VI. A NAGYSZŐLŐSI ÜTKÖZET.

Ezalatt Apafi Mihály Ali basától azon jó reménységben hagyva, hogy nemsokára segítsége fog érkezni, Segesvárra vette be magát s ott várta a sors forgandó voltát.

Kemény János nagy hadsereggel jött ellene, magyar és német hadak feles számmal voltak nála, csupán vállalkozóbb hadvezére hiányzott a hadseregnek.

Mind ezzel Apafi Mihály nagyon kevés erőt tudott szembe állítani. Néhány száz makacs, rendezetlen lándzsás székely, – a melléje állt szász polgárőrsereg, – és a testőrül hátrahagyott kék janicsárok; – mind ez összesen egy tized részét nem érte föl Kemény János seregének.

Apafi István tanácsára tehát elhatározá a fejedelem, hogy Segesvárott védelmi állásban tartandja magát mindaddig, míg a török pártfogótól valahonnan felmentő sereg érkezhetik.

A szász polgároknak tetszett a határozat, kik városaik falain belől tudtak vitézül küzdeni, de a síkon sohasem érezték magukat jól. Épen ellenkező hatása volt a székelyekre.

Naláczi uramra levén bízva, hogy őket harczias hangulatban tartsa, az egy éjjel a bortanyán úgy föl találta őket tüzelni, hogy reggelre virradva nagy kiáltozással mentek a fejedelem ablakai alá, esküdve mennyre-földre, hogy nekik nyittassa ki a kaput, mert ők rajta akarnak hajtani Keményre, s megverekedni vele mind halálig.

A fejedelem és tanácsosai ijedten jöttek le közéjök s minden módon iparkodtak őket felvilágosítani arról, hogy Keménynek csak az udvari kísérete is nagyobb számú, mint ők valamennyien, legalább fele seregének puskás, itt pedig puskával a szász urakon kívül alig tud valaki bánni; ha ők egyik kapun kirontanak, az ellenség a másik kapun bejön, akkor aztán sem kint, sem bent, s több efféle.

Szépen csalódik azonban, a ki azt hiszi, hogy a mit egyszer a székely fejébe vett, azt onnan ki lehessen verni.

– Vagy ereszszenek bennünket az ellenségre, vagy elmegyünk haza: mondának. Mi bizony nem maradunk itt tíz esztendeig, mint a trójaiak, mert nekünk otthon is van dolgunk. Vessék ki minden emberre, hogy kire hány ellenség esik, s aztán vágja le mindenki a maga rátáját, s ereszszék Isten hírével. Mi ugyan nem hagyjuk itt magunkat bekeríteni, hogy kiéheztessen, s kutya- és patkányhúsra szoruljunk.

– Ha nem maradtok, édes atyámfiai, hát elmehettek; volt Apafi végválasza, de csatát bolondjára nem kezdek veletek.

A székelyek egy szót sem szóltak többet, fölvették iszákjaikat, vállukra vették dárdáikat s úgy elmentek Segesvárról, mintha soha ott sem lettek volna.

Halála órájáig ellensége volt e percztől fogva a székely nemzet Apafinak.

A legközelebbi napon már a város alatt voltak Kemény János seregei, hol Apafinak alig volt annyi fegyveres embere, hogy minden kijárást elégségesen elállasson velük.

Az ostrom Wenzingerre volt bízva, mint a ki legtöbbet értett a hadi tudományokhoz.

E hadvezér, azon hadiskola elveihez híven, a melyből kikerült, először szemle alá véve a terrénumot, a föld helyzetét, óvatosan elfoglalt minden pontot, mely valami tekintetben fontos lehetett, ügyelt rá, hogy az ostromló sereg minden oldalról födözve legyen, egy szóval rendszeres eljárása által oly hosszadalmassá tevé a hozzákészülést, hogy mikor már épen meg akarta kezdeni az ostromot, akkor vevé hírül, hogy a török segédcsapatok sietve közelgenek.

Erre ismét rendszeréhez híven, rögtön összevonta széthelyezett seregeit, s mindenestől elébe készült vonulni a közelgő török hadnak, amire a magyar urak is mind egyig készen voltak; de Kemény János ellenzé a szemközt menetelt, attól tartva, hogy ha a török oly haderővel talál jőni, mely őket megszalasztja, akkor hátukban levén Segesvár, könnyen két tűz közé szorulnak s inkább óhajtá bevárni, hogy ellenfele támadjon, s e czélból elvonulva a város alól, helyet foglalt Nagy-Szőlősön, egy oly állásponton, mely később is igen fontos csatahelyül mutatkozék.

S onnan nézte szép csendesen, mint vonul be nagy trombitaszóval Kucsuk basa lovassága Segesvárra.

Apafi már három nap óta sem evett, sem ivott bújában és aggodalmaiban, ily szorongattatott helyzetben, melybe még nem is saját jó szántából került, midőn hírül hozák neki, hogy a segédsereg megérkezett. Késő este volt már, midőn Kucsuk basa a városba vergődött, erőltetett, szokatlan hegyi utakon keresztül tett vonulása után. Apafi elébe lovagolt s üdvözölte a törököt, kit megmentő angyalának nézett. Nagy volt azonban megütközése, midőn kétszer, háromszor is végig lovagolva a hadakon s összeszámlálván azok sorait, alig becsülhette azokat egy ötödrészire annak, a mi ellenükben állott.

– Mi szándéka kegyelmednek ezzel a kisded csapattal? kérdé fészkelődve a basától.

– Azt az Isten tudja, a ki az emberi sorsokat olvassa odafenn; felelt a török végzetlátó hittel s többre nem oktatá a fejedelmet hadi terveiből.

A török hadak azon éjjel a városház piaczán ütöttek tábort, épen a hol a fejedelem lakott.

Apafi az egyszer nyugodtan tudott aludni annyi álmatlan idők után; oly jól esik ablakai alatt hallani a csatamének prüszkölését, az őrtjárók kardjainak csattogását, hogy szinte könnyebbült lélekkel szenderült el e vigasztaló hangok mellett, arra gondolva, hogy ennyi sereggel legalább sok ideig védheti magát s addig ismét történhetik valami.

Még hajnal előtti órákban fölverte azonban deszkakalapálás, melylyel az abrakolás idejét adák tudtára a török lovasságnak. «Ugyan korán abrakolnak», gondolá magában a fejedelem, s befelé fordult és ismét elaludt. Félálmában úgy tetszék, mintha a dervisek énekelnének valamit. Az ő énekük egyébiránt épen alkalmas arra, hogy az is elaludjék alatta, a ki nem is álmos. Erre ismét rögtön recsegő trombitaszó riasztá fel a fejedelmet álmából. «Ejnye no, mit csinálhatnak ily sötéttel?» kérdezé magában boszankodva, s ágyából kikelve, kinézett az ablakon és látá, hogy a sötétben minden török lovára ült, s egy újabb trombitaszóra indul az egész csapat odább, a patkók robogása a kövezeten, s a vezérek jelszava messze hangzik az éjszakában. «Beh nyughatatlan ember ez a basa», gondolá magában Apafi. «Éjjel sem hagyja aludni embereit olyan sok fáradság után» s e gondolattal ismét visszafekve ágyába, még egyszer oly jó izűen elaludt; csak késő reggel ébredt föl.

A nap már magasan járt az égen, midőn Apafi becsöngeté főasztalnokát, Cserei Jánost, ki akkor szinte mindenese vala.

Első kérdése az volt, hogy «mit csinál a basa?»

– Még az éjjel kiment a városból, s onnan egy követet küldött vissza, a ki hajnal óta itt ül, nagyságodra várva, valami izenetet hozott.

– Jőjjön be gyorsan, szólt Apafi s elkezde mohón öltözködni.

Kucsuk basa követével egyszerre Apafi István, Naláczi és Daczó uraimék beléptek a fejedelemhez, kik szintén régóta vártak fölébredtére s egyuttal kiváncsiak lőnek megérteni a basa izenetét.

– Beszéljen kegyelmed, beszéljen gyorsan, szólt Apafi a követnek.

Az meghajtá magát a földig, keresztbevetett karokkal és szólt:

– Nagyságos fejedelem. Az én uram, Kucsuk basa, e szavakat izeni tenéked: te maradj veszteg Segesvárott, és légy jó reménységben. A nálad levő csapatokkal vigyáztass a falakon és a bejárások előtt. Az én uram, Kucsuk basa, az alatt szemközt megy Kemény Jánosra, és valahol őt találni fogja, ottan vele megütközik, és ha minden hadaival ottan kellene is elvesznie, harczot ví vele életre-halálra.

A fejedelem nem tudott szóhoz jőni, a mennyire ez izenet megzavarta. Kucsuk basának számszerint alig volt ötödrésznyi hadereje, mint Keménynek, és az is agyonfáradva a terhes utazásban. A ki itt a győzedelmet remélte, csodákban kelle hinnie.

– Legyünk készen a legrosszabbra, szólt Apafi István, s bizzuk magunkat Istenre.

Ez a legokosabb szó volt, a mit mondani lehetett ily helyzetben.

Apafi Mihály uram tehát engedte történni a történendőket; vigyázott a falakon, a ki akart; – a hadnagyok ott hagyták közlegényeiket, a legények a vártákat; a szó teljes értelmében Isten kezében volt az ország sorsa, mert az emberek mind levették róla kezeiket.

Csupán azt tevé meg a fejedelem, hogy az öreg Cserei Jánost felküldötte a toronyba, hogy ott vigyázzon s mihelyt valami csapatok közeledtét látja, menten tudósítsa felőle az urakat.

* * *

Kemény János ezalatt Nagy-Szőlősön állapodott meg, mely néhány órányi távolban fekszik Segesvártól. Ott volt főhadiszállása a fejedelemnek a lelkész egyszerű lakában; maig is mutatják azt a kisded szobát, melyben utolszor megpihent, s a kerek halmot a kertben, melyen akkor egy czifra deszka mulatólak állott, a hol a fejedelem ebédelni kezdett és azt be nem végzé.

A magyar urak Wenzingerrel és a fejedelemmel hosszas ideig tanakodtak a hadjárat teendői felől. Többen azt tanácslák, hogy rohammal kell bevenni a várost, mások, hogy ostromzár alá kell venni s éhséggel kényszeríteni a feladásra.

Wenzinger fejét csóválta.

– Megbocsássatok urak, szólt a tapasztalt német úr, én régi katona vagyok, sok mindenféle harczban megfordultam, ismerem a hadban a számok értékeit, és a helyzetekét is: össze tudom mind a kettőt vetni. Tapasztaltam, hogy néha száz ember kedvező körülmények közt többet nyom ezernél. Azt is tudom, mennyire bírja sokszorozni vagy devalválni a számokat a lelkesülés, vagy közönyösség; külön fegyvernemek nyomatékát is fel tudom számítani, sőt még a nemzetiségek értéke sem ismeretlen előttem. Velünk ugyan tizezer ember van, s ellenünkben aligha van több háromezernél. De föl kell számítanunk, hogy a velünk levő magyarságnak nagyobb része lovas, s lovassal sánczot ostromolni lehetetlen. Még kevésbbé lehető a magyar lovasokat arra rábírni, hogy lovaikról leszállva, gyalog harczoljanak. Sőt azt is meg kell mondanom, hogy bárminő vitéz harczos is a magyar idegen ellenséggel szemben, valahányszor még saját honfiai ellen láttam harczolni, a mire elég alkalmam volt, oly lusta, oly közönyös volt mindig, mintha alig várta volna, hogy valamerre elszabadulhasson a csatatérről. Van még velünk egy csomó rácz, kiket igen jó lövőknek tartok, s ha ők volnának belül a sánczon, tíz annyi ellennel fölérnének, de kívül rajta alig számítnak valamit, bástyát megvédni erősek, bevenni gyöngék, a falakat kellene tehát legelébb is lerontatnunk, erre azonban ágyuink nincsenek, elébb Temesvárra kellene küldenünk ostromlövegekért, s míg azok a rossz útakon megérkeznek, – s még az is nagy kérdés, hogy az ottani parancsnok fog-e adni kértünkre? – azalatt Ali basa újabb erővel térhet vissza, s mi itt csak az időt vesztegetjük nagy hiába. Azért én azt hiszem, hogy itt nekünk nincs mit időznünk tovább. A bennlevő ellenséget ostrommal vagy ostromzárral legyőzni képtelenek vagyunk, oly eszeveszettnek pedig nem hihetjük, hogy őt kicsalhassuk a síkra; e szerint a legokosabb, a mit tehetünk az, hogy minden időhaladék nélkül vonuljunk ki Magyarországba, s ott új hadakat és ágyúkat véve föl, azon legyünk, hogy az ellenséget nyilt harczmezőre szállni kényszeríthessük.

Kemény János nem levén ahhoz szokva, hogy huzamos ideig hallgasson ily bölcs beszédeket, alig várta, hogy Wenzinger megpihenjen s mint ha kisebb gondja is nagyobb volna a hadjárat így vagy amúgy rendezésénél, türelmetlen könnyelműséggel szólt bele:

– Hagyjuk ezt délutánra, vezér úr. Ebéd után más színben fogunk látni mindent.

– De nem délután! pattant föl a német úr, mert itt nincs elveszteni való idő; hadviselés ez, uram, a hol minden óra drága, s nem országgyűlés, a hol egyik esztendőről a másikra lehet halogatni az ügyet.

A magyar urak fölkaczagtak ez ötletre s azzal karonfogva Wenzingert, vitték magukkal nagy tréfálódzva a lakomához; – «ráérünk erre délután!» – mondának nevetve.

– No hiszen, nekem kellene sok ilyen katona, a kinek parancsolni nem lehet, monda Wenzinger, félig tréfából, félig boszúsan s egy szót sem szólt az egész ebéd alatt, csupán ivott kegyetlenül.

Ebéd derekán jön be nagy ijedtséges arczczal Uzdi János uram, a portyások hadnagya, a fejedelem ebédlő sátorába, alig bírva beszélni a nagy igyekezet miatt.

– Nagyságos uram! Segesvár felől nagy porfellegeket látok közeledni.

A fejedelem humoristikus phlegmával fordította a hirnök felé fejét.

– Ha mulattatja kegyelmedet azokat a porfellegeket nézni, hát csak nézze tovább.

De Wenzinger felugrott helyéről.

– Én mégis meg akarom tekinteni, szólt, hirtelen előhozatva nehéz lovát, hihetőleg kijött az ellenség, hogy bennünket közelebb csaljon.

A többiek tovább vigadtak, nem hagyva magukat megzavarni.

Nehány percz mulva azonban jött visszanyargalva Wenzinger, arczán nem bírván elrejteni azt a titkos örömet, a mit professionatus katona szokott érezni, ha terve sikerülni kezd.

– Viktoria! uraim, kiálta belépve; az ellenség mindenestül jön előnkbe. Ha nem csalogat és ütközetet áll, meg van nyerve minden.

Nehányan az urak közől rögtön felugráltak e hírre helyeikről s kardjaikat kezdték felcsatolni. Maga a fejedelem ülve maradt.

– Messze vannak még? kérdé indolens képpel Wenzingertől.

– Alig félórányira, válaszolt az, ragyogó szemekkel.

– Hagyja őket kegyelmed még közelebb jőni s üljön addig mellénk.

– Ül a patvar! kiálta bosszusan a vezér, úgyis alig van időm a sereget mindenfelé elhelyezni.

– Mit helyezgeti kegyelmed? Állítsa egy tömegbe, hadd ijedjen agyon csupa látására az ellenség.

– Igen, de én nem akarom őket visszariasztani, hanem inkább körülkeríteni, felét a seregnek szemközt állítom rá, a többit elosztom. Egy rész a kukoriczaföldek között lappangva elzárja a város felőli útját, a másik a malom árka felől oldalába kerül, a harmadik megmarad tartaléknak. Kegyelmed udvarával együtt a tartalékhoz megyen.

– Mit? kiálta föl Kemény sértődötten. Én a tartalékhoz? Legelől szokott járni a magyar fejedelme a csatában mindig!

– Jó volt az akkor, de combinált ütközetben az olyan becses személy, a kinek életére mindig vigyázni kell, csak útjában van a vezérnek s mindig gátolja a sereg mozdulatait. Hanem, ha úgy kivánja nagyságod, én átadom a vezéri botot s magam a sorba állok; parancsoljon nagyságod. Itt szükségképen csak egy ember lehet egyszerre fővezér.

– Csak maradjon az kegyelmed és intézkedjék, a hogy tetszik, csupán engem hagyjon oda állani, a hova akarok s miattam ne korlátolja magát.

S ezzel a fejedelem néhány urral az asztalnál maradt.

… Alig tette meg Wenzinger a szükséges elhelyezéseket, midőn jöttek jelenteni a fejedelemnek, hogy a sereg csatarendben áll.

Azzal Kemény véghetetlen nyugalommal fölkelt helyéről, fölkötteté kardját, s a mint pánczélját föl akarták csatolni, nem engedé: «Minek az? úgymond, bátrabban ver tán pánczél alatt a szív?»

Erre előhozatá legdélczegebb paripáját, melynek hánykodó fejét két csatlós alig birta tartani kantáránál fogva, a fekete tűzszemű paripa ágaskodott, orrlyukain fúva a gőzt, s a fehér tajtékot szügyébe szórva; hosszú hullámzó farka csaknem a földig ért.

Kemény János nyergébe vetette magát s kardját kivonva, vágtatott a seregek elé. Mindenki bámulta, a milyen jó lovas volt, mintha hozzá lett volna nőve a ménhez, annak minden szökellésével összehangzottak saját mozdulatai; midőn a seregek elé ért, délczeg paripája kevélyen kezdte aprózni lépéseit, sebesen kopogva tánczos lábaival s fejével mintegy köszöntgetni látszott a seregnek, mely egyszerre hangos éljenzésben tört ki; – azon pillanatban megbotlott a fejedelem lova, s a mint két első lábával egyszerre előre bukott, az ezüst zabola ketté tört szájában s a fejedelmet csak a legnagyobb ügyesség és lélekjelenlét menté meg, hogy lova fején keresztül nem bukott.

Kisérői rögtön ott termettek mellette.

– Ez baljóslat! nagyságos uram, hebegé Bethlen Elek, üljön nagyságod más paripára.

– Nem baljóslat, viszonza Kemény, mert lovamon maradtam.

– Azonban jó volna, ha nem maradna nagyságod rajta. Ez a ló már most mindig botlani fog, mert megijedt.

– Csak azért is rajta maradok, hogy megmutassam, mennyire nem félek az omenektől; monda daczosan Kemény s levétetve lova fejéről az eltört zablájú kantárt, másikat tétetett föl rá.

Ezen pillanatban hangzott fel a távolból Kucsuk basa seregeinek trombita-riadója.

* * *

Egy, végeivel hátra felé fordult félholdat képezett a török lovasság, melynek közepében Kucsuk basa lovagolt.

A basa szokatlan pompájú öltönyt viselt ez alkalommal, kaftánja arany virágokkal szőtt nehéz selyemből volt, mely alatt arany fonalakból szőtt dolmány látszott elő; derekát sokszorosan áttekert drága keleti shawl övedzé; visszafelé kötött kardja ragyogott a drágakövektől, s turbánja kontyába egy egész kerecsenszárny volt tűzve gyémántos forgóval. Paripája tűzvérű berber-fajta mén, száraz fővel, hosszú befont sörénynyel s repülő fekete farkkal, büszkén hányta fejét, sallangos csótárját rázva, egész testét valami arany reczés háló ékesíté, s szironyos sallangjairól nagy arany félholdak csüngtek alá, egymáshoz verődve.

A hogy Kucsuk basa meglátta Kemény János fölállított hadsorait, leszállt paripájáról, arczczal a földre borulva, azt háromszor megcsókolá, mind annyiszor térdre emelkedve s kezeit s áhitatteljes arczát föltartva az égre, kiáltá Allah nevét.

Azzal ismét felült lovára s fiát maga elé hivatva, egyet a kontyában levő kerecsentollak közül kiszakasztott s azt a deli ifju kontyába tűzve, így szólt hozzá:

– Menj a sereg bal szárnyára, és ott úgy cselekedjél, hogy vitézül harczolj. Mert jobb, hogy ellenség fegyvere emészszen meg, és halva lássalak, mintsem elszaladván, ez az én kardom (s itt megüté kezével oldalán függő fegyverét) öljön meg.

Feriz bég hódolatteljesen hajtá meg fejét s megcsókolva apja köntösét, büszkén nyargalt a kimutatott helyre: szinte tudta, hogy mindenki azon sastollat nézi most, melyet az apja az ő turbánjába tűzött.

Ezzel végig lovagolt a basa a hadsereg előtt s ily szavakat intéze lovagjaihoz:

– Jó vitézek! im szemeitekkel látjátok az ellenséget. Nem mondom sok-e ez, vagy kevés? mert magatok nézhetitek. Sokkal többen vannak ők minálunk. De bízzatok Allahban, és harczoljatok vitézül, jobb dicsően itt kezünkben levő karddal halnunk meg, mint gyalázatosan elfutnunk. Erdély közepében vagyunk; a ki elfut, mire a határokig ér, az üldözők agyon verik, s a ki megmenekszik, a császár fojtatja meg. Nincs mit válogatnunk, csak a győzelem és halál között.

Azzal a kurtányokhoz fordulva, rájok riadt kemény, haragos szóval:

– Jól tudom, ti kutyák, hogy az első lövésre készen vagytok megszaladni, de meghagytam a határokra rendelt seregeknek, hogy ha csak visszatekintend is valamelyik közületek, ott rögtön fejét vegyék.

Ezzel serege élére állva a basa, kivont kardjával intett, hogy fujják meg a trombitákat, s a mint széttekinte seregei fölött, meglátta, hogy a háta mögött levő szarácsiak, féldinnyealakú rézsipkáikkal, elő kezdik szedni hosszú puskáikat, s lövésre készítik.

– Hát ti mit akartok? riadt rájok a basa. Tegyétek le azt a puskát, több van amott az ellenségnek. Most csak kardra leszen szükség. Mindenki lovagoljon bátran az ellenség elé, s mikor én kardommal inteni fogok, boruljon le a lova nyakára, s nyargaljon minden tétova nélkül előre.

A sereg úgy tett, miként parancsolva lőn. A szarácsiak nyakukba vetették tölcséres lőfegyvereiket s széles pallosaikat kivonva, ügettek mindnyájan előre, a basa nyomdokában.

Kemény seregei mint egy érczfal állottak előttük, elől a puskások, hátul a lándzsás had. Középett Wenzinger, a jobb szárnyon Kemény János. Az oldalhadak a malomárok, s a málé-ültetvények mögött vonultak lappangva a török háta mögé.

Midőn a török had szinte lőtávolságra érkezett Kemény hadához, Kucsuk basa hátra fordulva, jobbra-balra haragos szemmel széttekinte katonái fölött, mire azok egyszerre lehúzva fejeiket lovaik nyakához, kardjaikat előre feszíték s kengyelvasaikat lovaik oldalába vágva, sebesen nyargalva rohantak elleneik sorába.

– Allah! Allah! Allah! hangzék háromszorosan a támadó török kiáltása, s harmadikra roppant dördülés következett; Kemény János seregei egyszerre sortüzet adtak a támadó lovasságra, mely egy pillanatban füstfellegbe borítá soraikat.

A puskatűz rendesen keveset szokott a hadban ártani, s nagyobb a hangja mint a veszedelme. Itt is alig hullott ki miatta egy-két török a sorból, bukfenczet vetve lovával. A többi veszett ordítással vágtatott előre.

Wenzinger észrevevé, hogy lövészei nem érnek rá másodszor tölteni, rögtön a lándzsás csapatokat parancsolá előre. Még azon időkben nem volt föltalálva a puskára alkalmazott szurony, s külön csapat kezelte a puskát, ismét másik a dárdát.

Ha a lándzsás csapatok csak annyi ideig ellent birtak volna állani a lovas rohamnak, míg a puskások ujra megtölthetik fegyvereiket, vagy az oldalt előrohanó seregek a törököt hátul megszorítják, Kemény megnyerendé az ütközetet; de a lándzsás had az összeütközés első pillanatában keresztül lőn törve s kétségbeesett védelem után nagyobbrészint leaprítva, mire a védtelen puskás had tömegestül megfutott, a legnagyobb rendetlenséget idézve elő a hadseregben kétségbeejtő ordításával.

Wenzinger erre rögtön helyre akarva állítani a megbomlott rendet, parancsot adott az egész csatavonalnak a visszavonulásra, s ha parancsát végrehajtják, tán megfordítá még az ütközetet, de a lovasság, melyet a fejedelem vezérlett, ennek büszke ellenparancsára ott maradt elébbi helyén, midőn a többi csapatok már mind megváltoztaták állásukat, egyedül küzdve a neki jutott szakaszszal.

Ekkor a basa rögtön fölhagyva a hanyatthomlok rohanó puskások üldözésével, egész erejével Kemény ellen fordult, a ki egyszerre oldalt és elől levén megtámadva, elveszté lélekjelenlétét s nem levén többé helye és ideje nyugodt visszavonulásra, a merre utat lát, vad futamodással törte magát keresztül, eszeveszett rohantában nem vevén észre, hogy épen saját visszavonulóban levő gyalogságát gázolja el; a mint hogy a lovasság bomlott nyargalással rohanva a még rendben levő sorokra, tulajdon népét kezdte eltipratni, teljesen meggátolva a tartalék kifejlődhetését s a legbomlottabb zavarba hozta az egész sereget. A gyalogság fegyvereit elhányva futott szét az egymást üldöző lovassereg elől; a ki útban maradt, azt a nyargaló tömegek agyontaposták; sem a vezér talentuma, sem egyes vitézek önfeláldozása nem volt képes többé a csatát rendbe hozni, az egyik vad futása zavarba hozta a többit; a csata tökéletesen elveszett.

A bomlott viadalban futott maga a fejedelem is; minthogy a küzdelemben legelől volt, most leghátul maradva, az előtte futóktól alig birt üldözői elől menekülni. A törökök mindenütt nyomukban voltak a futóknak, pusztítva, a kit utólértek; a fejedelem mögé egy fiatal török ifju férkőzött, lovának sokkal könnyebb terhe lévén, mint a fejedelemének, hamar utólérte. A kontyába tűzött sastollról rá lehete ismerni Feriz bégre.

A fiatal levente arcza ifjui hévtől lángolt, a fejedelemé sötét volt düh és szégyen miatt. Hátra-hátra nézett futtában s fogait csikorgatá, hogy egy gyermek elől kell futnia. Sokszor meg akart állani, de elvadult lova magával ragadta.

Az ifjoncz e közben oly közel ért már hozzá, hogy kardjával kezde feléje csapkodni. A fejedelem eleinte védelemre sem méltatá a suhancz támadását, csak a midőn az mindig jobban beérve őt, merészebben kezde hozzá vagdalni, emelé föl kardját, visszasujtva hozzá.

– Elmaradj rólam, fattyú! kiálta dühösen Kemény, vagy ha megfordulok, úgy pofon váglak, hogy minden csikó-fogad kihull.

Feriz erre egy szökéssel épen mellé rugtatott s fényes, karcsu görbe damaszk kardját a fejedelem nyakának mérve, villogó szemekkel tekinte le reá, míg a fejedelem elborult arczczal fogta hátra kardját, egy visszafelé intézett kegyetlen csapásra, mely arra volt szánva, hogy a merész ifjút derékban ketté szelje vele. Olyan volt e két alak egymás mellett, mint egy fiatal sas, mely ujjongva üldöz egy futó párduczot, vérengző agyarkodással kiáltva le és fel egymásra.

Azon perczben, midőn mind a két kard egyszerre süvöltött, Kemény alatt újra nagyot botlott a ló, s megtört lábbal bukott térdre. Kemény csapása az által más irányt véve, Feriz bég helyett, annak lova fejét érte, azt végig hasítva fölfelé, míg Feriz kardja épen a fejedelem homlokára villant.

A lováról lebukó fejedelem sötéten tekinte föl ellenére, homlokáról patakzott alá a vér a fenyegetően összevont ránczok között; még egyszer sarkantyúba kapta paripáját; az inaszakadt mén felrugta magát hátulsó lábaival s azzal lehulló lovagját maga alá temetve, a rohanó ellenség által urastul együtt elgázoltatott.

A vad viadalban senki meg sem jegyzé a helyet, hol a fejedelem elhullott. Csak napok mulva lelték meg a segesvári piaczon hasgatott köntösét és tört fegyvereit, miket török martalóczok áruba bocsátának s miket Apafi Mihály, most már Erdély egyedüli fejedelme, magához váltott s később fogarasi tárházában őriztetett. Az elesett fejedelem testét is sokáig keresteté Apafi a csatatéren, hogy tisztességesen eltemettesse; a megfosztott s eléktelenült hullák között senki sem birt arra ráismerni.

* * *

Kucsuk basa megnyerve a csatát, trombitát fuvatott üldöző hadainak, visszatérítve őket a vert had kergetésiből. A takarodó hangjaira visszaszállingóztak a török lovagok, ellenkezőleg azon rendes szokásukkal, miszerint a török seregek megnyert csata után ép úgy szélyel szoktak szórva lenni, mint maga a megvert ellen. Kucsuk szoros fegyelemre szoktatá őket.

A visszatérők füsttel és vérrel voltak lepve, legvéresebb volt mindannyi között Feriz bég, köntösén itt-amott látszottak a keresztül lőtt golyók szakadásai, s a harmadik paripán ült a csata kezdete óta, kettőt megöltek alatta.

Kucsuk szótlanul ölelte fiát keblére s homlokon csókolva, saját arany lánczát akasztá annak mellére, s kardját megcserélte vele, a mi a tiszteletadás elképzelhető legnagyobb jelének tartatott.

De Ferhád agát a jobb szárny vezérét halva hozták a vezér elé, lándzsákra fektetve. Minden nemei voltak rajta a sebeknek, golyó, kardcsapás és lándzsadöfés.

Kucsuk leugrott lováról, sirva borult a holttestre, s össze-vissza csókolá azt, Alláhra esküdvén, hogy egész Erdélyországért nem adta volna ez ember életét.

S addig be nem vonult a városba, míg Ferhádot el nem temetteté. A dervisek rögtön körülállták a halottat, megmosdaták, betekergeték illatos patyolatba, maga a basa keresett ki számára egy szép verőfényes helyet sudaras fák alatt; oda temették el, arczczal napkeletnek fordulva, s lobogós kopját tűzve behantolt sírja fölé; s három napig őrzék ott kiküldött őrök, hogy holttestét meg ne csonkíthassák a boszorkányos dzsínek.