezdték, hogy a belső szobákat is nyissák meg előttük.

A kulcsár vonakodott és bebizonyítá, hogy azt neki semmi oka sincsen tenni, és kérte a nemes urakat, hogy maradjanak az alkotmányosság korlátai között.

Erre előállt a föntebb tisztelt köpczös lúfő, s kilencz szál szőke bajuszát végig pödörítve, ragyás képét a kulcsár orrához közel vivé, mondván:

– Micsoda he? Te összeesküvő vagy. Te itt rablóbandákat rejtegetsz a bezárt szobákban. Ki vele! vagy felgyujtjuk a házat.

A kulcsár meg is szeppent, meg is haragudott, e kettős indulatban fölnyitá a székelyek előtt a szobákat, hogy ám nézzék meg, miszerint ott senki sincsen rejtegetve.

Azok bámulatos lelkiismeretességgel fölkutattak minden zugot, még oly helyeket is, hová más gondolni sem tudna, ágyak alját, almáriumokat, bebujtak a kályhákba a lyukon s kijöttek az oldalán; kihányták a könyvtárból a foliánsokat, mintha azok közé is elbujhatott volna valaki, s miután ily rendben minden szobán végig mentek, végre benyitottak Bánfiné hálóteremébe.

– Nené! – ott ül Bánfi! kiálta föl a góbé, elébb visszahőkölve Bánfinak élethíven talált arczképétől, azután pedig neki rohant s dárdájával kiszúrta szemét.

– Hát az a szép asszony ott tán a felesége? kérdé a mellette lévő képre mutatva. Ejnye bizony, majd megtaláltuk ölni, nem tudtuk, hogy ilyen szép. Gyerünk innen komék, ezt a szobát ne zavarjuk föl, mert ez szép asszonyé; s azzal kiterelgetve társait a szobából, egy darab szenet vett elő a kandallóból a góbé s a szép fehér lazúros ajtóra fölirta öreg betűkkel: «ez a szép asszony szobája».

– Miért cselekszi ezt kegyelmed, kérdé a kulcsár.

– Csak is azért, hogy ha le találunk részegedni, valami otromba ember részeg fővel be ne lépjen oda.

– Hát hol akarnak kegyelmetek lerészegedni? kérdé amaz álmélkodva.

– Biz öcsém a pinczében is megnézzük mi, nincs-e valaki elrejtve?

– De már oda nem mentek, hacsak petárdát nem hoztatok a zeke alatt.

– Nem-e? Mondd csak még egyszer, hadd halljam. Tudod-e kivel beszélsz komé? Az én nevem Firtos Firi, s ha még egyet szólsz, úgy áthajítlak ezen a házon, hogy négy darabban esel le.

– Mit feleselsz annyit vele? kiálta egy hang a tömeg közől; dobjátok le az ablakon a jó embert.

Kétszer sem kellett azt mondani. A székelyek azonnal megfogadták a tanácsot s fölkapva a levegőbe a kulcsárt, azt minden rúgkapálózásai daczára kivetették az ablakon. A kulcsár talpra esvén, odább futott, mire Firtos Firi megharagudott, valahány kaktuszt és hortensiát kapott az ablakban, azt száraiknál fogva cserepestől mind utána hajigálta s azzal vad üvöltés között rohant le a sokaság a pinczébe.

Annak vasajtaját nem birva kinyitni, nagy hordókat hoztak elő s azokat megrakva kővel, lehengeríték a lépcsőkön, melyek rettentő dördüléssel szakíták be a vasajtót.

A roppant pincze tele volt mindenféle nagyságú hordókkal, melyeknek a székelyek neki esve, fenekeiket buzogányokkal beverték, vizsgálva, hogy mi van benne? A nagybecsű borok kifolytak a pinczében; a székelyek tudtak inni jól, s a mit meg nem ihattak, kiöntötték.

A tömeg itt megrészegülve, ismét fölrohant, s míg helyette újak jöttek, betört a fényes teremekbe, vad dalolással vetve magát a fényes pamlagokra, a keleti szőnyegekre, neki taszigálva egymást tükröknek, bútoroknak, s keresve, hogy mi tréfát kövessen el?

Firtos Firi fölállt egy gömbölyű ébenfa-asztalra, hogy bajuszt fessen korommal egy középkori úri asszonyság arczképének; valaki meglökte alatta az asztalt, a góbé beleesett az üveges almáriomba, melyben a drágaságok álltak. Erre megdühödve, elkezdett hajigálózni mindennel, a mi a keze közé akadt; a pompás aranyserlegek, ezüst tányérok, szelenczék repültek egymás után a székelyek fejeihez, kik azokat ismét visszahajigálták.

Ez jel volt általános rombolásra. Ez a mania ragadós, csak egynek kell megkezdeni a pusztítást és a tömeg, mint ha megőrülne e látványtól, semmire sem kész oly hamar, mint törni, zúzni, szaggatni.

Egy percz alatt össze voltak törve a bútorok, a kelmék lehasogatva, a székelyek ezer darabra téptek mindent, a pompás öltönyöket, a drága prémes mentéket, palástokat; fölhasogatták a dunnákat s az ablakon kieresztve a pelyhet, az alantlevők ordítozták: «hó esik!» s erre azok is fölrohantak, tépni és törni, a mi még megmaradt.

A szép jasminokat összetépték bokrétának; a szőnyegekből, miket Bánfiné saját kezeivel hímzett, nyakravalókat szabtak.

Nem kellett a székelynek a rablás, neki csak pusztításban telt gyönyöre, földhöz csapta a nagybecsű órát, melyet csak egy évben egyszer kell fölhúzni s kerekeit megosztá kantárcsatnak, az ezüst tálakat megönté golyóbisnak s kilövöldözte a levegőbe.

Itt is mulatságos volt látni Firtos Firit, mint iparkodott kitudni, hogy mi mire való? Egy római antik urnát föltett a fejére sisaknak, egy csengetyűszalagot át kötött a derekán öv gyanánt, s egy nagy Gutenberg-szobrot czepelt az ölében, azt állítva, hogy az nagyon jó lesz a somlyai szőlőhegyre Orbánnak.

Az összetört bútorok darabjait fölhalmozták a kandallóba s begyujtottak az ében-, mahagoni- és palisanderfák aranyértékű darabjaival. Ha egy falut fölgyujtottak volna, sem leendett drágább a tüzök ennél.

A tűz tetejébe pedig fölhúztak lánczon egy gyönyörűen kivert corynthi amphorát bográcsnak, azt teleaprították ürühússal s elküldék Firtos Firit, hogy hozzon nekik hozzá paszulyt, sót és hagymát; az hozott nekik kávét, czukrot és ezreket érő hollandi tulipán, jáczint és amaryllis hagymákat; azt mind marokkal hányták a bográcsba, s attól aztán majd megvesztek; minek az lett a vége, hogy Firit kidobták az udvarra.

A dühöngő székely nem szerezhetve magának más elégtételt, lenyargalt a pinczébe, hogy majd ott agyon iszsza magát, de ott ugyan már minden hordó szét volt verve s a bor bokáig ért; megsejt azonban egy mellék-pinczeajtót, azt egy fejszével beüti s nagy örömére egy egész sor hordót lát meg a kezébe kapott fáklya világánál. Mindjárt neki rohant az elsőnek s annak fenekét beütve, oda tartja a fáklyát, hogy mi ömlik ki belőle? Látja, hogy puskapor. Szerencséje, hogy részeg volt, mert különben az egész házat minden bennlevőkkel együtt a legrövidebb úton expediálta volna a mennyországba. Ez nem inni való, gondolja magában s fölüti a másikat, abban is puskapor volt, a harmadikban is, már megesküdött, hogy ha a negyedikben is az lesz, beleüti a fáklyát, ebben tehát méz volt, s akárhányat fölütött azután, nem volt abban egyéb, mint méz. Végre mégis akadt egy akós átalagra, melynek lyukán beszagolva, igen erős borszesz illata ütötte meg orrát. Annál dühösebben fogta azt nyalábra s szájához emelve az egész hordót, nagyokat húzott a kemény lengyel pálinkából s addig el nem vette azt szájától, míg végkép lerészegedve, hordóstul hanyatt nem esett.

Ott a kiömlött mézben jól megforgatva magát, nagynehezen föltápászkodott s néhány lépést botorkázva, megint elesett a puskaporban s abban is összevissza henteregve, ily furcsán kandirozott külsővel ténfergett föl az udvarra, a hol még az volt hátra, hogy mézben és lőporban fürösztött alakjával beledűljön az udvart elárasztó pehelybe, s ott orrahegyétől csizmája hegyéig betollazva magát, ily rémséges alakkal mászszon föl négykézláb a dőzsölő atyafiak közé.

Az ember nem hasonlított ily formán semmi ismeretes állatjához az óvilágnak. A hol fehér nem volt, ottan fekete volt. Leginkább el lehetett volna őt fogadni jeges medvének szőr helyett pehelylyel bundázva, s ordítása különb volt a nilusi lóénál; úgy, hogy épen nem lehet beszámítani a székely atyafiaknak, hogy a mint e négylábon mászó alak megjelent előttük az ajtóban s ott elordította magát: azok halálra ijedten hagyák ott a bográcsot, melyet újra telefőztek gulyáshússal és ugráltak ki eszeveszetten az ablakon, kétségbeesetten ordítva: «a Bánfi ördöge!» – «Itt jön a Bánfi ördöge!»

A székely észrevéve ordítása sükerét, még egy borzasztóat bömbölt a futók után, s azzal elfoglalva a tele bográcsot, kiült vele a parquet közepére s mint egy parlagi manó, belenyúlt marokkal s evett és ordított.

… Ily jelenetek történtek azon teremben, hol néhány nap előtt Bánfiné szelid alakja tünedezett a jazminok és mimosák bokrai között, mint egy busongó tündérvilági árny, ki csak lelkével hall s szemeivel beszél.

Bánfi Dénes ezalatt a Koppándon vetett tőrből kiszabadulva, midőn az üldözés zaja elmaradt mögötte, tájékozni kezdé magát a csillagos éjszakában s erdőkön és tarlókon keresztül oly szerencsésen választá irányát, hogy mire kihajnalodott, Kolozsvár tornyait látta maga előtt.

Az üldöztetés félelmén átesve, a düh és boszú ereje maradt meg szivében. Első gondolatja az volt, hogy az éji roham egyedül magán ellenségei merénye, melyet azok a fejedelem tudta nélkül számítottak ki, jól tudva, hogy a végrehajtott tettre könnyebb megnyerni a jóváhagyást, mint a végrehajtandóra. De a merénylet nem sikerült s a megszabadult oroszlánnak ereje is, akarata is maradt elég, üldözőire visszafordulhatni s őket megtanítani a törvények tiszteletére.

A város alatti mezőn épen hadgyakorlatot tartottak Bánfi seregei a reggeli órákban, midőn vezérük hozzájok érkezett sápadt arczczal, föveg és felöltöny nélkül, fegyvertelenül. Hadnagyai ijedten futottak eléje kérdezősködve.

– Rabló támadás elől jövök, mondá Bánfi rekedt hangon, elfulladt kebellel; ellenségeim orozva reám ütöttek, magam megmenekvém, de feleségem ott maradt. Üldözőim szavában Kornis és Daczó hangjára ismerék.

– Valóban. E paripa nyeregtakaróján Daczó neve van kihímezve; monda az oda érkező Angyal Mihály.

Bánfi arcza egészen zavarodottnak látszék, mintha nem volna tisztában sem a multakkal, sem a jövőkkel.

– Én e dolgokat nem értem, monda hadnagyainak; ha e támadás fejedelmi parancsból történnék, elébb pert, idézést, vagy legalább itéletet kellene ismernem. Ha pedig magánboszú, akkor félkezemre kevés a két jámbor székely. Mindenesetre maradjanak kegyelmetek itt a város alatt indulásra készen, míg én kastélyomba sietek; néhány óra mulva megtudandom, merre kell fordulnunk?

Ezzel Bánfi belovagolt a városba, Angyal Mihálytól kisérve. A mint palotája szegletén befordult volna, azon teleknél kellett elvonulnia, melyen egykor Szentpáliné háza állott. Csak egy szegletkő állt még a lehordott házból, s a mint Bánfi véletlenül odatekinte, ez egyetlen kövön a ház egykori asszonyát látta ülni, ki ott várt kárörömtől sugárzó arczczal a főúrra s a mint az megdöbbenve félrekapta fejét, gúnyosan üdvözlé:

– Jó reggelt, méltóságos uram!

Bánfi büszkén vágtatott tova. Kastélya kapujában már bonczhidai kulcsárja várt reá, ki a székelyek erőszakossága után megszökött, s nem akarva zajt ütni a balhírrel, azt senkinek sem mondta el, s a megérkező főurnak is csak suttogva adá tudtára, hogy palotája szétdulatott, s benne a székelyek gazdálkodnak kedvük szerint.

Bánfi egy szót sem válaszolt rá. Fegyverzetét, csataménét parancsolá s nyugodtan készült.

– Méltóságos uram, jó volna sietni, sürgeté a kulcsár. A székelyek elfoglalták a szobákat.

– Jól van; monda Bánfi s összefont karokkal járt fel s alá a teremben.

– De nem jól van, méltóságos uram. Ott benn mindent összezúztak, a szőnyegeket széthasogaták, a drágaságokon megosztoztak, a pinczében a borokat kiereszték, a lovakat elrablák.

– Nem tesz semmit, viszonzá tompán a főúr. Mit érdekelték őt e pillanatban drágaságai, borai, paripái?

– Még többet is tettek, uram. Nőd hálószobájába berontottak s a méltóságos asszony arczképét eléktelenítve czéltáblának tevék ki, s hahotával rútíták össze.

– Mit! nőm arczképét? kiálta fel kardjához kapva Bánfi. Nőm képét, mondád? ismétlé újra, villogó szemekkel. Hah! ordíta s kardját kirántva hüvelyéből, arczát az égnek emelte, oly kifejezéssel, minőt nem látott azon soha senki. Az erővel lelánczolt boszús tigris képe volt ez, vérben forgó szemekkel, a homlokon végig dagadó erekkel, s vérszomjtól reszkető ajkakkal. Isten legyen nekik irgalmas, kegyelmes! hörgé rettenetes hangon s paripájára vetve magát, nyargalt ki a mezőn hagyott seregéhez.

– Barátaim! kiálta még alig érve a sorok elé. Egy rabló darázsraj bonczhidai kastélyomra ütött és azt felprédálta. Szobáimat összezúzták, ólaimat kiüríték, családom kincstárát kirablák. Ezzel én mind nem törődöm. Lakjanak jól az éhenholtak, legyen nekik, a mi még nem volt. Hadd lopjanak. Azért én még úr maradok, s e rablás után is ki tudom fizetni egyik zsebemből valamennyi koldus székely herczeget. De nőm arczképét elékteleníték! Az én nőmét! Ezért boszút állok rajtok, rettenetes boszút. Utánam! A bonczhidai kert fái úgy is régóta nem hoztak gyümölcsöt, most felgyümölcsözzük őket.

A csapatok általános harczordítása bizonyítá, hogy Bánfit kész követni a sereg. A hadnagyok rendbeszedék hadosztályaikat, s már a másik trombitaszó hangzott, midőn egy tizenkét főből álló lovas csapat látszott szemben közelgeni Bánfi seregéhez.

A középső lovagban a fejedelem hirnökét ismerék meg, egy széllesvállú óriási termetű férfit, ki merész rátartással lovagolt Bánfi és körüle álló tisztjei elé, s czímeres botját fölemelve, rájuk kiálta: «megálljatok!»

– Állunk! Látod ha szemed van; kiálta vissza Angyal Mihály.

– A fejedelem Apafi Mihály uram ő nagysága nevében fölhívlak tégedet Bánfi Dénes, hogy az ellened támadt országos vádak ellen magadat törvényes úton védelmezendő, az országtanács előtt Gyula-Fehérvárott a mai naptól számítandó három nap alatt megjelenj; mindaddig nőd kezesül marad tetteidért.

– Elmegyünk: szólt Angyal Mihály. Láthatja kegyelmed, hogy készülőben voltunk, csak azt nem tudtuk eddig, hogy hová?

– Csendesen, hadnagy uram! szólt közbe Bánfi. A fejedelem követéből nem kell csúfot űzni.

A hirnök ekkor a hadnagyokhoz fordult.

– Az idézés nem illeté kegyelmeteket. Hozzátok egészen ellenkező szóm van a fejedelem nevében.

– Azt pedig elhallgasd, vagy akkor nekem is lesz egy szóm hozzád, a mitől megsiketülsz, gúnyolódék a hadnagy, pisztolyát a hirnökre emelve.

– Tegye le a fegyvert kegyelmed, kiálta rá Bánfi. Hadd mondja el a fejedelem izenetét. Adjatok neki tért, hadd szólhasson szabadon.

A hirnök felemelkedék nyergében, s széttekintve a katonákon, messzedörgő szóval kiálta:

– A fejedelem megtiltja tinektek Bánfi Dénesnek többé engedelmeskednetek, a ki fegyverét mellette fölemeli, hazaáruló!

– Az vagy magad! ordítá Angyal Mihály s a következő pillanatban minden oldalról dühösen fordultak a fölbomlott tömegek a hirnök ellen, halált ordítva fejére. Száz kard villant meg egyszerre feje fölött.

– Megálljatok! kiálta Bánfi harsogó hangon, mialatt testével fedezte a hirnököt. Ez ember élte szent és sérthetlen! Maradjatok helyeiteken. Senki fegyverére ne tegye kezét. Én parancsolom tinektek! Én – vezértek!

– Éljen! Éljen! ordíták a dandárok s a parancsszóra helyeikre takarodának, s álltak, mint a fal.

– Nem fogsz neheztelni érte, mondá Bánfi az elsápadt hirnöknek, hogy most az egyszer még nekem engedelmeskedtek. Menj vissza a fejedelemhez, és mondd neki, hogy három nap alatt meg fogok előtte jelenni.

– De mink is ott leszünk, kiálták utána a hadnagyok.

A hirnök és kísérete eltávozott. Bánfi gondolkozva hajtá le fejét.

A harmadik trombitaszó is hangzott, a zászlókat kiereszték. Bánfi még mindig szótlanul nézett maga elé, mélázva, sötéten.

– Vond ki kardodat uram! szólítá meg Angyal Mihály; állj elénk, és induljunk. Elébb Bonczhidára, onnan Fehérvárra.

– Mit szólt kegyelmed? mordult rá Bánfi. Mit akartok?

– Eh! azt, hogy ha a kard a törvény, kard a védelem.

– És az ilyen pörnek a neve polgárháború.

– Mi nem gyujtottuk azt.

– És nem fogjuk szítani. Ez nem magán ellenségeim harcza többé ellenem, hanem a fejedelemé, s ő országunk feje.

– És kegyelmed országunk jobb keze, s ha ők lángba boríták az országot, mi nem engedjük, hogy azt kegyelmed vérével oltsák el.

– S miért kellene az én véremnek omlani? vétettem én valami főbenjáró dolgot? vádolhatnak engem valamivel?

– Kegyelmed hatalmas és ez elég ok arra, hogy megölessék.

– Mindegy. Elmegyek én egyedül. Nőm kezeik között van. Módjukban van legérzékenyebben tölthetni rajtam bosszújokat. Ha egyébért nem kellene is megjelennem: őt kiváltanom lovagi kötelesség.

– Fegyverrel könnyebben kiválthatod őt is, magadat is.

– Nekem nincs mitől rettegnem. Nem tettem soha semmit, a miért az igazság színe előtt elpiruljak, s ha ármányt szőnének ellenem, ti itt maradtok, fölhívjátok somlyai hadaimat is, s csak akkor szóltok közbe, ha velem jogtalanság talál történni.

– Oh uram, nem sokat ér az a sereg, melynek vezére önkényt megadta magát. Még ma a tűzbe menne érted, s kész lenne fejedelemmé kikiáltani, holnap, ha megtudja azt, hogy az idézésre megjelentél, szétfut s megtagadja, hogy valaha látott.

– Nem kell tudatni senkivel szándékomat. Én rögtön kocsira ülök s megyek Fehérvárra. Kegyelmed mondja azt a hadaknak, hogy Somlyóra mentem többi seregeimet is összegyűjtendő s tartsa őket jó rendben addig, míg rólam hír érkezik.

Ezzel Bánfi visszalovagolt Kolozsvárra, míg Angyal Mihály mogorván taszítá vissza kardját hüvelyébe, tudtul adva a hadaknak, hogy leülhetnek pihenni, ha elfáradtak.

Egy óra mulva a Torda felé vivő úton látjuk Bánfit ötlovas hintóban haladni. Egy csatlós fölnyergelt paripát vezetett utána kantárszíjon.

Minél távolabb haladt a főúr hatalma fészkétől, annál nagyobb szorongást kezde érezni. Lelke ingadozott s kezde rémeket látni, melyekhez minden lépés közelebb vitte, csak a büszkeség tartá még, hogy szándékát meg ne változtassa.

Mindent más színben látott, mint egyébkor. A vele szemközt találkozók arczaiból, köszönésük modorából maga iránti érzelmeket tudott leolvasni, ha mosolyogva köszönt valaki, azt hivé, szánalomból teszi, ha mogorván, gyűlöletből. Azután a kivel csak legtávolabb ismeretségben volt, kiket máskor meg szokott látni, vagy épen lenézett, most megállítá, kérdezősködött tőlük. A balsors eszébe juttatja az embereknek az ismerős arczokat, s ki egykor barátai jobbját is visszautasítá, most még ellenségének is messziről kezet nyújt.

Egyszer Torda felől egy nyitott szekeret láta szembejőni, melynek ülését egy szürke porköpenyegbe burkolt férfi foglalá el, kiben Bánfi, midőn mellette elhajtatott, Koncz Mártont, az unitárius püspököt ismeré föl s kezével intve kiálta neki, hogy álljon meg egy szóra.

A püspök nem értve a kocsizörgéstől a kiáltást, megemelé kalapját s tovább hajtatott. Bánfi ezt szándékos kikerülésnek vevé s ebből is baljóslatot magyaráza ki magának.

A minden veszélyt oly könnyen fitymáló férfi most minden agyrémtől visszadöbbent. Megállítá hintaját s lovára ülve, meghagyá kocsisának, hogy csak menjen előre Tordára s ott várja őt be. Azzal utána vágtatott a püspök kocsijának.

A püspök, a mint meglátta őt utána nyargalni, megállíttatá szekerét s bevárta a főurat, ki messziről lihegve kiálta felé:

– Kegyelmed nem akar velem szóba állani?

– Parancsolj velem uram. Nem tudtam, hogy szólni kívánsz.

– Kegyelmed tudja már esetemet, úgy-e bár. Mit szól hozzá? mit tegyek?

– Uram, ily esetben tanácsot adni is – elfogadni is egyiránt bajos.

– Én elhatározám magamban, hogy az idézésre megjelenek.

– Ám lássad uram.

– Hiszen nincs mitől tartanom. Én igazságosnak érzem ügyemet.

– Meglehet, hogy igazságod van, uram, de azért aligha fogsz nyerni: mai világban minden megtörténhetik.

Bánfi elérté a tromfot. Egykor ő mondá ugyane szavakat a püspöknek, és most nem volt elég lélekereje, hogy büszkén ott hagyja őt – sőt még vitatkozék vele.

– Igaz ugyan, hogy a fejedelem ellenségem, de a fejedelemasszony mindig védelmezni szokott, s az ő jellemében bízhatom.

– Csakhogy a fejedelem most haragban van feleségével. Mint mondják, megtiltá neki még a szobáiba menetelt is.

E hír megdöbbenteni látszék Bánfit. Még egy utolsó buzdító gondolata maradt.

– Még sem hiszem, hogy velem jogtalanságot merjenek elkövetni, midőn tudják, hogy Somlyón és Kolozsvárott kész hadseregeim állanak, melyek őket számadásra vonhatják.

– Oh uram, börtönből nehéz hadsereget vezényleni s tanuld meg azt, hogy az élő eb is különb állat a megholt oroszlánnál.

E szavak egészen megfordíták Bánfi határozatát. Egy ideig gondolkozva lovagolt Koncz szekere mellett, azzal hosszú szünet után tompa hangon viszonzá:

– Igazat mondott kegyelmed; s sarkantyúba kapva paripáját, visszanyargalt Kolozsvárra, azon szándékkal, hogy hadai közepéből nem engedi magát kicsalatni.

Azon térre jutva, hol alig félnap előtt az őt éljenző fölkelt hadakat rendben hagyá, most nagy bámulatára egy csoport czigányt látott, kik a földön valamit látszottak keresgélni.

– Hát ti mit csináltok itt? kiálta közéjük érkezve.

A kérdésre előállt a vajda s megismerve Bánfit, süvegét levette alázatosan.

– Bizony méltóságos uram, a czigányok kijöttek összeszedni a töltéseket, a miket a vitézlő nemes urak itt elhánytak.

– Hát hol vannak a nemes urak?

– Hjaj! méltóságos uram, ki erre, ki arra!

– Micsoda beszéd ez? Hova mentek?

– Hát a mint észrevették, hogy méltóságod kiment Kolozsvárról, iszkiri! szaladtak szanaszét, a ki merre látott.

Bánfi elsápadt.

– És Angyal Mihály?

– Legelső volt, a ki elfutott.

Bánfi szédülni érzé agyát. A világ kerengett vele. A köny ellepte szemeit.

Így elhagyatni mindenkitől; sorstól és emberektől, még önbüszkeségétől is! Mi maradt hátra minden hatalmából? Merre forduljon most? Hova gondoljon még? Minden út el van előtte zárva: harczolni, törvénykezni, vagy megmenekülni.

A ló ment vele, a merre akart. A főúr elsötétült arczczal ült lován, merőn maga elé a földre, majd az ég fellegeire tekintve. Ég, föld és szív minden oly sivár volt, sehol sem talált menedéket. Lelkének egyetlen gondolata volt, mely azt betölté: a büszkeség, most e gondolat eltünt és belől minden üres maradt. Ment, ment: merre lova vitte. Előtte nagy erdők terültek; gondolkozék: mi van ez erdőkön túl? magas hegyek; és azokon túl? még magasabb hegyek; hát azután? a havasok! és sehol sincs többé egy ház, mely őt elrejtené? Hát az első csapásra mindenki megszünt őt ismerni, s ki egy nap előtt fél Erdélynek parancsolt s várakkal rendelkezett, most egy kunyhót sem fog-e találni, hova éjszakára betérjen? Vagy megadja magát ellenségei gúnyhahotájának, s még csak azon elégtétele se legyen, hogy ő kaczaghasson halála óráján? ingyen haljon meg, mint egy halálra kergetett vad? Gondolkozott: ha már meghalnia kell, mint tehesse azt úgy, hogy legalább ki ne gúnyolják utána?

Lassankint egy eszme kezdett lelkében meghonosulni. E gondolattól arczára vissza kezdett térni a pir, lassankint fölemelte fejét s egyszerre mintha határozattá ért volna benne a végső gondolat, magában fölkiált: «igen! oda, oda!» szemei villogtak a titkos gondolattól s azzal paripája kantárát az előtte terülő erdők felé fordítva, azoknak sötét lombozatán eltünt.

* * *

A vihar tombol, a szélvész tördeli a fákat, a zápor süvölt, a megáradt patakok zuhognak.

A villámlobbanás meg-megvilágítja olykor a tájat, a havasok hegyei egyszerre elfeketülnek s az ég lesz fehér, azután ismét az ég feketül el s a havasok fehérlenek.

A kopár sziklákon alig teng egy-egy bokor s azt a zivatar keze jobbra-balra tépi; a távol fenyőerdők harsognak, mint az itéletnap trombitája. Minden állat odujába bújt el s reszketve hallgatja a zivatart.

Magas, kétségbeejtő meredek bérczek zárják körül a láthatárt, miknek aljában, az úttalan völgyben, egy lovag botorkál, mint egy sánta hangya.

Isten legyen neki irgalmas e viharban, ez éjszakában, e helyen!

Ez a Gregyina Drakuluj.

Pompás keleti terem tárul fel előttünk. A falakon körül száz viaszgyertya ég, a boltozat oly magas, hogy a fáklyafényben meg nem látszik. Két sor oszlop tartja a roppant architrabot, nyúlánk, állatfejekkel diszített oszlopok, minőket persa templomokon látni, közeik tarka függönyökkel elredőzve. A falakon mór czifrázat ragyog, aranynyal és malachittal kirakott szemfényvesztő czirádák, kétfelől ajtómélyedések látszanak, kikanyargatott bolthajtásokkal. A terem közepén vörös bársony nyugágy, melyet négy amethystszemű arany griff emel, előtte elefántcsont asztal, ezüst kigyókból font lábbal, mellette arany füstölő, melynek lyukain ambra és aloefa füstje ömlik elő kékes hullámokban. A nyugágyon karcsú, tündéri hölgy, epedő arczczal, villogó szemekkel, nyakáról gyöngyzsinór függ alá, mely könnyű öltönyét keblére emeli, karcsú derekáról csipejére omlik a tágan kötött shawl-öv, fekete hajzatát vékony arany szalag tartja homlokon átkötve, melynek csatjában egy nagy gyémánt játszik millió vakító sugárt a sötét hajzat közt, mint egy csillaggá tömött szivárvány a sötét éjben.

A leány egyedül van. Semmi sem mozdul körüle; egy elátkozott tündérlak látszik lenni az egész tünemény. Egy hang, egy szó nem hallik sehol.

Ki gondolná, hogy e bűvterem a föld méhében van, száz ölnyi mélységben azon sziklák talapjába vésve, miken magányos bokrokat ráz a zivatar?

Ez az ördögkerti rejtekbolt; s azon nő, vagy tündér, vagy dæmon, ki benne lakik: Azraële.

S tud élni e nő itt, oly egyedül, oly távol mindentől, a mi emberi?

Hisz ő maga magának egy világ, egy pokol! A hárem zengő falai között egyedül érezte magát, és e magányos földboltozat ürét megnépesíté szilaj szelleme árnyképeivel. Itt teremti magában a jövőt, alkot végnélküli terveket, álmodik csatákról, ittas szerelemről, hatalomról, mely minden embererőn túlnő, új országokról, miknek királynéja ő, új csillagokról, miknek napja ő.

Egyszerre halk dobogás hallatszik, mintha fenn, a boltozaton is túl, valaki paripával járna. Azraële fölemelkedik figyelve. A léptek hangja a folyosóra érkezik. Az ismert hármas-három koczczanás hangzik az ajtón. Ez ő! suttogja az odaliszk s felszökve helyéről, az ajtóhoz fut, félretolja annak nehéz keresztzárait s fölszakítva az ajtót hevesen, a belépő karjaiba omlik.

– Eljöttél valahára! szól rebegve, s karjait a férfi nyaka körül füzve, annak arczát ajkaihoz szívja.

E férfi Bánfi Dénes.

Szomorú, szótlan és csüggeteg, miként soha. Még csak nem is üdvözli a leányt, a mint belép. Fázni látszik, minden tagja reszket. Kaczagányát kívül hagyá, de még azon is keresztül verte a zápor.

– Te át vagy ázva; szól a leány. Jer, jer, melegedjél meg. Messziről jöttél, pihend ki magadat. – S kerevetéhez vonva Bánfit, leülteté, dolmányát leölté, s saját nyuszttal béllelt palástjával takargatá be, lábai alá bársony vánkoskát tett, melyet a füstölő parázs tüzénél melegíte meg s a férfi elfagyott kezeit dobogó kebléhez szorítva, ottan melengeté.

Bánfi hideg maradt és szótalan; balesete homlokára látszott írva. Kevésbé éles szem és sejtő lélek előtt, mint Azraële, sem lehete rejtély, hogy ez nem az egykori főúr arcza, hanem egy bukott félkirályé, a ki annál mélyebben esett, mentől magasabban állott, ki nem jött, hogy elhagyjon mindenkit, a ki őt szereti, hanem jött, mert elhagyatott mindenkitől: kit nem az élvezet hívott, hanem a kétségbeesés üldözött e helyre.

– Vártalak; szólt az odaliszk, Bánfi ölébe nyugtatva fejét, ki öntudatlanul játszott a hölgy gazdag fürteivel. Távolléted egy örökkévalóság, jelenléted egy rövid percz nekem.

Azraële világért sem mutatta volna, hogy Bánfi arczán észrevevé a változást. Egy kis kerek zsámolyt húzott a kerevet mellé, mandolinját kezébe vette s a legforróbb, a legcsengőbb hangon azon improvisált dalokat kezdé énekelni, miket a keleti hőségű phantasia rögtönözve ad az ajkra, míg az ujjak ábrándos accordokat vernek hozzá.

«Ha örömöd van, oszd meg kedveseddel s kétannyivá lesz. Ha bánatod van, oszd meg kedveseddel, s felényivé lesz.»

Bánfi borús homlokkal tekinte az odaliszkra.

Az új accordokat vett ujjai alá s mást énekelt: «Mindenki hűtelen a világon. A nap mindennap elhagyja az eget. A tenger mindennap elhagyja partjait, a fecske minden őszszel elhagyja fészkét. De a leány, a ki szeret, nem hágy el soha».

Bánfi még folyvást szótlanul nézett, könyökére hajtva fejét, égő szemeivel, mint egy halálos beteg oroszlán.

Az odaliszk újra énekelt:

«Ha választanod kellene, mit választanál? szerelemmel a poklot? vagy a mennyországot szerelem nélkül?»

Bánfi kezét nyujtá Azraële felé s a mint az odaliszk elvetve mandolinját a felé nyujtott kézre borult, annálfogva keblére vonta őt. Az odaliszk Bánfi homlokát simogatva szólt:

– Miért van e ráncz szép homlokodon, mely soha sem volt itt azelőtt; valahányszor lesimítom, ismét visszajő. Hiába szívom föl csókommal, ismét újra támad. Várj, el fogom azt takarni; – így: – e diadémmal itt; – mint illik homlokodra e korona!

– Hah! ordíta föl Bánfi, lekapva fejéről a diadémot s elhajítva magától, míg másik kezével a hölgyet taszítá le kebléről. Arczának minden vonása hirdeté fölháborodását. Az eltaszított odaliszk mindent tudott olvasni a vonásokból.

Bánfit fölrázta csüggedt mélaságából e kizajlás, s fölugorva a kerevetről, visszavevé büszke, könnyelmű arczkifejezését, melyen az elébbi indulatokból csak egy gúnyoros keserűség látszott keresztül, s fölemelve a leányt, délczegen kiálta:

– Hozz bort nekem. Ma örülni akarok, miként soha. Fejünk fölött üvölt a zivatar. Üvöltsön, mi nevetni fogunk, úgy-e szép leány? Ez a nap a mienk! E napra halmozzunk össze mindent, a mi gyönyört, a mi mámort adhat, hogy a holnapra ne maradjon semmi. Bort és csókot és zenét és – menydörgös menykőt!

A leány futott, mint egy karcsú zerge, s tündéri szökelléssel tért vissza, egy nagy ezüst tálczát hozva billikomokkal.

– Ne hozd az arany serlegeket, kiálta Bánfi, nem törnek össze, ha a falhoz vágom; hozd a bort a velenczei kristályban.

A leány előhozá a pompás színezett velenczei poharakat, minők akkor jöttek legelébb divatba, remek festéssel és aranyozással, s megrakván velük egy széles alacsonylábú asztalt, azt a kerevethez tolta.

– Jer, ölelj meg; monda Bánfi, a leányt ölébe vonva, s mélyen nézett annak örvénylő fekete szemébe.

– Az én szerelmem véghetetlen tenger; suttogá a leány, kezét Bánfi vállára fektetve.

– Az én vágyam maga a pokol, mely azt fenékig kiiszsza: kiálta Bánfi, a hölgyet keblére vonva, s hosszasan, ittasan csókolva annak ajkát, mintha lelkét akarná kiszívni.

Azzal fölkapta az első poharat, melyben szikrázott a nedv a fáklyák fénye mellett.

Szíve még nem édesült meg a csóktól.

Keserű gúnynyal kiüríté:

– E pohár jó barátaimért!

A poharat kiitta, s megvetéssel vágta a falhoz, hogy cseréppé törött. Azzal másikat kapott föl:

– E másik pohár ellenségeimért!

A kiürített poharat vad hahotával hajítá föl a levegőbe; az csaknem a boltozatot érte röptében, s a mint vissza hullott, épen egy oldalkerevetre esett és nem törött össze.

– Nézd! még kigúnyol és épen marad! kiáltá villogó szemekkel Bánfi.

Azraële fölugrott s megkapva a poharat, lábaival gázolta össze.

Bánfi keblében három indulat lángja kezdett összekeveredni: düh, mámor és vad szerelem.

A harmadik poharat is fölemelte, s míg a hölgy Bánfi derekát mindkét karjával átfűzve, lángoló arczára föltekinte, Bánfi kitörő hangon kiálta föl:

– Ez a pohár Erdélyországért!

S fölhajtotta a poharat. De midőn levette azt ajkairól, megfagyott arczán a mosoly, s a helyett, hogy a poharat a falhoz zúzta volna, letevé az asztalra. Egész testén hideg borzadály futott végig saját szavainak értelmétől: «e pohár Erdélyországért».

Le nem vevé kezét azon pohárról, s félelmesen akará félre tenni az asztalról, midőn a pohár minden látható ok nélkül egyszerre szétpattant, s a főúr kezében millió darabbá omlott.

A kezén viselt gyémánt-gyűrű karczolá meg az üveget, mely rosszul hűtött kristályok természete szerint legkisebb karczolásra porrá omlott, szétrúgva szikrázó morzsáit, mint a bononiai üvegek.

Bánfi összerázkódva rémült vissza e tüneménytől, s mintha baljóslatú varázslatot látna benne, arczát Azraële keblébe rejté.

A leány hevesen kapta föl erre poharát, s hőségtől reszkető ajkakkal kiáltá:

– E pohár a szerelemért!

E hang újra mámorba dönté Bánfit józan borzadályából. Átölelte karjaival az odaliszk karcsú, simulékony derekát, s magához szorítá őt, oly erővel, mint az óriáskigyó gyűrűje; csaknem megfojtva őt az öleléssel. A hajlékony delnő villogó szemekkel tekinte le az elkábult férfira, ki mámoros aléltsággal ejté fejét dobogó keblére.

– Nem tudom, mit adtál innom, hebegé Bánfi, nem birom fejemet. Oda vagyok szerelmedtől.

– Pedig vigyázz, hogy el ne kábulj. Sokáig hagytál epednem és megesküvém, hogy ha eljösz, álmodban meggyilkollak, hogy többször el ne hagyhass.

– Oh tedd azt, tedd azt! suttogá s tőrét kivonva övéből, a kereveten elnyúlt s félkezével kitárta keblén öltönyét, míg másikkal a tőrt nyujtá a hölgynek.

Azraële dæmoni szilajsággal kapta el a beryllmarkolatú gyilkot, s délczeg furiaként rohant Bánfira, ki őrjöngő mosolylyal nézte, mint közeledik az éles tőr hegye föltárt kebléhez. Ekkor kiesett a tőr az odaliszk kezéből s a dühre nyilt szemek és ajkak sovárgó mosolyra vonultak el ismét.

– Ölj meg inkább te engemet, mielőtt elhagynál; rebegé, Bánfit átölelve, a hölgy.

– Tégedet és magamat együtt? úgy-e bár?

– Igen, igen.

– Ne tréfálj Azraële e szóval. Én hamar készen vagyok rá!

– Készebb vagyok én; szólt a leány. Jer, valamit mutatok neked, s azzal félrevonva a lábszőnyeget, egy csapó ajtót emelt fel, melyen letekintve, egy mélyebb alacsony terem tünt elő sötéten, vastag, rövid, bolthajtásos oszlopokkal, mik mellé nagy kádak voltak elhelyezve.

– Igen, e boltba rejtetém el azon lőport, melyet Kemény János eleste után megmenték; monda Bánfi.

– Nézd e hosszú salétromos kanóczot, monda Azraële, egy lapos gyapot-kötelet vonva az üregből elő; ezzel vannak a kádak összekapcsolva; valahányszor itt időztél nálam, e kanócz vége mindig kerevetem vánkosa alá volt téve s nem egyszer volt már kezemben a fáklya, hogy meggyujtsam azt, s midőn fejedet keblemre hajtva alszol, elvárjam csöndesen, míg az irtóztató lobbanás mindkettőnket az égbe, vagy a pokolba felhajít.

– S nem voltál bátor?

– Magamért igen. De arra gondolék, hogy te nem csupán enyém vagy, hanem országodé is.

– Én nem vagyok senkié többé.

– Neked oly magas tervekkel volt teli szíved. Egy ország fejedelme volt benned a sorstól elválasztva, s talán egy félvilág hőse, ki nevével betöltendé a történet lapjait.

– Mind ennek vége! kiálta Bánfi, ittas önfeledéssel: nem vagyok senki és semmi. E földalatti ür minden tér, mely enyim. Ezenkívül földönfutó vagyok.

– Hah! sikolta föl Azraële. Ellenségeid diadalmaskodtak rajtad?

– Átkom fejükre. Irgalmaztam nekik s én vesztem el.

– Csáky is közöttük van-e, ki minap el akart fogni?

– Igen. Ő üldöz legkeserűbben.

– Hát híveid elhagytak mind?

– A megbukottnak nincsenek hívei.

– Fogadhattál volna zsoldosokat s harczot kezdhetél. Elég gazdag vagy hozzá.

– Vagyonaim prédára jutottak.

– Kérhettél segélyt idegen országból.

– Az árulás volna hazám ellen. Megbuktam és tudom, mi van hátra, meg kell halnom. De elleneimnek nem lesz azon diadaluk, hogy ünnepélyt csinálhassanak halálomból s kaczaghassanak, midőn én sápadtan megyek a halálra. Egyedül fogok meghalni.

– Allahra mondom, nem halsz meg egyedül. Jer poharainkhoz. Átok a világra, nem szólunk róla többet. Jer, fojtsd lelkedet öröm mámorába, s ha majdan álmodó fejed keblemre roskad, e kanócz vége égni fog. Te kéjről, paradicsomról, vett és adott csókokról fogsz álmodni; a szív kettős dobogása csendesen fogja ütni a perczeket, ide lenn minden hallgatni fog, oda fenn hangzik a vihar és ellenségeid ordítása és ekkor egy földrengető dördülés, mely a sziklákat egymás fejére hányja, adandja tudtul égnek és pokolnak, hogy Bánfit e földön ne keresse többé senki!

– Azraële, te ördög vagy, én szeretlek, kiálta Bánfi s fölkapta ölébe a delnőt, mint egy könnyű gyermeket…

Egy óra mulva elsötétült a terem, a fáklyák kialudtak, a nagy boltozatos teremben nem látszott más világ, mint a füstölő, melynek lyukain átvereslett a parázs, mint egy tízszemű szörnyeteg, s egy lassan haladó tűzkigyó, – a kanócz vége, – mely Bánfi által mámora utolsó eszméletével meggyújtatva, most haladt lassan végig a terem hosszában.

A méla csendben csak a szerelmes sohaj s a kettős szívdobbanás hangzott.

* * *

Bánfi sokáig aludt. Egyszer fölébrede. Sötét volt körüle mindenütt. Kábult agyának idő kelle rá, míg kitalálta, hogy merre van és hogy miért van itt?

Valami hideg fuvalmat érze a teremben végig borzongani s csak sok időre találta ki, hogy tán egy ajtó nyitva maradt s a küllevegő rohan be rajta.

Lassankint eszébe jutottak a mult éjszaka jelenetei s a halálfogadás, s érzé, hogy él. Bizonyosan megbánta a leány, hogy meg akart halni: gondolá magában s keresni kezdé őt. A kerevet üres volt.

– Azraële! Azraële! kiálta többszörösen. Senkisem válaszolt. Végre föltántorgott, s néhány parazsat kapva a füstölőben, egy viaszgyertyát meggyujta. Az egyes világ nem engedé őt a terem végéig látni. Azraëlét nem látta sehol.

Legelső volt, a mit meglátott, az ollóval ketté vágott kanócz.

– Gyáva lélek! dörmögé magában Bánfi s átjárva a hűs szellőtől, palástját akará fölvenni; erre összegöngyölgetett pergamen hullott lábaihoz, melyet fölvéve, azon Azraële irását ismeré meg.

Megütközve olvasá benne e szavakat:

«Uram! Ön rosszul lát a szívekbe. Szerelmet adunk magunkért, de magunkat nem adjuk a szerelemért. Ön eljátszá hatalmát, s midőn mindenkitől elhagyatott, egyedül engem hitt hívének, ki Önben csak a hatalmat szerettem. Én azé vagyok, a ki ezt öröklé. A ki emelkedik, azt imádom, a ki sülyed, azt gyűlölöm. Ön példát vehetett volna Corsar bég sorsáról, hogy ne járt volna épen úgy, mint ő…»

Bánfi nem olvashatá végig. Arcza elborult szégyenében. Igy meggyaláztatni! «A nyomorult szolgalélek, midőn megölelt, árulásról gondolkozott. S én e leány karjai közt akarám tölteni utolsó órámat!» kiálta föl elundorodva önmagától.

«Ez gyávaság és becstelenség! Egy férfitól, a ki úgy élt, miként én, így akarni meghalni! Ki szemben állott mindig ellenségeivel, utolsó perczében elbujni előlük s elbujni egy rabnő karjai közé! utálat reá.»

«E tanítás jól esett nekem. Ki el tudtam feledni egy nőt, a ki önfeláldozással szabadíta meg ellenségeim kezéből; egy kéjhölgy kezébe kelle jutnom, a ki eláruljon ellenségeimnek.»

«De még nem késő minden. Az életet már nem, de a büszkeséget még meg lehet menteni.»

«Nem leend azon diadala senkinek, hogy engem elárult, ne mondják ellenségeim, hogy elbujtam előlük s rám találtak. Szemközt megyek eléjök, a mint illett volna tennem legelőször.»

E határozattal fölment a rejtett udvarra Bánfi, a hol paripáját elhagyá. Megütközve látta, hogy az nincsen ott. Az odaliszk magával vivé azt is.

Már erre csak mosolyogni tudott.

«Nagyon sajnálnám, ha egyúttal meg is nem lopott volna.»

Azzal visszament a sziklaterembe. A kanócz végét újra meggyújtá s ismét kijőve, bezárta a vasajtót s a Szamos partján lefelé megindult.

Déltájban leült a part alá pihenni, s alig volt ott egy óranegyedig, midőn lódobogást hallott közeledni, s föltekintett. A bokrok rejtve tarták, s im egy csoport fegyveres élén látta fölfelé lovagolni egymás mellett Csáky Lászlót és Azraëlét. A leány valamit látszott neki mutatni a sziklák felé. A jó úr csupa elragadtatás volt.

Bánfi gúnyosan mosolygott magában: «szegény tatár».

A hogy a fegyveres csapat elhaladt, Bánfi ismét útnak indult. Nem messze az erdőben egy szegény parasztra akadt, a ki fát vágott.

– Nem tudod, hová ment ez a fegyveres nép? kérdé tőle.

– De igen, uram. Bánfi Dénest mentek elfogni, a kinek fejére nagy díj van téve.

– Mennyi?

– Ha nemes fogja el, jószágot kap; ha paraszt, kétszáz aranyat.

– Az nem sok, de neked úgy hiszem elég lesz. Az a Bánfi Dénes én vagyok.

A paraszt lekapta süvegét.

– Kivánod uram, hogy valamerre elvezesselek?

– Vezess oda, a hol a kétszáz aranyadat kifizetik érettem.

Egy óranegyed mulva rettentő csattanás viszhangzott a hegyek között, mely mérföldnyi kerületben megrázta a földet, a gregyina-drakuluji tündértanya hozzájárulhatlanul összeomlott.

Csáky szerencséjére elkésett, különben mindenestül ott vész.

Visszatértében már fogva volt Bánfi s ő megfosztatott azon dicsőségtől, hogy ellenségét ő keríthesse kézre. Rögtön sietett vele találkozhatni, s mintegy kikeresett boszantásul az odaliszket is magával vitte, ki oly hidegen nézett Bánfira, mintha sohasem látta volna.

Bánfi azonban, a mióta önkényt kézbe adá magát, ismét egészen visszanyeré lélekerejét s félvállról lenézve, mondá:

– Tehát ezentúl kegyelmed fogja az én avultjaimat viselni.

Azraële, mint egy kigyó, melynek farkára hágtak, sziszszent föl az éles gúnyra, míg Csáky mosolygást erőltetett fülig pirult arczára.

– Nem kiván méltóságod valami kegyelmet tőlem? szólt sértő szivességgel Bánfihoz.

– Az kegyelmednél nincs, nálam pedig nem kell. A mit követelek, az, hogy miután én megjelentem, és el is fogattam, a nélkül, hogy tudnám miért? most már a feleségemet bocsássák szabadon.

– Tehát végtére is visszafanyalodunk a feleséghez?

– Épen nem úgy értettem. Én nem feleségemhez akarok jutni, hanem ellenkezőleg, azt kivánom, hogy a mikor engem börtönbe tesznek, őt bocsássák ki onnan.

– Úgy lesz, a hogy kegyelmed parancsolja, méltóságos uram; viszonzá gúnyos kegyességgel Csáky.

Bánfi egy végtelenül megvető tekintetet vetve rá, egyikéhez a bentlevő csatlósoknak fordult s kezdett el beszélgetni, nem is figyelve többet a főúrra.

* * *

Teleki meghallá Bánfi elfogatását, rendeletet tőn, hogy rögtön Bethlen-várba vitessék. Ő maga kikéredzett az udvarból Kővárra, hogy így azt hihessék, mintha a Bánfi elleni factió nem az ő műve, hanem Béldi Pálé volna, a kinek várába vitetett Bánfi.

Az elfogott főúr még az útban hallá, hogy a felesége szabadon bocsáttatni rendeltetett s ez egyben megnyugodva, a többivel nem törődött.

Bethlen-várba érkezve, Pataky István kolozsvári professor fogadá a főurat, ki meglátva a professort, tréfálózva kérdezé:

– Hát kegyelmedet gyóntató atyául rendelték ide mellém?

Pataky könyezett, míg Bánfi könnyeden mosolygott.

A porkoláb fölvezeté Bánfit a lépcsőkön, legnagyobb tiszteletet tanusítva iránta.

– Megengedheti kegyelmed, kérdé Bánfi, hogy tisztelendő Pataky uram együtt lehessen velem?

Pataky zavarodottan szólt:

– Úgy hiszem, méltóságod nálamnál jobb társaságot fog itt találni.

Bánfi vállat vont, nem értve a viszonzás értelmét, s azzal benyitott az előtte fölzárt ajtón.

Megdöbbenve állt meg a küszöbön. A szobában egy gyászba öltözött nő volt, ki a mint meglátta Bánfit, halálsápadtan támaszkodék az asztalra s nem birt mozdulni.

Bánfi minden vérét szívébe érzé futni. A másik pillanatban szenvedélyesen rohant a hölgyhöz és kiálta:

– Nőm! Margit!

Bánfiné szótlanul veté magát férje keblére és hevesen zokogott.

– Téged nem bocsátának szabadon? kérdé Bánfi elsápadva.

– Magam nem mentem innen; viszonzá Margit. Börtönödben nem hagyhatálak el…

Bánfi szemeiből kicsordult a könyű. Szótlan rogyott le neje lábaihoz s annak kezét égő csókjaival halmozá el.

– Míg boldogok valánk a világ szerint, addig kerülhettük egymást; szólt Bánfiné haldokló hangon; a szerencsétlenség ismét összehozott bennünket…

És lehajolt férje homlokát megcsókolni.

Az ájultan dőlt el lábainál. Annyi érzelem rohanta meg egyszerre keblét, hogy még az ő erős szíve sem volt képes azt elviselni.