II. AZ EBESFALVI HÁZ.

Most egy országgal odább.

Lépjünk előbbre egy országgal és hátrább négy esztendővel.

Erdélyben vagyunk. 1662-dik az év.

Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó ház a helységben.

Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van építve, minden czélra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre. Két oldalt ólak, aklok, kocsiszinek, kőből, vályogból, vagy keményfa-deszkákból, ketreczek, szárnyas állatok számára külön csűrök, zsuppal fedve, s nagy tetejű birkarekeszek, hátul gyümölcskert, melyből egy méhes félszeg teteje látszik ki, s a széles udvar közepén a fehérre meszelt lakóépület, félszárnyra építve, előtte árnyékos diófák, melyek alatt malomkőből hevenyészett gömbölyű asztal áll. A lakó-udvar kőkerítéssel van elválasztva a szérüskerttől, melyben hegyesre rakott boglyák, megkezdett szénakazalok, s roppant nagyságú asztagok láthatók, miknek bubjáról kellemetlenül kiáltoz egy fölreppent páva.

Este van, a béresek haza takarodtak, az ökröket kifogták a széles társzekerek mellől, melyek érett tengerivel rakottan tértek haza, a juhnyáj kolompolva jön meg a legelőről, a sertések végig röfögve az uton, vágtatnak be a nyitott kapun egyenesen futva vályuikhoz, a kakasok czivakodnak a nagy diófákon, hova már naplementkor elültek; a távolban hallik az estharangszó, még távolabb a kútrajáró falusi lányok éneke, a béresek marháik után látnak, ki egy nagy nyaláb friss kaszált muhart hoz, ki meg nagy sajtárban hozza a már kifejt habzó, illatozó sárgafehér bivaltejet. A konyhából kivilágít a lobogó tűz, melyre piros-pozsgás leány tart egy nagy serpenyőt, a jó rántás-illat messzire elérzik. – Majd hozzák az ételt nagy zöldmázos tálban, a cselédség a malomkőasztal körül telepedik s eszik jó étvágygyal, a fehér kuvaszok áhitattal néznek fel a falatozókra. Aztán elhordják az edényt, leszórják a tengerit a szekerekről az ereszek alá. Innen-onnan a szomszédból átjönnek a leányok, a tengeri-fosztásban segíteni. Ráülnek az illatozó halmazra, mely átfülik a nyers melegségtől, valami pajkos fiú érett tököt vájt ki, annak szemet, szájat vágott, s gyertyát gyujtva bele, kitette lámpásnak, a leányok úgy szeretnének tőle félni. A hozzáértő legények hosszú füzéreket fonnak a megfosztott tengeriből, megfordított szakajtóra ülve, és e csöndes munka közben foly a víg dal, folynak a tündéres mesék aranyhajú királylányról, s árva gyermekekről. Itt-ott csók nélkül nem is esik meg a tréfa, a mit hangos sikoltozás kiván tudtul adni; a kis gyermeknépek örülnek, ha tarka vagy piros csövet találtak a sok közt. S addig ülnek ott és mesélnek és dalolnak és nevetnek a legcsekélyebb semmiségek fölött, míg semmi sem marad alattuk, akkor jójczakát kivánnak egymásnak és csevegve, sikongva elbúcsuznak hosszan, a távozók végig dalolnak az utczán – féltökben vagy jókedvükben.

Azután letakarodnak mindannyian, becsukják az ajtókat, eloltják a tüzet, a komondorok felelgetnek egymásnak a faluban, a félhold feljön, az éji őr elkezd kiáltozni vontatott rithmusokat, a többiek alszanak és nem hallják az abban foglaltatott aranymondatokat. Csupán egy ablakában a faluvégi nemes háznak látszik még valami világ, ott nem feküdtek le.

Egy vén, tisztességesen megaggott cseléd s egy ifjabb szolgáló a virrasztók. A vén asszony valami zsoltárból olvas keservesen, melynek minden sorát könyv nélkül tudja már; a szolgáló pedig, mintha nem dolgozott volna naphosszant eleget, guzsalynak ült s hosszú szálakat ereszget a selyemsima lenből, melyet tegnap tilózott, s ma gerebenezett el.

Eredj fekünni, Klári, szólt jó szívvel a vén asszony, elég lesz, ha én fenn vagyok. Holnap úgy is majd korán kelsz.

– Úgy sem tudnék addig elalunni, míg nagyasszonyom haza nem jő, szólt munkáját folytatva a leány, ha minden férfi itthon van is, úgy félek, mig ő meg nem jött, s ha pedig nagyasszonyom itthon van, olyan bizton érzem magamat, mintha kerített várban volnék.

– Biz’ leányom, sok férfinál többet ér ő. Hogyne, szegény? Annyi esztendő óta minden gond az ő vállán van, a mi csak egy férfit illet. Az egész nagy gazdaságot neki kell folytatni, s mintha nem lett volna a magáé elég, testvérei Bánfiné és Telekiné nagyasszonyomék itt lévő jószágait is hozzá vette bérbe. Mennyi processusa van majd ezzel, majd amazzal, szomszédokkal, atyafiakkal; de bezzeg emberükre találnak ő benne; maga megy a birákhoz, a törvényszékre, s olyan okosan beszél, hogy tanulhatna tőle akármicsoda prókátor; hát mikor Bánfi János uram eljött ide legyeskedni, azt gondolva, hogy asszonyom is csak olyan fajta szalmaözvegy, hogy kiadta neki az utat! A jó ur azt sem tudta, melyik lábával lépjen ki? pedig királybiró volna. S aztán boszujában sarczoltató hadnagyot küldött ellenünk egy csoport lándzsás gyülevészszel. Ott voltál, úgy-e, mikor azokat kiverette asszonyom a faluból? Hogy elfutottak szegények, mikor meglátták, hogy asszonyom maga is puskát ragadott ellenük.

– Hiszen csak ne futottak volna! beszélt közbe kérkedőleg a tűzről pattant leány, tudom istenem, hogy majd én is végig huztam volna egynek a hátán a pemetefával.

– Látod Klári, hát mikor az asszonyember annyi ideig kénytelen magára hagyatva a házat vezérelni, magát és családját maga erejével védelmezni, utóbb maga is hozzászokik ahhoz, hogy magát egészen férfinak tekintse. Azért van asszonyunknak olyan kemény tekintete, mintha soha sem született volna leánynak.

– De hát mondja meg kend nékem, Magda néni, szólt a leány közelebb húzva székét az asszonyhoz, sohasem fogjuk mi már látni nagyurunkat?

– Hjah, annak az Isten a tudója! sóhajta föl a vén dajka. Mikor szabadul ki, szegény, fogságából? Hej, de jól éreztem én a dolgot előre, de meg is mondtam, de nem is hallgatott rám senki. Mikoriban az Istenben boldogult fejedelem, György úr, nem érve be a maga országával, kiment lengyel királyságot keresni a szép feles magyar nemességgel, akkor ment el Mihály úr is vele. Hogy elmarasztottam, a nagyasszonyom is, mert csak fiatal házasok voltak még, magának sem nagy kedve volt hozzá a jó úrnak, mert inkább szeretett itthon ülni, könyveket olvasni, malmokat építeni, fákat oltogatni, de a becsület kivánta, hogy elmenjen. Én csak arra kértem, hogy legalább Bandi fiamat is vigye el magával. Jól is adta az Isten, hogy az is vele ment, mert a nélkül tán soha hirét sem hallottuk volna nagy uramnak. Mert a fejedelem úr, a holott meglátta, hogy a nagy marhasokaságú tatárt ellene hozzák, ő maga elszaladt haza, s a szép vitézlő rendeket mind ott rabolta el a pogány tatár, s elvitte keserves rabságba Tatárországba. A fiamat Bandit aztán, hogy hasznát nem vehették, mert a dereka megroppant, nagy kértére hazabocsátották, ő hozta hírét, hogy Mihály úr ott sínlődik a szomorú fogságban, s minthogy a tatárok észrevették, hogy a többi fogoly által milyen nagy becsületben tartatik, azt hitték valami herczeg, s oly iszonytató váltságdijat szabtak érte, a mennyit minden jószága, ha pénzzé törődnék, sem ér. Nagyasszonyom mindamellett nagyon megörült, azt hallva, hogy férje él, s mindjárt futott fáradott, hogy a váltságdíjt kiteremtse. De bizony sem atyafi, sem jóbarát nem adott ő néki semmit, még csak zálogra sem, mert háborús időben fekvőre nem örömest adnak kölcsön. Ő tehát eladta minden drágaságait, a mit anyja házától elhozott, a szép ezüst tányérokat, drágaköves kösöntyűit, metszett arany serlegeit, mik mind őseiről maradtak volt még reá, meg a nagy, selyemmel hímzett, skófiummal kivarrott palástokat, filigrámos mentéket, gyűrűit, boglárait, rezgőit, hajszorítóját, karbunkulusos csatjait, igazgyöngyét, briliánt fülönfüggőit, egy szóval de mindenét, a miből pénzt csinálhatott. Úgyde mindez még fele sem volt annak, a mit a tatár kivánt. Ő tehát rögtön kivette bérbe testvére jószágait, törette, szántatta az elparlagult földeket, erdőket irtatott ki, hogy helyökbe gabonát vettessen, éjszakából csinált nappalt, hogy ideje teljék minden munkára; semmi nemét a gazdálkodásnak ki nem felejtette, a miből valami pénzt teremthetett, majd vályogot vettetett, s kőbányát fejtetett, a miért pénzt adtak a környékben, majd göbölyöket hízlaltatott, a mit örmény hajtsárok vettek meg tőle; maga járt vásárra mindenüvé, borát elvitte Lengyelországig, gabonáját Szebenig, mézét, viaszát, aszalt gyümölcseit Brassóig, sőt a gyapjuval Debreczenbe járt el, hogy jobb áron adhassa. S maga e mellett mily szigorúan élt. A cselédtől ugyan nem húzta el a magáét, de saját szájától mennyire megvonta a falatot; takarítás idején, hogy a mezőn egész nap künn volt, hetekig sem főzetett magának ebédet, egy kis kenyér, a mennyit egy gyermek is keveselne, volt minden étele, s rá egy pohár tiszta víz; elhiszed, hogy sohasem látta őt azért rosszkedvűnek senki, soha egy keserű könycsepp nem esett száraz kenyerére, melyre férje iránti hűsége miatt szorult.

– Hogy érti ezt kegyelmed?

– Úgy, fiam: hogy a mi pénzt ily fáradsággal, szűkölködéssel megtakargatott évről évre, épen ilyen időtájon mindig elhordta Bandi fiam Tatárországba, hogy Mihály úr váltsága leteljék. A szegény nagyasszony ez alatt saját szájától vonta meg a falatot.

A dajka könnyezni kezdő szemeit törülgeté.

– S mennyit kíván a tatár váltságdíjul?

– Nem tudom biz én azt, fiam. Bandi mindig elhozta a kutyabőrt, melyre a tatár fölírta, a mit kapott, s a mit még kiván; asszonyomnál megvan, én bizony nem kérdezősködtem utána.

A leány elhallgatott, magában látszék gondolkozni, az orsó kétszerte sebesebben pörgött kezében, szíve gyorsabban dobogott.

– Most is oda van Bandi fiam, szólt az öreg asszony, unva a hallgatást; minden órán várom vissza, majd csak megtudunk már tőle valami bizonyost.

E perczben künn nyikorog a kapu, csörömpölő szekérke hajtatott be az udvarra, s a víg kutyaugatás tanusítá, hogy ismerős érkezett.

– Asszonyunk jő, szól a két cseléd, s mire fölkeltek helyükből, már nyilt az ajtó s belépett rajta Bornemissza Anna, Apafi Mihály felesége.

Délczeg, csaknem férfimagasságú asszony, izmos termetének karcsú, de erőteljes körrajzait az egyszerű, szürke lenszövetű ruha engedi láttatni. Mintegy 36 éves lehet, de arcza egyike azoknak, melyeken a késő vénségig meg nem látszik a kor. A szünteleni naponjárástól elbarnult, de a megtartott ifjúság bársonysíma hamva s az egészség természetes pirja annál sajátságosabb szépséget kölcsönöznek e rendkívüli arcznak. Tekintete meglepő, uralkodó, leigéző, de a varázs, mely benne rejlik, nem a vonásokban tűnik föl, hanem a bennök visszatükröző lélek kinyomatában. Magukban a vonásokban nincsen semmi kemény, semmi durva, éles, vagy férfias, a homlok domború, síma, egyetlen ráncz sem komorítja el, s mégis oly fönséggel tele; a szemöldökök gyöngéden rajzolvák, a szemek metszése bájoló, hosszú pillái félig árnyékban tartják a nagy, de nem vadfekete, hanem inkább mélyvilágú dióbarna szemeket, és e szemekben mégis annyi tűz, annyi villám látszik, és annyi hidegség: az orr, az arcz oválja, mind oly nőiesen szabályos alkotásuak, maga az ajk, ha csukva van, oly szelid, oly édes, a többi vonások erőszakot látszanak rajta tenni, hogy mosolyát nem osztják, és ha megnyilik, mégis parancsoló, oly büszke!

– Mégis ébren vagytok? kérdé cselédeitől. Szava kellemesen csengő volt, bár alhangjai élét kissé tompává verte a bánat.

– Meg akartuk várni kegyelmedet, hogy miattunk ne várjon odakin, viszonzá a vén dajka, tipegve úrnője körül, s annak palástját véve le vállairól.

– Nem jött még vissza Bandi? kérdé Apafiné szinte az elfogódásig mély hangon.

– Még nem, de minden órán várom.

Apafiné hosszan felsóhajtott. Mennyi elfojtott bánat, mennyi messzetünő remény, mennyi lemondás rejlett e sóhajban! A nő erős lelke előtt végig futottak az örömfosztott élet annyi szenvedési, az erős küzdelem sorssal, emberekkel s tulajdon szívével: a fájdalomba oltott szerelem, mely csak vágyakat tudott termeni, élveket nem. Ismét egy küzdelmes éve mult el életének, melynek hangyaszorgalma egyetlen czélra gyűjté áldozatmorzsáit, s ki tudja, mennyi év kelle még, hogy azt elérhesse. És addig mindig fáradni, tűrni és szeretni örömtelenül.

Apafiné visszakényszeríté arczára szokott hidegségét s cselédjeinek jó éjt kivánva, szobájába készült távozni; Klári megcsókolá úrnője kezét, s a nő csodálkozva tekinte rá. Érzé, hogy kezére forró köny hull, s a leány nem akarja azt elereszteni, hanem arczához szorítja.

– Mi lelt? kérdé Apafiné megütközve.

– Engem semmi sem, zokogá a leány. Hanem úgy megsajnáltam nagyasszonyomat. Már régen gondolkoztam valamiről, de sohasem mertem megmondani. Sokszor beszéltünk róla, hogy urunk fogva van, s váltságdíját nehéz lefizetni; – nekünk a faluban leánytársaimmal mindegyikünknek van nyakbavaló láncza, a mire annyi hiábavaló arany- és ezüstpénz van felfűzve, a minek senki sem veszi hasznát. Mi tehát leányok összebeszéltünk egymással, hogy ezt a pénzt, melyre nekünk úgy sincsen szükségünk, összerakjuk, s odaadjuk nagyasszonyomnak, hogy küldje el nagyuram váltságdíjába. Ha nem lesz is elegendő, de annyival is több lesz.

Apafiné önkéntelen könynyel ragyogó szemében szorítá meg a parasztleány reszkető kezét.

– Köszönöm leányom, szólt megilletődve. Többre becsülöm ajánlatodat, mintha Bánfiné húgom tizezer aranyos nyakkötőjével kinált volna meg. De hisz az Isten majd így is megsegít.

E pillanatban lódobogás hallék künn az udvaron, s az ebek ordítva kezdtek el üvölteni.

– Ki az? – Talán zsiványok? A vörösüngösök, hebegé a vén dajka, s egyik cseléd sem mert az ajtóhoz közeledni.

Apafiné erre fölvevé a gyertyát s bátran az ajtóhoz lépve, felnyitá azt, kivilágítva az udvarra.

– Ki jár itt? kiáltá ki erős, reszketéstelen hangon.

– Mink, akarám mondani – én: viszonza egy tétova hang, melyben mind a hárman Bandi hangjára ismertek.

– Ah te vagy az? siess, siess! kiálta örvendve Apafiné s betuszkolta az ajtón a nyilvános zavarban levő cselédet, ki kalapját forgatva kezében, nem látszott tudni, hogy min kezdje a beszédet.

– Láttad őt? beszéltél vele? Egészséges-e? kérdé hevesen Apafiné.

– Egészséges, felele a szolga, örülve, hogy van mihez kötnie a szót, tiszteli, csókolja nagyasszonyomat. Azt izente, hogy – majd jó az Isten.

– De hát mit tekintgetsz félre? kit ugatnak ottkünn a kutyák?

– Tán a Rárónak örülnek, hogy rég nem látták.

– Átadtad a murzának az erszényt?

Bandi felelet helyett ködmöne zsebében kezde keresgélni, s minthogy annak nyilása igen magasan, feneke pedig igen mélyen esett, volt kínja az ábrázatjának, míg a kutyabőrt előkereshette s szinte reszketett, a mint átadta asszonyának.

– Sok van-e még hátra? mit mondott a murza? kérdé Apafiné reszketésre hajló hangon.

– Nem igen sok van már. Mondhatni, hogy kevés, szólt lesütött szemmel Bandi s kalapja szélét kezdé rágicsálni kínjában.

– Mennyi? mennyi? kiáltának rá minden oldalról.

Bandi elvörösödött. – Hát, – hát, – semmi sincs hátra! Kiáltá kitörő hangon s azzal véghetetlenül elneveté magát s rögtön utána sírva fakadt.

Apafiné lelke egyszerre megkapta az igazi eszmét.

– Te ember! kiáltá indulathevesen megragadva a szolga vállát. Te elhoztad férjemet!

Bandi öklével mutatott hátra s fejével némán billentett, egyszerre sírt és kaczagott, szó sem jött ajkára.

Apafiné a végtelen öröm őrült sikoltásával rohant az ajtónak, s az már félig meg volt nyitva, valaki ott hallgatódzott régen és az – Apafi Mihály volt, a régen várt, az annyiszor megsiratott.

– Mihály! férjem! sikoltá az indulattól reszkető nő s magánkívül rogyott férje nyakába, érthetlen szavakat, gyöngédség, öröm és szerelem hangjait suttogva félig aléltan.

Apafi keblére ölelte a nőt, ki görcsösen látszott karjaival körüle fonódni, nem hallatszott más hang, mint a néma zokogás.

– Enyim vagy, – enyim vagy, hebegé suttogó szóval nagysokára az indulat rohamából magához térő hölgy.

– Tiéd vagyok, szólt Apafi, és esküszöm, hogy sem ország, sem világ tőled többé el nem szakaszt.

– Oh Istenem, mennyi boldogság az! kiálta fel Anna örömkönnyes arczát az égre emelve. Mennyi örömet hoztál nekem vissza! rebegé ismét férjére borulva, s arczát annak keblére temetve.

– És ha az egész világ enyim volna is, még akkor sem lennék elég gazdag arra, hogy visszafizessem neked hozzámvaló hűségedet. Isten engem! ha egy országom volna, azt adnám neked, s még az is koldus-jutalom lenne…

Az örvendő, a szerető, a túlboldog pár egyedül maradt örömeivel, boldogságával. Késő éjszakáig égett ablakukban a gyertya. Mennyi, mennyi mondani valójuk lehetett egymásnak.