V. BODOLA-VÁR.

Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, a mint az ember a bozai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérczeken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély útat, meglátszik a Tatráng völgye.

Köröskörül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren tünik elő a Kapri előhegy egettartó orma, tündökölve a korán leesett hótul; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő, fehér házaival, mik kékes füstöt bocsátnak föl a zöld kerti fák közől; a Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, a míg a hegyek közől kijut, zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt mutatnak a távolból; a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalú, messze elnyúlt utczájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze elragyog, a hogy a nap rásüt, Tatráng, épen a vízparton, melyre ott magas fa dobogóhíd van építve, messze, igen messze belátszanak nagysötéten, ködösen Brassó falai s akkor még jó karban levő fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt falu, Bodola. A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, fekete bástyákkal, kiülő ormokkal, nyugatfelé eső bástyája egy meredek sziklára van épülve, honnan épen a házak tetejére eshetik le az ember egy pár száz ölnyi magasról.

Különben csak messziről látszik oly sötétnek ez a vár, közelbe érve, meglátja az ember, hogy a távolból sötétzöld bozótnak nézett koszorúja a bástyáknak mind megannyi virágos kert, – a nagy góth ablakok ékes czifrázatokkal s színes üvegekkel vannak földíszítve, – a meredek sziklákra a legjobb karban tartott kigyóút vezet föl, mohos kőpadokkal minden kanyarodásnál, – a szikla meredekén nagy mellvéd van fölvetve, s a vár hegyes tornyocskái mind pirosra vannak festve, szeszélyes alakú szélvitorlákkal.

A bozai szoroson át, Brassó felé vezető út egy pár órányi távolban visz el e kisded nemesi vár mellett, melyen azalatt, míg Kemény Jánost Szebenben hagyjuk mulatni, egy hosszú sor lovasságot látunk aláfelé szállani. Mintegy kétezer török lovas lehet, messziről megismerhetni őket turbánjaik piros tetejéről, s hófehér kaftánjaikról, köztük néhány száz havasföldi kurtány, barna szűrökben, hosszú fekete csalmákkal.

Az út szorossága miatt csak párjával haladhatnak a lovagok egymás mellett, úgy, hogy a csapat vége még most bontakozik ki a fölül csaknem összehajló hegyek közől, midőn az eleje már Tatránghoz jutott. Egy középtermetű, napsütötte arczú férfi vezeti a csapatot; szemei merészek, megtámadók mint a sasé; homlokán nagy sebforradás vonul keresztbe; szakálla apró fürtökbe van göndörülve állán, bajusza szinte gyors kunkorodással pördül föl kétfelől, e férfi szertelen heves természetét gyaníttatva, mit igazolni látszanak rövid, kemény szavai, fejének büszke emelgetése s heves tagjártatásai.

A falun kívül megállítá a sereget, s bevárta, míg a vége is megérkezik. Leghátul két podgyászszekér és egy nehéz, dinnyealakú hintó látszott döczögni. Ez volt minden nehéz teher, mit a török magával hozott. Az utócsapatot egy fiatal gyermek vezette, kinek telt, gömbölyű arczához oly különösen illett a komoly parancsoló tekintet s a villogó görbe kard. Alig lehet tizenkét éves.

Benn a kocsiban, melynek függönyei kétfelől ki vannak tárva, hogy az esti lég szabadon járhasson keresztül, egy fiatal nő látszik ülni, mintegy 32 éves, félig törökös, félig keresztyénies öltözetben, a mennyiben bő selyem bugyogót s nyitott kék kaftánkát visel, de turbánját leoldta fejéről, s arcza török szokás ellen fátyol nélkül levén, egész nyugalommal nézeget ki a kocsiablakon, vizsgálva a tájat s a jövő-menő parasztembereket.

A török vezér rendbe állítja seregét a falu alatt. Úgy látszik nagy fegyelemhez van az szoktatva. Mindenki vezérére néz és meg sem moczczan. Balfelől a fiatal gyerkőcz, jobbfelől egy magas, szálas férfi állanak a csapat szárnyán. Hátul vannak fölállítva a kurtányok.

– Vitézeim! szólt a basa gyors, kemény hangon a csapathoz: – E helyütt tábort fogtok ütni. Mindenki helyén marad, fölnyergelt lova mellett, s fegyverét le nem oldja. Ferhád aga tizenketted magával bemegy a faluba, s megmondja becsületesen a bírónak, hogy küldjön ki negyven mázsa kenyeret, ugyanannyi húst, kétannyi szénát és zabot, fontját kifizetvén általjában négy asperével; sem többet, sem kevesebbet.

Azután a kurtányokhoz fordult a basa.

– Ti kutyák! Ne gondoljátok, hogy rabolni jöttünk ide. Helyeitekről meg ne moczczanjatok, mert ha megtudom, hogy csak egy ludat is elloptatok a faluból, kujásaitokat fölakasztatom, titeket pedig megtizedeltetlek.

Akkor négy lovast kiválaszta a seregből.

– Ti követni fogtok engem. A többiek addig pihenjenek, mert még az éjjel folytatjuk az útat. Távollétemben Feriz bég parancsol.

A fiatal gyerkőcz meghajtá magát.

– Ha Feriz bég parancsot fog tőlem kapni eltávozásra, akkor visszatértemig Ferhád agának engedelmeskedtek.

A basa ezzel kengyelvasát lova oldalába vágva, négy kisérőjével Bodola felé elvágtatott.

Ekkor a fiatal gyermek, kit a basa Feriz bégnek nevezett, katonás biztossággal rugtatott elő s csengő erős hangon adott a hadaknak parancsot a leszállásra; keményszájú arab paripája hányta vetette magát alatta, szügyébe vagdalta fejét, két lábra ágaskodott; a kis vezér, mintha észre sem venné paripája ficzánkolásait, biztos öntudattal osztá tovább parancsait.

… A basa azalatt folytatta tovább útját Bodola-vár felé.

A vár ura, Béldi Pál, csak előtte való nap érkezett haza feleségével együtt, odahagyva szó nélkül Kemény János udvarát, s épen a tornáczon állott, midőn a török lovagok bevágtattak udvarára. Azon időben oly viszonya volt Erdélynek a törökkel, hogy az ilyes látogatás minden előleges bejelentés nélkül is megtörténhetett.

A basa meglátta Béldit, rögtön leugrott lováról, s a lépcsőkön felsietve hozzá, rövideden bemutatta magát.

– Én vagyok Kucsuk basa. Erre lévén útam, feljöttem hozzád egy szóra, ha ráérsz.

– Parancsolj velem, szólt Béldi, s maga előtt bocsátva vendégét, bevezette őt a várterembe.

Nagy négyszögű szoba volt az, falaira keleti vidékek festve; ablakai között hosszú, földig érő metszett tükrök, ragyogó aczélrámában. A márvány padlaton hosszú tarka szőnyegek keresztül vonva; körül a falakon emlékezetes ősök képei s egy-egy csomó régi fegyver, csodálatos alakzattal és összerakással; közepén egy nagy zöld márványasztal girbegurba lábakkal; szerteszét nagy karszékek, maroquinnal borítva, nehézkes faragványokkal. Egy átelleni ajtó az erkélyre vezetett, honnan messze a havasokra volt a kilátás; az alkony világa piros és lilaszín foltokat vetett a színes üvegeken át a belépők arczaira.

– Miben lehetek szolgálatodra? szólt Béldi a basához.

– Jól tudod, szólt Kucsuk, hogy most Erdély fejedelmi széke fölött nagy viszálkodás van az országban…

– Nem törődöm vele. S nem szándékozom magamat sem egyikért, sem másikért beleavatni, – felelt Béldi óvakodva.

– Nem azért jöttem hozzád, hogy vagy tanácsodat vagy segítségedet ez ügyben fölkérjem; azt a kard fogja megoldani. A miért jöttem hozzád, csupán családi ügy s merőben engemet illet.

Béldi csodálkozva ülteté le vendégét maga mellé. – Beszélj.

– Hallottad talán, hogy egy időben egy Kállay-leány itt Erdélyben egy fiatal török lovagba beleszeretett és – természetesen rokonai tudta és akarata nélkül, annak nejévé lett.

– Hallottam. Mondják, hogy a fiatal török ép oly hódító volt az asszonyokkal szemben, mint vitéz a harczban.

– Meglehet. A harcz hódításai azonban letörülték a szerelem hódításait az arczról; a mint láthatod, arczom keresztül-kasul van vagdalva sebhelyekkel; mert azon férfi, ki e nőt elvette, én vagyok.

Béldi a meglepetés kiváncsiságával kezde figyelni a basára.

– Én e nőt mindvégig hódolattal szerettem, folytatá a basa. Ez te előtted furcsán fog hangzani egy török szájából; hanem úgy van. Sem több nőt, sem rabszolgálót nem tarték mellette. Egy fiam van tőle, a kire büszke vagyok. Most oly élin állanak ügyeim, hogy vagy csodákat kell elkövetnem Isten segélyével, vagy elvesznem a harczban. Azt tudod, hogy Mahomed vallása nagyon ajánlja a csatatéri halált, arra én nem sokat gondolok, hanem eszembe jut nőm, ki ha engemet és fiát el találja veszteni, a legkétségesebb helyzetben maradand. Törökországban üldözni fogják azért, mert keresztyén maradt, Erdélyben azért, mert törökhöz ment nőül. Ott az én rokonaim, itt az övéi. E végett jöttem hozzád egy kéréssel. Téged becsületes embernek hallottalak emlegetni, nődet is derék asszonynak. Fogadd nőmet családod körébe. Annyi vagyont hagytam neki, hogy terhedre nem leend; csupán védelmedre lesz szüksége. Ha ezt megigéred, számolhatsz örök időre barátságomra és hálámra s parancsolhatsz kardommal, vagyonommal és életemmel, – azon esetben, ha megmaradok.

Béldi megszorítá a basa kezét.

– Hozd nődet ide, monda biztatóan, én és nőm mint testvérünket fogjuk őt tekinteni.

– Csak mint testvért ne! tréfálkozék Kucsuk. Nálatok a testvér szó azt jelenti, a mit nálunk az ellenség. Tehát elhozhatom őt?

– Szívesen látandjuk, szólt Béldi s parancsot adott csatlósainak, hogy a basa kisérőit vezessék vissza Tatrángig s onnan fáklyavilággal hozzák föl a basa hintaját.

Kucsuk megizente, hogy Feriz bég is feljőjjön.

Béldi ezalatt bemutatta Kucsuk basát nejének, s nem kis örömére szolgált, midőn neje a basa feleségéről úgy emlékezék, mint egyikéről ifjúkori barátnéinak, kit viszontláthatni természetes kiváncsiság és öröm ösztönzé.

Néhány óra mulva megérkezék a hintó, begördülve nehézkes fogatával a négyszögkövekkel kirakott várudvarra; Feriz bég lóháton kiséré.

Béldiné a lépcsőkig lefutott a basa neje elé s a mint az kiszállt hintajából, örömsikoltva fogadta:

– Katalin! Ismersz-e még?

A hölgy szintén ráismert Béldinére s azzal a két barátné egymás karjaiba rohant, összevissza csókolózva s kölcsönös hizelgésekbe törve ki, «hogy megszépültél, mily délczeg asszony lett belőled!» stb. stb.

– Nézd, ez itt fiam! szólt Katalin Feriz bégre mutatva, ki lováról leszállva, gyermekes gyöngédséggel sietett anyjához csatlakozni.

– Oh mily gyönyörű fiú! szólt Béldiné elragadtatva s a szép rózsa-arczú gyermeket magához szorítá, összevissza csókolá.

Ha tudta volna, hogy az nem gyermek többé, hanem hadvezér!

– Oh de nekem is vannak gyermekeim, szólt Béldiné, édes versenyzésével az anyai érzetnek. Látni fogod őket. Tud fiad magyarul?

– Magyarul? szólt Katalin, szinte sértett önérzettel. Egy magyar nő gyermeke, hogy tud-e magyarul? Ilyet csak kérdezhetni is?

– Annál jobb, szólt Béldiné, úgy a gyermekek is hamar meg fognak ismerkedni egymással. Mert ti a mi családunkhoz fogtok ezentúl tartozni. Férjeink már elvégezték egymás között s mi annak igen fogunk örülni.

A kedves eleven házi nő azzal átölelte barátnéját és Feriz béget kézen fogva felvezette családi körébe, folyvást csevegve egymással s ezer kérdést és feleletet téve egymáshoz.

A kis női teremben vigan lobogott a kandalló tüze; nagy nehéz virágos selyemfüggönyök sötétíték el a falakat; kis elefántcsont asztalon pompás álló óra ketyegett, czifrázatai ragyogtak rubintól és chrysoprastól; a terem hátuljában dagadozó kerevetek kinálkoztak, metszett buzavirágszín bársonynyal bevonva; a középen levő kerek asztalon, melyről himzett persa szőnyeg omlott a földig, nehéz massiv ezüst karos gyertyatartó állott, syrent ábrázolva, ki mindkét kezével egy-egy szál viaszgyertyát tart magasra.

A csinos fehérmárvány kandalló előtt álltak Béldiné gyermekei, a nagyobbik Zsófia, egy tizennégy éves felnőtt leányka, finom alakzattal, szemérmetes arczczal, a tüzet látszott rendezni. Haja még egész gyermekesen volt két tömött tekercsbe fonva hátul s csaknem sarkig ért le kétfelől. E leány lett később Wesselényi Pál felesége.

A másik gyermek, – egy négyéves leányka, nénje lábainál térdel s füstölő virágokat szór a tűzbe. Ezt Arankának híják; nevét hajfürtein viseli, melyek aranyszőke csigákban hullanak le kis gömbölyű vállaira; eleven arcza, szemei, kezecskéi szüntelen mozognak, nénjének akadékoskodva, s fel-felkaczag ártatlan kedélylyel, ha nénje haragudni akar érte, a mi annak természetesen nem sikerül.

A két gyermek, lépteket és hangokat hallva az ajtóban, fölrezzen, a nagyobbik látva, hogy idegenek jőnek, ruháját igyekszik helyre simogatni, míg Aranka lármásan szalad anyja elé, s annak térdeit átölelve, nevetően néz föl gömbölyű arczával reá.

– Ezek meg az én gyermekeim, monda Béldiné benső gyönyörrel.

Katalin megölelte a nagyobbik leányt, ki félénken hagyta homlokát megcsókoltatni.

– Hát öcsédet? őt is meg kell csókolnod, a kis Ferizt, szólt Béldiné s összetuszkolta a két tétovázó gyermeket, kik alig merték ajkaikat egymáshoz értetni. Zsófia fülig elpirult utána, s kifutott a szobából, s azon este nem lehetett rávenni többet, hogy mutassa magát.

– Oh te szemérmes nebántsvirág, kiálta utána kaczagva Béldiné; bezzeg Aranka merészebb náladnál. Ugy-e kis leányom, te meg mered csókolni Feriz bácsit?

A kis leány feltekinte a gyermekre s anyja köntösébe kapaszkodva, hátrahuzódott, de nagy sötétkék szemeit azért le nem vette róla. Feriz bég is, mintha egyszerre eszébe jutott volna, hogy hisz ő katona! bátran odatérdelt a kis leányhoz s azt magához szorítva, annak gömbölyű fényes arczára egy határozott csókot nyomott.

Aranka ezen átesve, hamar készen volt az ismeretséggel; leültette egy zsámolyra a kandalló mellé a török bácsit, s ölébe dülve, elkezdett tőle mindenfélét kérdezgetni, a mit látott rajta kardmarkolatától turbánja forgójáig.

– Hagyjuk játszani a gyermekeket, szólt vidám kedélylyel Béldiné s őszinte nyilt örömmel vitte barátnéját ki az erkélyre, mely a nő oldalszobájából a tatrángi völgyre mutatott kilátást, melyen végig ömlött most a hold világa.

Itt a két hölgy, – mialatt a férfiak komoly dolgokról értekeztek s a gyermekek játszadoztak, bizalmas beszélgetésbe eredt, mi annyi kellemmel szokott birni a fiatal hölgyek előtt, kik egyedül érzik magukat, s kivált, a kiknek annyi kérdeni és felelni valójuk van, mint ezeknek.

Kucsuk basa neje, középtermetű izmos, erőteljes nőnek látszék, domború keblén, széles vállain megfeszült a selyem kaftán, mely karcsú derekán aranyfonalas sárga övvel átszorítva, kissé hosszabban nyúlt alá a szokottan viselt török női kabátoknál, alig engedve láttatni a piros selyem bugyogó ránczait, melyek kisded sárga papucsaira omoltak. A délczeg nő arcza kissé szokatlanul erős kifejezéssel birt; arczszine a leghevesebb véralkatra látszott mutatni; sűrű szénfekete szemöldei középett csaknem össze voltak nőve, s tekintete szinte égetett; a feltolakodó vér a legkisebb hevületnél kidomborulni kényszeríté ragyogó arczát, s ilyenkor forró piros ajkai szinte megcsattantak, s finom orra rózsaszín czimpáin látható volt a lehellet és vér lüktetése.

Béldiné maga mellé ültette őt s kezét megfogva bizalmasan, félenyelgéssel kérdé tőle:

– Tehát férjednek nincs rajtad kívül több neje?

Katalin felkaczagott, némi futó árnyalatával a neheztelésnek.

– Azt gondolod, hogy egy magyar nő azért megy nőül törökhöz, hogy annak rabszolgálója legyen? Oh, férjem engem nagyon szeret!

– Elhiszem, Katalin, de ez tinálatok szokás.

– Mi nálunk? Hisz én nem vagyok török.

– Hát micsoda?

– Keresztyén reformata, mint te. Reformatus pap esketett össze férjemmel is, tisztelendő Biró Márton uram, ki Konstantinápolyban számüzetésben él s kinek férjem köszönetül Perában parochiát alapított, hová az erdélyi urak s az ott lakó magyarok isteni tiszteletre járhassanak.

– Ah! Férjed tehát nem üldözi a keresztyéneket?

– Épen nem. A török azt hiszi, hogy minden vallás jó és mind az égbe vezet, csakhogy a magáét tartja legjobbnak s a legmagasabb égbe vezetőnek. Férjem pedig kitünően jószívű és felvilágosult a többi között.

– Hát akkor miért nem vetted őt rá, hogy legyen keresztyénné?

– Minek? Tán azért, mert a költők rendesen azon szokták végezni regéiket, mikben egy törököt belebolondítanak egy keresztyén leányba, hogy megkeresztelik s mentét adnak rá kaftán helyett? Hadd lássatok most már olyan kalandot is, a hol a nő követi férjét s az áldozza fel érte mindenét.

– Hisz igazad van, Katalin, de mikor ez még is oly különös, hogy keresztyén, magyar nőnek török legyen a férje.

– És lásd Béldiné: Isten még sem számíthatná nekem oly érdemül, ha férjemet megtérítettem volna hitünkre, minthogy hagytam annak, a minek született. Mint keresztyén renegát legfölebb egy széket foglalt volna el a templomban, míg így, mint egyike a legnagyobb befolyással biró basáknak, az egész Törökországban levő keresztyének sorsát oly kedvezővé tette, hogy más országokból, mint az igéret-földére, úgy tódulnak át a határon a keresztyének; sokszor, midőn a hadi zsákmányból kikapta neki járó nagyszerű részletét, nekem csak egy hosszú levelet adott át, melyre azon fogoly hazámfiainak nevei voltak fölírva, kiket a rabságból nagy pénzen kiváltott. Egész roppant kincsét e czélra költötte. S lásd, kedvesem, e nevek olvasása kedvesebb volt nekem Kelet legszebb igazgyöngyeinek látásánál, miket férjem ez összegen bizton megvehetett volna, s ezen tette magasabbra emelte őt előttem, mintha a zsoltárokat mind könyvnélkül tudná énekelni. És ő nem is azon ember, a kitől azt lehet várni, hogy hitét megváltoztathassa: – akár embernek, akár Istennek adta azt; – ha ő le tudná esküdni vallását, nem tudnék hinni szerelmének; mert akkor megszünt volna önmaga lenni: a kinek én ismerem, a kinek én szeretem: férfi, a ki ha egyszer kimondott valamit, a mellett megáll, hátra nem lép, meg nem indul, – sem a halál iszonyától, – sem az asszony könnyeitől.

Béldiné átkarolta barátnéját, annak kigyulladt arczát megcsókolva.

– Igazad van, Katalin. Minket előitéleteink gátolnak magasabban gondolkozni a mindennapinál. Igaz, hogy a szerelemnek is van hite, vallása; de hát hazád? nem gondoltál hazádra soha?

Katalin büszke önérzettel emelkedett föl helyéről s megszorítá barátnéja kezét.

– Biztosítson a felől, hogy hazámat szerettem, az: hogy most föláldozom érte férjem és fiam életét, kiket ez órában tán utoljára látok.

Béldiné arczáról az látszott, hogy nem fogta fel barátnéja szavainak értelmét, s Katalin már épen hajlandó volt azokat kimagyarázni előtte, midőn az udvarszolga jelenté, hogy az urak rég az ebédlőben vannak, a felhordott estebéddel csupán a hölgyekre várnak.

Béldiné ezzel vígan, kellemteljesen karonfogá barátnéját s átvezeté őt a terembe; a két gyermek is annyira megbarátkozott egymással, hogy Aranka Feriz bég ölében hagyta magát a terembe átvitetni, gyermekes negédességgel játszva az izmos fiú turbánjának drágaköves boglárával.

Az asztalnál a háziasszony mutatta ki mindenkinek a maga helyét, az asztalfőhöz ültette Katalint, jobbjára a basát, balján maga foglalt helyet, az asztal végén ült a házigazda. Feriz és Aranka egymás mellett, Ferizzel átellenben egy üres szék maradt, Zsófia helye, ki szüntelen talált ürügyet az asztaltól távol lehetni. A tizennégy éves leánynak már megsugták sejtelmei, hogy itt pirulnia illik.

Katalin látva, hogy férje elé nagy ezüst boros kanta van téve, hirtelen megcserélte azt a maga előtt álló metszett kristály palaczkkal, melyben tiszta forrásvíz ragyogott. Béldiné észrevette azt s kérdőleg függeszté a zavarban látszó nőre könnyelmű szemeit.

– Nem szokott bort inni, – mentegetőzék Katalin; – árt neki, különben is nagyon heves természetű.

Kucsuk elmosolyodva vonta ajkaihoz Katalin kezét.

– Mit szépíted a dolgot? mért nem vallod meg, hogy nem iszom bort, mert az Alkorán tiltja, mert török vagyok.

Béldi megcsóválva fejét, tekinte feleségére, s hogy más tárgyat adjon a beszédnek, az egymás mellett ülő gyermekekre mutatott.

– Úgy látszik, Kucsuk basa, fiad már egészen megszokott nálunk. Meglásd, mire visszajösz, milyen magyar fiút növelünk belőle!

Kucsuk és Feriz egyszerre valami büszke tekintetvillámmal néztek egymásra s azután mindketten Béldire.

A gyermek arcza egyszerre elváltozott, s e pillanatban apjáéhoz kezde hasonlítani, ugyanazon kemény szemszögezés, azon merész hátratartás, azon büszke homlokemelés.

– Beszédedből azt kezdem érteni, szólt Kucsuk kemény hangon: mintha te azt hinnéd, hogy én fiamat csak azért hoztam magammal, hogy itt hagyjam.

– Hisz tán csak nem viszed e gyermeket magaddal a csatába?

– Gyermeket? Ő négyszáz lovas spahi parancsnoka, már háromszor volt ütközetben, két lovat lőttek ki alóla, s a legközelebbi harczon seregem balszárnyát fogja vezényleni!

Béldiék csodálkozva kezdének a gyermekre tekinteni, ki észrevéve a rászegzett pillantásokat, még egyszer oly büszke kinézést igyekezett magának adni.

– De kegyelmed legalább fia mellett fog lenni a harczban? kérdezé Béldiné átható aggodalommal.

– Épen nem. Én a derék-sereget vezénylem. Ő is végzi a maga dolgát. – Ily idős koromban mint ő, én már sebhelyet hordtam az arczomon. De reménylem, hogy ezuttal ő sem fog a nélkül visszatérni.

– De ha kardra kerül a sor, s ő a viadalba talál keveredni? kérdezősködék tovább aggódva Béldiné.

– Akkor harczolni fog, a hogy illik, kiálta Kucsuk végig pödörve bajuszát, mely ismét egyszerre helyre kunkorodott.

– Ah! gyenge ő még arra, hogy férfiakkal küzdjön; – szólt Béldiné sajnálkozva.

– Feriz! kiálta fiára Kucsuk, emelj le egy kardot onnan a falról, s mutasd meg barátinknak, ha meg tudod-e azt forgatni úgy, miként valaki más?

A fiú fölugrott helyéről, s a falra aggatott fegyverek közől bizakodó büszkeséggel nem kardot, hanem egy nehéz buzogányt emelt le, s azt legvégén megmarkolva, kimeresztett karral oly könnyűséggel forgatá meg maga körül, mely akármi férfinak is becsületére válandott. Az általános csodálkozás hangjai jutalmazák erőmutatványát.

– Terengette magyarba oltott törökje! kiálta föl meglepetve Béldi; – nem hiába lopták ennek az anyját. Te Kucsuk, add nekem azt a fiút.

– Szivesen. Add te nekem leányodat.

– Melyiket? Válassz.

– Azt, a melyik mellette ül! épen neki való lesz, mire megnő, s akkor lesz mindkettőnknek fiunk is, leányunk is.

Béldi jókedvűen fölkaczagott, a két nő egymásra mosolyogva, Kucsuk basa elégülten tekinte fiára, ez pedig kirántá turbánja mellől kócsagos forgóját, s leszakítva róla a drágaköves boglárt, mely Arankának legjobban megtetszett rajta, oda nyujtá azt a leánykának nagylelkű galanteriával. A gyermek csak félve mert hozzá nyulni a nagybecsű ajándékhoz, melynek sem anyagi, sem jelképes értékét még akkor sejteni sem tudta, s azután meg, hogy egyszer elvette, le nem tette volna azt kezéből.

Szülőik egyszerre úgy elhallgattak. Arczaik mosolyogtak és szemeikben méla komolyság ült.