XIII. AZ ÉJI HARCZ.

A mint Bánfi Dénes neje szobáját elhagyva, a hátulsó csigalépcsőn a földszinti tornáczba alászállt, egy fiatal lovagot látott benyargalni az udvarra.

A lovag porral és tajtékkal volt lepve; a mint leugrott lováról, a mén fáradtan feküdt le, maga a lovag sietve kérdezősködék Bánfi után, ki benne Benkő Gáborra ismerve, elébe jött, kérdezve: «mi baj?»

– Uram, szólt lelkendezve a fáradt lovag, Ali basa megtámadta Bánfi-Hunyadot.

– Épen jókor; monda Bánfi, szinte örülve rajta, hogy izgatott lelke elé törni, zúzni valót hozott a sors. Hivjátok Veér Györgyöt; monda tiszttartóinak. Kegyelmed pedig, ha kifújta magát, mondja el a körülményeket.

– Sietnem kell, méltóságos uram. A baj közepéből jöttem ide. Tegnap egy csapat kurd portyász megjelent Bánfi-Hunyad előtt. Méltóságod kapitánya, Sötér Gergely uram, megértve, hogy sarczolni jöttek, utasításához képest a kastélybeli huszárokkal kivonulván eléjök, velök viadalba ereszkedett s rövid tusa után elkergette a sánczoktól, ezzel nem érve be, riadót fuvatott s az elvert csapatot űzőbe véve, utána nyargaltatott Zentelke felé. Míg a kurdok folyvást futottak előttünk, mi azalatt egyszerre oldalról látjuk magunkat megtámadva; – egy percz alatt az egész tér tele volt lovas törökökkel; mint a hangyaboly, úgy jöttek ellenünk. Számukról biztosan nem szólhatok, hanem azt tudom, hogy három lófarkas póznákat is lehete látni közöttök. A mi arra mutat, hogy maga a basa is jelen van. Sötérnek nem maradt ideje többé Hunyadra visszavonulhatni.

– Az ördögbe! kiálta föl Bánfi.

– Két-három emberrel harczolt mindegyikünk, maga Sötér egyik kezébe buzogányt vett, a másikba kardot, s a mint mellette voltam, e szavakat kiáltá hozzám: «Szaladj fiam a csatából! vágd ki magad, – fuss Bonczhidára és adj hirt». A mit azontúl mondott, azt már nem hallottam, mert a dulakodó tömegek elszakítának bennünket. Én erre a paizsomat hátamra vetve s fejemet lehúzva lovam nyakára, sarkantyúba kaptam paripámat s vágtattam ki a csatából. Százan is futottak utánam, hogy elfogjanak; paizsomon kopogott a nyíl, mint a jégeső, de okos lovam, érezve a veszélyt, megkettőzteté erejét s üldözőim elmaradtak nyomomból.

– Egyenesen jött kegyelmed Bonczhidára?

– Nem állhattam meg, méltóságos uram, hogy félre ne ugorjak Bánfi-Hunyad felé, az ott maradt lakosságot értesítendő a veszélyről, hogy idejekorán menekülhessenek a havasok felé.

– Azt okosan tevé kegyelmed. Tehát a lakosok megmenekültek?

– Korántsem. A vett rémhirt épen Vizaknainé asszonyom portája előtt adám tudtára a népnek. Az arczok elsápadtak, midőn egyszerre előlépett a ház asszonya, kivont karddal kezében s mintha száz férfi lelke szállott volna belé, villogó szemekkel állt meg a nép között, s ezeket mondá nekik: «férfiak vagytok-e? ha igen, fogjatok fegyvert; álljatok ki sánczaitokra s tudjátok megvédeni a helyet, hol gyermekeitek élnek s apáitok eltemetve vannak; vagy ha gyávák vagytok, ám fussatok, a nők itt maradnak velem, s megmutatják a dühös ellenségnek, hogyha az ősi tűzhelyért kell küzdeni, akkor senki sem erőtlen!»

Bánfi rekedt hangon kiálta csatlósainak, hogy hozzák elé pánczélját, kopjáját és sisakját s inte a fuladozó hirnöknek, hogy szóljon tovább.

– E szavakra szörnyű ordítás keletkezett a nép között, az asszonyok, mint megannyi furiák rohantak fegyverekért, s férjeik oldalán, kiket nőik elszántsága hősökké avatott, fölmentek a sánczokra: ki mit kapott, kaszát, ásót, cséphadarót fogva elő. Ezalatt Vizaknainé maga mindenütt járt, biztatá, rendezte a csoportokat, a templomot eltorlaszoltatá; olajat, kénkövet forraltatott; a hidakat letöreté; úgy hogy mire én kijöttem a városból, az már tökéletes védelmi állapotba volt téve. Ezzel én minden kerülés nélkül átusztattam a Körösön s erdőkön s álutakon idáig jövék.

Bánfi ez utóbbi beszéd alatt egészen magánkívül látszott lenni. Nem várta már sem sisakját, sem fegyverzetét, lováért ordított s míg arra fölkapna, a megérkező Veér Györgynek sietve kiáltá:

– Utánam Bánfi-Hunyadra! – Éjjel-nappal jőjjetek. A gyalogság kerüljön a gyalui havasok felé. A lovasság utólérhet Kolozsvárig. Ha közel lesztek, rakjatok tüzeket a hegyeken, hogy az elődandárral egyszerre támadhassam meg az ellent.

– Talán jobb volna méltóságodnak a derékseregnél maradnia? szólt Veér György aggodalmas arczczal.

– Tegye kegyelmed a mit parancsoltam! kiálta Bánfi s sarkantyúba kapva lovát, elszáguldott. Kisérői tízével, huszával nyomakodtak utána.

– Mi lelte ezt? kérdé Veér György, hogy sem minket be nem vár, sem nejét, vagy a fejedelemasszonyt, mint vendéget, nem tudósítja a dologról?

– Megütközött, midőn tudósítám, hogy Vizaknainé védi Bánfi-Hunyadot; magyarázá Benkő, gyermekkori szerelme neki, kit azután később elfeledett, s most, hogy hősi veszélyéről értesült, megdöbbenni látszott rajta.

Veér György helybenhagyá a felvilágosítást s rögtön felültetve hadait, miután Bánfinét néhány szóval tudósítá egy kis félrecsapásukról, a lovassereggel eltávozott Kolozsvár felé; a gyalogság vezetését Angyal Mihály kapitányra bízva.

Ezek csak estefelé indultak meg, rövidebb útjuk levén a havasok felé.

Elinduláskor előállt egy czondrás székely fiú, halovány orczával, de izmos karokkal. A többiek tuszkolták előre.

– Énekeld nekünk azt a nótát!

Ez volt a nép egyszerű költője: Gelenczei Ambrus.

Bibliáját előkeresve zekéje zsebéből, annak pergamen táblájára irogatott verseket, mikre dalt szerkesztve, csaták előtt el szokta azokat énekelni; a nemesség utána énekelte az egyszerű harczi danát.

Az ezer meg ezer férfi által énekelt harczi kardal lassankint elenyészett a távolban.

* * *

Veér György Kolozsvárra érve, Bánfit már nem találta ott. Kétszáz lovast véve magához, fél órával elébb eltávozott a generalis.

Veér nem sokat pihentetve embereit, még azon éjjel tovább ment Bánfi nyomában, kit sehol sem érhetett utol; a vezér mindenütt előtte járt, néha egy pár óra járással is.

Késő éjszaka volt, midőn Bánfi Dénes kétszáz lovasával oda jutott, a hol a Kőrös vize végig szelve a tájat, kétfelé választja az erdős völgyet. – A hidnál, mely a vízen keresztül vezet, tábort ütött a török; egy csoport beduin ott hasalt a parton, hosszú puskával, fülelve. Meglepni nem lehete őket.

Bánfi-Hunyad felé majd muló, majd terjedő veresség látszott az égen.

Bánfi a túlparti erdő rejtekében hagyva lovagjait, maga negyedmagával elindult a víz sekélyesebb részén átjárást keresni. A Kőrös itt néhol oly sebes, hogy az embert lekapja lováról. Szerencsére a száraz nyár nagyon kiapasztotta, s Bánfi nemsokára egy helyre akadva, a hol csendesebben folyik a víz, társaival együtt azon szerencsésen átgázolt.

Ezzel egyet közülök visszaküldött, hogy a többieket is vezesse oda, maga addig harmadmagával a túlparton maradt, merően bámulva azon táj felé, a honnan az égés látszott.

Ezalatt egy hat lovagból álló beduin őrcsapat, a folyam partján czirkálva, észrevevé a három lovagot, s vezetőjük rájok kiálta, hogy álljanak meg!

Bánfi erre vissza akart húzódni, de három beduin hirtelen elébe került, s a másik három fölemelt dárdával rohant rá és társaira.

– Hajtsátok le fejeteket a ló nyakára s balkézzel kapjátok le a dárdát; monda ez társainak s azzal kardot húzva, a szemközt jövőkre rohantak; szótlanul összecsapva velük az éj árnya alatt.

Bánfi középett állt, a három beduin dárdája egyszerre süvöltött s Bánfi társai kétfelől egyszerre estek le a lórul átszegezve, míg ő a balkézzel biztos ügyességgel kapva el az őrjáró kelevézét, jobbjával egy csapást intéze hozzá, mely annak koponyáját hasítá ketté.

Erre, meglátva, hogy egyedül maradt, egyszerre fordult mindkét ellenének s egyiket a kopjával, másikat karddal néhány percz alatt leveré.

Dühösen száguldott a part felől kerülő másik három ellene.

– Jertek! Dörmögé Bánfi s azzal az iszonyú humorral, mely némely harczosnak a halálveszély pillanatában annyira sajátja, mosolyogva mondá: Majd én tanítalak meg benneteket dárdával bánni! s ezzel lovát egy facsoportnak faroltatva, kardját tokjába dugá s az elvett dárdát kétkézre kapa, nem telt bele két percz, midőn mind a hármat leöklelte lováról.

Ekkor széttekinte, ha nem jön-e több? s örömmel tapasztalá, hogy a hidnak levők a távol miatt nem vették észre a tusát. Kétszáz lovagja pedig már a tulsó parton járt s szép nesztelen átkelt az innensőre.

Egy pár a leküzdött beduinok közül még nyavalygott és ordítozott.

– Verjétek ezeket főbe, hogy el ne áruljanak bennünket kiáltozásaikkal.

– Ne várjuk be Veér György csapatait? kérdé egy hadnagy.

– Nem lehet, nincs időnk, szólt Bánfi, a vereslő égen jártatva szemeit s azzal a kisded csapat nesztelenül haladt a mezőségeken és harasztokon keresztül.

Nemsokára valami távoli zsibongást kezdének hallani, s a mint egy dombtetőre értek, föltünt előttük Bánfi-Hunyad.

Bánfi könnyebbülten lélekzett; nem a város égett, csupán a kertekben levő kazalok, a lakosok előre leverték házaik tetőit, hogy az ellenség föl ne gyujthassa. A templom és torony is tetőtlenül állott, s lehete látni, mint hemzsegi azt körül a tűz világánál ostromló török had; míg a torony ormairól tűzesőként hullott alá égő szurok és kénkő, néha egy-egy nehéz gerenda is, lesodorva a falakról a fölkapaszkodókat.

Ali basa nem várhatta be ágyuit, mik a rossz utakon elmaradtak s azt hivé, hogy egy ostommal beveheti a parasztoktól és nőktől védett helyet. De a kétségbeesés katonává tesz mindenkit, s az elszánt kezében jó fegyver a fejsze és kasza.

Bánfi arcza kigyulladt e látványra. Egy fehér hölgyalakot vélt látni a torony ormán, s azzal sarkantyúba kapá lovát, s mint a vihar, nyargalt előre, lovagjainak kiáltva:

– Ne számlálgassuk az ellenséget most, majd ráérünk, ha leöltük! s egy óranegyed mulva a város előtti tábor elé ért a kisded csapat.

Itt aludt mindenki. Míg egyik sereg ostromolt, addig a másik ráért pihenni; még az őrök is nyugalomra hajták fejeiket, a lovasok ott feküdtek leczövekelt paripáik mellett, s csak akkor riadtak föl álmaikból, midőn már Bánfi keresztülkasul nyargalt soraikon.

A báró egyedül az ostromlottakhoz akarva sietni, hirtelen keresztül gázolt az eszeveszett seregen, mely álmából fölijesztve, lóra, dárdára kapott, s egymást vélve ellenének, összekeveredék, kölcsönösen rontva tulajdon csoportját, a csauszok hasztalan iparkodtak a bőszülteket rendbeszedni.

Bánfi azonban véletlenül, vakmerően vágott a török had közé, mely a templomokat ostromolta. Az első csapatok ijedten futottak meg váratlan rohama elől, a futókat azonban nemsokára megtorlasztá egy szemközt jövő dandár, mely Ali basa válogatott mamelukjaiból állott.

Egy óriási szerecsen vezette a csapatot. Lova rendkívüli nagyságú, tizenhét markos mén; maga hét láb magas idomtalan alak; félig meztelen kiülő izmai ragyognak, mint az aczél, az égő kazalok pokoli fényében; széles szája vérzik egy kőhajítástól; fekete arczából rémesen világlanak elő szeme fehérei.

– Megállj giaur! ordíta a szerecsen a csatazajt felülmuló hangon, s egyenesen Bánfinak tartott. Iszonyú öklében tenyérnyi széles görbe kard villogott, melyet még neki is súlyos volt megemelni.

Két huszár, ki Bánfi elé vágtatott, két csapására az iszonyú szörnynek jobbra-balra hullott le lováról, egyik fejtelenül, másik övig hasítva. A harmadik csapásra fölállt nyergében a szerecsen, elkiáltva magát dörgő hangon:

– Én vagyok Kariaszár! a győzhetetlen. Köszönd Istenednek, hogy általam halsz meg; s ezzel hátrakapva kardját, egy irtóztató csapást mért Bánfi fejére.

A báró hideg vérrel emelé föl kardját szeme elé, s azon pillanatban, midőn Kariasszár felé csapott, egy ügyes, semmi erőbe nem kerülő, de a villámnál gyorsabb mozdulatot tett vele a szerecsen ökle felé, a vívók belső vágásnak nevezik ezt, s e csapással Kariasszárnak egyszerre négy ujját leütötte, a nehéz pallos csörömpölve hullott alá az ujjatlan marokból.

A fekete arczon meglátszott az ijedtség és düh elsápadása. Iszonyú ordítással veté magát rögtön Bánfira s nem törődve az arczára és vállára kapott sebekkel, balkezével elkapá Bánfi jobbkarját, s brutális erővel egyet taszított rajta úgy, hogy ha Bánfi erősen nem ül lován, kiesik nyergéből.

Ugy látszott, mintha a szerecsen még fél kézzel is képes lenne őt összemorzsolni.

Bánfi azonban jó lovas levén, keményen megszorítá térdeivel paripáját, mire a nemes mén fölágaskodott két hátulsó lábára, s a mint az óriás urával dulakodott, oroszláni erővel tépte annak megmarczangolt karját, – a harczparipa egyszerre neki fordult a szerecsennek, s patkójával czombon vágva, tajtékzó szájával dühösen beleharapott annak húsos mellébe, s a megharapott részen egyet csavarintott fogaival.

Kariasszár elordítá magát bőszült fájdalmában, s hirtelen eleresztve a bárót, handzsárjához kapott balkezével, s azt jajgatva rántá ki.

Bánfi azon pillanatban nyakához vágva az óriásnak, a roppant fő egyszerre alágördült, s míg a levágott nyakból háromágú sugárban szökelt fel a vér, a fejetlen alak neki szabadult lován ülve maradt, s kirántott handzsárjával fejetlenül vagdalkozott még holta után is jobbra, balra, – ijesztő tüneményül saját népeinek.

Az óriás elestének láttára szétfutottak a megrémült mamelukok, egymást taposva s a kerítéseken ugrálva át lovaikról; ugyanekkor a templomot védő nép, elhányva az útból torlaszait, kirontott ostromlóira, elől Vizaknainé kivont karddal, utána a papok, mint zászlótartók, a templomi lobogókkal. A nagy, de két tűz közé szorult ostromló tömeg kétfelé vált, utat nyitva egyfelől a parasztok kaszáinak, másfelől a huszárok csákányainak. Ez utóbbi hatalmas fegyver a vele bánni tudók kezében: ütései csaknem kikerülhetlenek. A csákány hosszú, hegyes orra a lecsapásnál oly erővel hull alá, hogy nincs paizs vagy sisak, melyet keresztül ne üssön s kard meg nem véd görbe, hajlott vasa elől. A két csapat nemsokára összeért, elszórva az útból a janicsárokat, kik még félholtan is csapkodtak handzsáraikkal a rajtuk átgázoló lovak lábaihoz.

Vizaknainé kipirult arczczal szökött Bánfi Dénes elé s lova kantárát megragadta.

– A veszély nagy, méltóságos uram, a török husz annyi erővel van, mint mi együttvéve: jőjjön kegyelmed a templom kerítése mögé.

– Egy lépést sem innen. Mondá Bánfi hideg vérrel. Meneküljenek kegyelmetek vissza torlaszaikhoz.

– Egy lépést sem innen; viszonzá Vizaknainé.

– Én tudom magamat védni. Monda Bánfi hevesen.

– Én is; viszonzá büszkén az asszony.

E pillanatban, mintha a fellegekből szállnának le, vagy a földből támadnának elő, minden utczáról új csapatok rajoznak ki, gyalogok, lovasok, hosszú puskákkal, tegzekkel, szalagos kopjákkal s égbontó ordítás támad minden oldalról:

– Ali! Ali! Allah akbahr!

A magyarság erre hátát a templomnak vetve, csatasorba állott s várta a támadást. Az utcza végéről egy fényes lovagcsoport látszott közelíteni, a spáhik válogatott csapatja volt ez, délczeg arab paripákon, miknek nyeregtakarója smaragdoktól tündökölt a tűzvilágban. Középett lovagolt Ali, karcsú, hófehér berber ménen: kezében gyémántos markolatu görbe kard, fején turbános sisak, nagy szakálla ezüst pánczéljára hullt le. A mint lőtávolságnyira ért Bánfihoz, megállt s csapatjait körül elrendezé.

Bánfi mindekkorig hozzá sem nyult pisztolyaihoz, miknek gyönyörű elefántcsontból faragott agyai kilátszottak nyeregkápájából. Most kivonta azokat s mindkettőt odanyujtá Vizaknainénak.

– Fogja kegyelmed, monda. Legyen mivel védnie magát.

Ali basa erre egy hirnököt küldött előre, ki a magyarok elé érve, ez izenetet hozá nekik:

– Az én uram, Ali basa, fölszólít titeket, hitetlen giaur nép, nincs hová futnotok, minek erőlködtök ellene tovább: tegyétek le a fegyvert lábaihoz s várjátok kegyelmét.

Alig ejté ki utolsó szavát a hirnök, midőn két lövés hallatszott és a hirnök holtan esett le lováról. Vizaknainé mind a két pisztolyt ő rá lőtte ki – feleletül.

Erre Ali basa dühösen inte a körülálló csapatoknak s minden oldalról nyilak és puskák irányoztattak a magyarság felé.

Vizaknainé e perczben fölhágott Bánfi kengyelvasába s egy kézzel annak vállára kapaszkodva, másikkal megvillantá kardját, kiáltva: «ne féljetek, barátim!» Szavait ropogó dördülés s süvöltő nyilzápor követte. Vizaknainé testével fedezte Bánfit, ki a lövés elhangzása után gyengülni érzé a nő szorítását karján. Egy nyil szive fölött találta a nőt. «E nyil neked volt szánva». Suttogá Vízaknainé, s holtan omlott le a földre.

– Szegény asszony, monda Bánfi utána tekintve. Mindig szeretett és sohasem mutatta.

S azután vér folyt köny helyett.

A magyar csapatot körülözönlé a török raj, de sehol sem birta azt megbontani; Bánfi már a nyolczadik spahival vívott, kik mind elhulltak rendkívüli ügyessége miatt. Ali basa magánkívül jött dühében.

– Nem birjátok hát leverni ezt a csufondáros kutyát! ordítá bőszülten, s szétkardlapozva előtte álló embereit, maga vágtatott Bánfi elé. Én vagyok előtted, hitvány disznó, ordítá rá fogcsikorítva, te kutyák ivadéka.

– Tartsd magadnak czímeidet! kiálta Bánfi s elébe vágtatva, olyat húzott kardjával a basa sisakjára, hogy mind a sisak, mind a kard összetörött. Erre mindkét lovag egyszerre döbbenten hátrált vissza s Ali egy gömbölyű paizst kapott el fegyverhordozóitól, míg Bánfinak aczélcsákányt nyujtottak hirtelenében. Ezzel ismét a két vezér összerontott.

A csákány iszonyú csapással sujtott le a gömbölyű paizsra s lyukat ütött rajta, mire Ali basa kardjával visszavágott, s Bánfit ezuttal csak ügyes félrehajlása menté meg a haláltól.

– Fejedet laptának viszem el, szólt gúnyosan Ali.

– Én pedig szakáladat seprűnek, viszonzá Bánfi.

– Nemesi czimeredet lovaim ólára szegzem ki.

– Én pedig bőrödet madárijesztőnek tömetem ki polyvával.

– Te föllázadt rabszolga!

– Te borbélyinasból lett hadvezér.

Minden gúnymondat új dühös csapás által volt kisérve.

– Te becstelen asszonyrabló! kiálta tajtékzó szájjal a basa. Te török leányt rabolsz tisztátalan ölelésedre? Ezért én elrablom feleségedet! s hárememben ő lesz legutolsó rabnőm!

– Bánfi előtt felfordult a világ. Három oly sebet kapott lelkén, mely kivette őt emberi alakjából.

– Átkozott ördög! ordítá fogcsikorgatva, s közepén kapva csákányát, közelebb rugtatott Alihoz, s villámsebességgel pörgetve meg harczeszközét, mint a szélmalom szárnya forgott az kezében, majd fokával, majd gombos végével csapkodva az elébe tartott paizsra, s védve és támadva egyszerre. Ali basa meglepetve ez új szokatlan modorú roham által, vissza akart húzódni, de a két harczi mén ezalatt egymás szügyét és nyakát harapdálva, osztá uraik harczát, s nem lehete őket egymástól elválasztani.

A spáhik, látva urok hanyatlását, közbevetették magukat, s elverve Bánfi mellől a védő huszárokat, midőn ez látta, hogy emberei mind a templomba menekülnek, hirtelen egy utolsó csapást adott Ali paizsára, melynek súlyától a csákány átfurta azt, s Ali fölordításából gyanítva, épen ott, a hol az a karhoz volt csatolva. Már a másik csapásra nem ért rá Bánfi, mert minden oldalról körül volt kerítve.

E pillanatban ismeretes trombitaharsogás riadt meg a küzdők háta mögött, s egy új, általános, egyszerre megszólaló csatakiáltás vegyült a zajba:

«Isten! Mihály angyal!»

Veér György érkezett meg a banderiumokkal.

– Isten! Mihály angyal! ordíta a magasan kilátszó nemes vezér lánczüngében, félvállra vetve medvebőr kaczagányát, s gerezdes buzogányával utat tört magának a meglepett törökök koponyáin keresztül.

A támadás eszesen volt intézve; minden utczáról egyszerre tört be a lovas nemesség, zavarba hozva a török sereget minden ponton: úgy, hogy egyik csapat nem jöhetett a másik segélyére, míg a legszélsőt mindig túlnyomó erő verte tönkre.

Ali basa Bánfi legutolsó csapásától gonosz sebet kapott bal karján, miáltal leveretve, sarkantyúba kapta paripáját, s jelt adott a megfutamodásra.

A török sereg hanyatthomlok üzetett ki a városból; vezéreik a gyalui havasok felé iparkodtak őket terelgetni, melynek utain ismét rendbe gondolák szedhetni soraikat.

A falun kívül tovább folyt a bomlott csata.

A magyarok széthányva az égő kazlakat, az éj sötétében összekeveredtek elleneikkel, csak a csatakiáltásról ismerve meg egymást.

Az üldözött török had a sötétben és zavarban majd ellenségeihez menekülve, majd saját társait öldösve, el akarta tanulni a magyarok harczkiáltását, de ez még nagyobb vesztére szolgált, mert nem tudva kimondani «Mihály angyalt», mindig «Mihál andzsalt» kiáltott helyette8) s még ismertebbé tette magát a magyarok előtt.

A török sereg tökéletesen meg volt verve, ezernél többen feküdtek halva az utczákon és a templom körül, s csak a mély utak menték meg őket, a hova a magyar seregnek nem volt tanácsos őket követni.

Veér György tehát takarodót fuvatott, míg Bánfi nyugtalan dühvel próbált majd itt, majd amott nyomába törhetni a futó ellenségnek. Hasztalan; minden út el volt hirtelen levágott fákkal torlaszolva.

– Kénytelenek vagyunk őket menekülni hagyni, mondá Veér György, kardját hüvelyébe bocsátva.

– Hátha nem? hátha nem? szólt izgatott hangon Bánfi, s egy dombra fölnyargalva, valamit vizsgálni látszott. Egyszerre örömteljes hangon kiálta föl: Nézzetek oda! A jeltüzek épen most gyulladnak ki.

És valóban, a gyalui havasok felől lehete látni, mint lobbanak föl egyenkint a jeltüzek hosszú sorban.

– Azok a mi embereink ott, kiálta föl Bánfi új lelkesüléssel. Kelepczében van a török. Rajta, előre!

S azzal maga után véve csapatjait, az eltorlaszolt utak felé vágtatott, nem hajtva a gondosabb Veér György figyelmeztetéseire.

* * *

Ali basa ezalatt martalékul hagyva sátorait, tevéit és zsákmánynyal terhelt szekereit, előre küldé Dzsem-Hamánt, az arnauták vezérét, hogy a havasokon átvivő utakat tegye járhatókká.

Dzsem-Hamán az éj sötétében előre haladva, a mint arnautáival az utakat egyengetné, egyszerre beszédet hall a feje fölött levő meredek sziklákon s egy csoport fegyveres férfit lát ott megjelenni.

A csapatok egyszerre kiáltának egymásra:

– Kik vagytok? mit csináltok?

– Köveket hordunk; felele Dzsem-Hamán. Hát ti?

– Mi is köveket hordunk. Volt fölülről a felelet.

– Én Dzsem-Hamán vagyok, ki Ali basa lábai alól takarítom a köveket, hát ti nem Csáky László emberei vagytok?

– Mi pedig Ali basa fejére gyűjtjük a köveket s Angyal Mihály emberei vagyunk; – kiáltának onnan felülről s egy hatalmas kőzápor gördült egyszersmind az arnauták fejeire documentum-képen.

– Itt is Mihály andzsal! ordíták megrémülve az arnauták, visszafelé értve Angyal Mihály nevét s rémülten futottak vissza, elrémítve az utánok jövőket, hogy körül vannak fogva.

E hirre a török sereg, előlhátul ijesztve, egy rendetlen tömkelegbe szorult össze, melyre hajnal hasadtával a sziklatetőket ellepő magyar fölkelő nemesség roppant szirtdarabokat kezde aláhengeríteni.

Ali basa majd egy, majd más uton iparkodott keresztültörni magát, az alágördült malomkövek és faderekak mindenünnen iszonyú veszteséggel verték vissza; a legbátrabb csatárok, kik karddal kard ellen csatát küzdöttek, sápadva futottak vissza e mennydörgő sziklahasábok elől, mik úgy összezúzták, a ki eléjök állott, hogy nem lehetett rajta megismerni: melyik volt az ember? melyik volt a ló?

Ali szakállát tépte dühében, azt látva, hogy egész seregével együtt el van fogva, és egy oly sereg által, melynél az övé még akkor is erősebb lehete.

– «Nincs védelem és segítség, egyedül a felséges Istennél!»9) Kiálta kétségbeesetten törve ketté kardját, s pisztolyát elővonva, azt mellének szegezte.

E perczben egy kéz félrerántotta fegyverét s Ali basa Zülfikárt látta maga előtt.

– Mit akarsz esztelen? kiálta rá. Tán nem kivánod, hogy élve jussak a hitetlenek kezei közé?

– Én meg foglak szabadítni tégedet és hadseregedet. Monda Zülfikár.

– Allah árnyékára! nagy szót mondál, s ha képes volnál azt megtenni, első vezéremmé tennélek.

– Az nem kell. Igérj ezer aranyat s bocsáss el Bánfi Déneshez követül.

– Hogy eláruld neki állapotomat, úgy-e, kutya?

– Azt nem szükség elárulnom, láthatja a hegytetőről maga, s te mindenesetre olyan jó helyen vagy, mintha már megvolnál ölve, azért nincs mit válogatnod benne, ha higyj-e nékem, vagy sem? Két nap alatt épen úgy elveszhetsz éhen legvitézebb lovagaiddal, mint én; ebben az egyben most mind egyenlők vagyunk s nincs miért lenéznünk egymást.

– S mit akarsz tenni, te hitvány szolga?

– Rávenni Bánfit, hogy a Kalota felé vezető utakról elvigye seregeit s nekünk arra utunk nyiljék megmenekülni.

– S te ezt lehetségesnek hiszed?

– Vagy, vagy nem. A hol bizonyos a halál, ott az ember nem koczkáztatja az életet; ha én estig beszélhetek Bánfival, te éjszakára próbáld meg arrafelé a kimenekülést. Ha sikerül, jó; ha nem sikerül, ismét visszajöhetsz.

– E ficzkó merészen beszél. Jó, cselekedjél a hogy gondolod. Rád bízom. Allah látja a titkokat! Eredj.

Zülfikár letéve fegyvereit, neki indult egyedül a Kalota felé vezető mély útnak. A magyar előörsökhöz közeledve, az út hosszában sorban a fák ágaira fölaggatott törökök ötlöttek szemébe. A renegátot nem látszott megzavarni e látvány: bátran a magyarok közé lépett, s a mint azok elcsipték, nyugodtan mondá nekik magyarul:

– Vigyetek Bánfi Déneshez, én az ő kéme vagyok.

– Hazudsz! kiáltának rá; ágra vele!

– Be tudom bizonyítani, folytatá szilárdul Zülfikár s egy összehajtott levelet kivéve turbánjából, a hadnagy kezébe adá.

A levélbe ez volt irva:

«Én, Sötér Gergely, tudósítom a magyar csapatvezéreket, miszerint e levél előmutatója, Zülfikár, az én hűséges hadi kémen. Bocsássák őt mindenütt szabadon.»

A hadnagy dörmögve nyújtá neki vissza a levelet s parancsot adott két legénynek, hogy vezessék őt Bánfihoz s azon esetben, ha Bánfi rá nem ismerne, üssék főbe.

Bánfi azonban az első tekintetre megismerte benne Pongráczot, Balassa egykori szolgáját s inte a csatlósoknak, hogy hagyják őt vele egyedül.

– Hát te törökké lettél? kérdé tőle Bánfi.

– Ne kérdezz uram; úgyis sok mondani valóm van. Ha beszélni hagysz, rövid leszek. Balassa Imre engem elűzött házától, megtudva, hogy Azraëlét én segítém neked elszöktetni.

– Jól van, monda Bánfi összehúzva szemöldeit. A leány tőlem is megszökött, s nem tudom, hova lett?

– Tudod biz azt, uram; de nagyobb baj az, hogy mások is tudják. Egy rejtett szikla-épületed van Gregyina Drakuluj mellett: ő ott lakik.

– Csitt! kiálta fel Bánfi megijedve. Honnan tudod ezt?

– Balassa följelentette a nőrablást a fejedelemnek. A dolog nem oly tréfa, mint gondolnád, Azraële a zultán leánya, ki Ali basának volt eljegyezve, Alitól azonban elszökteté őt Corsar bég, s míg Corsart csak Balassa mérge menté meg a selyemzsinegtől, Balassa lett a leány miatt földönfutóvá. E leány vészt hozott mindenkire, a ki őt birtokába vevé. Most rajtad a sor. A fejedelem mindent igérve a kegyvesztett Csáky Lászlónak, ha kifürkészi azon helyet, hová te azon leányt elrejtetted, az a czirkálót ravaszul megbízta, hogy tudakozódjék a nép közt, ha nem láttak-e egy párduczot az erdőben? jól tudva, hogy e szelidített fenevadnak szokása szanaszét kóborolni. E nyomról ráakadtak sziklarejtekedre. Látták a leányt. El van árulva minden.

– Ördög és pokol! kiálta Bánfi elsápadtan.

– Még halld a többit. Csáky közlötte tervét Ali basával, ki a dologban egyik érdekelt fél, s a terv szerint ugyanakkor, midőn Ali Bánfi-Hunyadra tört, Csákynak mintegy kétezer oláhval vadászat ürügye alatt a Gregyina Drakuluji sziklát kelle megostromolnia.

– Ez hallatlan ármány! kiálta fel Bánfi, öklével kardjára csapva.

– Meglehet uram, hogy még jókor érkezhetel, folytatá ravaszul a renegát, ha sokáig nem késel e helyen.

– Rögtön indulunk! szólt Bánfi dühtől sápadtan. Majd megtanítom én e tányérnyaló népet szabad nemes birtokára törni, mig maga a haza ellenségeivel harczol. Néhány száz ember elég lesz Ali basát ez oldalról sakkban tartani. A többivel, fogadom, hogy fülénél fogva hozom el Csáky László uramat, ha határomon belépett.

Ezzel rögtön parancsot adott saját hadainak Bánfi, hogy a legnagyobb csendben induljanak Marisel felé. Az ott maradott kis csapatnak pedig meghagyta, hogy rakjanak sok tüzet az erdőben, hogy az ellenség azt higyje, mintha az egész hadosztály ott volna, s azonnal sietett a veszélyben forgó menedék felé, Zülfikárnak ötszáz aranyat fizetve a hiradásért.

Ali basa pedig az összebeszélés szerint, éjszaka egész seregével a Bánfi által ott hagyott nehány száz főnyi őrségre támadva, azt rövid ellenállás után elverte útjából s kétezer halottat és minden hadi készületét ott hagyva, nagy vereséggel s boszuval haza iramodott Nagy-Váradra.

Zülfikár tőle is megkapta a szerződött ezer aranyat, ilyenformán szolgálva egyuttal magyarnak és töröknek s mind a kettőtől fizettetve magát.