XV. A GYULAFEHÉRVÁRI ORSZÁGGYŰLÉS.

Némely városnak, sőt némely háznak fátuma: a halál után újra fölébredni.

Egy nép kipusztul belőlök, a falak szétdüledeznek, a város neve feledékenységbe megy, s ismét jön egy másik nép, s a romok tetejére épít s új nevet ád a helynek, s míg az elhányt ó kövek gyászolni látszanak a multat, az új palotáktól ragyogó város, mint a kendőzött hölgy, örülni tud az ifjú kornak.

Azon halmot, melyen Erdély egyetlen egy vára fekszik, egykor Diurbán nemzedéke koronázá meg tömör épületeivel. A névre ki emlékeznék? A római legiók meghódíták a nemzetet, szétszórták az idomtalan bástyákat s a véristennek emberáldozattal mocskolt oltári helyén Vesta temploma emelkedék; a dák vezér fapalotája eltünt, s helyét a proprætor márványlaka foglalta el, corynthi oszlopsoraival, mozaikkal fedett padlatával s művészi istenszobraival. A helyet nevezték Colonia Apulensisnek.

A város ismét vénült, hanyatlott, meghalt.

Új, hatalmasb nemzedék jött belé; a paloták, templomok eltemették lakóiakat, s a proprætor palotája helyén megjelentek Gyula vezér hegyes kúpfödelű, aranyozott és mázzal festett épületei, mint egy ezeregyéjszakai tündértanya, s a Vesta-templom romjai fölött a pogány ősmagyar nép szabad ég alá építé oltárait, miknél napot, csillagokat és kivont kardot imádott. Ekkor nevezték a várost Gyula-Fehérvárnak.

E század fordult, s a szent király, István, szétszóratta a napimádók oltárait, s a mely helyen annyi megbukott álisten imádtatta magát, roppant templomot építtetett. A napimádók elenyésztek s a keresztyén világ nevezte a templomot Mihály angyalénak.

Milyen volt a templom? senki sem tudja már. Két század mulva jöttek a tatárok; lerontották a várost és templomot, leölték a népet. Elvonulásuk után siralmas gúnynévvel nevezék a várost Nigra-Juliának (Gyula-Feketevár).

Hazánk legnagyobb embere, Hunyady János, építteté azt föl újra. A nagy góth bolthajtásokból még most is látni valamit. Ide, ennek sírboltja alá temették el Erdély fejedelmeit mind. Itt feküdtek Hunyady és lefejezett fia, László is, faragott kőkoporsókban. Csak feküdtek. Rabló hadak kiszórták a szent maradványokat sírjaikból, elpusztíták a templomot; s a következő fejedelmek, kik azt a török uralom alatt helyreállíttatták, az arab építészet sajátságait toldozák a góth alapzathoz, kigyós oszlopokat s mór faragványokat.

Most mindezekhez az újabb kor javításai is járulnak, négyszögletű, alacsony alakú tornyok, idomtalan portálék; az arabeszkek be vannak meszelve, s ha itt-ott lekopik a vakolat a falról, látni lehet az összehordott köveken, mikből a templom épült, mindenik kor maradványait, mely e helyről nyomtalanul eltünt. Emitt a régi mythras-tisztelet faragványai, ott megcsonkított vestáliák, alant régi oltárcsúcs, a nap összetört képével, fenn virágos arabeszkek.

És ismét elveszté nevét a város. Most neveztetik Károly-Fehérvárnak.

Azon időben, melyben történetünk alapszik, a fejedelmek beavatása s országgyűlések helye volt e város. A hol most a püspöki lak van, ott a János Zsigmond által megújított fejedelmi palota állott; termei márványnyal kirakva, falai csaták képeivel befestve. A nagy terem, melyben az országgyűlések szoktak tartatni, színes márványból épült korlátokkal volt körülzárva. Körül a falakon vajdák és fejedelmek arczképei, trophæumok között; elől a trón, biborral redőzve, háta mögött zászlók-, paizsok- és buzogányokból összerakott diadalsátor.

A város többi része azonban aligha lehetett összhangzásban a fejedelmi lak pompájával, mert az 1618-ki országgyűlésnek rá kelle parancsolnia a lakosokra, hogy szünjenek meg sátorokban lakni, s építsék föl elpusztult házaikat.

Az ország rendei már felgyülekeztek, kiki a maga helyén van, csak a fejedelem széke üres még.

Ott ülnek sorban az erdélyi patriciusok; a magyar nemesség színe, java, ész, birtok és vitézség előkelői; a Bethlenek, Kornisok, Csákyak, Lázárok, Kemények, Bánfiak, Mikesek. Ezek a középkori clanok, kiknek akarata képviselé a nemzetet; kiknek tettei alkoták a históriát; kiknek ősei, apjai, nagyapjai vagy a csatatéren hullottak el, fejedelmeiket védve, vagy a vérpadon haltak meg ellenük föllázadva, s az utódok még sem szüntek meg őseik példáját követni. Jött új fejedelem, és ők felvevék az apáik kezéből kihullott fegyvert, mellette vagy ellene, a hogy hozta a sors.

A fényes magyar urakkal festői ellentétet képeznek a székely követek és urak, egyszerűbb öltözeteikben s komoly, makacs arczaikkal, s a szász rendek, jámbor képeik, az őskorból származott német viseletük mellett.

A karzatokon s a korlátok mögött egybegyűlt sokaság tarka képet mutat, s ujjakkal mutogat egy-egy ismertebb alakra, néha ököllel is, a kire haragszik.

Végre trombitaharsogás adja tudtul, hogy a fejedelem megérkezett. A seneshalok szétnyitják az ajtókat, a sokaság éljent kiált, s belép a fejedelem, udvari kiséretétől környezve.

Elől jön Bánfi Dénes, mint az ország főmarsallja, jobbjában az ország zászlóját hozva, mellette Uzoni Béldi Pál, a fejedelmi buzogánynyal kezében, mint a székelység generálisa. Utánok az első miniszter, Teleki Mihály, selyem takaróba burkoltan hozva a császári athnámét, mindhárman pompás díszruhában. Középett jő a fejedelem maga, hosszú zöld bársony fejedelmi kaftánjában, hermelin süvegével s a fejedelmi bottal kezében. Körüle és háta mögött a külfejedelmi udvarok követei, kik közt első helyen állnak a török zultáné, gyémántos öltözetben; XIV. Lajos követei, Forval, udvarias tekintetű sima férfi, szalagos selyem dolmányában, aranycsipkés kalappal, himzett kardszalaggal s Reverend abbé, mosolygó arczával, bibor övével lilaszín talárja fölött; Szobieszky követe, hasított újjú bekecsben, mely annyira hasonlít a magyar öltözethez.

Mind ez urak, ki jobbra, ki balra helyet foglalnak. A küludvarok követei a fejedelem háta mögött maradnak, kik közé többen az ismerős magyar urak közől keverednek, élénken beszélgetve az alatt, míg a mult országgyűlések unalmas jegyzőkönyvei fölolvastatnak.

Ez utóbbiak között észrevehetjük Bethlen Miklóst, kinek arcza még Zrínyi vadászatából ismerős előttünk, ez eleven, eszes fiatal embert, ki ifju korában Európa minden műveltebb országait beutazva, azoknak nevezetesebb férfiaival, sőt fejedelmeivel is ismeretségben volt, s a mellett, hogy a korral előhaladt műveltséget elsajátította, nem korcsítá el nemzeti jellemét; sőt, mint ezt a francziák maguk állítják, a huszáröltönyt ő ismerteté meg velök, s a rajta megtetszett öltöny mintájára több ezredet szereltetett föl XIV. Lajos.

Meglátva Forvalt, kivel Francziaországban ismeretséget kötött, oda futott hozzá, s szivesen üdvözlé.

– Nem veszted-e el a tanácskozás folyamát? kérdé Forval, hallva, hogy valamit már olvasnak.

– Ez megesik nálam nélkül is; most még csak arra hoznak törvényt, hogy az inasoknak hány tál ételt kell adni, vagy legfölebb arról, hogy mint lehetne az elszegényült embereket kényszeríteni a meggazdagulásra, hogy azután fizethetnék az adót. Majd ha a java jön, akkor helyre megyek.

– Jőjj tehát, mondd el nekem azalatt, kik itt a derék emberek, s kik nem azok? Hisz Erdélyben minden ember ismeri egymást. (Forval csak most érkezett Erdélybe.)

– Az osztályozás nem megy olyan könnyen, szólt mosolyogva Bethlen. Míg Erdélyből el nem mentem s vagy egy, vagy más párt embere valék, addig tudtam, hogy a ki az én pártomhoz tartozik, az mind becsületes ember, a ki pedig az ellenpárton van, az mind semmirevaló; hanem a mióta odajárván, elszoktam a ligák látogatásától, kezdem észrevenni, hogy biz itt jobbról is, balról is lehet az ember jó hazafi, vitéz ember, becsületes férfi; valamint mind ennek ellenkezője; csak attól függ, hogy ki viszi eszesebben a dolgát? Hanem ha kivánod, elmondom pártnézeteiket. Te azután figyelhetsz rá, hogy melyik viszi keresztül a magáét? – Ez a büszke férfi itt jobbról a fejedelem mellett Bánfi Dénes, túl rajta amaz Béldi Pál. Mindkettő az ország legtekintélyesebb férfia, s mindkettő határozott ellensége az indítandó harcznak; ők egymásnak is ellenségeik, de ez egy elvben elválhatlanul összetartanak. Az egyik, Bánfi, a római császárral látszik összeköttetésben lenni, a másik a törökkel. E két férfi kezében van Erdély békessége. Szerintök Erdély legyen elég erős visszaverni mindenkit, a ki határain erőszakkal betör; de legyen elég eszes, nem törni viszont a máséba. Most nézz azon kopaszhomlokú férfiura a fejedelem balján. Ez Teleki Mihály. Ez embernek esze az, mely ama két férfi hatalmával egyensúlyt bír tartani. A fejedelemnőnek közel rokona, miután a magyarországi nemzeti párt leveretett, az elbukott harczot itt akarja újra kezdeni. Szép leend elnézni az erő és ész küzdelmét e három férfi közt.

– S ha a békepárt talál győzni?

– Az a nemzet határozata lesz.

És a fejedelem nem mondhat annak ellent?

– Barátom, itt nem versaillesi udvarban vagyunk, a hol ilyesmit szabad mondani: L’état c’est moi! E férfiak itt mind egyenkint oly hatalmasak, mint a fejedelem maga; hatalmuk egyesülten áll a fejedelem körül; de próbáljon az a nemzet akarata ellen cselekedni, meglátandja, hogy egyedül marad; épen úgy, mint maradnának ez urak egyenkint, ha ők tennének a nemzet határozatai ellen.

– Légy őszinte. Reméled-e, hogy a harczi párt győzni fog?

– Ezuttal aligha. Még nem látok embert, a kiért ez megtörténhessék. Az egész magyarországi párt közt nincs alak, a ki a harczvágyó népnek ideálja lenne; a főnökök elvesztek, Rákóczy convertált. Teleki tud pártokat megbuktatni, aláásni, de alkotni nem. Ő nem is katona, s oly helyre harczias ember kell. Ő hideg ész, és ott lángészre van szükség. Neki nincs missiója Magyarországért harczot kezdeni, neki csak érdekei vannak. Egyike a magyar főuraknak, ama fiatal bajusztalan ifju amott, Tököli Imre, Teleki leányát eljegyzé, hogy apját érdekeibe vonhassa. Meglásd, ő nem fogja ott végezni, a hol kezdte, őt csak egy eszme viszi: a hatalom, – és a sors forgandó, s az ő eszközei különbözők.

Forvalnak nem tetszett a hideg biztatás. E közben bevégezték az unalmas fölolvasást, s Bethlen helyére ült.

A fejedelem nagy kedvetlenül előadá az uraknak, hogy a miért összehivatta őket, azt majd Teleki Mihály uram szóval tudtokra adandja, s azzal kaftánjába burkolózva, trónja szögletébe húzta magát.

Teleki fölállt, megvárta, míg a népzúgás lassankint elcsendesedik s egy nyugodt tekintetet vetve Bánfira, szóhoz kezdett.

– Vitézlő karok és rendek! Tudvalevő dolog előttetek, a mik legközelebb Magyarországon történtek. Ha nem tudnátok, csak szét kellene néznetek magatok körül, s látnátok e szomorú, kétségbeesés dúlta arczokat, mikkel gyülekezetünk megszaporodott. Magyarországi rokonaink azok: egykor nemzetünk virága, most annak hervadt levelei, miket a vihar messze földre elszórt. Ti nem tagadtátok meg rokonaitokat szerencsétlenségükben: megosztátok velük hajlékaitok, falataitok felét, s osztoztatok könyeikben. Oh de nem irgalomkenyér, és nem asszonyköny az, a miért ők hozzánk folyamodtak! Te Bocskai és te Bethlen! kiknek arczképeik oly néma szemrehányással tekintenek le reánk, kiknek diadalmas zászlói portól belepve függnek a fejedelmi trón körül, miért nem támadhattok fel újra, új alakban, hogy e zászlókat felragadva fülébe döröghetnétek a tétovázó ivadéknak: a számüzöttek hazát kérnek tőletek! A hontalanoknak hazájukat vívjátok vissza!…

Teleki itt megállt, mintha közbeszólásokra várna; azonban még mindenki hallgatott, érezve, hogy ez csak rhetorica. Teleki e hallgatás emphatikus modorát változtatni kényszeríté…

– Ti hallgatással feleltek szavaimra. Ez alkalommal «qui tacet, negat». Nem akarom hinni, hogy elhidegülés volna szívetekben, mely azokat nem engedi lángra gyúlni; ti tétováztok s erőtöket számoljátok. De tudnotok kell, hogy nem egyedül leszünk, kik a síkon fogunk állani. Az elfoglalt templomok, a gályarabságra vitt lelkészek sorsa fegyverbe szólítá Európa minden reformált fejedelmeit. Maga a belga király, kit sorsunk legkevésbbé érdekelhet, erővel szabadítá ki hitsorsosainak lelkipásztorait a nápolyi gályákról, s még Gusztáv Adolf kardja sem rozsdásodott meg hüvelyében. Sőt maguk a legkatholikusabb fejedelmek is, sőt még a Mahomed követői is ügyünk segítségére állanak készen. Ime a franczia király, ez idő szerint Európa leghatalmasabb uralkodója, nemcsak saját országában, sőt Lengyelhonban is seregeket gyűjt segítségünkre, s ha kelleni fog, bizonyára a zultán sem kételkedendik a kényszerítve kötött békét kettészakítani, vagy ha azt nem tenné is, határszéli hadait könnyű lenne zsoldunkba fogadni. És most, midőn köröskörül hangzik a harczkiáltás, midőn mindenki fegyvert fogott, mi fogjuk-e azt hüvelyben hagyni, kik leginkább tartozunk ezzel rokonainknak, tartozunk önmagunknak is. A mi rajtuk megesett tegnap, megeshetik holnap rajtunk, s akkor mely ország lesz az, mely bennünket befogadjon? Azért hazámfiai, úgy hallgassátok meg a száműzöttek könyörgését, mintha helyükön magatok állanátok; mert bizony mondom nektek, hogy jöhet idő, mikor helyükön fogtok állni, s a milyen birái lesztek ti ő nekik, oly birátok lesz tinektek a sors!…

Teleki szavait végezve, Bánfi Dénesen feledé szemeit, mintha előre tudná, hogy az fog neki legelőbb felelni.

Bánfi fölemelkedék. Arczán meglátszott, hogy erőszakot akar tenni természetén s hideg vérrel fog szólani.

«Vitézlő feleim, mondá szokatlan csendes hangon. A szerencsétlenek iránti rokonszenv, s a régi ellenek iránti gyűlölet mind férfiakhoz illő szenvedély. De az országok életében a szenvedélyeknek nincsen játékuk. E helyen egyikünk sem rokon, sem barát, sem ellenség; egyedül hazafi, ki hidegen számít, mert a határozat egy ország sorsát fogja eldönteni, nem kérdezve azt, hogy hányan fognak sírni, hányan örülni felette?… Az a kérdés, hogy Erdély életét koczkára tegyük-e Magyarországért? hogy a mi vérünk föltámasztandja-e őt? – Ne hallgassunk szíveinkre, azok csak érezni tudnak, gondolkozzék a fő. – Most béke van Erdélyországban, a nép kezd boldog lenni, a városok kiépülnek, a gyászruhák lassankint eltünedeznek, s a vérmezők felett megérik a kalász. Most úr a magyar Erdélyországon belől, nem zsarol rajta adót semmi idegen, semmi ellenség, semmi pártfogó; nem szól tanácskozásainkba senki. A szomszéd hatalmak csak védelemmel tartoznak nekünk, a nélkül, hogy mi hódolattal tartoznánk nekik. Gondolkodjatok rajta, midőn mindezt koczkára tennétek. Ismét csatatérré alakulva akarjátok-e látni Erdélyt, hadsereggé jobbágyaitokat, s még kérdés: hogy győztes hadsereggé-e? És ha volna is elég haderőnk, ki lenne vezére? Bethlen és Bocskai szellemét egyikünk sem öröklé; sem én, sem Teleki Mihály uram. Kiben bizhatunk magunkon kivül? XIV. Lajos szeszélyében? Az ő politikáját egy pár szép szem is könnyen megváltoztathatja, s midőn legmélyebben benne leszünk a bajban, közbejöhet egy kis versaillesi intrigua s mi egyedül maradunk a csatatéren.»

Forval bosszúsan köhintett közbe.

«Szobieszky pedig, folytatá Bánfi, nem fog a mi szép szemeinkért minden ok nélkül bele kötni a császárba, mostani szövetségesébe, sem a zultán nem töri meg oly könnyen esküjét, mint Teleki Mihály uram gondolná. Mi marad számunkra hátra? A kóbor tatárokat behívni Magyarországba? Bizonyára megköszönné a szegény magyar nép ezt a segítséget. A vitéz Zrínyi Miklós, a ki minden magyarnak ideálja lehet, mondott erre egykor egy mesét, megérdemli, hogy a későkor számára följegyeztessék: – A székelyt vitte az ördög a hátán; szembejön rá a szomszédja s megszólítja: hova komé? – visznek a pokolba; felel amaz. Ejnye, az bizony gonosz állapot; szól erre a másik. – De még gonoszabb is lehetne, viszonzá a góbé; ha tudniillik ő ülne az én hátamra, s sarkantyút ütne fel és én vinném őtet. – Értsen belőle a ki akar. Én ugyan nem igen tudnék válogatni; melyiktől féljek jobban; az egyik ellenségeskedésétől, vagy a másik barátságától? S mi fog következni e harczból? Ha győzünk a török által, lesz Erdély török basaság, ha legyőzetünk, leszünk osztrák provincia, míg most szabad ország vagyunk Isten kegyelméből. – – Magyarország sorsa azonban minden esetre javításra vár, s ezt én épen úgy szívemen viselem, mint azok, kik karddal hiszik meggyógyíthatni a beteget. Ez úton nem boldogulunk. Mennyi vér kifolyt már, és semmi eredmény! Próbáljunk más útat; hát nem volna a magyarnak annyi szellemi ereje, hogy ha valakit fegyverével le nem győzhetett, lelke hatalmával győzze le? Hódítsátok meg meghódítóitokat! Ti, kik ész, tetterő, vagyon és férfiúi szépség dolgában a birodalom elsői vagytok, mért nem foglaljátok el azon legmagasabb helyeket, melyek benneteket megilletnek? Ha ti ott ülnétek, a hol Pázmán és Eszterházy ülnek, nem maradna üres szék Lobkovicz számára, melyre ő leüljön. Ha ti a helyett, hogy itt-amott apró eredménytelen csatákat vívtok, észszel és befolyással harczolnátok, boldoggá tehetnétek az országot, s vérébe sem kerülne. Rajtatok áll előidézni nagy Lajos korát, midőn az idegen fejedelem beleszeretett választott népébe, s magyarrá tudott válni s ő a nemzet által lett nagy és hatalmas. Ha ti előttetek a nemzet boldogsága az első, cseréljétek meg a szerepeket. Erdély rendei magukra vállalják kieszközleni a békét a császár és a nemzet között, visszaszerezni vagyonaitokat, rangjaitokat s én leszek az első, a ki erre segédkezet nyujtand – és bizonyára Teleki Mihály uram lesz a második. Ha azonban ez ajánlatunkat el nem fogadjátok, ám lássátok, mit cselekesztek? A mi azon jóslatot illeti, hogy ma nektek, holnap nekünk: hogy a ki Erdély határain hódító karddal belép, legyen az akárki, itt megfelelő erőre fog találni; de azt is fogadom, hogy e haderő senki kérelmére idegen ország határain botor merészséggel át nem lépend soha.»

– Tehát kegyelmednek Magyarország idegen föld, ugy-e? Kiálta föl egy gúnyos hang a tömeg közől.

Bánfi e közbeszólásra elveszté mérsékletét. Dühösen fordult azon szeglet felé, melyből a kérdés jött s ott az összecsoportosult magyarországiak hidegen megvető tekinteteivel találkozva, elfeledkezék magáról, a világ elfordult vele s kalpagját lecsapva, fölkiálta:

– Ti mondtátok! Igenis! Idegen ország voltatok ránk nézve mindenha: még több: mostoha gyermekek! Ti vétkeztetek mindig és mi szenvedtünk miatta! Mi harczoltunk és küzdelmeink gyümölcsét ti vesztegettétek el! A ti viszálkodástok háromszor döntötte sirba a hazát, Erdély háromszor támasztotta azt föl újra. Mi adtuk nektek a hősöket, ti adtátok nekünk az árulókat!…

Ez utóbbi szavait már ordítva kelle elkiáltania Bánfinak, hogy a nőttön növő zajból kihallassék.

Nemsokára általános lett a fölkiáltás. A magyar urak fölugráltak székeikről, dühösen kiáltozva Bánfi ellen; s a komolyabb békepártiak aggódva csóválták fejeiket, Bánfinak e meggondolatlan kifejezése által a szenvedélyek terére löketni látva az ügyet.

Béldi fölállt, s többen, kik szerették volna helyreállítva látni a csendet, kiáltoztak: halljuk Béldit!

Ekkor egy fiatal ember rontott át a korlátokon s merész, neki hevült arczczal Bánfival szemben megállt, kezével Teleki székére támaszkodva. Ez volt Tököli Imre.

– Szót kérek én is! kiálta minden zajt túlcsengő hangon. Jog és törvény szerint nekem is van szavam e sorompókon belől; ha ti Magyarországban megtagadjátok édes anyátokat, s korlátokat húztok Erdély s ő közötte, felelek szavaitokra én! ép oly birtokos nemes Erdélyben, mint te büszke kis Isten itt, kinek apja szintén egyike volt azon hősöknek, kiknek nevében szidalmaztad az anyanemzetet!…

Béldi oda akart menni Tökölihez, hogy lebeszélje a szólásról, azonban ekkor valaki hátulról megfogá kezét s ő hátratekintve, megdöbbenéssel vevé észre vejét, Wesselényi Pált, ki egy szóra a mellékterembe hívta félre.

Béldi az előcsarnokba kilépett, mialatt Tököli rettentő szavai behangzák a teremet, túlharsogva a szűnni nem akaró zajt.

Az előcsarnokban lefátyolozott hölgy várt Béldire, ki midőn leleplezte arczát, Béldi alig ismerte meg benne leányát, Zsófiát, Wesselényi Pál feleségét, annyira megváltozott, bú és eltörődés miatt. Szép szemei ki voltak sírva.

– Földönfutók vagyunk, zokogá Zsófia, atyja keblére borulva. Magyarországi jószágainkat elvevék, férjemet kiűzék várából s halálra keresik.

Béldi elkomorodott. Lelkének rosszul esett e nem várt balhír. Benn Tököli lázító hangja dörgött s Béldi már nem sietett vissza azt elnyomni.

– Maradjatok nálam, szólt elbúsult arczczal. Itt békében ellehettek, míg az ország sorsa megváltozik.

– Már késő; monda Wesselényi. Én Boham gróf, frank generalis zászlójához szegődtem közvitéznek.

– Te? Közvitéz! Wesselényi nádor ivadéka! s leányom hová leend?

– Ő nálad marad és özvegy lesz mindaddig, míg Magyarország vissza nem lesz víva!

Ezt mondva, Zsófiát Béldi keblére fekteté az ifju férj, megcsókolá homlokát s könytől száraz szemmel eltávozott.

Belül ordított a nép. Béldi zokogni látta leányát s valami keserűt érze keblén keresztülhevülni; hasonlatost a keletkező boszúhoz. Szinte jól kezdett neki esni, hogy ott benn harczot ordítanak s azon fokon állott, hogy kardját kirántva, ő – a békepárt főnöke – az országgyűlésbe rohanjon és fölordítson: Harcz! harcz! és visszatorlás!

E pillanatban egy öreg, halálsápadt embert vezettek be az előcsarnok ajtaján az apródok; ki Béldit megismerve, oda futott hozzá s reszketeg hangon megszólítá:

– Uram! te vagy a székely nemzetnek generalisa, Uzoni Béldi Pál?

– Igen. Mit akarsz tőlem?

– Én vagyok, hebegé el-elhaló szóval a beteg agg, Benfalva utolsó lakója. A többit mind kiölte a harcz, az éhség, a döghalál. – Én maradtam utoljára. – Utánam üres maradt a hely. – Érzem én is, hogy megoszlattatásom közelget. – Elhoztam, hogy kezedbe adjam helységünk pecsétnyomóját – és harangját; – add át az országnak; – tétesse archivumába; – s irassa alájuk: «ez volt Benfalva harangja és pecsétje, mely faluból az utolsó lakó is kihalt».

Béldi csüggedten ejté le kardmarkolatáról kezét. Azután lefejté nyakáról leánya karjait és monda neki:

– Eredj anyádhoz Bodolára s tanuld sorsodat nemes lélekkel eltűrni.

Azzal elvéve a haldokló öreg kezéből a pecsétnyomót, visszasietett a terembe, a hol Tököli épen akkor végzé el beszédét, irtóztató hatást gerjesztve mindenütt. A franczia követek kezeit szorongaták.

Ekkor a tábla végén megállt Béldi s a kezébe adott pecsétnyomót letevé az asztalra.

Őt mindenki becsülé s látva, hogy szólni akar, elhallgatának.

– Ime, szólt fölindult hangon. Egy kipusztult falu – utolsó haldokló lakója által – itt küldi az országnak hivatalos pecsétjét… Ily falu van Erdélyben elég, s időjártával lehet több is. Éhség és háború elpusztíták országunk legszebb részeit… Urak, e pecsétnyomót ne feledjétek ki trophæumaitok jelképei közől.

E szavait csaknem suttogóan ejté ki Béldi, s mégis meghallák azt a terem minden szögleteiben, oly nagy vala a csend. Az emberek arczain borzadás futott végig.

– Künn az ajtó előtt valakit sírni hallok… Folytatá Béldi reszkető ajkakkal. Az édes leányom ott, Wesselényi Pálné, kit hazájából elűztek, s ki zokogva veté magát lábaimhoz, hogy sorsáért engedjem föléledni a visszatorlást… És én azt mondom tinektek: sírjon leányom! pusztuljon el ő, pusztuljak el én, ha kell családommal együtt! de Erdélyt ne érje az átok; Erdélyben kívülem senki szeme se legyen nedves az én bánatom miatt. Én, ha mindenki beleegyezett is, ellene mondok a harcznak… Urak, – e pecsétnyomót, – s majd a többit is, – el ne feledjétek diadalaitok jelei közé tenni.

Ezt mondva, Béldi leült; s már rég elhangzának szavai, a teremben mégis halotti csend uralkodott.

Teleki ez elhallgatást Béldi iránt támadt ellenszenvnek tulajdonítva, nagy bíztában fölállott, s a rendeket szavazásra szólítá. Ezúttal azonban roszul tapinta a közérzület üterére, mert a rendek legnagyobb része, az utóbbi jelenettől áthatva, a békére szavazott. Ily nagy vala Béldi és Bánfi befolyása az országra még ekkor.

Teleki zavarodottan tekinte leendő vejére. Az keserű hangon dörmögé, öklét összeszorítva, könyező szemekkel:

«Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo!»

Az oszló sokaság között Forval és Bethlen Miklós ismét találkoztak egymással.

– Tehát vége azon reménynek, hogy Erdély fegyvert fogjon, szólt lehangoltan a franczia.

– Sőt most kezdődik a remény, viszonza ez, barátja vállára ütve. Láttad ezt a fiút beszélni?

– Szépen beszélt.

– Nem az, hogy szépen beszélt, hanem ez lesz azon ember, a kit ti kerestek.

– Magyar fejedelem?!

– Vagy földönfutó; a hogy a sors hozza.