X. A CZIRKÁLÓ.

Kelemen diák dugá az ő tollát a füle mellé és olvasá azon szép verseket, melyeket épen leírt vala, s melyekben kétszáz strófán keresztül minden sor ezen szón végződik: «vala», nagynéha szakasztva meg egy-egy «volna» által.

Apafi Mihály uram ő kegyelme rendesen meg szokván bánni, ha valakit megbántott, ez indulatból nem állhatá, hogy Kelemen diákot a minapi kudarcz után meg ne engesztelje, melyet is aképen intéze el, hogy a jámbor poétát kinevezte czirkáló hadnagynak.

Ezen hivatallal sok szép foglalatosság volt azon időben összekötve, melyet Kelemen diák hagyott történni, a hogy akartak; e helyett írt verseket és krónikákat nagy bőséggel.

Tehát most is egy hőskölteményen legelteti szemeit, melyben megiratik: Apafi Mihály uram ő nagysága Érsekujvár ostromához miként indult vala; oda szép bátorságban miként érkezett vala; az ellenséget meglátván, kardjához miként kapott vala; s meggondolva a dolgot, vissza miként fordult vala; vele levők közől egy is ott nem maradott vala.

Kelemen diákot annyira elfoglalá a költői szórakozás, hogy már egy hete, mióta az inasa megszökött s sarkantyus csizmáit szintén elszökteté, s még nem tudott hozzá jutni czirkáló hadnagy létére, hogy a szökevényt fölkerestesse, mindig ebben a circulus vitiosusban tekeregvén, hogy mikor a csizmáit kereste, eszébe jutott, hogy azokat az inasa ellopta, s ha az inasa után akart látni, eszébe jutott, hogy csizmái nincsenek, s ilyenkor mit tehetett egyebet? leült ismét és írt megfoghatatlan mennyiségű verseket.

Szobája számtalan heteken keresztül nem volt már seperve, minélfogva por és pókháló látszott benne elég, hanem a padló tele volt fecskendve tintacseppekkel, az egyetlen asztal körül, melynek két lába téglákkal vala kiegészítve.

A poéta irt, törült, rágta a tolla szárát; az ablak hidján állt egy darab kenyér, meg egy darab sajt: a poétának eszébe jutott, hogy azt neki meg kell enni; de még elébb ki akarta irni a tollába vett tintát, s míg azt kiirná, megint másik gondolat jött bele, azután meg egy harmadik, meg egy negyedik; ezalatt előjött három egérke az ablakból: szőttek, fontak, tánczoltak, neki estek a kenyérnek, sajtnak, azt megették szépen, azután megint bebujtak lyukaikba; a poéta ezalatt ütötte az ekébe fogott pegazust, míg el nem bódult bele, mikor aztán fölocsudott, kereste a kenyeret és sajtot, s a hogy látta, hogy csak a morzsák maradtak ott belőle az ablakon, azt gondolta, hogy maga ette meg s elhitte, hogy már jóllakott és ismét leült és irt.

A mint eképen törné magát az utókor javáért, valaki elkezd kaparászni az ajtaján, elébb az ajtósaroknál keresve a kilincset, s a hogy végtére ráakadt, jobbra-balra nyomogatva ugyan azt, mint a ki nem tudja a nyitját; – Kelemen diákot kellemetlenül zavará föl e zakatolás költői lelkesüléséből, s miután egy párszor hasztalan kiáltá el nagy haraggal: hogy nincs zárva az ajtó! utóbb is kénytelen volt fölkelni helyéről s kinyitni az ajtót, nehogy a bejőni akaró letörje a kilincset, vagy sarkából emelje ki.

Egy tátott szájú oláh állt előtte, pecsétes levéllel kezében, ki rendkívül meglátszék ijedni, a mint meglátta, hogy kinyilik az ajtó, pedig maga is azt akarta.

– No mi kell! förmedt rá Kelemen diák, iszonyúan haragudva, hogy miért nem szól?

Az oláh fölhúzta gömbölyű szemöldökeit, melyek mintha szénből lettek volna kanyarítva az orrtól a halántékig, mozdulataik által szabadon tolták előre hátra a homlokra lenyomott báránysüveget, s fejbenézve a poétát karikára kinyilt szemeivel, ilyen kérdést intéze hozzá:

– Kend az az ember, a ki pénzért szokott hazudni?

Ilyen terminológiával írta körül az oláh Kelemen diák hivatalos hatáskörét.

Kelemen diák méregbe jött.

– Hát te ki ökre vagy? kiálta az oláhra.

– A dumnye nagyságos úré, a ki ezt a leveledet küldi, felelé az egész ártatlanul.

– Hogy híják az uradat? kérdé emez boszúsan kapva el a levelet az oláh kezéből.

– Hát nagyságos úrnak.

Kelemen diák fölszakítá a levelet s ezen szavakat olvasá belőle:

«Jőjjön kegyelmed egy szóra hozzám, a hova ezen ember vezetni fogja.»

Kelemen diák idáig is dühös volt, végre még azon gondolat, hogy őt valahová hivják, mikor csizmája nincsen, egészen kivette sodrából.

– Eredj! ordítá az oláhra, mondd meg az uradnak, akárki fia legyen, hogy – eb ura a fakó, – ő is annyira van én hozzám, mint én ő hozzá, ha ő akar velem beszélni, ő fáradjon ide. Értetted?

– Értettem, dumnye macska; viszonza az oláh; ijedtében azt a czímet ejtve ki száján, melyen egymás között szokták emlegetni a czirkálót; hanem azután kotródott is.

Kelemen diák pedig nagy prosopopejával helyzé el magát magashátú székére, két rettenetes nagy folianst helyezve maga elé a földre, hogy az érkező észre ne vehesse mezítlábos voltát.

Nemsokára kemény, nyomatékos léptek hangzottak kívül az utczán, s a mint Kelemen kitekinte az ablakán, nagy megütközéssel vevé észre, hogy a ki őt látogatni jő, senki más, mint gróf Csáky László uram ő méltósága, két aranysujtásos hajdú által kisérve.

No Kelemen, gondolá magában a diák, most tarts tekintélyt; ez ugyan gróf és méltóságos úr, de olyan férfi, ki a fejedelemnél kegyvesztésben áll, te pedig grátiában vagy és azonfölül hivatalbeli ember. – Tehát eldugá lábait a könyvek alá s tollát keresztbetéve szájában, engedte Csáky Lászlót maga elé járulni. Föl sem kelt előtte.

Csáky boszúsnak látszott a fogadtatásért.

– Kegyelmed nagyon fön tudja tartani a hivatali tekintélyt, monda Kelemennek némi duzzogással.

– A mi vagyok, az a fejedelem ő nagysága kegyelméből vagyok, viszonzá csinált büszkeséggel Kelemen, s összefonta karjait nagy kevélyen.

– Hisz én is a fejedelem akaratából jöttem kegyelmedhez. Épen egy igen kényes dologgal bizott meg ő nagysága, melyben kegyelmednek segítségemre kell lennie, hanem az egész titokban végzendő, s csak azért kivántam volna, ha kegyelmed jött volna hintómhoz.

Kelemen diák e fölvilágosításra elfeledé tekintélyét.

– Engedelmet instálok, hebegé megzavarodva, s fejét alázatosan nyakába húzva, nem tudtam, – tessék leülni. Nem levén azonban több szék annál a szobában, a melyen ő maga ült, fölugrott róla, hogy a grófot leültesse, s ezáltal kitünteté, hogy lábai a szükséges öltözet híával vannak, melyre is Csáky rendkívül jóizűen elnevette magát.

– Mi a patvar, hadnagy uram! Kegyelmed a nagy tisztelet miatt csizmáit veti le, mint a török?

– Instálom, nem vetettem le, hanem az inasom ellopta, mikor aludtam, s ez volt egyedül az ok, mely miatt kénytelen voltam méltóságodnak ama goromba feleletet adni, a melyért remélem, hogy régen megbocsátott.

Csáky jó kedve csak növekedett e nyilatkozat által.

– Hiszen hacsak ez a baj, azon mindjárt segíthetünk, mondá Kelemen úrnak, s kiáltva hajduinak, megparancsolá, hogy a kocsiládában eltett saját díszcsizmáit hozzák el a hadnagy úr számára.

Kelemen diák szabódni készült, hogy ez rá nagy grátia, hanem azután, hogy megpillantá az elhozott csizmákat, azok rendkívül megtetszettek neki, lévén királyzöld szattyánból, és kivarrva skófiummal, kétfelől széles arany paszománynyal megczifrázva, s fölütve emaillos sarkantyúval.

– Huzza fel kegyelmed szaporán, mondá Csáky, mert azután rögtön útra kell indulnia.

Kelemen diák tehát megfogá a csizmát két fülénél fogva, s miután abba belemosolygott volna, elkezdé fölfelé húzni. Ez persze nem kis munka volt, mert Csáky uram nagy gavalléros szűk csizmákat viselt, Kelemen diák pedig jókora lábakkal volt ellátva, úgy hogy háromszor is hozzá fogott; háromszor kifáradt bele, míg lábát a csizma torkáig birta sajtolni, s e közben úgy dolgozott szemével, szájával, hogy Csáky László kidugta a fejét az ablakon, úgy nevetett. Végre, hogy a sarkánál fönakadt, megfogva a lábtyű két fülét, elkezdé magát bele gázolni, meggörnyedt positurával kopogva körül a szobát, s nagyot nyögve minden dobbantásnál, úgy hogy mire az egyik saruba belerugdalta magát, kidülledtek a szegény poéta szemei, s pofáján csorgott az izzadtság.

Hasonló keserűségbe került a másik sarú felöltése is a jó czirkáló hadnagynak, ki miután hat lóerővel dolgozott, hogy lábait a nem nekik való térbe beleszorítsa, neki vörösödött elégültséggel mosolyogta körül pompás feszes csizmáit, mik gyönyörűen harmoniáztak öltözetének többi poros, tintás és zsiros alkatrészeivel.

– Figyeljen kegyelmed arra, a mit mondok; szólt Csáky leülve úrias positurával az egyetlen székre, míg az állva maradt diák hol az egyik lábát, hol a másikat emelgette sziszegve, s majd kékre, majd zöldre sáppadva, a mint a csizma kezdte szorítani tyúkszemeit.

– Mikor volt kegyelmed czirkáló körúton? kérdé Csáky.

– Bizony nem tudom azt.

– Kellene kegyelmednek tudnia. Mért nem jegyzi föl magának? A fejedelem kivánja, hogy menjen kegyelmed tüstént, és tegye meg a czirkálást haladéktalanul, legszigorúbb szemügyre vevén a Toroczkó, Bánfi-Hunyad és Bonczida közt eső helységeket. A szokott kérdő-pontokon kívül, melyeket a nép elé szokás terjeszteni, még e következő kérdést fogja kegyelmed a kikérdezettekhez intézni: «nem látott-e valaki idegen országi állatokat a körül fekvő erdőkben?»

– Idegen országi állatokat? ismétlé gépien a fanyalgó hivatalnok.

– És ha valahol azt fogják mondani, hogy láttak, elvezetteti kegyelmed magát azon környékre, s mindaddig fog fürkészni, míg csak nyomára nem akad.

– Instálom alássan, miféle állatok lehetnek azok? kérdé szepegve a diák.

– No no, ne féljen kegyelmed, nem hétfejű sárkány az, sem minotaurus, legfölebb is egy fiatal párducz.

– Párducz? hebegé elszörnyedve Kelemen diák.

– Nem lesz kegyelmedre bízva annak elfogása, vigasztalá őt Csáky, csupán tartózkodása helyét kellend kikutatnia, s azt énnekem hírül adni.

– S vajjon, ha ama fenevad, melyről pedig nagyon kételkedem, hogy Erdélyországban tartózkodjék, valahogy Bánfi Dénes uram territoriumába találna átvetődni? kérdé Kelemen diák, mittevő legyek akkor?

– Utána menend kegyelmed.

– De az ő birtoka, instálom, liberbaronatus: a hol az én hatásköröm megszünik.

– Kelemen diák, ne legyen kend oly együgyű! kiálta föl Csáky. Hiszen nem mondtam én, hogy oda brachiummal szükség menni, az egész expeditiónak titokban kell megtörténnie. A kalauz és kegyelmed fogják egyedül nyomozni a vadállatot; mely, hogy e környéken van, arról biztos tudomást szereztünk, kegyelmed ügyességétől függ annak határozottabb fölfedezése. A többi azután vállalkozóbb emberek dolga lesz.

Kelemen diák nagyon furcsának találta az egész bizományt, de nem mert szólni, csak meghajtá magát, nagyot sóhajtva.

– Mindenek fölött pedig ügyesség, gyorsaság és titoktartás. E három dolog, melyet kegyelmed figyelmébe ajánlok.

– Tüstént indulok, méltóságos uram, szólt aláhangoltan Kelemen, csak elébb lovat kérek valahol kölcsön, nem akarnám ezeket a szép csizmákat elszaggatni a gyalog utazásban.

– Az egy kissé lassan is fogna menni; hanem azért ne fáradjon kegyelmed ló után, majd egyik csatlósom leszáll a magáéról, s kegyelmed felülhet arra, csakhogy aztán el ne feledjen neki abrakot adatni, nehogy a bőrét hozza vissza.

Kelemen diák magán kívül lőn ennyi grácziára s rögtön sietve köté föl tarsolyát és rezes kardját oldalára, s miután tarsolyába egy tekercs pergament, egy szál irónádat s egy srófonjáró fakalamárist elhelyeze, késznek nyilatkozék a rögtön indulásra.

– Kegyelmed ugyan könnyű készülettel van az útra; mondá Csáky.

– «Integer vitæ, scelerisque purus, non eget Mauri jaculis, neque arcu», viszonzá a philosoph, a classikusokat czitálva, s miután kezébe adták a kantárszárat, azon volt, hogy a lóra felülhessen. Az uri paripa azonban, a mint észrevette, hogy a diák egyik lábát a kengyelbe tette, elkezde oldalogni, keringeni, féllábon ugráltatva maga mellett a felülni törekvő poétát, míg a nevető csatlósok zablájába nem kaptak s föl nem segíték a jámbor lovagot, kinek minthogy hosszú lábai voltak, s a gonosz hajdúk igen magasra csatolták fel a kengyelszijat, úgy kellett ülnie a lovon, mint a hogy a tevén szoktak ülni.

Csáky László még egyszer utána kiálta, hogy el ne felejtse a mondottakat, mire a poéta akaratja ellen sarkantyúba kapta paripáját, s eszeveszetten neki rugaszkodék s nyargalt vele árkon bokron keresztül; a mente, fringia és tarsoly csak úgy lódingolt a szerencsétlen lovas után, ki elől hátul kapaszkodott a nyereg fájába, Thoroczkó népének nagy hahotájára, kik sorban ültek künn házaik előtt a szakállszárítón.2)

Legelőbb is Abrudbánya felé vette útját a czirkáló hadnagy; hajdan, míg inasa is volt, abból állott egész úti kisérete, ennek híával kénytelen volt helységenkint a helybeli biróság assistentiájával beérni s magánosan szállinkózni faluról-falura.

A mint egy szűk útból kiérve, egy hegyi patakon keresztül vezető rozzant hidon átbaktatna, a sürűségben nagy tűz körül egy csoport szurtos emberfélét lát guggon ülni. Eleinte czigány családnak nézte őket, míg közel érve hozzájok, nagy rémültére tapasztalá, hogy azok tatárok, kik lovaikat széteresztve, egy levágott ökröt sütnek s azt ülték körül.

Visszafordulni már nem volt tanácsos, az út pedig épen a sütkérező csoport mellett vitt el. Kelemen diák tehát legjobbnak találta olyan képet csinálni, mintha épen nem félne, s nagy nyugodtan kullogva el a rábámuló csoport előtt, úgy tett, mintha különösen érdekesnek találná megszámlálni, hogy hány makk van egy fán? s mintha csak akkor venné észre őket, mikor melléjök ért, megbillenté előttük süvegét s röviden eldörmögé a «salem alek»-et s ment tovább, a nélkül, hogy hátra nézne.

Idáig jól ment minden, hanem e perczben a tűz mellől fölugrott két tatár, s utána kiáltott a lovagnak, hogy álljon meg! Kelemen diák látva, hogy mindkét ember fegyvertelenül rohan feléje, gondolá, hogy tán nem valami gyilkos szándék vezérli őket ellene s bevárta magához.

A mint azonban mellé ért a két kutyafejű, egyik jobb, a másik balfelől kapva a lovagot, megkapák annak lábait s semmitsem akartak kevesebbet, mint azokról a szép zöld csizmákat lehúzni.

– Ejnye beste lélek fiai! kiálta föl, dühbe hozva, Kelemen diák, s kapá rezes kardját, hogy majd mindjárt kihuzza s levágja valamelyiknek a fülét. De a becsületes fringia tíz év óta nem levén kihúzva tokjából, belerozsdásodék abba úgy, hogy Kelemen diák minden erőködése mellett sem birta azt kimozdítani, mialatt a két tatár jobbra-balra czibálta a hánykódó lovagot lábainál fogva, természetesen nem sikerülvén nekik a szűk sarukat azokról lehúzhatni. A tatárok Kelemen diákot, ez pedig őket szidta és mocskolta.

E lármára odaérkezék az aga; egy fehér szakállú, feketeképű sovány orángutáng s rekedt hangon kérdezé, hogy mi baj?

Kelemen diák elővoná mentéje zsebéből az őt hitelesítő pergament s azt mutatá neki, nem birva beszélni dühében, a két tatár pedig mérges taglejtéssel magyarázott valamit idegen nyelven, a csizmákra mutogatva.

– Ki vagy, te hórihorgas hitetlen? kérdé tőle az aga; a ki a próféta szent szinét, a világos zöldet, melyet az igazhivők csak templomaik boltozatán s a padishah turbánján bírnak megtekinteni, öltözeted legalsó részén, a csizmákon viseled, mikkel a sárban szokás járni? hogy égj meg elevenen, istentelen giaur!

– Én Apafi Mihály uram ő nagyságának czirkáló hadnagya vagyok, szónokolta a diák félelmes páthoszszal. Az én személyem szent és sérthetetlen. Én rendelem meg a felséges szultán seregei számára az enni és inni valókat, én szedem be az adót és én hirdetem ki; azért engemet bocsássatok szabadon, mert én nevezetes személy vagyok.

A plaidirozás tetszett a tatároknak, az aga helybenhagyólag inte alattvalóinak, mintha épen ez volna az az ember, a kire szükségük van; s azzal nyájasabb hangon kezde szólni hozzá:

– Te mondád, hogy az adót ki szoktad hirdetni; ime, az én uram, a nagyváradi Ali basa ő kegyelme, azért küldött engem e helyre, hogy az új adót adjam tudtára a népnek; de hát te épen jókor jösz előmbe, nincs is egyéb dolgod, azért okosan fogsz cselekedni, hogyha egyúttal ezt is kihirdeted.

– Igen szivesen, monda Kelemen diák s szeretett volna már menni.

– Megállj még! szólt az aga visszaintve, azt sem tudod még, mennyi lesz az új adó? Potomság az egész. Csupán csak annak elismerésére lesz ez kivetve, hogy mi uraitok vagyunk. Az egész nem több, mint fejenkint minden embertől egy kis pénz. Ez bizony nem sok.

– Nem biz az, hagyá helybe Kelemen, csakhogy elébb szabadulhasson.

– Csak ne szaladj még! Csitítá az aga. Én nem szeretném, ha e rendeletemet nem hajtanád végre, de miután tudom, hogy ti a nekünk adott szó nem teljesítését nem tartjátok esküszegésnek, tehát egy becsületes szolgámat melléd rendelem, a ki faluról-falura kisérjen, s vigyázzon rád, hogy az adót mindenütt kihirdesd.

– Jól lesz, kegyelmes uram, biztatá őt Kelemen diák, arra gondolva, hogy majd elhagyja ő azt a becsületes embert a legelső faluban.

– Ülj föl lovadra, Zülfikár, inte ezzel az aga egy szolgának.

A megszólított gonosz kancsalszemű szikár legény volt; szurtos, mint a többi, de arczalkotása bizonyítá, hogy nem e fajból való; sőt ha ily jelentéktelen egyéniségekre gondunk volna, ráemlékezhetnénk, hogy már láttuk őt valahol.

– Te pedig, szólt az aga a mindenképen szabadulni vágyó Kelemenhez, levesd azokat a zöld csizmákat a mint haza érsz, mert ha még egyszer meglátom azokat a lábadon, olyan ötszáz ütleget kapsz a talpadra, hogy vőlegény korodban is megemlegeted.

Kelemen diák helybenhagyott mindent s örült, hogy végtére megszabadulhatott, és ügetett tovább Abrudbánya felé. A melléje adott tatár-kisérő hűségesen lovagolt oldala mellett.

Kelemen diák egyszer-egyszer félretekinte kisérőjére, ismét hirtelen visszakapva róla szemeit, mert a török kancsal tekintete miatt sohasem lehetett kivenni, hogy hová néz? E közben elgondolá magában Kelemen diák, milyen könnyen meg fogja ő ezt a tatárt csalni, s e gondolatra titkosan mosolygott magában s szemeivel hunyorgatott s fejével önelégülten biczczente rá.

– De nem fog kend engem rászedni, czirkáló hadnagy uram! Kiálta föl egyszerre véletlenül tiszta magyarsággal a tatár, mintegy leolvasva a gondolatot a hadnagy arczáról.

A megszólított csaknem leesett lováról ijedtében, el nem tudva képzelni, hogy mely ördög ez, a ki leolvassa az ember orráról a gondolatot, s magyarul szólal meg tatár létére?

– Sohase törje kegyelmed rajtam a fejét, szólt nyugodtan a török; én magyar renegát vagyok, hajdan Balassa Imre uramat szolgáltam, én segítettem Corsar béget elfogni és megmérgezni, s hogy e miatt a magyarok elkezdtek üldözni, fölcsaptam töröknek, s ha a próféta segít, még valaha kapudán basa is lehet belőlem. Azért ne is fáraszsza kegyelmed az elméjét azon, hogy engem mint tegyen lóvá? mert láthatja, hogy vén rókával akadt össze.

Kelemen diák keservesen megvakará tarkóját s faluról-falura kisérve a renegát által, miután a hivatalos kérdéseket elvégezte, kénytelen kelletlen kihirdeté az egy kispénz adót is, melyen annyira kapott mindenfelé a nép, hogy ott helyben rögtön lefizeté azt a tatárkisérő markába.

Hanem a párduczról senkisem akart tudni semmit. Ha a paszomántos zöld csizmákat nem respectálják, még tán ki is nevették volna a hadnagyot.

Csupán egy kis oláh falu volt még hátra, messze benn a hegyek között, – Marisel, – azontúl már Bánfi úr hatósága alatti földek következtek, a hová a czirkáló hatásköre nem terjedett.

Oda is elkiséré őt a renegát.