← Table of contents
Erdély aranykora

IV. EGY LAKOMA A MAGYAR FEJEDELEMNÉL.

Reading edition

Kemény János uram ő méltósága e közben vigan ült és mulatott Nagyszebenben. A jó úrnak kiváló szenvedélye volt az evés; ha az ország minden kereke kihullott volna is, mégsem kelt volna föl ebédjétől s valamennyi tanácsosai közt legfontosabb ember volt mindig a szakács.

Épen ebédnél fogjuk őt találni. A község háza egészen rendelkezésére lévén bízva, azt udvari kisérete végkép elfoglalá; az udvaron sarkantyus, vasas katonák incselkednek a szolgálattevő szász menyecskékkel; az őrségre rendelt egy pár német muskatéros a kapufélfának támasztotta puskáját, s ismeretséget kötve az ételt visszahordó kuktákkal, nagy jucunditással dalol hirtelenében tanult magyar nótákat a kezével magasra tartott pohár bornak, s tánczol valami nagyon ártatlan tánczot, egyik térdét a levegőbe emelve, míg a magyar testőrhajduk, sárga dolmányban, zöld zsinórral nagy hallgatva ülnek itt-amott a fal mellett, meg sem nézve a kezükbe nyomott kupa bort, hanem csak nagy komolyan beöntve az illető helyre egy hajtókával s visszaadva az üres kupát a barátságos kulcsárnak, a ki maga is alig áll a lábán, s nevetve kinálgat boldogot, boldogtalant s mintha könnyebben esnék neki hátrafelé menni, mint előre, neki-neki farol az ételvivő szakácsnak, ki magasra tartva kezeivel egy-egy ezüst tálon majd egy Bábeltornya mintájára épült, fölczukrozott, virágozott mandulatortát, majd egy nagy virágos porczelláncsebret, a melyben forró punchnemű ital fűszeres illata gőzölög szerte, majd egy nagy fatálat, melyen egy egész sült páva fekszik, pompás fejtollai s hosszú farka azon módon rajta hagyva, – bámult terheivel alig tudott végig futni az udvaron a nagy néptömegtől, mely ügyes bajok elintézése végett tódult össze s várja, míg a fejedelem megebédel, kapva azalatt bort, pecsenyét és süteményt, csak igazságot nem, a miért jött.

Benn az étteremben már vígan vannak az urak és asszonyságok. Az ebéd már régen tart, és még soká fog végződni. A franczia szakácsművészet minden tudományát remekbe látszik fölmutatni Kemény lakomáján. A természet minden országa ide van parancsolva az emberek ínyeit csiklandani. A mit Lucullustól kezdve a franczia gourmandokig föltalált a nyalánkság, izletest, szokatlant, rendkivülit, itt össze van hordva. Nagy ezüst hűtőkben mindennemű hazai és külföldi borok, pompás velenczei metszett és szinezett kristályüvegekben, az ezüst tálakon a legritkább vadak és madarak különnemű elkészítéssel; reszkető, átlátszó rózsaszin kocsonyák, miknek magyar ember a nevét sem tudja; nádmézbe főtt ind gyümölcsök, kakastaréjból készült ragoutok, ismeretlen csigák, inkább szemnek, mint szájnak valók; óriás tengeri rákok, ritka tengeri halak, egészen fölczifrázva, ételek, mikről kényes finyáskodásból hitették el magukkal az emberek, hogy jóízüek, mikor már a jót megunták; árticsóka, osztriga, teknősbéka, miket igaz embernek büntetés megenni: rettenetes pástétomok merő csukamájból készítve; nagy kosarakban rózsaszínű hattyutojások, miket a vendégek mulatságul maguk főzhetnek meg a mindenki elébe rakott kis ezüst tojásfőzőben, alágyujtott borszeszlángban, s számtalan csodás ételnemek, miknek mindennapi ember rendeltetését sem tudja, s mindezek olyan halmazban, hogy hatannyi vendég is eleget látna belőlük; aztán a fűszeritalok mindenféle neme, ki milyet kiván, püspökital, barbarász, királypunch, vagy lengyel pálinka, semmi sincs elfeledve.

Minden vendég háta mögött áll egy apród, nagyhamar elkapva előle a tele tányérát, mihelyt oda nem néz s tisztával váltva föl; maga a fejedelem háta mögött Csáky László uram fia áll, ki büszke arra, hogy fia töltögethet a fejedelem poharába.

S a fejedelemnek sűrűen kelle töltögetni. Az erdélyi lakomák rendesen azon szoktak végződni, hogy az urak fogadásból neki ültek egymást leinni. Kemény János helyt szokott állni magáért. Most is fölhivta a bátrabbakat a szokott versenyre. Az urak nagyobb része nem fogadta el a kihivást, a Bethlenek, János, Farkas, Elek, ez a mindig józan faj, megköszönték a tiszteletet, és kihuzták magukat belőle, csak hárman fogadták el: Wenzinger, a német hadak vezére, egy magas, csontosképű, kopaszra nyirott férfi, világos kék szemekkel, kissé meghajlott nyakkal s alig látszó szőke szemöldökkel. A másik volt Béldi Pál, a székelység generálisa, háromszéki főkirálybiró, szép, kedves arczu férfi, komoly, magas homloka nyugalomra mutat, szelid szemei kissé ragyognak a bortól, hallgatag ajkai kissé mosolyognak, egyéb hatását nem venni rajta észre a bornak. Egyszerű, sárga kamukadolmány van rajta, piros ezüstös gombkötőmunka-övvel átkötve, fehér inggalléra szélesen kihajtva sötétkék nyakkendője fölött, sima hajzata középen kétfelé választva, fülei mögé van simítva s egészen hátrahull, kezei finomak és fehérek. Vele átellenben ül a másik vetélkedő, Bánfi Dénes, kolozsvári főkapitány, a vármegyék generálisa. Középtermetű, széles vállu, büszke ember, aristokrata arczán valami vad negédesség uralkodik; nagy sürű szakálla köröskörül meg van hagyva, sötét gesztenyebarna fürtei elől rendezett csigás üstökben feküsznek homlokán, s kétfelől gazdag göndör fürtökben omlanak vállaira, gömbölyű arcza természettől is piros, most a bor még elevenebbé tette. Ragyogó szemei villogva tekintenek szét, ha valakihez szól, tokáját alászorítja, nyakát félreszegzi s éles, bántó hangon beszél, daczosan vagdalva hátra büszke fejét, vastag, fekete szemöldei untalan mozganak homlokán, végtelen lenézést tudva kölcsönözni arczának; öltönye sötétbibor dolmány, nagy zománcz gombokkal, mely fölé nehéz fehér selyem zeke van felöltve, hattyuval prémezve, kis rubin gombokkal, a zeke rövid ujjai könyökön felül nyitvák. Az arany vitézkötés úri hanyagsággal van félvállára vetve.

Maga Kemény János az asztal fején ül, kétfelől mellette Béldi és Bánfi felesége.

Kemény, miként ez Bethlennénál levő arczképén látható, minden érintkezés mellett a nyugati viszonyokkal, még folyvást a keleties viselethez tartotta magát. Nyirott fő, nagy szakáll, komoly, méltóságos arcz és kevés beszéd jellemzék, arczvonásaiban félreismerhetlenül uralgó volt valami végzetszerű kicsinylése mindennek, a mi körüle történik, mi rá nézve később oly veszedelmes catastrophát idézett elő.

A mellette ülő hölgyek egyike Bánfi Dénesné, egy finom, idegzetes gyönge kis teremtés, alig husz éves, tizenhatodik évétől kezdve heves, parancsoló férje jellemének befolyása alatt állva, szinte félénk, mint egy gyermek. Alig meri szemeit felütni, akkor is csak férjére tekint, kit hódolattal szeret. Nehéz habos selyem ruhája nyakát és vállait elfedezve, egy sor briliántos gombbal van összegombolva, nyakán egy széles czikkekből készült aranyláncz, mindegyik czikk közepén egy nagyszerű smaragd, fején gyöngyökkel szegélyezett selyem főkötő, mely csaknem homlokáig lejő, irigyen takarva el a szép nő szőke hajfürteit.

Tulnan Béldi Pálné ül, férje és a fejedelem között. Még most vakító szépség, arcza szine, mint a fehér rózsáé, most át van gyuladva a lakoma hevétől, az egészséges pir szinte égni látszik rajta. Könnyelmű fekete szemei ragyogva tétováznak erre-arra, – piros ajka majd megcsattan, – szemöldeiben annyi beszédes báj rejlik, s ha olykor szempilláit félig lesülyeszti égő szemeire, tekintete elragadó. Fényes fekete fürteit főkötő helyett sajátságos művészettel körülfont gyöngysorok tartják össze; hátul egy kis gyémántos diadémra hajolva fel, melyről hosszú aranyfátyol csügg le a földig. Öltönye kivágott meggyszin bársony magyar váll, mely derékban feszesen simul karcsu termetéhez, elől szélesen szétnyilva s a himzett patyolat felett igazgyöngy zsinórokkal tartva össze, hófehérségű vállai félig kilátszanak a duzzadó rövid ujjakból, melyeket középen egy-egy nagy opál tart össze s fedetlenül láttatják a gömbölyű, tisztán alkotott karokat, melyeket csuklóban egy sor nagyszemű keleti gyöngy vesz körül. Kebléhez könnyelmüen van odatüzve egy halvány-piros rózsa.

Az asztal tulsó végin ülő Bethlenek nyilván szólják a tetszelgő asszonyt, kinek már eladó leánya van s mégis nyitott vállban jelenik meg, de annál nagyobb kedvét találja benne a fejedelem, és a heves Bánfi, s maga a szelid férj, ki bálványozza nejét.

A borverseny már meglehetősen felvillanyozta az urakat, úgy hogy közbe kezdtek dalolni a karzaton levő zenészek nótáiba, melyek egész ebéd fölött hangzottak, midőn nagy sebtében érkezik Haller Gábor, s egyenesen a fejedelemhez sietve, komoly képpel valamit sug fülébe. Kemény ránézett, azután a mint kezében tartá a serleget, azt nagy nyugodtan kiitta, s akkor erősen felkaczagott.

– Mondja el csak kegyelmed ezt az ujságot az uraknak, ők is hadd hallják. Kiálta fenhangon Hallerra.

Haller tétovázott.

– No csak mondja el kegyelmed. Ennél mulatságosabb történetet nem mondhatna. Ti oda fenn hallgassatok el a zenével. Ez gyönyörű tréfa.

Az urak mind ráestek Hallerra, hogy mondja el nekik a tréfát.

– Nem sok az egész, – szólt Haller, vállat vonítva, – csupán annyi, hogy Ali basa megtette fejedelemnek Apafi Mihály uramat.

– Hahaha! kaczagott fel az egész társaság e szóra. A fejedelem tréfás negéddel fordult egyikhez is, másikhoz is.

– Ismeri valaki ezt az embert, hallotta valaki hirét?

Bánfiné elsápadva kapaszkodott férje karjába, ki oda könyökölve az asztalra, némi restelkedéssel mondá:

– Én ismerem szegényt nagy messziről. A feleségemnek valami rokonát vette el ő is. Sokáig volt tatár rabságban, onnan bizonyosan csak úgy eresztette ki a török, (haragban levén most velünk) ha meg hagyja magát fejedelemnek tenni; különben csak nem veszett meg.

Az urak ujra felkaczagtak.

– No majd inauguráljuk, szólt gúnyosan Kemény János, hátravetve fejét.

– De inaugurálták már azt, szólt Haller.

– Hol? kicsoda? kérdé összevont szemölddel a jó kedvű fejedelem.

– Kis-Selyken, az országgyűlés.

Kemény tenyerével és szemöldei felrántásával mutatá, hogy nem érti a dolgot.

– Ki volt jelen? kik voltak a rendek? hisz a ki csak nevezetes ember az országban, mind itt van nálunk.

– Ott volt Apafi István, Naláczi, Daczó és többek, a székelység, közel egy pár száz.

– No majd megszámláljuk őket, ha egyéb dolgainkat elvégeztük, szólt kicsinylőleg a fejedelem; adjatok széket Haller uramnak!

– De nem várnak azok minket oda, hanem elébünk jönnek, azóta Segesváron vannak.

– Tán biz el akar bennünket kergetni Apafi Mihály uram a maga kétszáz székelyével? kaczagott fel Kemény János.

Wenzinger erre felállt székéről s katonás készséggel kérdé:

– Kivánja nagyságod, hogy összedoboltassam a sereget? Nyolczezer fegyveresünk van, ha nagyságod akarja, úgy szétverjük a gyülevész népet, hogy kettő sem marad együtt.

– Maradjon kegyelmed nyugton, szólt fitymálva a dolgot Kemény, üljön le és igyék. Csak hadd jőjenek ők közelébb; mit fáradnánk mi elébük? Akkor legalább lovastul – macskástul elfoghatjuk őket. – Restellem, hogy kegyelmednek atyjafia azon ember, Bánfi Dénes uram; annyit azonban a kegyelmed iránt való deferentiából megteszek, hogy nem töretem kerékbe az embert, hanem – kitömetem.

Óriási kaczaj fogadta ez ötletét Keménynek.

– Adjatok poharat Haller uramnak! Folytassuk a dolgot. Ti odafenn húzzátok rá az elébbi nótát.

S újra megszólalt a zene, a czigányok palotást húztak, az urak összeütötték poharaikat s elkezdtek dalolni. Ott künn a csatlósok ugyanazt a nótát kezdték rá; a kiivott poharak repültek a falnak. Nem is volt ember, a ki poharát ezer darabra nem tudta törni, csupán Haller Gábor uram, minthogy legkésőbb érkezett s még józan volt, szégyenkedék a drága velenczei kristályban kárt tenni.

– Csapja kend az asztalhoz, hogy összetörjék! kiáltott rá a fejedelem; Haller Gábor uram aztán, hogy a fejedelemnek kedve teljék, szép engedelmesen és csinosan odakoczczantotta poharát az asztalhoz, úgy hogy az nyakban szépen, illedelmesen eltörött, s akkor meghajtá magát a fejedelemnek, szófogadó alázattal.

Bánfiné reszketve sóhajtott magában, rokonaira gondolva. Bánfi azonban, nehogy valaki azt gondolja, mintha az eset őt legkevésbé érdekelné, felugrott székéről s a csárdás hangjai mellett fölkérte a szép Béldinét egy tánczra.

A menyecske készen volt rá, Bánfi átkarolta a szép nő karcsu derekát, s hevesen magához szorítva megforgatá őt maga körül, a heves hölgy tündérkönnyen fordult tánczosa karjain, dereka, csipeje oly érzékien hajlongott, keble hullámokat hányt a lenge patyolat alatt.

A többi urak is, a példától elragadva, felugráltak helyeikről s tánczba ragadva szomszédnéikat, szeszélyesen összezavart tömkeleget csináltak a társaságból, melyben mindenki tapsolt, tánczolt és ujjongott.

Bánfi heves, könnyűvérű ember volt, különben is szerette a szép asszonyokat, most meg a bor is hevíté; a mint egyszer szép tánczosnéja ismét karjára kerülve, égő piros arcza oly közel esett hozzá, egyszerre elfeledkezék magáról s az igéző szép hölgyet hevesen kebléhez szorítva, annak arczára egy forró csókot nyomott.

Béldiné felsikoltott, s eltaszítá az önfeledt férfit. Bánfi maga is megdöbbenve tekinte szét; azonban itt minden ember el volt foglalva saját jókedvével, senki sem látszott észrevenni sem csókot, sem sikoltást.

Béldiné mindamellett is neheztelve hagyta el a tánczot s az engesztelést hebegő Bánfinak boszúsan inte, hogy maradjon el tőle.

E csókot egykor drágán fogja megfizetni Bánfi.

Senki sem vette észre, csupán a kit leginkább érdekelt, – a férj. Béldi szemei meglátták azt. Oh nem kell hinni, hogy a férj, a ki szeret, nem félt. Bár úgy tesz, mintha nem nézne, nem hallgatna oda, lát és hall és figyelmez. Ő meglátta, hogy Bánfi megcsókolta nejét, s bár úgy tett, mintha észre se venné neje megzavarodását, ki egészen felindulva kereste föl férjét, megfogta annak kezét s kivezette a teremből, ott künn megparancsolá neki, hogy menjen fel szállására s öltözködjék útnak.

– Hová fogunk menni! kérdé a felindulástól reszkető hölgy.

– Haza Bodolára!

Bánfi Dénesen kívül senki sem vette észre, hogy ők eltüntek a teremből.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings