XIV. TÖRVÉNYSZÉK LAKOMA MELLETT.
Reading edition
A vadászkürt rivallása visszahangzott a batrini hegyek között; a hajtás zaja mindig közeleb érkezett; egy csoport uriasan öltözött lovag nyargalt a hajtás csomójában: elől Csáky László uram.
– Utána! utána! hangzott mindenünnen, hihetőleg üldözőben volt már a vad, midőn a nyargaló csoport egy bokros helyen keresztül törtetve, egy szembejövő csapattal találkozék, melynek vezérében mindnyájan Bánfi Dénesre ismerének s megdöbbenve szakíták félbe a hajtást.
Bánfi gúnyos mosolylyal lovagolt hozzájok.
– Hozta Isten kegyelmeteket uraim, az én birtokomban. Nagyon örülök, hogy van szerencsém. Hihetőleg eltévedtek önök; vagy ha nem, akkor vendégeim. És így mégis Isten hozta. – De milyen elvadultan néznek önök rám. Szinte eszembe juttatják a bibliai mondást: «a ki az őzet üldözi a berekben, az az oroszlán fektére bukkan».
– Mi nem nézzük kegyelmedet sem őznek, sem oroszlánnak, viszonzá Csáky, zavarában fülig pirulva; hanem azt hivők, hogy jó helyen járunk.
– Bizonyosan, szólt Bánfi bántó nevetéssel, önök az én birtokomon vannak, s ez elég jó hely, és én nem tudok hová lenni e megtiszteltetés miatti örömömben. Önök hihetőleg el lesznek fáradva; mire nézve meghivom önöket magamhoz Bonczhidára egy kis barátságos vendégségre.
– Köszönjük, szólt haragosan Csáky; de most nem fogadhatjuk el.
– Már az az én gondom. Én nem szoktam soha éhen, szomjan elbocsájtani senkit, a ki hozzám vendégül jött; pedig vadlopóknak csak nem nézhetem kegyelmeteket, tehát vendégeimnek kell néznem.
– Még van egy harmadik minőség is.
– A melyet én nem ismerek.
– Majd meg fogom kegyelmedet ismertetni vele.
– Az igaz, lesz időnk rá az ebéd fölött. Fordítsuk Bonczhida felé a kantárszárat, uraim.
– Megmondám, hogy nem fogadjuk el.
– Mit beszél kegyelmed? s oly rosszul ismeri vendégszeretetemet, hogy azt hiszi, miként én kegyelmeteket erővel is el nem viszem magammal? Ah meg kell önöknek Bonczhidát emlegetniök; ha már vadaimat ismerik, ismerjék meg házi állataimat is. Én mindenesetre erővel is elvitetem önöket.
– Hagyjuk félbe a tréfát, Bánfi. Itt nincs annak helye.
– Én azt hiszem, hogy ti tréfáltok. Legalább én komolyan mondtam, hogy erőszakkal is elvitetlek benneteket.
– Azt szeretnők látni.
– Tehát ám lássátok. Monda Bánfi és kürtjébe fúva, egyszerre minden oldalról fegyveres csapatok jöttek elő az erdőből. Csákyék körül voltak fogva.
– Hah, hisz ez árulás! kiálta föl Csáky.
– Nem, ez csak egy kis farsangi tréfa. Viszonza Bánfi nevetve. Most a vad fogja el a vadászt. Előre atyámfiai! fogjátok meg ezen urak kantárszárait s vezessétek őket utánam Bonczhidára. A ki szép szerivel nem jő, kötözzétek lábait a kengyelhez.
– Én protestálok az erőszakoskodás ellen! kiálta Csáky dühösen. Én fölhivom önöket tanuknak, hogy a hatalmaskodásnak ellent mondék.
– Én pedig fölhivok mindenkit tanunak, utánzá Bánfi nevetve, hogy én ez urakat a legbarátságosabb módon invitáltam vendégségre.
– Protestálok! Ez erőszakoskodás!
– Ez tréfás mulatság! Magyar vendégszeretet.
Az urak egy része kaczagott, a másik káromkodott. Utoljára is Bánfi részén lévén az erő, Csákyék duzzogva, haragosan engedtek a kaczagva hatalmaskodóknak, s hagyták magukat vitetni Bonczhida felé, mi közben Csáky, akárkivel találkozott az úton, mindenkire rákiáltott, hogy őt fölhivja tanunak, miszerint Bánfi őt erőszakkal kényszeríté vele menni; míg Bánfi viszont nevetve iparkodott azoknak értésül adni: hogy a jó úr leitta magát s most egy kis nemesi tréfát űznek vele.
– Megbánja még ezt kegyelmed, hörgé Csáky magánkívül dühében.
A mint azonban egy falun keresztülmentek, egyike Csáky kisérőinek, egy fiatal nemes legény, kit társai Szánthónak neveztek, hirtelen félreugratott a tömeg közől s mielőtt utána rugaszkodhattak volna, elnyargalt.
– Vigye ördög, mondá Bánfi. Nála nélkül is vígan fogunk lenni, ugy-e Csáky László uram?
Csáky lassankint visszanyerte mérsékletét s megszünt dühösködni. Mire Bonczhidára értek, egészen mosolygó képet mutatott, átlátva, hogy nők előtt illetlen és nevetséges is volna dühös arczot csinálnia. Ott tehát minden harag nélkül engedé magát Bánfinénak és Apafinénak mint az uton fölszedett vendéget bemutatni.
Bánfi még azzal is tetézte a csúfságot, hogy az asztalnál legfölül ülteté Csákyt Apafiné mellé s magával szemközt, s folyvást a legnagyobb tisztelgésnek tevé ki őt, melyen keresztül érzett a vérig sértő gúny, s Csákynak nem lehetett azt mutatni, hogy érzi!
Mentől jobban derültek az ebéd vége felé a kedélyek, Csáky annál dühösebb lett: parázson ülni s hozzá mosolyognia kellett. Végre még azt a kínt találta ki számára Bánfi, hogy poharát ráköszöntve, egészségeért ivott. Csákynak poharat kellett vele koczintania, ki kellett azt innia az utolsó cseppig, a körömpróbáig, s látnia kellett hozzá Bánfi nevetését. Minden cseppje a megivott bornak méreggé vált e gúnyos nevetéstől.
S az egész bosszantási tortura oly finoman volt rejtélyezve, hogy a két nő semmit sem vett belőle észre.
Midőn már legvigabban voltak a kedélyek, egyszerre megnyilik a közép szárnyas ajtó, s belép rajta minden jelentés nélkül – Apafi Mihály fejedelem, kinek az elfutott Szánthó hirül vitte Csáky elfogatását.
A két hölgy öröm és meglepetés kiáltásával futott a nem várt vendég elé, az urak azonban rögtön észrevették a fejedelem arczán a fenyegető zivatart s elkomorultak.
Bánfi tudta egyedül szokott nagyúri büszke jó kedvét megtartani, mely még haragját is kaczajjal szokta kifejezni. Hirtelen fölugrott székéről s örvendő arczczal járult a fejedelem elé.
– Istenemre, nagyságod épen akkor nyit be hozzám, midőn egészségeért poharat üríténk, ez már aztán véletlen, de jókori megjelenés.
Apafi néma fejbillentéssel fogadá az üdvözletet s a nőket helyeikre vezetve, ő maga Bánfi Dénes helyét foglalá el. A vendégek közől többen rögtön siettek kínálni Bánfit üléseikkel, de a fejedelem inte neki:
– Csak maradjon kegyelmed állva, úgyis egy kis barátságos törvényszéket kivánunk kegyelmed fölött tartani.
– Ha mi leszünk a birák, nagyságos uram, szólt közbe tisztelendő tudós Csehfalusi Gábor uram, poharára téve tenyerét, mi már eléggé informálva vagyunk.
– Majd csak magam leszek a biró, monda Apafi, ámbátor nem tudom, hogy Bonczhidán én vagyok-e az úr, vagy Bánfi Dénes uram?
– Mindkettőnk fölött úr az ország törvénye, nagyságos uram, viszonzá Bánfi.
– Ez jól van megfelelve. Ez által kegyelmed figyelmeztetni akar bennünket, hogy magyar nemes nem enged maga fölött saját házánál törvényt tartani. Hanem hisz ez csak egy farsangi tréfa. Kegyelmed kezdte és nevezte annak, mi folytatjuk.
A jelenlevők arczain feszült várakozás látszott, nem tudva, ha tréfa lesz-e ebből, vagy komoly ügy?
– Kegyelmed, szólt Apafi, a mi kiküldöttünket, Csáky László uramat, erővel elfogá, s elhozá magához.
– Ah, kiálta föl Bánfi csodálkozást szinlelve. Tehát miért nem mondta nekem ezt a gróf, hogy nagyságod küldé őt jószágaimra vadászni? Aztán nagyságod is, ha megkívánja a jószágaimon levő vadakat, miért nem izent inkább nekem? Tudnék én sokkal különb bakokat lövetni nagyságodnak, mint Csáky László uram.
– Itt nem bakokról van szó, báró úr. Kegyelmed jól érti a dolgot, ne mondassa el itt velem asszonyok előtt.
Bánfiné föl akart kelni e szóra, Apafiné visszatartá: «itt kell maradnod», sugá fülébe.
– Én eddig egy szót sem értek a dologból, szólt Bánfi neheztelő hangon.
– Nem? Tehát majd egy pár körülményt eszébe juttatok kegyelmednek. – A kegyelmed erdejében egy párduczot láttak a parasztok.
– Meglehet, szólt Bánfi nevetve (mert magyar nemes megengedheti magának, hogy vendégével tréfáljon, de hogy hozzá durva legyen, soha, bár mennyire bosszantatik is általa); meglehet, tán még az Árpáddal kijöttek ivadéka lehet, azokat párduczos ősöknek nevezik.
– Nem tréfa ez, uram. Azon fenevad egy oláhot az erdőben mások szemeláttára összetépett; mire nézve én kiküldém Csáky László uramat, hogy azon állatot fölkeresse s megölje s Csáky azon állatot csakugyan meglátta és üldözőbe vevé, midőn kegyelmed útját állta az erdőben.
– Csáky László uram bizonyosan saját kaczagányát nézte párducznak.
– Ne kötekedjék kegyelmed. Azon állat barlangjában föl van fedezve! Ért-e már kegyelmed bennünket?
– Értem, nagyságos uram. Azért kár volt Csáky uramnak annyit fáradnia. – Tehát ő fölfedezte ezen sziklatanyát, melyet én ott egy meleg fürdő kedveért vésettem? – Ezért nem fogják őt Columbus Kristófnak nevezni.
– Még mindig gúnyolódunk? még mindig nem alázza meg kegyelmed büszke homlokát. S hátha én azon titkot is tudnám, melyért kegyelmed azon barlangot oly nagy titokban vésette?
Bánfi színét kezdé változtatni; alámélyedt hangon felelt, mint kinek erejére válik, nem mondani igazat.
– Egyszerű oka van annak, uram. Én fedezém föl Borvölgyét is, s alig futamodott hire e forrásnak, a publikum elfoglalta azt tőlem. Emitt a Gregyina Drakuluj alatt ismét egy érczfürdőt fedeztem föl, s nehogy az közhasználatra jusson, titokban a sziklában egy kis kéjházat vésettem egyedül nőm számára.
Ez utóbbi szavakkal figyelmeztetni akará Bánfi a fejedelmet, hogy nejét kímélje; de épen ellenkező hatást ért vele.
– Ah, ez alávaló hypocrisis, uram! kiálta föl Apafi, öklével az asztalra csapva. Kegyelmed nejével akar takarózni, pedig kegyelmed ott török leányt tartogat, kiért a zultán hadat készül izenni az országnak!
Bánfiné fölsikoltott, testvére fülébe súgá: «légy erős, most légy magadnál».
Bánfi dühösen harapott ajkaiba, de egyszerre urává téve magát indulatainak, nyugodtan viszonzá:
– Az nem igaz, uram. Azt tagadom.
– Mit! nem igaz? vannak, a kik látták.
– Kicsoda látta?
– Látta Kelemen, a czirkáló.
– Kelemen, a poéta? Ah a poétáknak mesterségük a hazudás.
– Jól van, báró uram. Minthogy kegyelmed mindent tagad, én mindenről meg fogok győződni. Magam fogok a kérdéses helyre menni, s ha valónak találom, mivel kegyelmed vádolva van, tudja meg kegyelmed, hogy e tetteért háromszoros jelt fog kapni, egyet a töröknő-rablásért, másikat a fejedelem küldöttein elkövetett erőszakosságért, harmadikat a házasságtörésért, s abból pedig egy is elég arra, hogy kegyelmed megszünjék az lenni, a minek képzeli magát. Csáky László uram! vezessen bennünket a mondott helyre: Bánfi Dénes uram itt marad.
Bánfi szinét változtatva állt ott, mintha lábai a földbe gyökereztek volna.
Ezalatt Bánfiné fölkelt székéről, s erőszakosan összeszedve erejét, a fejedelem elé lépett és szólt:
– Uram! – Bocsánat férjemnek. – Ő semmit sem tud, a vétek az enyim; – azon nő, kit önök keresnek, üldöztetve hozzám folyamodott, – s én rejtém el őt azon menedékbe – férjem tudta nélkül.
Minden szó, melyet kimondott, emberfölötti erőbe látszott kerülni a gyenge, halvány nőnek. Apafiné diadalmas arczczal tekinte testvérére, megszorítva kezét.
– Jól van, nemesen van. Erős valál.
Apafi észrevevé a nagylelkű ármányt, s hogy általa menekülni ne engedje Bánfit, haragosan fordult hozzá:
– S kegyelmed megenged feleségének ily merényleteket, melyek veszélybe dönthetik családját, veszélybe az országot? Ezért meg kell őt fenyítenie; én kívánom, hogy elégtételül dorgálja őt meg itt vendégei előtt.
Bánfiné lemondásteljesen rogyott térdére a vendégek előtt, lehajtva fejét, mint egy bünhödő, ki büntetésre vár…
– Az nekem nem szokásom; hörgé rekedten Bánfi.
– Akkor meg fogom büntetni én! kiálta föl Apafi, s a nő felé lépett. E tény megérdemli, hogy elkövetője fogságra tétessék.
– Azt pedig nem fogom engedni, uram! dörgé Bánfi, fogai közől. Már akkor fehér volt mint a fal; minden tűz, minden vér szemeiben látszott égni. Minden izma reszketett düh és szégyen miatt.
– Uraim! kiálta fel ekkor egy csengő hang, oly jól eső e durva férfi-vita közepett s Apafiné lépett a nő és férfiak közé. Nemes emberek tisztelni szokták a nemes hölgyeket!
– Kegyelmed ismét itt van megvédeni azokat, a kiket én megtámadok? mondá a fejedelem ingerülten.
– Ismét itt vagyok kegyelmedet megőrizni egy igazságtalan tettől; s nekem jogom van testvéremet védni mindig, és kötelességem védni akkor, midőn mindenki elhagyá.
E szavakkal felkarolá Apafiné Margitot, ki, a mint az erősebb lény karjai közt érzé magát, egyszerre elhagyatott erőszakkal gyűjtött lelki és testi erejétől, s ájultan rogyott testvére ölébe.
Bánfi segélyére akart futni nejének. Apafiné visszatartá.
– Távozzék kegyelmed. Majd gondját viselem én.
– Tehát kegyelmed itt szándékozik maradni? kérdé a fejedelem nejétől, harag és szánalom közt ingadozó hangon.
– Testvéremnek szüksége van reám, – kegyelmednek úgy látom, hogy nincsen.
Apafi, mióta nejét szólani hallá, jóval aláhangolódott, s attól tartva, hogy tökéletesen meg talál általa győzetni, sietett féldiadalával elhagyni a csatatért.
A kimenetellel nagyon elégületlennek kellett lennie. Érzé, hogy Bánfit keserves oldalról sebesíté meg, de azt is, hogy nem halálosan; meg volt gyalázva a főúr, de megalázva nem. Annál rosszabb reá nézve.
A mi hajolni nem akar, annak törnie kell.