XVI. A LIGA.

Régi jó szokás szerint minden ünnepélyt lakomával kell befejezni; a zajongó országgyűlést még zajongóbb vendégség követte, melyben szintén Apafi Mihály uram elnökölt s e helyen méltán, miután a krónika szerint egy ülőhelyen kevés volt neki elfogyasztani egy veder bort.

A bor nemcsak a szerelemnek, hanem a gyűlöletnek is ad tüzet. Ha nők vannak az asztalnál, ott vigyázzunk szívünkre, de hol csupa férfiak ülnek együtt, ott fejünk forog veszélyben.

Ebéd után, erdélyi szokásként, állva folytaták az ivást, a beszéd így könnyebben foly, s a fejedelem sorba járt az urakat unszolni, saját kezével nyújtva neki a tele serleget s nem szünve a kinálgatással: «igyék kegyelmetek: az én egészségemért, az ország javáért, s Isten tudja mi mindenért?»

Az urak jó kedvben voltak, jó kedvükből össze-összekaptak, megint kibékültek; csak egy ember volt józan, ki soha sem szokott inni, Teleki Mihály.

Őrizkedjetek attól, a ki józan ott, a hol mindenki mámoros.

Teleki ott járt a versengő és mulatozó urak között s régóta kerülgette Bánfit.

A mint meglátta őt a főúr maga körül sompolyogni, kötekedve fordult feléje.

– Be szomorú kegyelmed, szólt bántó kaczagással, mint a kinek porba esett a palatinussága.

Telekinek csak ez kellett; mosolygással, melyből halálos tőr nyilalt elő, viszonza:

– Az nem méltóságod érdeme. Ha Béldi Pál nincs, kegyelmed separatum votummal marad. Hanem hiába, oly tekintélyes ember előtt, mint Béldi Pál, meg kell hajtanunk fejünket. Az ő szavai ámenek az országban.

Teleki mély áhitatot színlelve hajtá meg fejét, mérges tőrt döfve a büszke főúr szívébe; kit semmi sem sérthete meg úgy, mintha valakit magasabbnak hittek, mint ő, és épen azt, a ki azt megérdemelte.

Innen Béldihez fordult Teleki, s azt egy ablakmélyedésbe vonva, nagy szeliden beszélgetésre hívá föl.

– Én kegyelmedet mindekkorig igen nemeslelkű férfinak tartottam. E mai naptól fogva kétszerte nemesebbnek tanultam ismerni; bárha saját káromon. Az országgyűlés csak azt tudja, hogy kegyelmed leánya iránti szerelmét tagadja meg, midőn a békére szavazott. Én azt is tudom, hogy kegyelmed megtagadta ugyanakkor Bánfi elleni gyűlöletét.

– Én? Nem gyűlöltem én Bánfit soha.

– Tudom miért titkolja kegyelmed e gyűlöletet, mert azt hiszi, hogy okai nincsenek tudva mások előtt… Oh barátom, mi, kik férjek vagyunk, jól tudjuk, hogy egy kardcsapást meg lehet bocsátani, de egy csókot soha!

Béldi összerezzent s nem tudott mit válaszolni ez embernek, ki a féltés legfájóbb tövisének hegyét törve benn szivében, őt mosolygó arczczal hagyá magára.

E perczben büszke arczczal jelent meg Béldi háta mögött Bánfi, kiben forrott a vágy Béldivel éreztethetni büszkeségét s kereste az alkalmat, mint köthessen bele?

Béldi nem vette őt észre, s a mint a fejedelem épen odavetődék egy pompás turquoissal kirakott serleget tartva kezében s familiaris barátsággal kínálva: Igyék kegyelmed, Béldi azt hivé, hogy a kinálás egyedül őt illeti s nem is sejtve, hogy valaki más is nyúl a serleg után, elvevé azt a fejedelem kezéből s ráköszöntve fölhajtá, a midőn épen Bánfi is kinyújtá az után kezét.

Bánfi biborvörös lett mérgében s dölyfösen fordulva Béldinek, sértő hangon reá rivallt:

– Hátrább az agarakkal székely! Megbecsülhetnél engemet, a ki az ország generálisa vagyok, s ne vennéd el az orrom elől a serleget. Elhitesd magaddal, hogyha így haladsz a dölyfben, keresztül esünk egymáson.

Béldi más kedélyállapotban szokott szelíd modorával kimentette volna tévedését; de most neki is kedve támadt szembeállni. Nyugodt arczczal végig nézett Bánfin s csendes haraggal viszonza:

– Elhigyjed Dénes: nehéz székely vagyok; ha fölül találok rád esni, úgy megnyomhatlak, hogy nem emeled föl többet a fejedet.

– Eh! Mit bolondoskodtok! Kiálta a fejedelem közbelépve. Csodálkozom kegyelmeteken. Igyatok most. Inter pocula non sunt seria tractanda. (Poharak közt nem kell komoly dolgokat vitatni.)

Ezzel összeerőlteté Apafi a két főurat s kezet fogatott velük egymással s azután megnyugodva odább ment, azt gondolva, hogy csak ittas koczódás volt az egész.

Teleki azonban észrevevé, hogy e jelenet után mindkét főúr elhagyá a termet, s nemsokára megtudá, hogy Fehérvárról is rögtön eltávoztak, sikerülni hagyva a miniszter további terveit.

Teleki és párthívei egyedül maradtak a mámoros fejedelemmel.

– Igyatok urak! Legyetek vígan! Kiálta Apafi. S ne szökdössetek el egyenkint. Ki ment el innen ismét?

– Béldi! kiálták többen.

– Na jól van. Szegény régen nem látta már a feleségét, hadd menjen, hát még ki?

– Bánfi.

– Üm. Az is? Hát az miért?

– Haza ment uralkodni; szólt gúnyosan Székely László, Telekinek egyik teremtménye.

– Nem nyughatik oly helyen, a hol magánál nagyobb embert érez; toldá utána Naláczi.

– Bizony pedig őkeme kedveért nem teszem le a fejedelemsüveget.

– Nem is szükséges az neki, szólt közbe Teleki, az athname nélkül is tud ő uralkodni Erdélyországon. A mit ő parancsol, azt tenni kell az országnak, a mit az ország parancsol neki, azt ő megvetéssel utasíthatja vissza.

– Szeretném azt látni! dörmögé Apafi haragosan.

– Pedig úgy van. Mi harczot akarunk. Ő nem akarja, s nekünk hajolnunk kell. Mi békét akarunk, ő fölkerekedik s maga kezére háborút visel szövetségeseinkkel. Mienk a trón, övé az ország.

– Azt ne mondja kegyelmed, Teleki Mihály uram.

– Tehát szóljon helyettem Naláczi: mit izent a Zólyomi ügyében?

– Azt izeni, szólt Naláczi nagy készen, hogy ha az ország a gyalui jószágot visszakéri tőle Zólyomi számára, adja neki cserébe e helyett a szamosújvárit.

– Mit? Kiálta fel a fejedelem. Azt, mely az én élelmemre van rendelve az országtól? az én fejedelmi birtokomat? Ez ember megőrült!

– Ezt mondta és nem adja különben, ha mindjárt ma behozza is Zólyomit a török.

– No majd elvégzem én vele. Ne beszéljünk erről többet, urak.

– Ami a fejedelem sérelme, szólt közbe Teleki, azt elhalaszthatja nagyságod, a mikorra tetszik; de nem lehet ujjainkon keresztülnéznünk azt, a mit a néppel, a nemességgel cselekszik. Ime legközelebb nemes Szentpálinén minő hatalmaskodást követett el; – a szegény özvegynek ősi háza szúrta a szemét a nagy úrnak, hogy palotája elől elfogta a kilátást s kapta magát: kibecsülteté belőle a szegény asszonyt. Az országtanács oltalomlevelet írt számára, s a főkapitány úr széttépte az oltalomlevelet s a szegény özvegynek egyetlen birtokát, ősi nyugalmas lakhelyét erőhatalommal szélylyel szóratta, s azt mondá, hogy építse fel az ország, ha neki tetszik. – Uram, az ilyen tettért rendes időkben a fejét szokta veszteni az ember!

Apafi hallgatott. Szemei körül véres karika kezdett gyűlni.

– De ez még mind semmi, folytatá Teleki. Egyesek sérelme elenyészik ott, hol az ország sorsa forog kérdésben. E nagy úr oly szépen tud beszélni a békesség áldásairól, s íme, nézzük, mint munkálódik ő ennek fentartásán? kiveszi a mi kezünkből a kardot, befogja szánkat, hogy ne is szólhassunk, midőn a rácz fölégeti Kecskemétet, leöldösi lakosait, midőn templomainkat jezsuiták foglalják el – s ő maga hadat gyűjt, s a törököt ingerli harczra az ország ellen s mi nem győzzük fizetni az ajándékot az ő versengései miatt. Most egyszerre három levél érkezett hozzánk, egyik a váradi basától, másik a budai fővezértől, harmadik a szultántól, melyben mind vagy elégtételt követelnek Bánfi Dénesen a váradi basa megveretéseért, vagy háromszáz erszény pénzt. Ime arról szó sem lehetvén, hogy Bánfitól elégtételt adjunk, gondolkozhatik nagyságod, hogy honnan teremtsen elő ennyi pénzt?

– Sehonnan! Kiálta fel Apafi dühösen, az asztalhoz vágva poharát. Megmutatom, hogy elégtételt fogok adni akárki felett; habár két akkora legyen is, mint Bánfi Dénes uram!

– Akkor szeretném, ha megismertetne nagyságod ez elégtételadás módjával, mert azt tudjuk, hogy Bánfi, ha hivatni fog, meg nem jelenend; ha erővel akarunk rámenni, megmutatja, hogy erősebb, mint maga az ország: felülteti a vármegyéket, a végvárak hadait s akkor úgy járhatunk, mint Csáky László uram, hogy ő fogja el a végrehajtó birákat, s csúffá tesz bennünket.

– Azért első tanácsosunk kegyelmed, szólt Apafi felboszantva, hogy az ily esetekben tudjon tanácsot adni.

– Én csak egy orvosságot tudok, mely az országot e bajból kigyógyítja.

– Præscribálja kegyelmed. Mi az?

– A jus ligatum.

Apafi ittassága daczára is visszarettent az eszmétől, s hátravetve magát karszékében, merően tekinte Teleki Mihályra.

– Nem szégyeli magát kegyelmed; szólt dörmögve, a hogy mámoros emberek szoktak dörmögni meg-megszakgatva; szabad nemes ember ellen alattomos összeesküvést indítványozni? Titokban kötni ellene, az ország minden alaptörvényei ellen?

– A szégyen nem engem illet, válaszolt Teleki állhatatosan. A szégyen ott van, hogy az ország nem bir elég hatalommal egy lázadót kérdőre vonni; hogy van ember a hazában, a ki nyiltan daczolhat törvényekkel s kinevetheti a fejedelem határozatait. Ha ily esetben nincs egyéb eszköz a jus ligatumnál, az nem nekem szégyen, hanem a fejedelemnek.

Apafi haragosan kelt föl s végig járt a teremben. Az urak mélyen hallgattak.

Végre megállt Teleki mellett, annak széktámlájára könyökölve kérdé:

– Miként hiszi kegyelmed e ligát létrehozhatónak?

Naláczi és Székely egymás szemébe mosolyogtak. A fejedelem fogva volt ez eszme által. Teleki inte Székelynek, hogy íróeszközöket és pergament hozzon s azokat maga elé téve felelt:

– Rögtön felteszszük a vádpontokat, melyek Bánfi ellen szólnak, s ezeket nagyságod aláírva, titokban az ország urait megnyerjük, hogy Bánfinak törvénytétel előtti elfogatásában megegyezzenek s a ligát aláírják.

Az urak közől többen e szóra fogaikat színi s húzódni kezdtek.

Teleki észrevevé e mozdulatot s czélozva monda:

– Itt úgy veszem észre, nem bízik senki magához, hogy első legyen, a ki nevét a kötés alá írja. Nekem azonban megvan arra az emberem, a ki mind tekintélyre, mind hatalomra egyedül képes Bánfi ellen magát fölemelni, s a ki ha aláírta magát, a rendek mind követni fogják.

– S ki legyen az? Kérdé Apafi.

– Ez ember Béldi Pál.

A fejedelem tagadólag inte.

– Ez nem fogja tenni. Mert az sokkal becsületesebb ember arra.

Telekit egészen kihozta sodrából e bormondotta szó.

– Hát becstelenségen törjük-e mi a fejünket? kérdé hevesen Apafitól.

– Úgy értettem, hogy ő nem szereti az ujjhúzást senkivel, ő békességes férfiú.

– De én ismerem az ő fájós oldalát, a melyhez ha kis újjal nyúlnak is, ököllel fog felelni, s a bárányból oroszlán lesz. Én rá fogom őt venni, hogy…

E pillanatban megnyílt az ajtó, s mindenki álmélatára a fejedelemasszony lépett a terembe.

Ezúttal nem volt megjelenése a véletlen játéka; arcza fölindulásán látható volt, hogy jól tudja, mi folyik itt a teremben. Az urak megzavarodtak, még Apafi is mámoros ingerültsége daczára annyira megdöbbent neje halavány arczától, hogy hebegve súgá Telekinek:

– Tegye el kegyelmed azt az írást.

Csupán Teleki maradt magánál, s a helyett, hogy az írást eltenné, még jobban kiterjeszté.

– Mit csinálnak kegyelmetek? kérdé Apafiné sápadtan, kitörésre hevülő kebellel.

– Tanácskozunk, felelt Teleki szigorúan.

– Tanácskoznak? kérdé Anna, mindig közelebb lépve az asztalhoz.

– És egyszersmind kérdjük kegyelmedtől, ki adott kegyelmednek jogot bennünket háborgatni, midőn az ország legfontosabb ügyei fölött határozunk? folytatá Teleki keményen.

– Kegyelmetek az ország legfontosabb ügyei fölött határoznak, ismétlé Apafiné lassú hangon, éles szemekkel tekintve Teleki szemeibe; s azzal egyszerre kitörő, csattogó hangon kiálta föl: és poharak között! Kegyelmetek tanácsot tartanak az ország fölött, midőn az ország feje mámoros, hogy azután a jobbkezét összeveszíthessék a balkezével.

Teleki fölugrott székéről, s a fejedelemhez fordult:

– Nagyságos uram, kegyeskedjék bennünket elbocsátani; a mint látjuk, ez már családi jelenet kezd lenni.

– Anna! kiálta föl Apafi, szégyentül és bortul hevesen, rögtön elhagyd e termet, mi parancsoljuk, s mától számítandó egy hétig előttünk meg ne jelenj.

– Jól van Apafi, veled nincs mit szólanom, te nem vagy magadnál; hanem önhöz van egy szóm, főtanácsos uram, a ki mindig józan. Kegyelmedet én emeltem ki a porból, én segítém oda, a hol mostan áll. Hálából kegyelmed ezért közém és a fejedelem szíve közé fúrta magát, hogy valahányszor férjemhez közelítni akarok, kegyelmedet utamban találjam. Kegyelmed kivevé a fejedelem kezéből a királyi pálczát, s pallost adott helyébe, hogy azzal kezdjen uralkodni, de tudja meg kegyelmed, hogy ha a fejedelem szívéhez nem hagynak férnem, pallosának állok útjába, s valahányszor le akarnak vele sújtani, a csapás és áldozat között engemet fognak találni! És te, két, cselédből válogatott – zászlós úr, Székely és te Naláczi, kik magatok sem tudjátok, hogyan lettetek ily nagy urakká, jusson eszetekbe, hogy a hányszor fordul a kerék fölfelé, annyiszor fordul alá, s a mit itéltek ma másra, holnap az fog végrehajtatni rajtatok! – s ti többiek, mind ármányszövő főurak, kik reszkető szíveitekbe pohárral töltitek a bátorságot, gondoljatok rá és borzadjatok el, hogy azon serlegekben, miket kezeitek érintenek, nem bor, hanem ártatlanok vére habzik! Gyalázat mindnyájatokra, kik bort adtok a fejedelemnek, hogy vért kérhessetek tőle… És most, nagyságos uram, tegyen még két hetet száműzetésem idejéhez.

E szavakkal sebesen eltávozott a fejedelemnő. Az urak hallgattak, s nem mertek egymásra nézni. Teleki fölkelt, bezárta az ajtót, s tollát a tintába mártva mondá: Folytassuk, a hol elhagytuk.