XII. EGY FŐÚR A XVII. SZÁZADBAN.

A bonczhidai kastélyban nagy sürgés-forgás volt. A ház urát, Bánfi Dénest várták haza Ebesfalváról.

A vár kapuja, melynek közepén roppant családi czímer ragyogott aranyozott oroszlánok körmei közt, zöld galyakkal s szines lobogókkal volt beárnyazva, az utczán hosszú sorban voltak fölállítva az iskolás gyermekek ünnepi öltözeteikben, tanítóik vezénylete alatt, távolabb állongott vasárnapi ábrázattal a jobbágyság, s a határdomb előtt látszott rendezett csapatokban a kolozsmegyei lovas nemesség hada, mintegy nyolczszáz főre menő lovag, mind derék, harczias alakok, buzogánynyal s széles kardokkal fegyverkezve, kik főnöküket, a nemesség generálisát, elfogadni jöttek.

A bástyákon lehete látni Bánfi Dénes saját harczi népét, mintegy hatszáz pánczélüngös vitézt, hosszú török puskákkal; a Szamos felőli bástyákra föl volt állítva nyolcz taraczk, néhány ölnyi távolságban parázstűz égett, melyben a pattantyúsok hosszú vaspálczák végeit tüzesíték, azokat kanóczok helyett használandók.

Minden kapuban, minden szárnyajtónál két-két apród állott karmazsin piros dolmányban, buzavirágszín feszes nadrágokban, minden öltözetük ezüstös zsinórokkal és vitézkötésekkel sujtásozva.

A legmagasabb torony ablakában ült a toronyőr, kürtszóval jelt adandó a főúr jöveteléről, feje fölött óriási bíbor zászlóval birkózott a szél, alig birva megemelni a rajta csüngő gazdag aranybojtokat.

Az ablakokon mindenütt kiváncsi udvari nép, hölgyek, lovagok látszottak bámuló várakozásban, csupán három ablak volt ment az ünnepi csoportoktól, helyettük hófehér porczellán vázákban illatos jázminok s reszkető mimosák tekintgettek elő, alig engedve észrevenni egy halvány szelid női arczot, ki ábrándos mélázással könyökölt a himzett ablakvánkoskára. Ez volt Bánfi Dénes neje.

Mintegy tíz óra lehetett reggel, midőn az országúton emelkedő porfellegről észrevevé a toronyőr a főispán közeledtét, s kürtjével jelt adva, a taraczkdurrogás rögtön helyére riaszta mindenkit, a papok, a tanítók siettek növendékeikhez, a hadnagyok rendbeállíták dandáraikat, a bástyákra állított trombitások és tárogatófuvók rákezdték az akkor legkedveltebb toborzó danákat.

Nemsokára a tisztelgőkhöz ért a főispán, a többi megyék banderiumaitól kisérve; előtte, utána fegyveres csoportok lovagoltak, miknek viselete, fegyverzete a legnagyobb tarkaságot mutatta föl.

Lehete látni a paripák mindennemű fajait és színeit, arab mént, erdélyi telivért, mokány lovat, nyulánk angol paripákat, a tánczoló berber fajt, testszín sörénynyel, minden szinezetű csójtárokkal, bogláros fékkel, pillangókkal himzett nyeregtakarókkal.

Lehete látni a hajdani csaták minden műszereit, karcsú damaszk kardot, gerezdes buzogányt, görbe orrú csákányt, s kigyózó lángpallost, s azokat a hosszú, remekül kirakott lőfegyvereket, mikkel ritkán lehete lőni többet egynél; itt-ott láthatók voltak már a divatba jött ölnyi hosszúságú háromélű tőrök, miknek hegye a földet horkolá.

Mindegyik dandár saját megyéje czimerét viselte tarka lobogóin, miket délczeg termetű zászlótartók vittek nyeregkápáikban. A harczias csapatok előtt lovagolt a nemesség főhadnagya, Veér György; izmos, köpczös, negyven év körüli férfi, szakálla néhol foltonkint megőszült, bajusza keményen kétfelé pödörve, arcza naptól barna. Nyusztprémes kalpagján opálos forgó mellett egy csomó koronásgém tolla lengett, fényes medvebőr-kaczagányát kövekkel kirakott tenyérnyi széles láncz tartotta elől össze, a vállára fekvő medvefő szemei helyén dió nagyságú chrysolithok ragyogtak; derekára ezüst pánczéling volt vetve, arany csillagokkal, mely alól átlátszott a sötétkék bársony dolmány; oly jól illett kezébe az arany betükkel kivert görbe kard, végén legszélesebb, míg nyeregkápájából egy pár pisztoly rémületes agya látszott elő, melynek gépezete semmivel sem volt egyszerűbb egy mai világbeli gőzhajóénál.

Maga a főkapitány egy nyitott hintóban ült, melybe öt fekete mén volt fogva, aranyos, rózsás szerszámmal; a hintó mindkét ajtajára pompás aranyozással volt kifestve a Bánfi-czímer, hátul két huszár kapaszkodott a bakra ezüstös panyókás mentékben, fehér tollforgókkal.

Büszke méltósággal ült hintaja bársony vánkosai között Bánfi Dénes; mindazon pompa, fény, mely őt körülvette, úgy illett arczához, csillogó fürtei szabadon láttaták magas homlokát, mely őszinte szép szemeivel együtt annyi magas szívjóságot tanusított, míg a bokros szemöldök hajlása, s az ajkak metszése a szenvedélyesebb indulatok bélyegét viselék magukon, s az arcz maga is szüntelen ez indulatváltozások befolyása alatt látszott lenni, majd nyájas, mosolygó, rózsapiros, majd vad, elboruló sötét bíborvörös; a nemes lelkesülés vonalmai, a féktelen heveskedésével egymás mellé, egymás fölé rajzolva, épen úgy, mint voltak a szívben.

A fölállított sorok tisztelkedve hajták meg kardjaikat előtte, a gyermekcsoport énekszóval fogadta, a jobbágyok kalapjaikat lóbálták előtte, a bástyafokon harsogott a zene, a tisztelendő urak diktiókat mondtak, s az ablakokból kendőkkel, kalpagokkal integetett feléje a vendégsereg; és Bánfi mind e tisztelgést megszokott méltósággal, nemes leereszkedéssel fogadá, mint ki érzé magában, hogy mindez őt megilleti; szemei azonban azon három ablakon tévedeztek, mely illatos jázminnal s reszkető mimosával volt lepve, s arcza egy-egy komolyabb vonást sajátíta el, a mint azokban nem vett észre senkit.

A teremnek egyik ablakából egy magas vén férfi tekint le, hosszú, apró gombokkal ellátott reverendaszerű kabátban; fogai kihullván, álla nagyon közel jött orrához s ez viszont nagyon messze esett szemeitől. Tekintete nem mutatja, mintha osztoznék a közös tisztelkedésben. Mellette egy gyászos nő könyököl ugyanazon ablakban, fekete bársony főkötőben, arczán harag és megvetés eltitkolhatlan jelei láthatók. Mindkettőjök mellett Naláczy István uram áll összefont karokkal, furcsa gúnymosolylyal tekintve az egész díszmenetre.

– No nézze kegyelmed, tisztelendő Koncz Márton uram, szól a gyászos özvegyasszony a vén ősz férfihoz, járt valaha ennyi splendorral egy fejedelem, mint ez a simplex báró itten? én voltam coronatión, voltam installatión, inauguratión, triumphalis ovatión, de sohasem láttam, hogy ennyi hűhót csináltak volna privátus emberrel, mint ezzel itten. Ha mégis fejedelemmel tennék, az más volna, de hát micsoda Bánfi Dénes uram? nemes ember, mint akármelyikünk. Csak az, hogy ő arrogálni, prætendálni tud, de bizony ez a fejedelmi splendor neki de jure nem competál. Oh tudom én, hogy mi a jus? mert pereltem én már nagyobb urakkal is, mint ő, eleget!

– Bizony törik magukat a collegák kézcsókolására, dünnyögé magában Koncz Márton uram; ej, ej, tudós Csefalusi Gábor collega uram mint örül, hogy ő kegyességét lesegíthette a hintóból; – no de teheti méltán, mert hisz a kálvinistáknak Bánfi Dénes uram nagy patronusok, az ilyen szegény elvettetett unitárius papoknak, mint magam, csak az ajtó mögött a helyök.

– No, nézze kegyelmed, nézzen csak oda; a derék armalisták fölemelik a levegőbe s úgy viszik a kapuig. Jó, hogy függő hintóba nem tették, mint a fejedelmet szokás; mintha urok volna nekik azért, hogy ma asztalt terített számukra.

– Csak hagyja kegyelmed őket tisztelkedni, nemzetes Szentpáliné asszonyom, szólalt meg erre Naláczy. Majd az én tisztelkedésem adja meg a mulatságnak savát borsát. Tudom, hogy letörik a jó úr szarva tőle.

Bánfi ezalatt feljött a lépcsőkön, az utána özönlő sokaság egyszerre tódult be vele az ajtón, vállain emelve a bárót a terem végén fölállított elnöki székig; a rohanó tömeg között összegyűrve értek a helyeikre a tisztelendő urak is, kiket a pietástalan sokaság kiméletlenül megdömöczkölt, míg Veér György uram becsülendő ökölcsapásokkal fúrt magának utat a főkapitányig. A nemességből betódult a terembe, a ki beférhetett, a többi a folyosókat foglalta el; a jobbágyok az udvaron maradtak, nem hallhatva egyebet a nagy zajnál az ablakon keresztül, de annak is örülve nagyon.

– Nemes atyámfiai, szól Bánfi, némi csendhez jutva, miután szemeit végig jártatta a sokaságon; nem ok nélkül kivántalak benneteket fegyveresen összehívni. Szegény hazánk történetéből tudjátok jól, mennyit szenvedett nemzetünk a miatt, hogy fejedelmeink vagy nem elégedve meg azzal, a mit birtak, vagy nem tudva azt megőrizni, szüntelen idegen hadakat hívtak az országba. A históriaírók csak azt jegyezték fel a harczok napjaiból, a mi a fejedelemnek dicsőségére szolgált, a győzelmeket, a csatákat, a hódításokat, de elfeledték azt is följegyezni, hogy 1617-ben a háborúokozta inség következtében egész Erdélyországban egy gyermek sem született, még anyja méhében elhalva éhség és futások miatt. Mi tudjuk ezt, mert mi éreztük a néppel együtt. Most, hála az egeknek, egyedül maradtunk a magunk hazájában; a szentgotthardi békekötés által mind a római, mind a török császár kölcsönösen megóvák egymást seregeiknek Erdélybe hozatalától, és egymás által visszatartva, megengedték, hogy végre kipihenhessük magunkat s ne legyünk kénytelenek sem az egyikért, sem a másik ellen fegyvert fogni, hanem gyógyítgathassuk a hazánkon ütött százados sebeket. Arany idők következnek reánk; az egész világ harczol és vérzik, egyedül mi vagyunk nyugalomban, egyedül a mi országunkon belől úr és önálló a magyar. Nem nagy ország az igaz, de a miénk s ha kicsiny emberek vagyunk is benne, de nem ismerünk magunknál nagyobbakat. – Most ez aranyidőket, vannak, kik meg szeretnék rövidíteni. Vannak, kik nem törődnek azzal, mibe kerül egy oktalanul megkezdett harcz az országnak? csak az ő dicsvágyuk, csak az ő fösvénységük hizzék meg, s ha győzni talál az, a kit megtámadtak, nem vesznek el együtt a hazával, hanem megfordítják a palástot, a győzteshez állanak, s osztoznak a közös veszteségen.

– Ez rágalom! kiálta föl egy hang a szegletből, melyben Bánfi Naláczy István szavára ismert. A tömeg zúgva fordult azon szöglet felé, honnan a kiáltást hallotta jőni.

– Hagyják abban kegyelmetek, kiálta Bánfi; Teleki Mihály uramnak valami satellese lehet ott – hadd éljen a szólás szabadságával. – Én azonban ismerve az ország rendeinek egyenes gondolkozásmódját, nyugodtan mondhatom kegyelmeteknek, hogy e gondatlan lépés a törvényes úton meg nem történik soha; s ha alattomos cselszövés, vagy véletlen erőszak szándékozik azt kivinni, a mi a nyilt föllépésnek nem sikerült, engem ott is ébren találnak. Én védeni fogom az országot a fejedelem ellen, ha kell! – Ime halljátok, mit gondolt ki a fondorkodás, hogy bennünket akaratlanul visszarántson azon hurkokba, mikből egyszer kivontuk lábainkat. Daczára a békeszövetségnek, majd török, majd tatár üt be határinkon, sarczot vetni a népre, fölégetni a városokat, egy szóval, minden kitelhető módon reánk tolni barátságát. A mult héten elpusztították Segesvárt, azelőtt Csikban kalandoztak; hanem ez mind nem tartozik reám, ez a szász királybirák s a székely generalis dolga. Az én territoriumomra is régen fáj a foga Ali basa uram ő kegyelmének, csak a módját nem találta még ki, mint köthessen belém? E napokban tehát kóbor tatáraival elfogatva a fejedelem czirkáló hadnagyát, azzal az egész környékben kihirdetteté, hogy a nép fizesse meg az adót, fejenkint egy kispénzt. A szegény parasztság örült, hogy ily olcsón szabadulhat tőle s a nélkül, hogy tőlem kérdezte volna: tartozik-e ez adóval? sietett azt rögtön lefizetni. A ravasz török két czélt tudott ezáltal elérni: egy az, hogy elismerteté a néppel az adótartozást, más, hogy e szerint kitudta, hány adófizető van a környéken? s rögtön utána kivetette rájuk az iszonyú harácsot, fejenkint minden emberre két magyar forintot.

A sokaság boszúsan felzúgott.

– Én rögtön betiltám az adófizetést mindenkinek. Minket ugyan nem terhel az, mert mi nemes emberek vagyunk, de épen azért vagyunk urai a parasztnak, hogy ne engedjük őt utolsó filléreitől megfosztani, és megvédjük minden ellenségtől. Én minden válasz helyett egy bepakolt sertésfarkat küldöttem török uram ő kegyelmének, s hogy ha erővel jő adóját beszedni, fogadom az egy élő Istenre, hogy az orrára ütök úgy, hogy megemleget a míg él!

– Oda ütünk neki! ordítá fel a tömeg, kardját zörgetve, s buzogányait rázva a levegőben.

– Most távozzatok sátoraitokba, feleim, inte nekik Bánfi, a mire szükségtek leend, kulcsáraim gondoskodni fognak róla. Ha harczra leend szükség, azt majd megmondom én.

Az átmelegült nemesség nagy beszéddel s fegyverzörgetéssel távozott el a teremből, csupán nehány ügyesbajos maradt hátra elintézendő panaszaival.

A kolozsvári professzorok nyilvános vizsgálataikra hívták meg patronusokat. Bánfi megigérte, hogy elmenend, s ösztöndíjat adományozott jobb tanulók számára.

Ezek eltávoztával egyenkint szemelé ki a jelenlevők közül, a kikkel előbb akart beszélni. Oda inté legelébb Koncz Márton uramat, a kolozsvári unitárius püspököt.

– Miben lehetek kegyelmednek szolgálatára, nagytiszteletű uram?

– Panaszom van, méltóságos uram, felele Koncz lábával hátrakaparva. A kolozsvári tanács via facti elfoglalta az unitaria ecclesia vásárbódéit a piaczon, kérem a repositiót.

– Igen sajnálom, nagytiszteletű uram, hogy ez egyben nem lehetek szolgálatára, szólt rá Bánfi, fogai közt szíva a levegőt s dolmányát gombolgatva be; ez fundationalis ügy, s az a fejedelemre tartozik. A territorium ugyan az enyim, hanem az ügy a fejedelemé.

– A fejedelem ő nagysága épen ezt válaszolta, csakhogy megfordítva; viszonzá Koncz, az ügy maga ugyan én rám tartozik, hanem a territorium Bánfi Dénesé, menjen kegyelmed ahhoz.

Bánfi kedélyesen elkaczagta magát.

Koncz azonban nem találta a dolgot épen oly mulatságosnak.

– Tehát már világos igazságommal sincsen a hová forduljak?

Bánfi vállat vont s üstökét borzolgatá:

– Meglehet, hogy igazsága van kegyelmednek, nagytiszteletű uram, hanem azért mégis aligha fog valamit nyerni.

– Éppen úgy, mint én! kiáltá közbe egy hang s az oda tekintő Bánfi Szentpálinét látta maga felé jőni. – A főúr úgy tett, mintha észre sem venné az özvegyet, s egykedvűleg akasztá ujját mentéje gyémántos nyaklánczába, de az épen az orra elé állt s onnan kezdett el beszélni: «hiába méltóztatik elnézni fölöttem, méltóságos uram, azért itt vagyok én, ha nem hivogatnak is!»

Bánfi szótlanul tekinte rá, félig mosolyogva, félig boszankodva.

– Vagy talán már el tetszett feledni a nevemet? kérdé az asszony élesen, s azzal mellére ütve szólt: az én nevem: nemes nemzetes –

– És vitézlő – egészíté ki Bánfi kaczagva.

– Özvegy Szentpáli Györgyné, folytatá zavarodatlanul a nő; a kinek minden ivadéka csak olyan czímeres nemes ember volt, mint maga a fejedelem, a mióta csak az Isten e világot megteremtette! Nem is felejtettem még el a nevemet soha, ha kérdezték; pedig álltam fejedelmek és generálisok előtt, nagyobbak előtt, mint kegyelmed.

– Jól van jól, nagyasszony, tudom én azt már mind, mert sokszor hallottam; mondja el szaporán, mi jóért jött.

– Szaporán? Tán bizony oly röviden el lehet azt mind mondani, a miért négy esztendő óta foly közöttünk a processus? s hatvanhárom óta a város és familiám között.

– Rövidségnek okáért majd hamar elmondom én, vágott közbe Bánfi; a nagyasszony majd csak azt tegye hozzá, a mi utóbb jön. A nagyasszonynak van egy rozzant viskója a kolozsvári vásártér közepén.

– Kérem! Nemesi curia! csak olyan jó, mint méltóságod kastélya itt.

– Ez a vityilló régóta díszteleníti már a vásártért, s a tanács hiába alkudozott, perlekedett a kegyelmed családjával a végett, hogy adja el lerontás végett.

– Nem adtuk! úgy van. Igaz nemes ember nem fogja eladni soha vérrel szerzett fundusát! Az az enyim, és azon belül nekem sem ország, sem fejedelem nem parancsol, még generalis uram sem.

– Jó asszony, nem kértem én kegyelmedtől ingyen ezt a tisztes ruinát. Lám, tizezer forintot kináltam érte, a mennyiért az egész czigány-sort megvehetné, pedig nem találna benne rosszabb házat a magáénál.

– Tartsa meg az úr a pénzét, én a házamat nem adom! kétszáz esztendővel ezelőtt építette a hetvenhetedik nagyapám, azért azt ne ócsárolja! abban születtem én, abban volt apám, anyám kiterítve; ha kegyelmed szemeit sérti pompás palotájából az én rongyos házam tetejére nézni, nekem meg jól esik azon szobában élhetnem, melyben szegény lelkem uram meghalálozott s nekem e helyett cserébe senki palotája sem kell.

Az asszony zokogni kezdett boldogult férje emlegetésére; mi által Bánfi szóhoz jutva, kemény, heveskedő hangon felelt:

– A mit kimondtam, meglesz; a kőmívesek már ki vannak küldve, hogy a házat szétverjék: a tízezer forintot fölveheti kegyelmed a tanács pénztárából.

– Nem kell! Ebnek kell! kiálta fel a nő dühösen. Nem vagyok én paraszt ember, hogy kibecsültessenek a telkemből. Be se is lépjen az udvaromba senki, azt tanácslom, mert kiseprűzöm, mint a kurta kuvaszt! Voltam a fejedelemnél, voltam az országnál, ehen van a pecsétes levél, melyen az ország megtiltja minden embernek az én fundusomra lépni. Kiszegezem a kapura; jó olvasható írás; majd meglátom, ki mer akkor benyitni hozzám?

– És én mondom kegyelmednek, hogy holnap szét fogják bontani a házat, ha csupa armálissal lesz is bekerítve, építtesse föl aztán az ország, ha neki tetszik.

Ezzel Bánfi bosszúsan távozni akart; Naláczit útjában találta.

A két férfi kényszerített nyájassággal üdvözlé egymást s míg Szentpáliné átkozódva eltávozott, Naláczi édeskés hangon kezde szóhoz, nagy lélekzetvétel után.

– A fejedelem ő nagysága kivánta kegyelmedet egy igen kellemetlen ügy felől értesíteni.

– Halljuk.

– A török már az idén harmadszor zsarol tőlünk ajándékokat, majd egy, majd más alkalom ürügye alatt.

– Nem kell neki adni.

– Ha nem adunk neki, mindig azzal fenyegetőzik, hogy a portára menekült Zólyomi Miklóst hozza be fejedelemnek.

– Hát csak hadd hozza be; majd kiverjük innen vele együtt.

– Igen, de a fejedelem restelli a sok utálkodást s némiképpen félve is, ráhatározá magát, hogy amnestiát ad Zólyominak s vissza engedi jőni, hogy többet ne ijesztgessék vele.

– Hát csak Isten hirével.

– Jól van, jól, de azt tudja méltóságod, hogy Zólyomi jószágai most méltóságod birtokában vannak, így a fejedelem kénytelen méltóságodat fölszólítani, hogy e javadalmakat a visszatérendő Zólyominak kiszolgáltatni ne terheltessék.

Naláczi nagyon röviden találta előadni a dolgot, bármennyire pótolta is méltóságos czímmel szavait.

– Mit? kiálta föl Bánfi hátralépve, s azt gondolják kegyelmetek, hogy én azokat visszaadom? Az ország nekem ezen jószágokat oly terhes kötelességgel adta át, hogy értük saját költségemen két ezredet szereljek föl az ország védelmére; én a terhet teljesítem, s most azt hiszik kegyelmetek, hogy a jószágokról le fogok mondani csak azért, hogy egy bolonddal több legyen az országban.

– De ha a fejedelem kivánja?

– Akárki kivánja, nem adom!

– Ezt vigyem vissza feleletül?

– Ezt a két félreérthetlen igét; szólt Bánfi apróra rágva a szót: «nem adom!»

– Alázszolgája! monda Naláczi, gúnyosan meghajtva magát s eltávozott.

– Servus! veté utána megvetőleg Bánfi; s azzal kitekintve a folyosóra, a mint ott néhány jobbágyot meglátott kalaplevéve várakozni, kiáltott: jertek be, mit akartok?

A jámbor emberek látva a főúr ingerült kedélyét, átallottak belépni, míg végre a tiszttartó betuszkolá őket.

– A dézmát kellett volna behoznunk; szólt siralmas hangon a legvénebb paraszt, lesütve szemeit; de nem lehetett ám.

– Hát miért nem lehetett? kiálta rá Bánfi harsány hangon.

– Nincs miből, méltóságos uram; – nem járt eső, – nem arattuk be a vetnivaló magot; a faluban gyökeret meg gombát esznek az emberek, míg benne tart, azután Isten tudja, mi lesz velök?

– Lám, szólt Bánfi, ez is új Isten csapása, s még háborúra vágyunk. Tiszttartó! meg kell nyitni az uradalmi tárházakat s a jobbágyoknak vetnivaló gabonát osztani ki, azonfölül a szegénységnek télire való eleséget, a mennyi elég.

A szegény pór meg akarta csókolni Bánfi kezét; az nem engedé, egy köny ragyogott szemében.

– Azért vagyok uratok, hogy segítsek sorsotokon, ha inségben látlak. A kasznárok teljesítsék akaratomat, ha saját tárházaim kifogynak, hozatni kell gabonát kész pénzért Moldovából.

Ezzel mellékszobájába eltávozott.

* * *

Bánfiné dobogó szívvel hallá az ismert léptek közeledtét.

Ott ült még most is az illatos jazminok, reszkető mimosák között, maga is oly reszketeg, mint ezek, s oly halovány, mint amannak virágai.

Körüle minden pompától ragyog, a falakon metszett velenczei tükrök aranyos rámákban; királyok, fejedelmek arczképei, mik között legújabb Kemény Jánosé, a szerint festve, mikor még a törökhöz hajolt s törökösen borotválta haját s hosszú szakállt hagyott, a mit egy időben nagyon felkaptak a magyar urak.5)

A terem oldalán mesterséges állószekrény, számtalan fiókkal, lazározott teknősbéka-héjjal s gyöngyházzal kirakva; közepén festményekkel tarkázott asztal, mely fölött remekművű ezüst kargyertyatartók állanak; üveges almáriomokban a család drágaságai pompául kirakva: kövektől szikrázó serlegek, emaillos arany szarvasok, miknek nyakát le lehet srófolni, a filigran művészet remekei, egy-egy nagy virágkosár ezüstből, mely alig lehet nehezebb egy tallérnál, a benne levő bokréták mindenszínű drágakövekből vannak összefoglalva villogó virágcsoporttá, melynek smaragd levelén egy arany szitakötő lebeg, oly finoman dolgozva, hogy szárnyain keresztül lehet látni.

A magas ablakról a földig nehéz vörös selyem függönyök lengnek s az ablakközök el vannak borítva az akkori divatvirágok legpompásabbjaival, mik közt a bársony tündöklésű taréjos amaranth, a liriodendron csüngő tulipánaival, s a jégharmattal hintett levelű mesembryanthemum a legkitünőbbek.

Mindezek közül csak a reszkető mimosa s a halovány jazmin illett az úrnőhöz, kinek arcza oly búbánatos ellentétet képezett laka fényével. A kis gyöngéd alak szinte el látszott veszni a magas boltozatos teremben, melyben alig volt képes egy-egy massiv maroquin karszéket helyéről odább mozdítani, vagy egy iszonyú nehéz gyertyatartót fölemelni, vagy egy súlyos atlasz függönyt félrevonni. Úgy látszék, mintha minden tárgy erőtlen voltát juttatná eszébe.

Minden hang, minden dobbanás idegrázólag hatott reá, midőn az ismert lépés küszöbét érinté, minden vére arczába futott, fel akart szökni, s mire ajtaja kinyílt, ismét halovány volt s nem birt székéről fölemelkedni.

Bánfi nyiltszivű örömmel siete reszkető nejéhez, – ki még folyvást nem birt az elfogódástól hanghoz jutni – s megfogva annak két harmatgyönge kezét, nyájas tekintettel néze ábrándos szemeibe.

– Milyen szép és milyen szomorú…

A hölgy mosolyogni próbált.

– E mosoly is oly szomorú… monda Bánfi szelid hangon, felkarolva a tündérlenge hölgyet.

Bánfiné odatapadva simult férje keblére s nyakát körülfogva karjaival, arczát odavoná magához és megcsókolá.

– E csók is oly szomorú.

Bánfiné elfordult, hogy könyeit elrejtse.

– Mi lelt? kérdé gyöngéden megsimogatva neje homlokát Bánfi. Mi bánt? mért vagy oly halvány? Mid hiányzik?

– Mim hiányzik? viszonzá könyes szemeit fölvetve férjére Bánfiné s nagyot sóhajtva, letörlé könyeit s azzal mintha más tárgyra vinné át a beszédet, karját férjeébe öltve, oda vezette őt virágaihoz.

– Nézd ezt a szegény passiflorát: miként elhervadt, pedig porczelláncserépbe van ültetve s átszűrt folyamvízzel öntözém. Elfeledém a függönyt félre húzni előle, s ime szegényke, mint lefonnyadt. Nem hiányzik semmije, csak a napvilág.

– Úgy látszik, szólt Bánfi elfojtott hangon, hogy a napkeleti virágnyelven beszélünk egymással.

– Mim hiányzik? szólt kitörő zokogással Bánfiné, magát férje nyakába kulcsolva; az én napvilágom, a te szerelmed hiányzik nekem!

Bánfi kellemetlenül érzé magát érintve, s leült neje helyére, őt szeliden ölébe vonva; s a legnyájasabb, de közbe-közbe felinduló hangon kérdé tőle:

– Kevésbbé tudom-e ezt irányodban tanusítani, mint egyébkor?

– Oh nem kevésbbé; de oly ritkán látlak. Már hatodik hete, hogy eltávozál és én nem lehettem veled.

– Asszony! Nagyravágyó vagy-e? Azt akarod, hogy a fejedelem udvarába vigyelek magammal ragyogni!…

Hidd meg, fényesebb a tiéd, mint az övé és kevésbbé veszélyes.

– Oh te tudod, hogy én nem keresem a fényt s nem félem a veszélyt. Mikor száműzött voltál, mikor egy egyszerű gunyhóban meghuzódtunk, néha egy vászonsátorban, melyre kívül hullott a hó; te kebledre tevéd fejemet, betakartál palástoddal és én akkor olyan boldog voltam… Néha a harczriadó s az ágyúk dörgése ébreszte fel bennünket és én mégis olyan boldog voltam… Te lóra ültél, én leborultam imádkozni, s ha olyankor visszatértél vérrel, porral belepetten, milyen boldog voltam akkor!

– Adná az ég, hogy az lehetnél ezután is. De van boldogság, mely elébbvaló a családokénál, vannak ügyek, mikben csupa látásod gátolna, utamban lenne.

– Oh tudom, kedves kalandok, szép hölgyek úgy-e? monda Bánfiné, tréfáló hangon, de talán érző gondolattal.

– Csalatkozol, kiálta föl Bánfi, hevesen kelve föl székéről; a hazát értettem.

S azzal haragosan lépdelte végig a terem hosszát.

Ha ily tréfákért a férj megharagszik: az azt jelenti, hogy találva van.

Bánfi, leránczolva sűrű szemöldeit, állt meg remegő neje előtt, ki azon néhány percz alatt, hogy férje szobájába lépett, az indulatok minden nemein keresztül vergődött; – öröm és keserv, félelem és harag, szerelem és szerelemféltés egymással harczoltak izgatott szivében.

– Margit! monda tompa hangon Bánfi, te féltesz; s a féltés első lépés a gyűlölethez.

– Inkább gyűlölj, mint elfeledj; szólt a nő indulatos kitöréssel, melyet aztán ismét megbánt.

– De hát mit kivánsz tőlem? Van okod rám gyanakodni? Azt csak nem kivánod tán tőlem, hogy úgy számot adjak, hogy merre jártam, kivel beszéltem? mint egy mamlasz Bertai Gida, a ki naplót visz, ha hazulról elmegy s minden óráról beszámol a feleségének? Lám, én nem tartalak zár alatt, mint Thoroczkai Ábrahám uram, a ki ha nincs otthon, lakatot vet a felesége szobájára, s mikor haza megy, az egész falut megesketi, hogy nem beszélt-e valaki a nejével.

Bánfiné nevetésen kezdte és sohajon végzé.

– Te tréfával hárítod el a kérdést. Hiszen én nem vádollak semmivel! én nem leskelődöm utánad; ha megcsalnál, sem tudnám meg soha. De lásd: van valami a női szívben, valami kínos érzés, mely fáj, a nélkül, hogy tudná miért, mely meg tudja mondani, nőtt-e, fogyott-e annak szerelme irántunk, a ki életünknek mindene? a nélkül, hogy annak okait sejtené. Én nem tudom, nem is kivánom tudni, hol jársz? de azt tudom, hogy sokáig elmaradsz és nem sietsz haza. – Bánfi! én szenvedek, jobban szenvedek, mint gondolnád…

– Asszonyom, szólt Bánfi hideg arczczal állva nője elé. Ez országban igen könnyen mennek a válópörök.

Bánfiné lélekzettelen esett vissza székébe, ijedten kapva szivéhez; ajkai, miken egy reszketeg sikoj tört keresztül, nyitva maradtak e sikoltás után.

Mintha valaki egy hárfa húrjain karddal vágna végig.

A nő félájultan bámult férjére: mintha kétkednék, ha nem tréfa volt-e e szó? igen kegyetlen tréfa.

– Te szerencsétlen vagy, folytatá Bánfi, és én nem segíthetek rajtad; te ábrándozni szeretsz, ahhoz én nem értek. Lehet, hogy az én lelkem sérti a tiédet s azt én nem akarom, de a tiéd sérti az enyémet bizonynyal s azt nem tűröm! Zsarnokot nem ismerek fölöttem, még a szerelemben sem, üldözni nem engedem magam, még könyek által sem. Szakaszszuk ketté sziveinket. Jobb, hogy most tegyük azt, midőn még vérezni fognak, mint akkor, midőn önkényt válnak el egymástól. Váljunk. Inkább most, midőn még szeretjük egymást; mint elvárjuk, a míg meg fogjuk gyűlölni.

Bánfiné az egész kegyetlen beszéd alatt szótlanul lihegett, mintha egy nehéz álomlátás nyomná szivét s lekötötte volna szavát, míg végre erőszakosan törve ki szenvedélyének hangja, egy átható sikoltással kiálta föl: «Bánfi! te megölsz!»

Bánfi maga is visszarettenni látszott e hang, ez arcz kifejezésétől s a mint hevesen távozni indult, megállt fele útján, nejére hátra tekintve.

E pillanatban nem vevé észre, hogy az ajtó fölnyilt s rajta belépett valaki; csak azt látta: mint változott el egyszerre nejének kétségbeesésdúlta arcza egy mondhatlan kínba kerülő mosolygásra. Ez a fájdalom vonásaira erőszakolt mosoly valami rettenetes volt! Bánfi azt hivé, hogy neje megőrült.

Ekkor azonban Bánfiné székéről hevesen felszökve, elkiáltá magát: «Anna! testvérem!» s az ajtó felé rohant.

Bánfi csak akkor fordult hátra, s maga előtt látta Bornemisza Annát, Apafi Mihálynét…

Az éleslátású nő szemeit nem kerülé ki azon lélekállapot, melyben a házastársakat meglepé: bármennyire tudtak is azok rögtön indulataikat hazudtoló arczokat ölteni föl; de úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.

Margitot keblére ölelve, nyájasan nyujtá Bánfinak kezét, míg keblére boruló testvére alig birt magához térni.

– Szavaitok hallám kívülről, monda Apafiné, azért tartottam erre minden bejelentés nélkül.

– Oh igen… Kaczagtunk… monda Bánfiné, sietve könyeit fölszárítani kendőjével.

– Minek köszönjük e rendkívüli szerencsét? kérdé Bánfi, udvariassággal palástolva zavarát.

– Minthogy ön felém sem hozza testvéremet, felelt Apafiné mosolygó szemrehányással, én jövök meglátogatni szegény száműzött magyarhoni rokonomat.

Bánfi átértette ez utóbbi szavak fulánkját s szakállát végig simítva dörmögé:

– Itt tehet ön velem, a mit akar, szép rokonom, elménczkedhetik fölöttem, földre sujthat tréfás czélzataival. A fejedelem trónja előtt, az ország termében mint ellenségek állunk szemben; itt uralkodhatik ön rajtam, itt nem vagyok egyéb, mint önnek leghívebb alattvalója, ki ön bájai előtt meghódol; s magánkívül van örömében, midőn önt vendégül elfogadhatja.

Ezt mondva, családias bizalmassággal ölelé át Bánfi Apafiné méltóságteljes termetét, nem minden czélzás nélkül mondva nejének:

– Annától nem fogsz félteni talán?

Margit helyett Apafiné felelt:

– Azt hiszem, ön inkább félti tőlem magát.

– Ha nőm volna ön, aligha nem! Pedig nem messze voltunk tőle. Egy időben kegyedet akartam elvenni.

– Hanem a leánynézőnél elmaradt a jegyváltás; szólt nevetve Apafiné.

– Hamar ráismertünk egymásra; folytatá Bánfi; két ily fő, mint a miénk, nagyon sok lett volna egy házhoz, mikor most még egy országban sem férhetünk egymástól. Mindketten parancsolni szeretünk; – nagyon megjártuk volna, ha most egymásnak kellene engedelmeskednünk. Jobban történt így. Ime mind a ketten ráakadtunk a magunk párjára: ön Apafira, s én – Margitra – és mindketten boldogok vagyunk.

E szavakkal gyöngéden megcsókolá neje kezét, mit az hasonló gyöngédséggel viszonozva, Bánfi egyedül hagyá a két testvért.

Anna nemes komolysággal nyugtatá kezét testvére kezében, ki szelid mosolygással tekinte föl reá, mint egy ártatlan gyermek, ki nemtőjével beszél.

– Te sírtál! monda Apafiné, hiába mutatod jó kedvedet.

– Nem sírtam; szólt Margit, bámulandó lélekerővel mutatva nyugodt arczot.

– Jól van; szeretem hogy titkolod: ez arra mutat, hogy szereted őt; s ha valaha, most van szükség rá, hogy férjedet szeresd, őrizd, védd…

– Szavaid megdöbbentenek. Te valami szokatlant látszol mondani.

– Már idejöttöm megdöbbenthetett. Gondolhatod, hogy ok nélkül nem kerestem föl udvarodat. Nekünk mindkettőnknek egyenlően van félteni valónk, s ha egymást nem értjük, egyikünk vagy másikunk elvesztheti a magáét.

– Beszélj, oh beszélj; szólt remegve Bánfiné, maga mellé húzva testvérét egy a szögletben nyúló kerevetre.

– A mi férjeink eleitől fogva gyűlölik egymást; szüntelen ellenkező véleményen, ellenkező párton állva, megszokták egymást úgy tekinteni, mint ellenséget. Jaj nekünk, ha e gyűlölet nyilt harczczá fajul s azokat, kiket szeretünk, egymás ellen törni látjuk.

– Oh én bizonyosan mondhatom, hogy Bánfi semmi ellenséges szándékot sem rejteget férjed ellen.

– Én nem Apafit féltem az elbukástól, szólt Anna, hanem férjedet. Apafi lelkében nagy változást tett a trón, melyre erővel hivatott; megdöbbenve veszem észre, hogy ő féltékeny kezd lenni hatalmára. Már Érsekujvár alatt aggodalmasan mondá el a nagyvezérnek, hogy Haller Gábor a fejedelemségre vágyik, a miért szegény Hallert a nagyvezér férjem tudta nélkül nagyhirtelen lenyakaztatá: de Apafi még most is emlegeti, a mit akkor férjed izent neki: hogy nemsokára kirántja nyakából a zöld bársony mentét.6)

– Én Istenem. Mitől kell tartanom?

– Míg én el nem vesztem férjem kegyét, addig semmitől. Míg ti nyugodtan alusztok, én az indulatok támadásit fürkészve virrasztok Apafi mellett, s erőt adott Istenem oly szörnyek ellen küzdhetnem, mik vérszennyekkel tetézhetnék uralkodása emlékét. De van egy lélekállapota férjemnek, melyben minden befolyásom elveszti talizmáni erejét, mikor kikelve saját természetéből, szelidsége kötekedő durvasággá válik; szemei, mik máskor egy meghalt cseléd fölött könyeztek, vérben forogva, vért látszanak szomjuhozni; máskor oly óvatos, ekkor oly hirtelenkedő lesz. És ez állapota – pirulva kell előtted megvallanom, – az ittasság… Nem panaszul hoztam föl ellene; annak kit szeretünk, nem rójuk föl hibáit, annak mindent megbocsátunk.

– Kivéve egyet: ha hűtelen hozzánk; szólt hozzá Margit.

– Még azt is, még azt is! sietett Apafiné mondani. Ha éltét kell megmentenünk, még azt is meg kell bocsátanunk.

– Oh Anna, szólt Margit nyugtalanul, te titkokat sejtetsz velem, miket nem akarsz megmondani.

– A mit tudnod kell, megtudandod. Férjed nemrég büszke vakmerőséggel állt útjába egy pártnak, egy hatalmas pártnak, mely királyokkal és királyok ellen szövetkezett; mondhatni, a sorsnak állt útjába. Ő elég büszke számba sem venni a veszélyt, melyet ezáltal magára idézett. Vagy azt hiszi tán, hogy azok, kik egy trónon ülő király ellen fenik a fegyvert, kételkedni fognak, ha egy közőlök való nemes fölüti ellenük fejét? és ezeket Bánfi megbántá, kigúnyolta, fenyegeté, messzeágazó terveikbe kuszáló kezekkel markolt. Leszidta őket és a fejedelmet egymás előtt szemtől szemben.

Bánfiné félénken kulcsolá össze kezeit.

– Én látom a vihart, mely Bánfi feje fölött gyülekezik. Mámoros korában czélzatokat mondott előttem Apafi, melyek megdöbbenték lelkemet, és én nem akarom, hogy Apafi legyen a kéz, mely őt mások számára elejtse. Minden oldalról bele fognak kötni, de mi ketten vigyázni fogunk rá. Én iparkodom feltartóztatni a csapást, s ha mégis megtörtént az, te el fogod hárítani. Mindkettőnknek teljes mértékben kell birnunk férjünk szerelmét, hogy a lelki mindenhatóság erejével közéjük vethessük magunkat, midőn egymásra készülnek rontani. Lásd: az iszonyatos lenne, ha valamelyik elveszne a másik kezétől s egyikünk oka lenne a másik gyászának.

Margit félénken szorongatá Anna kezét.

– Mit tegyek? Oh Istenem. Mit tehetek én? Mi az én erőm?

– A te erőd: szerelem, éberség és önfeláldozás; viszonzá Apafiné magasztos tekintettel iparkodva átönteni saját erős lelkét gyönge testvérébe.

Két ember sorsa két angyal kezébe volt letéve e pillanatban, s e két ember sorsa egy volt Erdélyországéval.